A hazaérkezésük nem volt túl sikeres, ugyanis bőven lekésték a vacsorát, és egy igen-igen dühös Fugaku várta őket.  Aztán amikor megkapta a magyarázatot arra, hogy miért értek haza fél 11 magasságában a megbeszélt 7 helyett, akkor nekiállt körbetelefonálni a fél világot, és mindenhol azzal  fenyegetőzött, hogy botrányt csinál ebből az egész vidámparki ügyből. Naruto, Sasuke, Deidara és Itachi eközben pedig szépen felsunnyogtak, az emeletre, elmenekülve ezzel a veszélyzónából.

Az idősebbik Uchiha pedig egyből belevetette magát a tanulásba. Jobban örült volna annak, ha korábban hazaérnek, mert ilyen későn már a matekhoz sem szokott érteni, pedig ahhoz volt is agya! Ellenben az irodalommal. Akárhogy is nézte, csak nem állt neki össze a kép, hogy mi alapján nézik, hogy a szótag rövid, vagy hosszú, és még sorolhatnánk a problémákat. Végül felhozott magának egy nagy kancsó kávét, és a kedvenc bögréjét. Volt egy olyan érzése, hogy ma este nem fog aludni.

Mindeközben Deidara lezuhanyzott, szerzett magának valami vacsoraféleséget, és nekiállt rajzolni. Kivételesen biztonságban érezte magát, ami nagy szó. Rég nem volt már vele ilyen. Állandó rettegésben élt az otthonában, az iskolájában, azon a környéken ahol lakott. Folyamatosan úgy érezte, hogy Ő még mindig figyeli. Rá vár. Akarja őt, mindazok ellenére amit a fejéhez vágott. Mert, ne szépítsük, nevezte a szöszit;

"kurvának", "ringyónak", "elmebetegnek", "idiótának"... Mindennek széles e földön, ami nem számít pozitívnak.
 Egy ideig tűrte. Némán. Lehet azt mondani erre, hogy szerelmes volt, de utólag visszanézve már másnak érezte. Sokkal inkább egy fajta beteges ragaszkodásnak.

Odakint vihar fellegek gyűltek. Pár perc múlva pedig már hallani is lehetett a vízcseppek kopogását az ablakon. Deidara halovány fintorral az arcán nézett ki. Nem szerette a viharokat. Pontosabban

mostanában már nem. Ránézett a digitális órára ami ott trónolt az éjjeliszekrényén. 1:56. Mindjárt hajnali kettő, és ő még mindig fent van. Óvatosan letette az óra mellé a vázlatfüzetét, és a ceruzáját. Bebújt a

puha paplan alá, és próbálta kizárni a fejéből a külvilág egyre zavaróbb zajait. A villámok hangja, a dörgés, a villanás ami mindehez hozzájárul, egy szörnyű este borzalmas emlékeit juttaták az eszébe.

" - Deidara, merre vagy... Úgysem bújhatsz el előlem ugye tudod? Megtalállak... Megtalállak és akkor megkapod a magadét te kis szemét kurva! Láttam ám ahogy beszéltél azzal a sráccál! Valld be, hogy

megcsaltál. Valld be! Ezért bűnhödni fogsz... Keservesen fogsz sikítani, és bocsánatért fogsz esedezni! Én pedig nem fogom neked megadni... Megvagy!"

Ijedten pattant föl az ágyból. Idegesen kezdett el fel-alá járkálni a szobában és közben valami teljesen másra gondolni. Előásta az mp3 lejátszóját, és elkezdett valami uc-uc számot hallgatni, ami még ezer évvel

ezelőttről maradt fönt a zenelejátszó kütyün. Talán abból az időből amikor még Hip-hop-ozott. Hirtelen feltűnt neki valami. Itachi szobájából még mindig fény szűrődik át. Elmosolyodott. A másik bizonyára

elaludt megint valamelyik tankönyve fölött. Esetleg átmehetne felébreszteni. Addig sem törődik Ő vele.

Óvatosan nyitotta ki a két szobát elválasztó ajtót. Nem teljesen arra a látványra számított ami elé tárult. Itachi még ébren volt, de eléggé úgy nézett ki, mint aki mindjárt elalszik. A bal keze ügyében egy félig

üres kávéskancsó volt, és egy bögre. Óvatosan megköszörülte a torkát.

Itachi zavartan kapta föl a fejét, és nézett farkasszemet az ajtóban álló szöszi sráccal.

 - Mit szeretnél? - kérdezte fáradtan.
 - Csak meg akartam nézni miért vagy ébren még kettőkor.
 - Tanulok - felelte, és ásított egy hatalmasat. Vissza fordult a tankönyv felé. Már harmadjára olvasta el ugyanazt a bekezdést, és még mindig nem értette meg, miről volt szó benne.
 - Mit?
 - Irodalmat. Vereselemzést meg ilyen hülyeségeket.
 - Azt szeretem!

