Az újév első napján kórházban ébredni… Nos, nem hiszem, hogy a legjobb kezdete az évnek. De Sasukét bizony bátyja ágya mellett érte a reggel, mert egész éjszaka nem tágított a szobából, ahányszor benézett egy nővér, ő ott ült csendben, aztán végül a kimerültség és a fáradtság úrrá lett rajta, és elszundított.

Ő volt az egyetlen, aki látogatási időn kívül is bent volt a szobában, bárki bármit mondott neki, nem volt hajlandó magára hagyni testvérét. A szüleik, amint tudomást szereztek róla, kocsiba ültek és elmentek a kórházba. Mikoto könnyeivel küszködve figyelte drága kicsi fiát, anyaként hatalmas fájdalmat jelentett neki ilyen állapotban látni őt. De nem csak hozzájuk jutott el a tragikus hír, sőt, Madara már sokkal előbb ott volt a kórházban.

Sasuke roppant nem örült, hogy viszont látja nagybátyját, de tudta, hogy most Itachi miatt sietett ide, és ő is aggódik, ezért nem szólt semmit. Miután a látogatók elmentek, újra egyedül maradt bátyjával, bár nemigen hagyták őt békén, a nővérek óránként benéztek, és próbálták evésre bírni.

A kisebbik Uchiha azonban mindig elutasította az ételt. Ahogy eszébe jutottak az éjszaka történtek, képtelen lett volna egy falatot is lekényszeríteni a torkán. Egyedül egy jó erős kávét az automatából, ezt fogadta el, másra nem volt szüksége.

És nem volt ez másképp az elkövetkezendő napokban sem.

Az orvos végül már ráparancsolt, hogyha nem eszik valamit, nem maradhat tovább a bátyja mellett, ez volt az egyetlen lehetőség, amivel Sasukét akkor meg lehetett fenyegetni. Jóformán haza se járt, csupán 1-2 órára, a fontosabb dolgokat elvégezni, mint például fürdés és átöltözés. A többi idejét a kórházban töltötte, és szüntelen várta, hogy Itachi végre felébredjen. Nem tetszett neki, hogy ennyi ideig nem kel fel, bár az orvos azt mondta, teljesen stabil az állapota, nagy baj már nem történhet.

***

5 nap szinte örökkévalóságnak tűnik, ha az ember mélyponton van, elveszve az önmarcangolás és az aggodalom sűrűjében. Mert Sasuke magát okolta, hisz, ahogy mondta, nem tartotta be az ígéretét, nem ment haza, mikor felerősödött a vihar, ezért indult utána a bátyja, és szenvedett balesetet… Csakis ő lehet a felelős az egészért, és bár rajta kívül más ezt nem tudhatta, eléggé gyűlölte saját magát, és számtalanszor bocsánatot kért Itachitól, még, ha ezt az idősebbik nem is hallhatta.

A téli szünetnek közben vége lett, de ő nem volt hajlandó bemenni az iskolába. Továbbra is a kórházban tengette mindennapjait, és várt. Várt arra, hogy bátyja magához térjen.

Aztán egy délelőtt, mikor Sasuke épp kinyitotta az ablakot a szobában, hogy járja át a friss levegő a teret, végre megtörtént. Itachi felébredt.

Pislogott párat, míg rendesen ki tudta nyitni a szemeit, mert az erős fény nem volt rá túl jó hatással, ilyen sok és mély alvás után. Körbenézett a szobában, és meglátta az ablaknál állni öccsét, amitől ajkai máris halvány mosolyra húzódtak. Igen, valahogy őt szerette volna legelőször megpillantani, és ez sikerült.

 - Otouto… - suttogta még kissé erőtlen hangon, mire a szólítottban az ütő is megállt.

Rögtön megpördült a tengelye körül, és kikerekedett szemekkel meredt bátyjára, aki visszanézett rá.

Szíve hevesen verni kezdett, azt se tudta, mit csináljon, felkiáltott volna örömében, de inkább odarohant az ágyhoz, és Itachi nyakába vetette magát.

  - Nii-san! - törtek elő újra könnyei, most azonban már a megkönnyebbültségtől és a boldogságtól.

 - Nh, Sasuke, ez fáj - motyogta az idősebbik, de arcán egyre szélesebb lett a mosolya.

 - Gomenasai… - hajolt el tőle Sasuke, és bűnbánóan lesütötte a szemeit.

 - Semmi baj - simított végig arcán Itachi.

 - Nii-san…

 - Hm?

 - Meg tudsz nekem bocsátani? - emelte bátyjára tekintetét, amiből ő mindent kiolvasott, az elmúlt napok szenvedését, és az önpusztítást is.

