- Nii-san, igyekezz már, lekéssük a vonatot! - unszolta bátyját korán reggel Sasuke, akiben furcsán túltengett az adrenalin.

 - Otouto, mire fel ez a nagy pörgés? - kérdezte tőle Itachi, miközben a kávéját kavargatta.

 - Amióta elköltöztünk, nem is jártunk egyszer sem azon a környéken, pedig imádtam a cseresznyefák alatt szaladgálni, és most végre elmegyünk – nézett fel az idősebbikre, íriszeiben izgatottság csillogott.

  - Tudod, néha igazán letagadhatnád, hogy 17 éves vagy - jegyezte meg a rangidős Uchiha, mire öccse válaszul kinyújtotta rá a nyelvét, és duzzogva elvonult a nappaliba.

˝Hhh, tényleg, mint egy gyerek…˝ - gondolta magában, és szája mosolyra húzódott.

 - Nii-san~ - lépett oda mellé a fiatalabbik, majd hirtelen már farkasszemet nézett vele, amitől megállt a keze a levegőben a kávéscsészével együtt. - In… dul… junk… - mondta egy-egy apró szájrapuszival megszakítva Sasuke.

 - Megyünk már, csak a kávémat hagy igyam meg legalább! - tolta ki a látómezejéből őt Itachi, aztán úgy tett, ahogy mondta, végül az üres tárgyat a mosogatóba tette.

***

 - Woah, ez nagyon menő! - kiáltott fel a kisebbik, mikor felszálltak a vonatra bátyjával.

 - Apának köszönd, hogy első osztályon utazhatunk… Elég volt csak megemlítenem a nevét, és máris megkaptuk a legjobb helyet - mondta Itachi, és becsukta maga mögött az ajtót.

 - Sosem gondoltam volna, hogy ilyen egy első osztályú kabin - huppant le a bársonyborítású ülésre vigyorogva Sasuke. - Azért néha mégsem olyan rossz, hogy Uchiha Fugaku fia vagyok.

 - Na de, Otouto ne legyél tiszteletlen! - korholta le őt bátyja, majd szintén helyet foglalt, de ő az ablak mellett.

 - Jól van már… - forgatta meg a szemeit a fiatalabbik.

Nemsokára elhagyta a pályaudvart a vonat, és megkezdődött a testvérpár hosszadalmasnak ígérkező utazása. Az idősebbik több telefonhívást is lebonyolított az ügyfelekkel és alkalmazottaival is, míg öccse zenét hallgatott az elsuhanó tájat figyelve, azonban az idő így is lassan telt, az úti cél pedig még messze volt.

Sasuke kezdte unni, hogy a rangidősnek folyton a fülén van a telefon, ő meg el van hanyagolva. Leállította a zenét, és félretette az MP3 lejátszóját, majd hirtelen Itachi előtt termett és kikapta a kezéből a mobilt.

 - Otouto, ne most szórakozz légyszíves - nyúlt a tárgyért a gazdája, de kisebbik nem volt hajlandó visszaadni.

 - Érj utol, ha tudsz, és akkor visszakapod! - nézett rá elszántan a fiú, majd elrohant.

 - Na, várj csak… - kelt fel a helyéről bátyja, majd utána iramodott, semmi kedve nem volt most egy fogócskához, de máshogyan aligha tudta volna folytatni a tárgyalást az ügyfelével.

A vonat folyosója viszont nem egy stabil terep, főleg, ha váltóhoz közeledik. Sasuke így nem jutott messzire, az első osztályú kabinok végén járt, mikor kimozdult a lába alól a talaj. Ám épp ekkor kapta el a vállánál fogva őt a bátyja is, de már késő volt, így magával húzva landoltak a padlón, jobban mondva Itachi ráesett, és az ő hátával találkozott csak a kemény felület.

 - Auch… - nyögött fel fájdalmasan a fiú összeszorított szemekkel.

 - Baka, nagyon megütötted magad? - kérdezte tőle aggódva az idősebbik.