Itachi felpattant a székből, és odafordult Deidara felé.
 - És jól megy?
 - Aha... Eléggé.
 - Segítesz? - kérdezte meg reményteli hangon az idősebbUchiha. Szinte már látta ahogy a szöszke lapockájából angyalszárnyak nőnek ki, és ott lebeg a feje fölött a glória. Az ő személyes megváltója!
 - Aha, miért ne.

1 órával később.

 - Kényelmetlen a padló.
 - Ne hidd, hogy nekem jobb ebbe a székbe.
 - Amikor fáradt vagy egész jól el lehet veled beszélgetni...
 - Na kösz!
 - Nem, most komolyan...
 - Ha te mondod szöszi... Ha te mondod...

Másnap reggel...

Itachi arra ébredt, hogy valaki iszonyatosan dörömből az ajtaján. Morogva fordult át a másik oldalára és simult hozzá a mellette fekvő... Mi a franc?! A fentebb emlegetett idősebb Uchiha úgy pattant föl, mint

akinek belecsíptek a seggébe minimum. Zavartan nézett először körbe. Aztán, amikor látta, hogy a saját szobájában van, valamennyire megnyugodott. De akkor ki van az ágyába?! Nem kellett alaposabb

vizsgálódást végeznie. Elég volt az is, hogy felébredt már annyira agyilag, hogy felfogja a mellette lévő entitásnak szőke haja van... Tehát Deidara lett a hálótársa. Vagy ágytársa... Vagy alvó társa. A francba is

már, ezt nem lehet úgy megfogalmazni, hogy ne legyen félreérthető!

Még mindig dörömböltek az ajtón

 - Felkeltem már basszameg! - fakadt ki Itachi.
A kinti alak - feltehetően Sasuke - erre abbahagyta az ajtó szétverését, és a mi drága fekete hajú hősünk hálát adott az égnek, mert este bezárta az ajtót.
Kirázta a hideg arra a gondolatra, hogy bárki is rájuk nyithatott volna. Főleg, hogy az apja... Brrr... Azonnal botrányt csapott volna, hogy az ő fia ne henteregjen más fiúkkal és főleg ne a saját házukban és

egyébként is mit képzel magáról. Pedig a szomorú valóság annyi, hogy a szöszke segített  neki megtanulni azt a verselemzős ostobaságot.

Apropó... Deidara. Hogy nem ébredt föl még?
Bizony, bizony, a mi kedvenc szőkénk még mindig az igazak álmát aludta. Itachi valahogy furán érezte magát, ahogy ránézett az alvó alakra. Valahogy olyan ismerősnek tűnt ahogy a szöszke békésen

mosolyogva alszik, ahogy a szőke tincsei beterítenek mindent, és ahogy a napfény rávetül egy-egy ilyen fürtre, azok aranyosan csillannak meg. Mindez olyan ismerős, és mégis olyan új volt. Mintha ismerné már

a másikat. Mintha ébredt volna már mellette. De természetesen ez kizárt dolog. Alig ismeri Deit még. 3 napja, na jó, most már 4, hogy találkoztak egyáltalán. Érezte, ahogy az arca egyre forróbb lesz, és

belepirul a saját gondolataiba, a gyomrába pedig pillangók kezdtek el röpködni. Millió és millió apró kis pille. Végül vett egy mély levegőt.

 - Deidara... Ébresztő - mormogta, sokkal inkább magának, sem mint a szőkének. Óvatosan megrázta a másik vállat. - Hahó, ébresztő van!

Deidara először azt sem tudta, hogy hol van, ő most fiú-e, vagy lány és a többi, és a többi... Aztán lassan világosság gyulladt az elméjében, és már be tudta azonosítani, hogy a) fiú b) Itachi szobájában van c)

az utóbbi illető épp őt próbálja felébreszteni.
 - Reggelt - mormogta, miközben felült, és kisöpört pár fölösleges tincset az arcából.
Aztán eljutott a tudatáig az is, hogy Itachi ágyában fekszik.
Meglepetten pislogott fel a fekete hajú félistanre. Természetesen őt - lévén, hogy a meleg - egyáltalán nem zavarta, ha egy másik pasassal kellett megosztania az ágyát, de volt egy olyan halovány sejtése, hogy

az idősebb Uchihánál ez nem egy minden napi dolog. De a másikon nem látszódott, hogy különösebben izgatná magát ezen az egészen, ez pedig neki tökéletesen megfelel.Mármint, már csak az hiányozna,

hogy pont emiatt vesszenek megint össze. Egyébként is! Segített a másiknak - Jézusom milyen értetlen tud lenni Itachi, ha az irodalomról van szó! - szóval a minimum amit a másik meg tud tenni neki, hogy

nyugton marad.
 - Befoglalhatom a fürdőszobát? - kérdezte Dei.
Itachi egy biccentéssel jelezte beleegyezését.
A szöszi pedig teljes nyugalommal felállt, és elindult a fürdőszoba felé. Egyetlen apró dolgot felejtett el. A férfiak reggeli "áldását". Hozzátenném, hogy Deidara pizsama gyanánt csak egy bokszert - és most,

hogy vendégségben van - egy pólót szokott hordani, így a reggli apróság - nem épp apróság ha valaki Itachit is megkérdezi ebben a tekintetben - elég jól látható módon domborodott.

