Az iskolában beköszöntött a tavaszi szünet, minden diák fellélegezhetett, hisz ez azt jelentette, már nincs sok hátra a végéig. Az érettségire készülők pedig ezzel kaptak pár ˝szabadnapot˝ arra, hogy még jobban fel tudjanak készülni a nagy vizsgára.

Már aki tanulással töltötte az időt, mert Uchiha Sasuke bizony mindent csinált, csak tanulni nem volt hajlandó, mondván: Nem fogja erre pazarolni ezt a kis szünetet, inkább pihen és kiélvezi a tanárok távollétét!

Ebből adódóan nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy az óra már fél tizenkettőt ütött, de a tesók még mindig mélyen aludtak az idősebbik szobájában, mivel az esti közös fürdő után - amire oly’ sok unszolás után Itachi rá tudta venni az öccsét - csak odáig jutottak el.

A sokat emlegetett Kyou-chan most a földön árválkodott, ők ketten pedig egymásba gabalyodva feküdtek az ágyon. A takaró, a forgolódások miatt kissé lecsúszott róluk, de nemesebbik részüket még mindig eltakarta a kíváncsi napsugarak elől.

Hirtelen fülsüketítő zaj zengte be az egész házat, eljutva hozzájuk is, mire szinte egyszerre mordultak fel.

- Ki a fene az ilyenkor?! - motyogta a párnának Sasuke.

- Nem tudom, nem várunk vendégeket... - felelte Itachi, és ezzel véget is ért a beszélgetésük.

Már majdnem újra álomországban jártak, azonban a csengő még egyszer megszólalt, makacsul megakadályozva a békés szunyálásukat. A kisebbik Uchiha a fejére húzta a kispárnáját, amit sikerült az éjszaka során kilopnia bátyja feje alól, és morgott valamit, de nem lehetett érteni.

- Jó, megyek, megnézem, de az a minimum, hogy elküldöm melegebb éghajlatra... - sóhajtott fel beletörődve sorsába a rangidős, majd kikászálódott testvére mellől, és magra húzta bokszerét.

- Helyettem is! - szólalt meg a fiatalabbik.

- Meglesz - mondta, és kisétált a szobából, egy szál alsógatyában. Neki úgysincs mit szégyellnie, és legalább az illetőnek is lesz egy szép pillanata, mielőtt elhordja mindennek...

A bejárathoz érve nagy lélegzetet vett, hogy felkészüljön a szitokáradatra, amit a hívatlan vendégre zúdít, azonban mikor kitárta az ajtót, a sokkhatástól tüdejében rekedt a levegő.

Épp úgy, ahogy szülei, ő is perceken keresztül csak elkerekedett szemekkel bámult előre, egy szót sem tudott kipréselni magából.

- Kaa-san… Tou-san?! - találta meg végül a hangját, bár akkor is csak ennyire tellett.

- Khm… Neked is szép napot, fiam - köszörülte meg a torkát Fugaku lehunyt szemekkel, míg Mikoto szája elé tartva tenyerét halkan felkuncogott. Örült, hogy bár kissé hiányos öltözetben, de újra egészségesen láthatja gyermekét.

***

- Miért nem jön már Nii-san? - támaszkodott a könyökére Sasuke, és várakozón nézett a szobaajtó felé. - Ennyi ideig fenntartanák? - mászott ki végül az ágyból, hogy utánanézzen ennek.

Azonban nem találta alsónadrágját, így jobb ötlet híján bátyja köntösébe bújva hagyta el a helyiséget.

- Nii-san, mi tart már ennyi ide… - akadt a torkán a szó, és talpa a padlóhoz fagyott, mikor megpillantotta szüleit.

- Sasuke? Az nem a bátyád köntöse? - kérdezte érdeklődve Mikoto.

Itachi kínjában már arcon csapta magát. ˝Ebből hogy mászunk ki…˝

- Ő… Izé… Ja, hogy ez a tiéd, Nii-san? - vakarta meg zavartan a tarkóját a fiatalabbik. - Nem is vettem észre… - kacsintott rá észrevétlenül a testvérére, aki értette, és hálás tekintettel nézett rá.