 - Nem… Annyira nem - nyitotta fel pilláit, ám mikor tudatosult benne, hogy a rangidős arca alig pár centire van tőle, máris fülig vörösödött.

 - Valami gond van, Sasuke? Olyan piros lettél… - simított végig kipirult arcán Itachi, forró leheletét szinte égette bőrét.

 - Jól… Jól vagyok… Uhm… - harapta be alsó ajkát, ahogy az ujjak nyakára tértek át. – Nii-san… Ne csináld, nyilvános helyen vagyunk…

 - Hmm - nézett körbe testvére. - Igazad van, ott jobb lenne - bólintott, majd felkelt róla, és magával húzta egy kis helyiségbe.

 - Nem pont így értettem - motyogta zavartan a kisebbik, de nem nagyon tudott mit tenni, és nem is igazán akart.

 - Nyugalom… Jó lesz - mosolygott rá bíztatóan Itachi, aztán birtokba vette ajkait.

Felültette a kis mosdóra, majd szájáról nyakára tért le, s először végigcsókolta a puha bőrfelületet, utána nyelvével is megízlelte. Sasuke egyik kezével megtámaszkodott, a másikkal pedig bátyja hajába túrt, jóleső sóhajt hallatva.

Az idősebbik ujjai befurakodtak felsője alá, és hasfalát cirógatták, közben folyamatosan hozzádörzsölte ölét a fiatalabbik ágyékához, aki erre felnyögött.

 - Nii-san, én itt nem akarom… - motyogta, lesütött tekintettel, mintha valami rosszat mondott volna.

 - Én nem úgy érzem… De ne aggódj, azt nem fogjuk csinálni - búgta a fülébe a rangidős, majd gyengéden ráharapott.

Úgy gondolta, itt az ideje kiszabadítani öccse félkemény férfiasságát a börtönéből, ezért szabad kezével a farmernadrágnál kezdett munkálkodni. Ám korántsem volt olyan könnyű feladat, mint amilyennek hitte, szerencsére a fiatalabbik még nem vesztette el annyira a józan eszét, így elengedte testvére hajtincseit és segített neki odalent.

Miután megszűnt a feszítő érzés büszkesége körül, Sasuke megkönnyebbülten sóhajtott fel. Azt hitte, bátyja a kezével fogja kielégíteni, ezért eléggé meglepődött, mikor Itachi letérdelt elé, és kezdésként hosszában végignyalt a vágytól duzzadó hímtagján.

 - Nii-san, mit ahh… miht csihnálszh? - kerekedtek el a fiú szemei, ahogy megérezte a nedves nyelvet merevedésén.

 - Csss, most ne beszélj, csak élvezd! - suttogta Itachi, majd ajkaival megszívta párszor a makkot.

Sasukénak teljesen új volt ez az érzés, még soha nem elégítették ki szájjal, és már a gondolattól is teljesen elvörösödött, hogy ezt most a bátyja teszi vele, hát még mikor lepillantott, és meglátta. Reflexszerűen nyögött fel, és már mindkét kezével az idősebbik hajába kapaszkodott.

A rangidős mosolyogva hallgatta testvérét, és miután úgy érezte, már eleget ingerelte a kezében lüktető forró hímtagot, ajkai közé engedte.

 - Haahh… - vetette hátra a fejét Sasuke a hirtelen rázúduló élvezettől.

Itachi lassan ellazította a torkát, hogy minél többet tudjon befogadni öccséből. Először normál tempóban mozgatta fejét, de a fiú érzékeit már ez is teljesen felcsigázta, a nedves és forró barlang ölelése büszkesége körül egyre több kéjhullámot indított meg testében.

 - Ehl.. Elhfogokh… mehh… ah… - próbálta figyelmeztetni a testvérét Sasuke, de ő ahelyett, hogy elengedte volna, gyorsabb tempóra váltott, és ezt a fiú már végkép nem bírta, teljesen elveszett a kéjmámor fullasztó habjai között.