Itachi elvörösödött. Nem kicsit, nagyon. És maga sem értette miért. Ez egy természetes dolog. Milliószor látott már ilyet. És most mégis... Lehunyta a szemét és próbált elszámolni tízig, de az agyában

minduntalan újra és újra lejátszódott a kép, a kicsit kómás, csillogó szemű Deidara, ahogy felkel mellőle az ágyból...

A cserediákoknak a fogadójuk segítségével kellett eljutni az iskolába. Tehát mehettek azzal a batár fekete kocsival iskolába. Deidara nem kis meglepetésére, az iskola előtt egy kisebb csapatnyi lány tolongot

"Imádunk Sasuke-kun" és ehhez hasonló feliratú pólókban, táblákkal a kezükben... Jesszum pepi! Párnak még a táskájára is fel volt írva a kisebbik Uchiha neve!

 - Ugye nem tudják, hogy... - kezdett bele tátogva Deidara, a mondat végén pedig előbb Narutóra, majd Sasukéra bökött. Az utóbbi fintorogva megrázta a fejét, és iszonyatosan kelletlen arcot vágott, míg az

előbbi láthatólag remekül szórakozott a "műsoron". Az idősebbik Uchiha pedig semmit sem érzékelt mindebből. El volt mélyedve a tegnapi jegyzeteiben, amiket Deidara írt neki arról, hogy melyik szótag rövid,

és melyik hosszú, és ezt mi alapján lehet megállapítani...

Az autóból kiszálással még nem volt gond, de az iskolába való bejutással már annál inkább. Sasukét ugyanis letámadták a fangirlök, és ezen Naruto már igazán nem tudott nevetni. Itachit pedig pillanatok alatt

megtalálta Pein, és a többiek.

 - Nézd már, ez tanul! - fakadt ki röhögve Hidan,a mikor a fekete hajú közelébe értek. - Mi történt Tachi? Apuci megint megfenyegett?!
 - Apuci pici fiacskája - nevetett fel gúnyosan Pein.
Itachi próbált ügyet sem vetni rájuk.
 - Szia Dei... - lépett oda Konan közben a szőke sráchoz. Már találkozott vele korábban is. Mondhatni: Ismerték már egymást régről. Ugyanis tavaly, amikor épp a másik helyen voltak, mondhatni ahol Naruto

és Deidara lakott, akadt egy kis probléma. Nevezetesen az, hogy a lány Miya nem beszélte meg rendesen a szüleivel, hogy ő Konan, ott is fog aludni, nem pedig csak elszórakoztatja a lányukat napközben, és

végül a kék hajú szépség kénytelen volt beköltözni a két szőkéhez és a kisebbik Uchihához.
 - Ki ez a szőke csinibaba itt? - érkezett a roppant mély értelmű kérdés Hidantól.
 - Pasi vagyok - jelentette ki határozottan Deidara - és bocs drága, de nem vagy az esetem - tette hozzá végül.
Erre a frappáns válaszra még Itachi is felkapta a fejét. A környéken állók akik hallották a választ nevetésben törtek ki. Hidan arcán egy pillanatra keserű fintor suhant ád, de végül elvigyorodott.
 - Jó beszólás kölyök - pacsira nyújtotta a kezét, a szöszi pedig elfogadta a gesztust.
Egy pillanat múlva már kéz a kézben távozott az a kettő. Hidan úgy látszik önként magára vállalta az idegenvezető szerepét.
Itachinak megkönnyebbülést kellett volna éreznie. Határozottan. De akkor miért érzi magát rosszul attól, hogy látta azt a kettőt röhögve távozni a színről.
 - Hé, amúgy, tényleg nagy a gáz irodalomból? - kérdezte Kisame, aki egész eddig meg se szólalt kivételesen.
 - Ha tudnád mennyire - sóhajtott fel kelletlenül az idősebbik Uchiha.

Két órával később, amikor is túléltek már egy Matekot, és egy Kémiát és épp afelé a terem felé tartottak, ahol Itachit várta a végzete személyesen, és Irodalom teszt formájában...

 - Dei-dei! - kiáltás harsogott végig a folyosón, és egy pillanat múlva Deidara - nem teljesen önszántából - hanyat vágódott a padlón.
Itachi, Kisame, Pein és Hidan akik az esemény szemtanúi voltak, teljesen ledermedve álltak, és nézték a groteszk párost...

<---Előző     Vélemények     Következő--->