 - Sasuke... Már hogyne tudnék? Sőt, egyáltalán nem is haragszom! Én voltam túl önfejű…

 - Nehogy magadat okold! Te is tudod, hogy ez miattam történt, Nii-san, ne próbálj meg mentesíteni a felelősség alól! - emelte fel kicsit a hangját a kisebbik, de rögtön megemberelte magát, és elnézést kért a kirohanásáért.

 - Akkor sem nehezteltem rád egy pillanatig sem, te Baka! - emelte fel az állánál fogva a fejét, hogy a szemébe nézhessen. - Szeretlek - mosolygott öccsére, akinek már teljesen eláztatta arcát a sós víz, de nem tudta visszatartani könnyeit.

Arcuk egyre közelebb került egymáshoz, majd mindennemű távolság megszűnt, és forró csókban egyesültek. Hosszú ideig ízlelték a másikat, hiányzott már nekik ez gyengéd gesztus, melytől mindketten elfeledtek mindent, csak a szeretet maradt, ami soha nem hagyta el őket.

 - Sasuke, mondd ki… - suttogta ajkaira, mikor elvált tőlük. - Hallani akarom.

A kisebbik Uchiha elpirult, és beharapta alsó ajkát.

Mondja ki? De hogyan, ha még maga is bizonytalan… Szereti a bátyját, de vajon csak a testvéreként? Ebben egyáltalán nem volt biztos. Nem… Ő teljesen mást érzett, mikor azokba a sötét íriszekbe nézett, szíve máris hevesebben kezdett verni, és a karjaiban biztonságban érezte magát. Akkor ő tényleg… úgy szereti?

 - Ai shiteru Nii-san… - suttogta, arcának színe egy érett paradicsoméval vetekedett.

 - Köszönöm - vette újra birtokba öccse ajkait Itachi, hatalmas boldogság járta át, érezte, hogy Sasuke őszinte volt, és már egyáltalán nem bánta, hogy kórházi ágyon fekve hallotta először ezt tőle.

Szereti, és ez a fontos.

 - Oh, elnézést, megzavartunk valamit? - hökkent meg az orvos, mikor benyitott, mögötte a két nővér pirulva fordultak el az Uchihákat látva.

 - Nem, de.. dehogy - ugrott fel hirtelen Sasuke, azonban arca hamar elárulta.

 - Nyugalom, mi nem láttunk semmit, igaz? - fordult hátra mosolyogva a nővérkék felé.

 - Persze - bólintottak egyszerre.

 - Örülök, hogy végre felébredt fiatalúr, ideje volt - sétált oda az ágyon fekvőhöz a férfi.

 - Kimenne egy pár percre Sasuke-kun, csak amíg megvizsgáljuk a bátyját, most már nem lesz semmi baj – kérte az egyik nő a kisebbiktől.

 - Rendben – egyezett bele Sasuke, majd kiment a teremből.

A folyosó csendes volt, egyedül az Uchiha léptei hallatszottak, ahogy fel-alá járkált, miközben elmélyült a gondolataiban.

Megesküdött rá, hogy soha többé nem sodorja veszélybe egyikük életét sem, megpróbál odafigyelni, és szófogadóbb lesz. Mert a történtek után be kellett látnia, csak bajt hoz a fejükre, ha folyton ellenszegül bátyjának, aki csak segíteni akar, és megóvni őt. Hát úgy döntött, attól kezdve ez kölcsönös lesz, mert ő is meg fogja védeni Itachit, legalábbis nem hagyja, hogy megsérüljön, se lelkileg, se testileg. Mindig ott lesznek egymásnak, és ez így lesz jó.

Az, hogy erről a külvilág mit gondol, őt egyáltalán nem érdekelte. Higgyenek, amit akarnak, ha nem ismerik igazán, úgysem fognak soha rájönni az igazságra. Azzal tisztában volt, hogy a kapcsolatuk csak otthon, a négy fal között bontakozhat ki teljesen, mert kint már máshogy zajlik az élet, de kész volt ezt elfogadni.

Amióta csak az eszét tudja, a bátyja mindig ott állt mellette, ő volt az, aki annyit ringatta a kezében, ha sírt, csak ő tudta megvigasztalni, az első lépéseinél is Itachi fogta a kezét, és ez a kötelék elszakíthatatlan lett az évek során.

Mosolyra húzódtak ajkai, mikor visszagondolt ezekre a szép emlékekre. De rég is volt már… A szüleiknek sosem volt idejük játszani, vagy tanulni vele, így ezt mindig a bátyja tette meg. Amikor megtudta, hogy Itachi elköltözik, üvöltött, toporzékolt, és egyszerűen nem lehetett leszedni az idősebbikről, szinte rátapadt, hogy az sose tudjon elmenni. Együtt aludtak, együtt mentek mindenhová, ha akarta Itachi, ha nem. Egy éjszaka tudott aztán ˝megszökni˝ tőle, bár fájó szívvel, mert tudta, hogy öccse mit fog reagálni, ha reggel már nem találja otthon.