 - Niih-sanh… - kiáltott fel, és egy kicsivel erősebben markolta meg bátyja haját, majd a szorítása egyre lazult, végül elengedte őt, és pihegve dőlt hátra a tükörnek.

 - Hm, finom - engedett meg egy elégedett félmosolyt magának Itachi, majd jobbjával megtörölte a száját, és elrendezte a kisebbik nadrágját, aztán felegyenesedett.

 - Ugye megmondtam, hogy jó lesz? - nyomott egy futócsókot öccse ajkaira.

 - Uhm… De veled mi lesz? - kérdezte kíváncsian a fiatalabbik.

 - Hogy érted?

 - Hát… Nem szeretnéd, hogy… ? - jött teljesen zavarba, nem is tudta végigmondani kérdését.

 - Otouto, attól, hogy én megtettem, neked nem kötelező. Nem kell bizonyítanod, nekem elég az is, hogy megérinthetlek téged - mondta az idősebbik.

 - De én…

 - Yuruse, Sasuke. Mata kondo da! - bökte meg testvére homlokát mosolyogva, aztán kisétált a mosdóból.

A kisebbik Uchiha felsóhajtott, majd bátyja után ment, vissza a saját kabinjukba.

***

 - Véégre - nyújtóztatta ki elzsibbadt végtagjait, mikor már újra az anyaföldön állt.

 - Örülök, hogy ilyen lelkes vagy, ugyanis innen sétálni fogunk - lépett mellé bátyja.

 - Nem baj, jót fog most tenni - mondta, mire Itachi arcán átfutott a döbbenet. Nem pont ezt a reakciót várta öccsétől.

 - Gyerekként utáltad, ha sétálnunk kellett.

 - De már felnőttem! - vigyorgott az idősebbikre a fiú, miközben elindultak régi otthonuk felé.

 - Hn - húzta mosolyra száját Itachi.

20 percnyi séta után elérték a házat, ami ugyanúgy állt a kissé még havas cseresznyefa-kert előtt, mint mikor hátrahagyták. Azóta senki sem költözött a volt Uchiha rezidenciára, a postaládán még mindig látszott Sasuke rajza a cég logójáról, mellette igencsak esetlen betűkkel az „Uchiha” név.

 - Hány évesen is? Öt? - fordult a kisebbik felé a rangidős.

 - Jah, valahogy úgy… Azóta se lett szebb az írásom - kuncogott fel zavartan a fiatalabbik.

 - Körülnézünk bent?

 - Naná! - bólintott, és meg sem várva bátyját futva közelítette meg a házuk ajtaját.

Mondanom sem kell, bent jócskán ellepett mindent a por az évek során, de nagyjából még kivehető volt, mi micsoda. Sasukét ez egyáltalán nem zavarta, végigszaladt az egész házon, végül fel az emeletre, ahol a saját és bátyja szobája volt.

 - Azt a… - nyitott be a helyiségbe, az ő kis birodalmába, ahol régen annyit játszott egymagában, ha bátyja épp iskolában volt. - Eh, ez a szoba majdnem, hogy nagyobb a mostaninál - nézett körbe.

Egy bútor sem foglalt helyet a tágas térben, csupán egy régi kosár állt a sarokban. A félhomályban alig volt kivehető, mi van benne, de a fiúnak felettébb ismerős volt, ezért az ablakhoz sétált és felhúzta a redőnyt, hogy világosabb legyen.

 - Ezt nem hiszem el… - kerekedtek el a szemei, mikor a fény hatására végre kirajzolódott a kosárban rejtőző tárgy valódi alakja. Azonnal felkapta, és lerohant vele a földszintre.

Itachi odalent volt, és a kertre néző konyhaablaknál állt, mikor meghallotta öccsét lefele trappolni.

 - Nii-san, ezt nézd mit találtam! - futott felé az említett csillogó szemekkel, egy zöld valamivel a kezében.

 - Oh, csak nem Kyou-chan? De hisz ez volt a kedvenc plüssöd, sosem aludtál nélküle!

 - Igen. Emlékszel, mennyit kerestem, miután elköltöztünk?