- Megyek, felöltözök gyorsan! - vonult el a saját szobájába Sasuke, és ahogy becsukta maga mögött az ajtót, megkönnyebbülten sóhajtott fel. ˝Ez meleg helyzet volt…˝

Miután mindenkit megfelelő mennyiségű ruha takart, leültek a konyhában, hogy a két felnőtt elmondhassa, mire fel ez a hirtelen látogatás.

- Nos, elnézést, hogy ilyen váratlanul, bejelentés nélkül jelentünk meg, de személyesen akartuk közölni a hírt, és nincs túl sok időnk…

- Mire? - vágott apja szavába értetlenül a kisebbik Uchiha.

A két szülő egymásra nézett, majd újra a fiaikra, és először Mikoto szólalt meg.

- Tudod, Sasuke… Hamarosan el kell költöznöd a bátyádtól - mondta, és lélekben felkészült második gyermeke kitörésére.

- MICSODA?! - állt fel és csapott az asztalra feldühödve a fiú, ahogy az várható volt.

- Fiam, fékezd magad! - szólt rá az apja, de ez őt most egyáltalán nem érdekelte.

- Nem szabhatjátok meg, hogy mikor költözöm el, ez Nii-san háza, ő dönti el! - makacsolta meg magát.

- De Itachi felnőtt férfi Sasuke, és ideje, hogy családot alapítson!

- MI?! - sokkolódott le teljesen már az idősebbik is.

- Ez ugye most csak vicc? Április elseje lenne? - esett gondolkodóba Sasuke, mert már nem akart hinni az apjának.

- Teljesen komolyan gondoltam, és mivel erre a reakcióra számítottam, már elrendeztem mindent, holnap érkezik a menyasszony, hogy összeismerkedjetek, ugyanis 3 nap múlva megtartjuk az esküvőt! - jelentette be Fugaku ellenkezést nem tűrő hagon, mire a fiú úgy érezte, kifordul a lába alól a talaj. Le kellett ülnie, különben biztos eszméletét veszti.

- Tou-san, én… - próbált valamit mondani a rangidős fivér, de tudta, hogy ő itt már aligha tehet valamit.

- Már te is, Itachi? - nézett rá vádló tekintettel a családfő, mire lesütötte tekintetét.

- Nem… Igaza van, Tou-san - felelt engedelmesen.

- Mi az, hogy igaza van?! Nii-san, nem teheted... Én azt hittem... Hazug dög, utállak! - csattant fel a fiatalabbik könnyeit nyelve, majd hangosan zokogva elrohant, maga mögött hagyva a ledöbbent családtagokat.

˝Azt mondta, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki, erre meg rábólint egy házasságra?!˝

- Kaa-san, jobb lesz, ha most hazamentek. Én beszélek az öcsémmel – szólalt meg hosszas csend után Itachi, majd mind a hárman felálltak az asztaltól, és kikísérte a szüleit, aztán visszament a házba, egyenesen az öccse szobájához.

- Otouto, bejöhetek? - kopogott az ajtón.

- Gyere... - szipogta a fiú, mire benyitott hozzá.

Sasuke az ágyán ült, és Kyou-chant szorongatta. Bátyjának mosolyra húzódtak ajkai, majd odasétált hozzá, és leült mellé. Egyik kezével végigsimított nedves arcán, és megpuszilta a homlokát.

- Nii-san... Miért hazudtál nekem? - nézett fel rá könnyes szemekkel a kisebbik.

- Én nem hazudtam... - csóválta meg a fejét Itachi.

- Akkor hogy egyezhettél bele ebbe az őrültségbe?! Azt mondtad, hogy szeretsz engem!

- Ez így is van. Sasuke, jól tudod, hogy én nem szállok szembe Tou-san akaratával soha. Belém fele annyi bátorság sem szorult, mint beléd, ezért nem tehetek mást, minthogy beletörődöm a sorsomba - sóhajtott fel a rangidős.

- Ehhez egyáltalán nem lenne joga... Ahogy ahhoz sem, hogy elválasszon tőled - mérgelődött tovább az öccse.

- Nem is fog. Ezt az egyet nem engedem. Elnézem, hogy házasságba kényszerít, de a költözésedet mindenáron ellenezni fogom, erre még talán képes vagyok én magam is...

- Szóval itt maradhatok? - kérdezte a fiatalabbik.

- Itt bizony. Csak egyet ígérj meg, hogy megpróbálod elfogadni azt a nőt, és nem viselkedsz ellenségesen! - mondta az idősebbik.