És félelmei beigazolódtak. Sasuke nagyon megharagudott a bátyjára, ahányszor Itachi telefonon akart vele beszélni, ő közölte, hogy utálja, és soha többé nem akarja látni, se hallani. De hát csak kisgyerek volt, nem értette még, mi folyik körülötte, ő azt hitte, az idősebbik Uchiha már nem szereti, ezért ment el.

Akkor tisztázódott minden, mikor elvégezte az általánost, és hozzá költözött, Itachi első dolga az volt, hogy leüljön öccsével, és elmagyarázza neki, miért hagyta ott őket, így megjavult a kapcsolatuk, azóta pedig csak erősödik.

 - Ezzel meg is volnánk - nyitott ki a szobából az orvos. - Még pár napig bent tartjuk megfigyelés miatt, és ha nem adódik semmi gond, hazamehet - mosolygott bíztatóan Sasukéra.

 - Rendben - bólintott a fiú.

 - De… Javaslom, hogy sokat pihenjen, és fizikai munkát semmiképp ne végezzen! Az lenne a legjobb, ha csak feküdne még egy ideig.

 - Értem, megteszek minden tőlem telhetőt - mondta Sasuke.

 - Azért az iskolát se hanyagolja el! Ha jól tudom, idén érettségizik, nemde? – kérdezte érdeklődve az orvos.

 - Igen, de a bátyám most fontosabb!

 - Nagyon szerencsés, hogy ilyen öccse van, mint te - borzolta össze a fiú haját, majd elment.

A fiatalabbik Uchiha visszament a szobába, ahol a két nővér szó szerint a bátyja körül legyeskedett. Összeszűkültek a szemei, majd kimért léptekkel az egyikhez sétált, és elvette a kezéből a pohár vizet, amivel épp meg akarta itatni.

 - Ezt majd én elintézem, viszlát! - nézett rá már-már villámló tekintettel, arcáról csak úgy sütött a féltékenység, mire Itachi felkuncogott.

 - Jól van, megyünk már - húzta el a száját a nő, majd kollégájával együtt elhagyták a szobát.

 - Csak nem féltékeny valaki? - nézett rá mindentudóan az idősebbik.

 - Dehogyis! - fordította el vörös arcát Sasuke.

 - Aha… Na, gyere ide - intette közel magához, majd tarkójánál fogva ajkaira rántotta.

Majdnem kiesett a kisebbik kezéből a pohár, de szerencsére csak egy kis víz löttyent ki belőle.

 - Akkor megitatsz? - vigyorgott rá perverzen Itachi.

 - Ano… Gondolom, a pohárból nem leszel hajlandó inni…

 - Eltaláltad! Naa~ én is megitattalak, amikor beteg voltál - érvelt elég eszesen az idősebbik.

 - Nem mintha én azt annyira kértem volna… - mormogta Sasuke az orra alatt, de aztán kortyolt a vízből, és újra bátyja ajkaira tapadt, aki önelégülten elmosolyodott, majd készségesen szétnyitotta azokat, öccse pedig átengedte a hűs folyadékot a szájába.

Még párszor megismételték ezt, mivel Itachi most különösképp szomjas volt, micsoda véletlenek vannak… Na, de nem volt feneketlen az a pohár, így végül kiürült, és az utolsó vizes-csókjukat váltották, majd Sasuke lassan elhajolt bátyjától.

 - Um, Nii-san, kérdezhetek valamit? - tette le az asztalra az üvegpoharat.

 - Persze - mondta Itachi.

 - Hát… Szóval… Te mióta… szeretsz engem? Tudod… úgy… - nyögte ki nagy nehezen a kérdést Sasuke, miközben az ujjaival babrált zavarában.

 - Hogy mióta? Nem tudom. Ki számolja az éveket…

 - Éveket?! - kerekedtek el Sasuke szemei. - Ezt értem úgy, hogy már… gyerekként is… Te perverz állat! - vörösödött el fülig, de most kicsit a méregtől is, ha tehette volna, az első kezébe akadó tárgyat hozzávágja bátyjához.

 - Nyugi Otouto, nincs az annyira régen! Nem vagyok pedofil, mielőtt megfordulna abban a találékony kis fejedben… - nevetett Itachi.

 - Már késő. De ez azért megnyugtató - sóhajtott fel Sasuke.

 - Bolond kicsi öcsém… - mosolygott rá a bátyja, majd megbökte két ujjával a homlokát.

Sasuke meglepődött kissé, mert nagyon rég nem csinálta már ezt az idősebbik, de ettől neki is felfelé görbült a szája, majd futócsókot nyomott Itachi ajkaira.

 - Sōdane, Nii-san!

* Sōdane = Így van/Igazad van

<---Előző     Vélemények     Következő--->