Uchiha Madara hitetlenkedve bámulta a laptopja képernyőjét. Rendben, sokszor csinált hülyeséget, lépett le egy szó nélkül meg minden, de ez most igazán nem ilyen szituáció volt. És ezt meg is írta Hashiramának. És mit kap erre válaszul: "Kifogásaid mindig is voltak Mady" Ezek után pedig ne legyen ideges? Ő ne legyen ideges?!
 - A kurva életbe már! - káromkodta el magát dühödten, és teljes erejéből lecsapta a laptopja tetejét. Szegény kis kügyü méltatlankodva recsegett a kőkemény csapás alatt. Reszketett egész testben, és úgy érezte, pillanatokon belül zokogásban fog kitörni. Pedig az egyáltalán nem lenne hozzá méltó. Ő a nagy és erős Madara. Aki semmitől sem fél, ellenben tőle retteg mindenki...
Utált Hashiramával veszkedni, majd olyan szenvedéllyel utálta ebben a pillanatban, mint ahogy szereti egyébként. A Senju már olyannyira az életének a része volt. Az ő része. Persze nem mondható el, hogy a kapcsolatuk zökkenőmentesen indult volna, de istenem, kié indult úgy?!
 - Hé Madara kész van a... Vacsora - a belépő Deidara némi szünetet tartott amikor meglátta, hogy az újdonsült barátféléje milyen állapotban van. Közelebb sétált az Uchihához, és óvatosan a vállára tette a kezét.
 - Figyelj, jól vagy?
A másik erre egyáltalán nem reagált. A szöszi finoman megrázta Madara vállát, aki erre, végre valahára hajlandó volt, legalább fél szemmel rápislantani.
 - Hagyjalak inkább? - kérdezte óvatosan Deidara. Ismételten nem kapott választ. Egy hatalmas sóhajtás közepette letérdelt a porcelán babát játszó Uchiha mellé, és kedveskedő gesztus gyanánt megszorította annak a kezét. Pár pillanatig csak így ültek, míg végre valahára a fekete hajú hajlandó volt megszólalni.
 - Szakítottunk.
Deidarának kellett egy kis idő, amíg rájött, hogy mit is közölt vele most a másik. Bátortalanul megveregette Madara hátát. Gőze sem volt a másik kapcsolatáról, még csak a barátja nevét sem mondta, ezért inkább úgy döntött, hogy hallgat, és nem nyilvánít véleményt...
 - Miért? - kérdezte meg végül. Hátha a másikat sikerül kizökkentenie a zombi állapotból, amibe ismét visszasüllyedt.
 - Mert nem vagyok otthon - felelte keserűen Madara.
 - De hát ez nem a te hibád...
 - Az nem számít.
 - Akkor nem is érdemel meg téged, ha...
 - De! Én... Én vagyok a hülye nem ő. Milliószor eljátszottam már a bizalmát, tettem őt próbára. Ha tudnád... Ha tudnád milyen szemét voltam vele, most értenéd, hogy miért...
 - Akkor mond el!
Uchiha Madara pedig még önmagát is meglepete azzal, hogy elmondta. Az összes kis csínytevését, minden kis hülyeséget, amivel a másik kikészítésére hajtott annakidején. Aztán azt a bizonyos sorsfordító alkalmat is, amikor végül feladta a másik bosszantását... Közben átköltöztek az ágyra, ahol mind a ketten kényelmesen elfértek, hátukat a falnak vetették, bebújtak egy pokróc alá. Deidara hallgatta a mesét, és időnként elcsodálkozott, hogy szerethet-e valaki ennyire őrült módon. Mindazok amiket Madara csinált... Ő valószínűleg a fele után már kiakadt volna annyira az Uchihára, hogy végleg kiadja az útját. Minden tisztelete azé a Hashirama fickóé.
 - Tényleg hülye vagy - jelentette ki végül, amikor a másik épp egy levegővételnyi szünetet tartott.
 - Tudom... És úgy utálok vele veszekedni. Mármint,még akkor is ha tudom, hogy kibékülünk, miután a nagymama görög vázáját is egymáshoz vágtuk...
 - Nagymama görög vázáját?!
 - Ez egy hülye szófordulat, ne ezen legyél már kiakadva!
 - Jó öreg nagyid van...
 - Kapd be!
Mind a ketten felnevettek. Az ajtón kopogtatott valaki.
 - Tou-san örülne, ha megtisztelnél minket a társoságoddal - nézett be Sasuke az ajtón, aztán kicsit lefagyott a sokktól. Mármint, tipikusan nem így ismerte az unokatesóját mint valami rohadt barátságos embert, most viszont ott nevetgél Deidarával. Meglepetten pislogott párszor. Egyáltalán nem értette mit keres itt Deidara?! A bátyja azt mondta neki, hogy a szöszi kiment a kertbe...
 - Zavarok? - bukott ki akaratlanul is a legkissebb Uchihából a kérdés, amire a másik kettőnek mégjobban nevethetnékje lett.
 - Inkább hagylak titeket - sóhajtott föl végül Sasuke, majd kiment a szobából. Az agya még mindig nem volt képes feldolgozni a látottakat. Az a bizonyos Madara nevetett volna ott, aki évek óta madáreledelt ad neki karácsonyra, mondván, hogy úgy áll a haja mint egy kacsa segge?! Az a Madara, aki halálra ijesztgette őt kicsi korában úgy, hogy utána egy hétig csak a bátyja mellett mert aludni?! Nem létezik...
 - Lejön? - kérdezte Fugaku, amikor látta, hogy Sasuke egyedül lép be az ebédlőbe.
 - Nem tudom otou-san, egyenlőre Deidarával ügyködnek valamit - felelte udvariasan és leült a helyére.
Itachi erre a mondatra meglepetten nézett föl. Ő egészen jól kijött még az unokatestvérükkel, ellenben Sasukével, de abban azért biztos volt, hogy Madara tipikusan nem az, aki jól elszórakozik valakivel, akit most látott életében először ha csak nem... Bár elvileg most van valakije. De mióta tartja ez vissza az idősebbet? Köztudott róla, hogy bi, és szinte bárkire képes rávetni magát, aki mozog, és vesz levegőt. Erre a gondolatra összeszorult a gyomra. Ugye nem lehetséges, hogy ők ketten?!
 - Itachi rosszul vagy? - rántotta vissza a valós világba váratlanul az anyja kérdése.
 - Jól vagyok - vágta rá egyből. Ami egyáltalán nem volt igaz. Felfordult a gyomra a gondolatra, hogy Deidara és... Na, de álljunk csak meg egy pillanatra. Elvégre is őneki ehhez semmi köze nincsen. Úgy egyáltalán a szöszihez nincs köze. A másik egy bosszantó kis cserediák, akit ezért kellett elvállalnia, mert szar jegyeket hozott haza, és mert antiszoc. Csináljon az az idióta amit akar!
 - Nem nézel ki valami jól fiam. Eléggé sápadt vagy.
Itachi meglepetten kapta fel a fejét erre.
 - Többet kéne pihenned - mondta szárazon Fugaku, de közben mintha némi aggodalom csillant volna a szemében.
Az idősebb Uchiha fiú hallgatott. Tessék, a végén még ebben is a szöszkének lesz igaza.
 - Menj fel pihenni kicsim - mondta kedvesen Mikoto. És kicsoda Itachi, hogy ellent mondjon az anyai kérésnek?