- Megteszek minden tőlem telhetőt - bólintott Sasuke. - De te is ígérj meg valamit!

- Mi lenne az? - nézett rá kíváncsian.

- Hogy akkor is szeretni fogsz, ha már házas leszel, és nem hanyagolsz el…

- Én mindig is szeretni foglak Otouto, ezen nem változtat holmi kényszerházasság! - ölelte magához öccsét, majd, hogy még jobban nyomatékosítsa szavait, megcsókolta őt.

- Arigatou, Nii-san. Aishiteru!

*~*~*

07:30. Az ébresztőóra hangja szó szerint kiugrasztotta Sasukét az ágyból, és hangos puffanással landolt a földön takaróstul, míg bátyja sóhajtva kinyomta a csipogó tárgyat.

- Az istenit már, hogy minden reggel így kell ébredni! Hány óra van egyáltalán?! - kiáltott fel dühösen.

- Fél nyolc - jelentette ki nemes egyszerűséggel Itachi, mire kis híján a fiatalabbik álla is padlót fogott.

- M... Mégis miért kellett nekünk hajnalok hajnalán felkelni?! - csattant fel méltatlankodva.

- Mert ezúttal nem akartam alsógatyában ajtót nyitni - felelte a bátyja, majd kikelt az ágyból, és elment zuhanyozni.

- Erre gondolhattál volna akkor is, mikor éjfélkor rám másztál! - morogta utána a kisebbik Uchiha.

- Sajnálom, a hormonok teszik - villantott öccsére egy ártatlan mosolyt, majd kifordult a folyosóra.

- Milyen hormonok, hmm?! Már rég kinőtted a kamaszkort te perverz dög! - förmedt rá a fiú.

- Van, ami sosem változik... - kiáltotta vissza a rangidős.

- Igaz... A te szexuális éhséged, az nem fog soha változni! - fortyogott már halkabban Sasuke, és átment a saját szobájába, hogy összeszedje az aznapi ruháját, amíg a másik fürdik.

Az órák lassan teltek, közben megreggeliztek, és összepakoltak, valamint Itachi ellenőrizte a vendégszobát, ahol a nő fog aludni. Miután minden rendben volt és tiszta, jobb ötlet híján leültek tévézni, de nem telt el úgy öt perc, hogy valamelyikük ne nézett volna idegesen a bejárati ajtó felé.

 A feszült várakozás az őrület szélére sodorta őket, habár a kisebbik próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné az egész, nagyon is fúrta már az oldalát, hogy apja mégis kit szánt az ő egyetlen bátyjának.

A csengő hangja villámcsapásként érte őket, azonban kellett pár másodperc, hogy valójában felfogják, de aztán mindketten az ajtóhoz léptek, és utoljára egymásra néztek, majd Itachi ajtót nyitott.

- Konichiwa, Itachi-san, Sasuke-kun - hajolt meg illedelmesen a lány, kinek hosszú, rózsaszín haja volt, és kedves, mosolygós arca. - Haruno Ayame a nevem.

˝Haruno?!˝ - döbbent meg Sasuke, de aztán rendezte vonásait.

- Konichiwa, Ayame-san - köszöntötte őt szintén annak illően az idősebbik fivér.

- Hello - motyogta a fiú, sosem volt túlzottan oda az efféle megszólításokhoz.

- Sasuke! - szólt rá alig észrevehetően a bátyja, de úgy tűnt, a lányt nem igazán zavarja a stílusa.

- Segítenétek bevinni a holmimat? - kérdezte pirulva Ayame, mire Itachi úriember módjára természetesen becipelte a nagy bőröndöt a vendégszobába.

 - Kérsz valamit inni? Kávét, esetleg teát?

- Egy tea jólesne, köszönöm - bólintott beleegyezve, és helyet foglalt a nappaliban a kanapén, míg az idősebbik Uchiha elkészítette az italt.

A fiatalabbik kevés lelkesedéssel, de helyet foglalt az egyik oldalán, mivel testvére a lelkére kötötte, hogy legalább ismerkedjen meg vele, aztán döntse el, hogy utálni fogja, vagy kedvelni.

- Gondolom, ismered Sakurát... Mivel te is Haruno vagy... - nyögött ki valamit, mert kezdte idegesíteni a néma csend közöttük.

- Igen, Sakura az unokahúgom.

