Köszönöm weiszdonak, kishunak, esztike03-nak, és Hangelnek, hogy írtak kritikát. <3 :3 Ígérem legközelebb nem váratlak titeket ennyit!

 - Valamivel nekem is el kellett szórakoztatnom magam, amíg tiszteletedet nem teszed itt - nevetett rá végül Madarára. Aztán odapördült az Uchiha mögött álló fickóhoz.
 - Deidara - nyújtott kezet a másiknak. - És nagy összegekben merek rá fogadni, hogy te vagy Hashirama.
 - Teljes életnagyságban - bólintott a barna hajú, és kezet ráztak.

Nem tettek igazán semmit. Nem beszéltek meg semmi fontosat, és nem történt semmi igazán érdekes. Jól érezték magukat. A Senju pedig rájöhetett, hogy igazán semmi oka nem volt a féltékenységre. Talán ezt magáról Deidara nem is sejtette, de az arcára volt írva, vagy ha oda nem, hát a szemébe mindenképp, hogy a szíve már valakié. És ez a valaki egyáltalán nem Madara. Nyugodtan tűrte a másik kettő őrültségét. Igazából szinte élvezte is. Fogalma sem volt, hogy a szőke fiú hogyan találta meg egyből a megfelelő kulcsot ahhoz, hogy az ő drága Uchihája ilyen lazán viselkedjen körülötte, de nem is érdekelte annyira. Neki is megvannak a maga módszerei arra, hogy megszelidítse a fekete vadmacskát. Egy pillanatra elkapták egymás tekintetét.
Mind a barna, mind az éjfeke szempár tulajdonosa ugyanarra gondolt; hosszú lesz az éjszaka.

Amikor Itachi hazaért már csak egyetlen gondolata volt. Találkozni akar a kis szöszijével. Viszont a szobájában nem találta meg a másikat. Se a sajátjában, se Deidarájéban...
Utolsó lehetőségként elindult a kert irányába lefelé. Hátha a másik csak kint rajzolgat vagy valami ilyesmi.

Itachi tippje amúgy helyt álló volt. Deidara ott ült a rózsakertben hogy rajzolt. Tíz percen belül az ötödik új lap után nyúlt, és nem éppen azért, mert az előző ötöt összegyűrte. Túltengett benne az energia, olyan volt mintha belülről hatalmas, mindent feldúló vihar dúlna benne, ugyanakkor mérhetetlenül nyugodt is volt. Talán ez a délelőtt tehetett róla, talán valami teljesen más, aminek köze sincs Madara és Hashirama látogatásához. Megszületett a fejében a terv, már tudta, hogy mit kell tennie, és azt is tudta, hogy meg fogja azt tenni.
Fel fogja jelenteni Akasuna Sasorit, a volt élettársát. El fogja mondani a rendőrségnek az egész történetet. Hogy ők mit kezdenek vele? Az már teljesen mindegy. Remélhetőleg azt, amit ilyenkor kell, és börtönbe csukják a gazfickót. Főleg, mert ha jól emlékszik, már korábban is volt, aki őt figyelmeztette, hogy ne dőljön be a vörös hajú kedves álarcának, mert nem az, akinek mutatja magát. Persze ő nem hallgatott ostoba módon a figyelmeztetésre? Miért is tette volna? Ő az, aki mindent túlél. Ne mondják meg neki mások, hogy mit csináljon!
Amúgy meg, akár el is költözhetne. Nem ártana egy másik iskola is, talán egy olyan, ami többet foglalkozik a művészetekkel. Ha igazán grafikus szeretne lenni a közel jövőben, akkor ehhez egyszerűen muszáj volna valami megfelelő képzést találni.
Akár még Konoha is szóba jöhetne. Persze nem azért, mert Itachi itt lakik. Ugyan dehogyis. Ehhez az idősebb Uchihának semmi, de semmi köze nincs.
Bár, Naruto biztos díjazná, ha közelebb költöznének Sasukéhez, és nem csak fél évenként egy-két rövid hét erejéig láthatná a kedvesét. Ja, ez meg a másik. Meg kéne tárgyalnia a fiatalabbik szöszivel is, hogy lenne-e kedve vele együtt elköltözni valamerre másmerre. Már egészen megszokta azt, hogy a másik ott hiperaktívkodik körülötte.
Újabb lapért nyúlt volna, de a keze beleütközött valamibe, pontosan valakibe.
Meglpetten nézett fel.
Uchiha Itachi mosolygott rá.
 - Szia szöszi, látom valamin nagyon elgondolkoztál.
Visszamosolygott.
Ha a másik tudná, hogy mennyire el kellett gondolkoznia ezen, és milyen hosszú időn keresztül, hogy végre megoldásra jusson.
 - Hát igen, tagadom a hajszínemmel kapcsolatos sztereotípiákat - felelte végül egy kacsintás kíséretében.
 - Megnézhetem? - kérdezte Itachi, és a már kész rajzok felé mutatott.
Nem szerette mutogatni a rajzait. Sőt, egy idő után már kifejezetten utálta. Sasori mindig azt mondta neki, hogy tehetségtelen. Hogy nem ért ehhez az egészhez.Hogy milyen szánalmas, hogy ma már akárki azt mondhatja magára, hogy művész. Aztán persze, csomó leszarozott rajza tűnt el. Mint kiderült, a másik olyannyira aljas volt, hogy az egyik képét beadta egy versenyre, persze úgy, mintha ő rajzolta volna. Nyert. Természetesen.
Mindenesetre mostanra megutálta azt, ha mások nézegetik a műveit. Néha Narutonak megmutatott egy-egy képet, de semmi több. Valahogy nem érzett magában sosem elég erőt, hogy szembenézzen a véleményekkel, amik a legtöbbször nem is őszinték ráadásul, maximum egy kedves kis mosoly, és egy udvarias "szép".