Csak éppenséggel útközben eltévedt. És valahogy Madara vendégszobája előtt kötött ki... Az a kettő bent remekül szórakozott füllel hallhatólag, ugyanis hangosan nevettek. Egy ideig küzdenie kellett magával, hogy benyisson-e vagy sem, végül azért természetesen győzött az Uchiha józanész. Nem ment be a két vihorászóhoz. Helyette elvonult a saját lakosztálya felé. Durcásan kapcsolta be a a nagyképernyős LCD tévéjét, és rakott be valami belezős horror DVD-t. Nem szerette az ilyen típusu filmeket, de most pont erre volt szüksége. Leült az ágyára, és nézte a filmet. Pontosabban csak bámulta az előtte elsuhanó képkockákat, mert igazán nem fogta föl, mi az, amit néz.
Viszont annál jobban felfogta mi az amit érez. Mármint, mit nem érez. Illetve, a helyzet eléggé bonyolult volt. Abban viszont biztos lehetett, hogy egyáltalán nem tetszik neki az a gondolat, hogy azok ketten esetleg összejönnek, vagy éppenséggel csak egy ujjal is hozzáérnek egymáshoz úgy. Lassan már nem tudta ezt az egészet az álmára fogni. Más khm.. Érdekes álmai is voltak, de eddig sosem fordult elő, hogy az adott alanyra utána ennyire másképp nézett volna. Max ha nagyon perverz volt, akkor talán kicsit zavarba jött a következő találkozásnál, de ennyi...