 - Persze, egy hétig nem voltál hajlandó egyedül aludni, folyton Kyou-chanért sírtál, és csak úgy nyugodtál meg, ha én veled aludtam - mosolyodott el a kellemes emléken Itachi.

 - Uhm - pirult el Sasu, és a plüssdínót kezdte fixírozni.

 - Szeretnéd hazavinni? - kérdezte kedvesen tőle a bátyja.

 - Hogyne! Még egyszer nem hagyom itt! - ölelte magához, mint egy kisgyerek a legféltettebb játékát, de számára az is volt, egy kincs, amit újra visszakapott.

 - Jól van - simogatta meg a fejét Itachi. Igazán aranyosnak találta így őt, eltekintve attól, hogy már rég nem az a kisgyerek, néha nagyon előtört belőle.

 - Menjünk ki a kertbe! - javasolta a fiatalabbik.

 - Rendben - bólintott a rangidős, mire Sasuke kivételesen kézen fogta, és úgy húzta magával.

 - Kár, hogy még csak nem is rügyeznek a fák - húzta el a száját a fiú, mikor a hófedte ágakra pillantott.

 - Tavasszal is eljövünk majd, rendben? Virágzáskor a legszebbek - mosolygott rá az idősebbik.

 - Köszönöm, Nii-san! - nézett fel bátyjára hálás tekintettel.

***

 - Nii-san~

 - Igen? - fordult öccse felé a szólított.

 - Emlékszel milyen rég voltunk utoljára a vidámparkban? – kérdezte túl ártatlanul csengő hangon Sasuke.

 - Miben sántikálsz, Otouto? - szűkültek össze gyanúsan Itachi szemei.

 - Én? Semmiben! - rázta meg a fejét a kisebbik.

 - Vidámparkba akarsz menni? - tette fel az egyértelmű kérdést a bátyja.

 - Dehogy is! Én… Honnan jöttél rá?

 - Túl átlátszó vagy, drága kisöcsém… Másrészről, épp most haladtunk el mellette, és valahogy szemet szúrt, hogy kishíján eggyé válsz az ablakkal, úgy figyeled… - mondta gúnyosan vigyorogva az idősebbik Uchiha.

 - jól van, na - fújta fel az arcát duzzogva Sasuke.

 - De ha nagyon szeretnéd… Még útba ejthetjük.

 - Imádlak Nii-san! - ugrott Itachi nyakába, aki kuncogva csóválta meg a fejét, majd lehámozta magáról a fiatalabbikat.

Igen, öccse néha tényleg letagadhatná, hogy hamarosan nagykorú lesz…

A következő megállónál leszálltak, és elsétáltak a Vidámpark bejáratáig. Sasuke elég érdekesen festett fülig érő vigyorral az arcán és egy plüssel a kezében, de a körülöttük lévők inkább csak megmosolyogták a látványt, mert aranyosnak találták őt, semmint nevetségesnek.

És mikor beszabadult a vidámpark területére, bátyja alig bírta szem előtt tartani. Volt olyan gyomorforgató hely, ahová ő köszönte szépen, de nem ült fel, ellenben öccse a létező összes pörgő-forgó égbeszálló masinát kipróbálta, hiába szédült egyre jobban, miután kiszállt belőlük. Kyou-chan pedig mindig ott volt vele, amióta megtalálta egy percre sem engedte el, s ezt a rangidős kezdte megelégelni.

Vagy csupán féltékeny lett a plüssre, amit a fiatalabbik folyton ölelgetett? Ki tudja…

Míg ő ragaszkodott a dango-adagjához, amit többször is elfogyasztott, Sasuke teljesen kiélte gyermeki önmagát. Hiába kérte meg, hogy legalább arra a 10 percre üljön le, a kisebbik Uchiha mintha meg sem hallotta volna. Amint Itachi nem figyelt oda, máris hűlt helye volt.

 - Ah… Esküszöm, pórázt kötök rá… - morogta az orra alatt, miközben a hinták között sétált, az elveszett ˝bárányt˝ keresve.