- És... mondd csak, nálatok ez valami rossz örökletes dolog? - nézett végig a lányon fintorogva. Nem akart bunkó lenni, de kicsúszott a száján.

 - Otouto, viselkedj! - szólt rá rosszalló tekintettel Itachi, közben letette az asztalra a poharakkal teli tálcát.

- Ugyan, hagyd - legyintett még mindig szélesen mosolyogva Ayame. Úgy tűnt, őt ebből nem lehet kizökkenteni, a szája folyton felfelé görbül. - Tudod, Sasuke, az unokahúgom sokat áradozott rólad, mikor találkoztunk, de már értem, hogy miért mondta azt, hogy soha nem lesz nálad esélye... - kortyolt bele a teájába.

- Hm?

- A stílusod ne túl megnyerő, sőt, elutasító, bár ez a te korodban normális... - jelentette ki szemrebbenés nélkül, amin a fiú igencsak meglepődött, de felhúzta magát rajta.

- Azt hiszem, én befejeztem a beszélgetést - állt fel a kisebbik, és sértetten távozott a saját poharával a kezében. - A szobámban leszek!

És már csattant is az ajtó a háta mögött...

- Hhh, bocsáss meg a viselkedéséért, Sasuke néha...

- Nem kell magyarázkodnod helyette, Itachi-san, én teljesen megértem miért ilyen - intette le a rangidőst Ayame.

- Igazán?

- Ha jól értesültem róla, már több éve együtt éltek csak ketten, és most hirtelen ért titeket ez az egész, ahogy többek között engem is, de mivel ő még kamasz, biztosan felkavarta, hogy csak úgy besétált még egy személy a jól megszokott életetekbe. De remélem, azért megbarátkozik majd velem, nem szeretnék haragban lenni vele - mondta felsóhajtva, és letette a kiürült poharát az asztalra.

- Meg fog, csak idő kell neki - nézett bíztatóan a lányra Itachi.

Órák telhettek el úgy, hogy ők ketten odakint a kanapén ülve társalogtak mindenféléről, míg Sasuke egyszer sem bukkant elő, bent kuksolt a szobájában, és mérgelődött. Néha egy-egy nevetés beszűrődött hozzá, ami nem túlságosan nyugtatta meg, ugyanis ez azt jelentette, hogy azok ketten megkedvelték egymást, legalábbis sokat viccelődtek és hallhatóan jól szórakoztak.

A fiú kezdett attól tartani, mi van, ha az esküvő után ez csak tovább fokozódik, és ő szépen lassan eltávolodik a bátyjától, mert neki már ott lesz az a lány. Akkor döntött úgy, hogy friss levegőre van szüksége, mikor már olyanokról képzelgett, hogy hajlandó lesz lefeküdni a lánnyal és teherbe ejteni. Ezt már nem bírta feldolgozni, így kirongyolt a szobából, majd magára kapta a cipőjét, és annyit hadarva, hogy lelép egy kis időre, már a házban sem volt.

A sarki boltba vezetett első útja, hogy vegyen egy doboz cigarettát és öngyújtót. Ritkán szívott el egy-egy szálat, hisz sosem érzett rá késztetést, de most nagy szüksége volt rá. Leült a bolt betonlépcsőjére, és rágyújtott. Lassan, hosszan szívta a vékony rudat, majd nagy füstfelhőt engedett ki ajkai között. Igazság szerint még az ízét is utálta, ezért nem értette a láncdohányosokat, hogy mégis hogy képesek akár napi szinten többször is elviselni. De a túlzott feszültséget mindig is jól tudta levezetni vele, ezt az egyet kedvelte benne.

Már sötétedett, mikor elindult haza, a dobozt és a gyújtót zsebre rakta, valahogy sejtette, hogy a következő napokban még kelleni fog majd. Szívből remélte, hogy mikor belép az ajtón, még a nappaliban találja a párost, és semmiféle félreérthető dolgot nem fognak csinálni.

Aztán, ahogy meglátta őket ugyanúgy a kanapén ülni, megkönnyebbült, és kissé le is hordta magát gondolatban, amiért ilyet, mert feltételezni a bátyjáról.