Felnézett Itachira.
 - Nyugodtan - biccentett. - De csak ha elmondod mi a véleményed!
Az Uchiha leült mellé a fűbe, és ünnepélyesen bólintott.
 - El fogom mondani - és a lapok után nyúlt.
Miért dobog hevesebben a szíve egy ilyen apró kis butaságtól?

Az idősebbik fia nevetve lép be az étkezőbe. Ez valami olyan furcsaság volt, ami egyszerűen nem kerülhette el Uchiha Fugaku figyelmét. Itachi valahogy mindig is olyan volt, amikor a családjáról volt szó, mint egy fehér papír. Üres, közömbös, hideg, távolságtartó. Már jó ideje. Ez mindig is bosszantotta őt. Nem mintha nem szerette volna azt a buta kölyköt, de egyszerűen csak túl sok volt a számára, hogy abból a kisfiúból, aki folyton őt kérdezte a világról, és annak minden rejtélyéről, hirtelen kapott egy idegent. Aki nem beszél, nem gesztikulál, és hiába ő az apja, nem tudja mit csinál, hol járkál, kik a barátai. Csak az egyre romló jegyeket láthatja a bizonyítványában, a cselédeket hallhatja suttogni, arról, hogy a fia már megint részegen érkezett haza az éjszaka közepén. Mondjuk hálát adott az úrnak, hogy Itachi még nem hajtott neki egy fának, vagy bele az árokba ilyenkor részegen, bár nem is igazán rajta múlt, hanem azon, hogy eltiltotta az autójától, miután tudomást szerzett az első részeg vezetéséről. Azóta csak a családi autóval mehet, akár csak Sasuke, amit természetesen sofőr vezet.
Mindegy, nagyon elkalandoztak a gondolatai.
A lényeg nem ott van, hanem itt és most, hogy Uchiha Itachi nevet. És leül az asztalhoz, és nem az az unott arckifejezés, amivel nézi a világot.
Fugaku ajkain is halovány mosoly sejlett fel ennek a láttán.

Vidám volt. Jól érezte magát. Túltengett benne az energia. Egyszerűen csak ijesztően jól volt. Nem fog megbukni Irodalomból, hála Deidara álhatatos munkájának, ugyanígy a szöszinek köszönhetően tiszta napok állnak mögötte. Bár ezt soha nem merte volna bevallani senkinek, még Kisaménak sem, aki a legjobb barátja volt, vagy Sasukének, aki az öccse, nagyon közel állt ahhoz, hogy elszaladjon vele a ló. Néha nem bírt máshogyan beülni az órákra, csak ha ivott előtte. Nem kelt föl reggelente anélkül. Nem ment neki a tanulás, a koncentrálás, vagy bármi. Remegett az idegességtől, ah nem jutott hozzá bármihez, amiben egy kicsike kis alkohol is volt. Kirázta a hideg erre a gondolatra.
Sosem akart rászokni semmire. Mindig is úgy gondolta, hogy magához veszi ezeket az egyszerű kis élvezeti cikkeket, és majd ha nem kellenek neki, egyszerűen elhajítja őket, mint nemkívánt látogatókat. Cigire csak alkalmanként, bulikban gyújtott rá, mert ott úgy volt a laza, és mert akkor a ruháiba beivódott füst illatot nem neki, hanem a környezetének tulajdonítják majd. Az alkohol viszont sokkal közelebb állt hozzá. Különösen bármi ami jó tömény volt. Imádta azt az érzést, hogy a forróság végigperzseli a torkát, és megülepszik a gyomrában mint megannyi izzó lángnyelv a végén.
Igazából most is valahogy így érezte magát, de nem a pia miatt.
Felnézett az ételéből.
Deidara épp Narutoval beszélgetett valami szokásos hülyeségükről.
Egy pillanatra az idősebb szöszi oldalra pislogott felé. Rámosolyogtak egymásra.