Az ajtó nyílt, és besétált rajta az a bizonyos szőke akin az elmúlt pár pillanatban járt az agya.
 - Szia - a hangja a másiknak valahogy furán csengett. Hát persze. Történjen bármi minden az Uchiha fejében, attól még a tegnapi veszekedésük az, amikor utoljára "beszéltek".
 - Helló - köszönt vissza. - Jösz filmet nézni? - zavartan bökött a képernyő felé, ahol épp feldaraboltak egy egyébként borzasztóan idegesítő és sivalkodó nőcit.
 - A horror nem az én műfajom...
 - Ah, nézhetünk mást is, úgyis... Úgysem érdekel ez a vacak.
Deidara kérdőn nézett rá, és őszintén Itachi sem érezte magát százasnak. A feje tetejére állt az a világ, amiben eddig élt. Menőnek számított, a haverokkal eljárt bulizni, bárkivel kikezdett. És persze gyűlölte az egészet. De csak így érezte úgy, hogy lázadhat az apja ellen, és megmutathatja neki, ő nem olyan egyszerű eset, mint azt hiszi. Most meg volt egy kis hülyülésük hét közepén, de egyébként csak a suliban találkozott a srácokkal, ha egyáltalán bent volt! Máskor a hét összes napján játsza a party arcot mindenki előtt. Fenekestül fefordult az élete. Főleg az érezelmi. És ennek az oka nem más, mint egy szőke fiú. Hangsúly a fiú szón. Ő nem meleg! Nem érdekelheti a másik úgy...
 - Bocsi a tegnapiért - bukott végül ki belőle az első dolog ami eszébe jutott.
 - Nem, én sajnálom. Túlreagáltam valamit, amit nem kellett volna.
 - Öhm... Oké.
Egy pillanatra elhallgattak mind a ketten végül Itachi vette a bátorságot, hogy feltegye azt a kérdést, ami annyira fúrta az oldalát
 - Deidara, neked mi a helyzet a szüleiddel?

 - Meghaltak - próbált nyugodtnak tűnni, de főleg a végére már nagyon nem jött össze neki. Egyetlen egy kis szó, és mégis elcsuklott a hangja. Mégis kirázta a hideg, és mégis reszket mint a nyárfalevél.
 - Oh... Bocsánat. Mármint a tegnapiért. Én... Nem tudtam.
 - Nem szeretek róla beszélni. Ráadásul ahogy te is mondtad múltkor, nem ismerjük egymást elég régóta ehhez.
Ez valahogy fájt. Mintha valaki iszonyatos erővel belemarkolt volna a gyomrába. Embertelenül rossz érzés volt.
 - De tényleg nem kellett volna ennyire túlreagálnom... Nagyon nagyot ütöttem?
 - Ah, annyira nem volt gáz. De szinte ki sem nézném belőled, hogy ilyen erős vagy... Mármint, nem akarlak megbántani, csak...
 - Nem vagyok az a tipikus két ajtós szekrény.
 - Hát nem. Fura is lennél úgy.

 - Akkor béke?
 - Hát persze! Jössz filmezni?
 - Csak rakj be valami mást könyörgöm!
 - Rajzfilmet kérsz szöszke? - kérdezte gunyorosan.
 - Kapd be! Tudd meg, hogy én kiskoromban egy kockányi olyan vackot sem néztem, és valamikor pótolni kell az elmaradást...
Itachi elmosolyodott. Inkább nem akart jobban belegondolni abba, hogyan érthette ezt a szöszi, főleg, mert már tapasztalta, hogy ez az egész egy érzékeny téma a másiknál. Illetve, Deidara tényleg nagyokat tud ütni ha akar...
 - Mit szólnál a Nightmare Before Christmash-hez? Neked rajzfilm, nekem meg szimplán az egyik kedvencem.
 - Ööö nem ismerem... - motyogta zavartan a szöszi, közben beletúrt a hajába.
 - Tényleg?! Akkor most mindenképp meg kell nézned! Ülj le addig - intett az ágya felé, közben felpattant, és odasétált a DVD-k-kel borított polcához, hogy előkeresse a filmet.
A szöszke addig kényelmesen elhelyezkedett addig az Uchiha ágyán...

 - Én eddig ezt miért nem nézem meg? - már vagy 10 perce vége volt még a stáblistának is, és még mindig ott zúgott a fejében például a film bevezető dala... - "Nozoite minai ka, fushigi-sugiro sekai wo..."
 - Így megjegyezted elsőre?
 - Simán! Egy ilyen jó dalt...
Itachi pedig nevetett, és Deidara is nevetett. Már félig meddig egymáson hevertek, mert mind a ketten totálisan fáradtak voltak de ezzel sem törődtek igazán. Jó volt így, ahogy volt. Aztán felnéztek egymásra. Az Uchihának pedig az egész testét végigjárta ismét az a borzongás, mint amikor az első nap szemezett így a szőkével. Így, egészen közelről nézve a másik szemei nem tisztán kéket voltak, volt benne némi zöldes árnyalatú pöttyözés, és attól tűnt úgy folyamatosan mintha huncutul csillogna a tekintete. Deidara elbűvölten figyelte a másik éjfekete szemeit. Pontosabban figyelte volna, ugyanis egy idő után a szénfekete tincsek a másik arca elé hullottak. Tétován felemelkedett, maximum egyetlen egy centi lehetett az arcuk között, ahogy odafordult Itachihoz. Mind a kettejük szíve hevesebben dobogott. A szöszi finoman odaébbsöpörte a zavaró tincseket...

 - Mennem kell! Elvégre, aludnunk is kéne - pattant föl hirtelen Deidara - Jó éjt Itachi... - fordult vissza még egyszer utoljára az ajtóból...

<---Előző     Vélemények     Következő--->