***

Fürdés után Sasuke újra a saját szobája magányos rabja lett, ami az elmúlt napok közösen töltött éjszakái után nem tette őt túlzottan boldoggá. Egy darabig ágyán feküdt, és bámulta a félhomályban alig kivehető, amúgy is apró repedéseket a plafonon. Azonban hamar ráunt a tanulmányozásukra, és felsóhajtva tornászta magát ülő helyzetbe.

˝Nem fogom miatta egyedül átaludni az összes éjszakát!˝ - határozta el magát, és Kyou-channal a kezében átsettenkedet Itachi szobájába.

A férfi szintén nem tudta álomra hajtani a fejét, hiányzott neki az öccse, akit átölelhet, és akinek az illata mindig megnyugtatta. Ezért meglepődött bár, de titkon örült, mikor egyszer csak beállított hozzá.

- Nii-san, én veled akarok aludni! - jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon a fiatalabbik, mire a rangidős halkan felkuncogott, és arrébb húzódott, hogy helyet adjon neki.

- Oyasumi, Otouto - suttogta a fülébe, amitől Sasukén kellemes remegés futott végig, és bátyja felé fordulva egy csókot adott az ajkaira.

Az idősebbik Uchiha átkarolta a derekánál, és közel húzta magához, így aludtak végül el.

Másnap reggel Ayame volt az, aki elsőként felkelt, mivel ő hamarabb feküdt le, és amúgy sem az a sokáig alvó típus. Főzött egy kávét, amit lassan el is szürcsölgetett, aztán mivel a két tesó még mindig nem tűnt fel, gondolta benéz Itachi szobájába.

Halkan az ajtó elé lépett, majd óvatosan lenyomta a kilincset. Csupán annyira tárta ki, hogy be tudjon rajta nézni, ám az elé táruló látvány először igencsak meglepte, aztán mosolyra húzódtak ajkai.

A csendesen szuszogó párt figyelve kezdte tényleg megérteni, hogy a kisebbik miért volt olyan ellenséges vele szemben. Hisz nagyon szereti a bátyját, és talán attól fél, hogy miatta elveszítheti.

Felsóhajtott, és becsukta az ajtót. Bűntudatot érzett, és ez nem tette boldoggá. Ő nem akarta szétválasztani a testvéreket, ha megtehette volna, összepakol és hazamegy. De ez sajnos korántsem volt olyan egyszerű.

Az ő élete nagyban hasonlít a férfiéhez. Kiskora óta engedelmességre és fegyelemre lett nevelve, ha ellenszegült, megbüntették, így szépen lassan hozzászokott a szófogadáshoz. Mikor azonban a szülei elé álltak azzal, hogy férjhez kell mennie, azt hitte, megszakad a szíve. Titkon mindig is szeretett egy fiút, aki nem volt annyira gazdag és hírhedt, de tisztaszívű és becsületes annál inkább. Annyi év után végre megkérte a kezét, s ő boldogan mondott volna igent, de a szülői akarat közbeszólt.

És most, hogy látta, milyen erős a testvéri szeretet a két Uchiha között, még több kétsége lett a kényszerházassággal kapcsolatban, de nem volt elég mersze kiállni saját magáért felmenői előtt.

A mindig mosolygós lány most kissé szomorkás arccal állt a mosogatónál, kezében a kávéscsészéjével. Újabb sóhajtás után megnyitotta a csapot, és elmosta az említett tárgyat.

- Ohayou~ - köszöntötte őt Itachi, aki épp akkor lépett be a konyhába, kizökkentve ezzel gondolatmenetéből.

 - Ohayou, Itachi-san! Kávét? - kérdezte tőle kedvesen, mire a férfi bólintott, és helyet foglalt az aszalnál.

A rangidősnek eléggé szokatlan volt, hogy miután felébredt az öccse mellett, egy nő várta a konyhában kávéval. De attól tartott, kénytelen lesz hozzászokni, mert Ayame az élete része lesz. Bár abba belegondolni se mert, hogy szülei majd örököst követeljenek... Arra már tényleg képtelen lenne...

Ilyenkor igazán bánta, hogy engedelmes bábot neveltek belőle, és szégyenszemre felnőtt létére is az apja dönt a sorsa felett. Néha csak annyit kívánt, bárcsak kitörhetne ebből a burokból, bárcsak olyan lehetne, mint testvére!

Szófogadatlan, szemtelen és lázadó...

Ott a konyhában, abban a percben ilyenek akartak lenni mindketten.

<---Előző     Vélemények     Következő--->