 - Van kedved esetleg ma is filmet nézni? - kérdezte Deidarát már akkor, amikor fent voltak a szobájukban.
 - Persze - biccentett neki erre a szöszi mosolyogva. - Mit néznénk?
 - Nem tudom - vont vállat zavartan. - Mihez lenne kedves?
 - Valami vígjték esetleg? Vagy fogalmam sincs... Egyáltalán te milyen filmeket szeretsz?
 - Nem mondhatnám, hogy van egykedvenc fajtám - vont vállat unottan. - Legtöbbször a filmeket csak háttérzajnak használom a tanuláshoz, vagy azokra alszom el...
 - Hm... Én a fantasykat szeretem, meg a vígjátékokat. De nem azokat amik nyálba fulladnak, vagy túl erőltetett poénok vannak bennük...
 - Van egyáltalán ilyen film? - pillantott kétkedően a szöszire, aki erre csak felnevetett.
 - Lehet, hogy túl sokat kérek ezzel...
 - Oh, oké, akkor megjegyeztem magamnak későbbre, hogy nagyigényű vagy - vigyorgott erre a másikra kihívóan. Fájt már az arca a sok mosolygástól.
 - Te! - kapott egy játékos pofont. Amiből a végén viszont az lett, hogy Deidara megcirógatta az arcát.
Furcsa volt. Ahogy a másik kék szemeibe nézett egy nyeretlen kiskölyöknek érezte magát, mint valaki aki még sosem csókolózott, nem vitt senkit randira meg ilyesmi. Pedig neki aztán igazán volt tapasztalata az összes ilyen kis hülyeségben. Csak nem fiúval. Csak nem Deidarával.
Abban a pillanatban, amikor  előrehajolt, és megcsókolta a szőkét, azok a jól ismert lángok járták végig a testét. Csak eddig még egy ember közelsége miatt sosem érezte magát.
Hosszadalmas, és bonyolult csók volt, hol lágyan ízlelték egymás ajkait, hol a nyelveik vad táncot jártak, küzdelmet vívva ki tudja miért. És közben egyre szorosabban simultak egymásnak, egészen addig, amíg már a lábukon nem tudtak megállni, és végig nem dőltek a padlót borító puha szőnyegen. Pihegve nézték egymást. Deidara kék szemeibe egészen elsötétedtek és a tekintete valahogy fátyolos lett. Zihálva kapkodott levegő után, közben viszont továbbra is az ő nyaka köré volt fonva szorosan a karjait, az ő lábai között a lábával... Egészen egymásba voltak gabalyodva.
Tudatosult benne a helyzet is végre.
Itt fekszik Deidara fölött, inkább rajta. A másik jobb lába, az ő két lába között. A karjai szorosan a nyakán. Az ő egyik keze bent a másik pólója alatt, a másik a szőke tincs tengerben. A csípőjük szorosan feszül egymásnak. Alig centikre vannak egymástól. Az ajka sajog, és bizsereg ettől a csóktól. Szívesen megismételné.

Nem, nem ribanc azért, mert élvezi, és még inkább nem azért, amit csinálnak. Egészen közelről nézhetett a másik éjfekete szemeibe. Valahogy volt valami ebben az obszidián szempárban, aminek köszönhetően nem bírt a vérével. És igenis joga van ehhez. Joga van megcsókolni a másikat, és úgy nézni rá ahogy. Furcsa, de el tudná képzelni az Uchiha mellett a jövőjét...
Lehunyta a szemét, és újabb csókra kínálta az ajkait. Itachi természetesen élt ezzel a kihagyhatatlan ajánlattal.

Végül nem filmet néztek, hanem hajnalig beszélgettek. Mindenről. De igazán mindenről. Onnantól kezdve, hogy melyiküknek mi a terve későbbre, odáig, hogy mi a véleményük a zöldenergiáról, milyen házat szeretnének, milyen az álom jövőjük... Meg persze a jelenlegi dolgokról is, mit szeretnek, mint nem, mik, kik a kedvenceik. Meglepően sok dologba értettek egyet, ezen pedig minden egyes alaklommal nevetniük kellett. Hiszen külsőre ők ketten olyanok mint a tűz, és víz. Annyira különböznek. Erre később ilyenek derülnek ki...
Sok csók csattant közöttük, és közben észrevétlenül is, de azt kezdték el megbeszélni, milyen lenne a kettejük közös jövője.
Deidarában is nagyjából csak elalvás előtt tudatosult, hogy mit beszéltek meg Itachival. Meglepetten sandított fel az alvó feketére.Az álomvilla, ahol lehet egy saját szobája, csak arra, hogy rajzoljon. Az, hogy lesz egy gyönyörű bernáthegyiük, akit majd Harunak hívnak. Mióta is ismeri a másikat? Kicsivel több mint egy hete.
Vajon normális ha ilyeneket beszélnek meg?
Sasorival sosem volt semmilyen tervük, nem tervezték meg a közös jövőjüket.
Itachival minden más...
Erre a gondolatra aludt el. Mosolyogva.

El nem tudjátok képzelni mennyit gondolkoztam azon, hogy írjam le Deidara és Sasori történetét >_<

Megörvendeztetnétek a véleményetekkel :D

<---Előző     Vélemények     Következő--->