 A vidámpark nemsokára zárt, és lehetőleg még tárt kapukon szeretett volna kisétálni, nem átmászni rajtuk. Bár alig-alig lézengtek páran a területen, mégse látta sehol testvérét.

˝Hogy a fenébe tud így eltűnni?˝ - mérgelődött magában, és harmadszorra is végigsétált a szellemkastélyon.

 - Mi az, hogy már nem indítják el?! - hallott meg egy ismerős hangot, mire odafordult.

Jól sejtette, épp öccse reklamált a hullámvasútnál, mert már ne voltak hajlandóak elindítani. Itachi felsóhajtott, majd elindult menteni a helyzetet, mielőtt a fiatalabbik felfordulást rendez.

 - Otouto, azt hiszem, ideje mennünk - tette egyik kezét a vállára, mire a szólított hátrafordította fejét.

 - De Nii-san…

 - Elnézést az öcsém viselkedéséért, néha nincs tisztában vele, hogy mit illik, és mit nem - mondta az egyre kétségbeesettebb arcot vágó dolgozónak, és elrángatta onnan testvérét.

 - Gonosz vagy Nii-san - vágta be a durcit Sasuke, még a fejét is elfordította, ahogy visszafele sétáltak az állomásra.

 - Te meg neveletlen! - vágott vissza bátyja, aztán nem is szóltak egymáshoz, míg haza nem értek.

***

 - Ideje lenne lefürödnöd… - nyitott be a kisebbik szobájába Itachi.

 - Rendben - bólintott a fiú, és egy tiszta alsógatyával meg hőn szeretett plüssállatával karöltve megindult az ajtó felé, ahol az idősebbik állt.

 - Ezt ugye nem gondolod komolyan? - nézett rá hitetlen tekintettel.

 - Mit? - kérdezett vissza Sasuke értetlenül.

 - Még a kádba is magaddal viszed azt a plüsst?! - akadt ki a rangidős.

 - Most miért? - pislogott fel rá ártatlan szemekkel a fiatalabbik.

 - Felejtsd el, ha én nem mehetek veled, ő sem! - kapta ki a kezéből Kyou-chant.

 - Mi? - döbbent meg bátyja reakcióján.

 - Semmi! Inkább menj fürdeni - morogta alig érthetően a nagyobbik Uchiha, és mikor ráeszmélt, hogy arca élénkebb színt vett fel, azonnal elfordult.

 - Hát jó… - mondta megvonva a vállát Sasuke, de a folyosón sétálva már mosolyra húzódott a szája, mert nem vak, így észrevette testvére piros arcát, és büszkeséggel töltötte el, hogy sikerült zavarba hoznia őt.

 - Te jó ég… Hogy mondhattam ilyet? - dőlt neki az ajtófélfának Itachi, legszívesebben arcon csapta volna magát, de lemondott erről, és figyelmét a kezében szorongatott plüssre fordította. – Ne nézz így! Ez a te hibád… - förmedt rá, majd beljebbsétált a szobába.

 - Mit szeret annyira benned… Még a szemeid se állnak jól! Már annak idején nem értettem, miért pont egy dinoszauruszt kell venni neki… - morgolódott, miközben lefeküdt testvére ágyára, és úgy forgatta kezében a puha játékot.

 - Egy plüsshöz beszélek… Ennél már nem jöhet rosszabb - ásított egy nagyot, nem hiába, eléggé lefárasztotta az egész napos jövés-menés. Lassan lehunyta pilláit, és tudatlanul magához ölelve az előbb még annyira szidalmazott plüssállatot hamarosan elnyomta az álom.

Öccse eközben végzett a fürdéssel, és igencsak meglepődött, mikor a rangidőst az ágyában találta, Kyou-channal a kezében. Újra elmosolyodott, és óvatosan lefeküdt mellé. Magukra húzta takaróját, majd átölelve az Itachi-plüss kombót, ő is elaludt.

<---Előző     Vélemények     Következő--->