- Itachi... Itachi kelj fel!
A fekete hajú mormogott valamit, és átfordult a hátára. Tüntetően a fejére húzta a paplanját. Nem akart felkelni, nem akart iskolába menni, és legszívesebben elküldte volna Sasukét a búsba, mert jó testvér módjára mindig felébreszti őt és... Álljunk csak meg egy pillanatra. Ez nem is Sasuke hangja volt!
Itachi olyan hévvel fordult vissza a hátára, és pattant fel, hogy majdnem lefejelte Deidarát.
A szőke meglepetten hátrált egy lépést, a meglehetősen bizalmas közelségből.
- Jó reggelt - mondta, és eléggé úgy nézett ki, mint aki egy feltörni készülő nevetési rohammal küzd.
Az Uchiha fiú csak mogorván biccentett felé egyet, és kisöpört pár kócos, fekete tincset a szeme elől. Deidara pedig elkezdett nevetni.
Itachi persze az első másodperctől fogva tudatában volt annak, hogy a szőke azon nevet, hogy milyen fejet vág reggel, de hát... Ha ez szerinte ilyen vicces, tudná milyen másnaposan. Azon valószínűleg sokkal nagyobbat nevetne. Ezért a remek ötletért egy mentális taslival jutalmazta magát. Hát miken gondolkodik már így kora reggel?!
Azt viszont el kellett ismernie, hogy a másiknak kifejezetten kellemes nevetése van. Végigmérte a szöszit tetőtől talpig ez alkalommal. A karcsú, már-már lányos alakján ez alkalommal jégkék póló és egy fekete farmernadrág volt, ami szorosan rátapadt a testére, pontosan kirajzolva ezzel minden egyes porcikáját a fiúnak. Hosszú aranyszőke haját laza copfba fogta, de a szeme elé belógó tincseket most sem tűrte el.
Tetszett neki, ahogy a szőke öltözött ma, és már-már egy mosoly kúszott volna az ajkaira, amikor hirtelen felébredt annyira, hogy nyakon csípje a saját gondolatait.
Ő, a nagy Uchiha Itachi épp a cserediák srácot stíröli úgy, mint ahogy máskor a lányokat szokta a bárokban?! És meg van elégedve a látvánnyal?!
- Miért kellett felkeltened? - kérdezte mogorván.

- Ti nem kaptatok heti menetrendet? - kérdezte meglepetten Deidara és nagyokat pislogott közben. Már nem nevetett ugyan, de még mindig nem tudta levakarni a mosolyt az arcáról. Ez a kora reggeli látvány minden pénzt megért. Legközelebb lesz fényképezőgép nála és... És micsoda?! Hát, unalmas, vagy éppen depressziós napjain megnézegeti, hogy jobb kedvre derüljön. Zseniális, innentől kezdve egy félkómás Itachi fényképet tart majd a pénztárcájában. Az mondjuk kicsit félreérthető lesz, de nem baj.
Hirtelen az az érzés fogta el, hogy már ezer éve ismeri az Uchihát, és ez a reggel már annyira megszokott, és teljesen olyan, mint tízmillió másik, ami megtörtént már... Pedig most van itt először, most találkozott először Itachival Ebben biztos volt.
- Mi a faszt? - morrant fel Itachi és felkelt az ágyból.
Deidara elpirult. Halványan, de azért még jól láthatóan. A szőkének volt egy olyan gondolata, hogy Itachi nem tud a nemi irányultságáról, különben biztos nem flangálna előtte egy száll bokszerben. Meg lehet, hogy egyáltalán nem is lenne itt. Nem mintha az Uchiha fiút homofóbnak nézte volna, de a legtöbb ember irtózik az ilyen dolgoktól. Tényleg, vajon az öccséről tudja?!

- Hé szólalj már meg! - morogta Itachi, közben elkezdett a szekrényében ruhákat válogatni. Eltöprengett, miért nem csöngött az órája szokás szerint, hajnali hatkor, aztán megvilágosodott. Azt már jó pár hete darabokra törte! Hogy ébredt fel eddig anélkül? Ja, persze... Sasuke.
- Kaptunk egy papírt, hogy mit fogunk csinálni az elkövetkező napokban - felelte végül Deidara.
A hangja kicsit furcsán csengett, ezért Itachi hátrasandított. A szőke még mindig ki volt pirulva enyhén.
- Ara... - megakadt a mondatában.
Nem létezik, hogy azt akarta mondani a másiknak, hogy aranyos!
- Hm? - nézett rá kérdőn a szöszi srác, és ő csak megrázta a fejét.
- Nem lényeges. Mit csinálunk ma?

Deidara érezte, hogy a szíve hevesebben kezd dobogni a többes szám hallatán...
- Várost nézünk - vágta rá.
Az Uchiha kérdőn felvonta a szemöldökét, közben elindult a fürdőszoba felé a kezében egy koptatott sötétkék farmerrel és egy fekete inggel.
- Érhetően? - érdeklődött a fürdőszoba.
- Megnézzük az itteni képzőművészeti múzeumot, meg pár régi emlékművet, amiből 100%, hogy esszét kell írnunk, amikor visszaértünk, lejárjunk a lábunkat, nagyjából ebédidőben beesünk valami gyors kajáldába ahol hányásig zabáljuk magunkat, és végezetül szétküldenek minket a szélrózsa irányaiba, mondván, hogy már mindenki fáradt, és go home - felelte készségesen a szöszi, közben átment a saját szobájába az övtáskájáért. Mobil, a lakáskulcsa, igazolványok, pénztárca, jegyzetfüzet, egy toll, egy napszemüveg. Nagyjából ennyi cucc kell neki. A napszemüveget feltette a fejére, és előszedte mellé a kedvenc farmeranyagból készült baseball sapkáját. Részéről kész van.
- Hányra kell odaérnünk? - kérdezte a fürdőszoba.
- 9-re - felelte Deidara.
- Mennyi az idő? - kérdezte erről kapásból a tisztálkodó helyiségben tartózkodó személy. Vagy legalábbis, remélhetőleg tényleg ő kérdezte. Ha a fürdőszoba beszélne, az kicsit ijesztő helyzet lenne.
- 8:15.

- Hm, lehet, hogy kivételesen nem kések valahonnan... - morogta magának Itachi, és kilépett a fürdőszobából a szőke szobájába vezető ajtón. - Szoktál reggelizni Deidara? - kérdezte, közben sebtében copfba kötötte a haját.
- Kibontva jobb volt.
- Mi?
- A hajad.
- Nem igazán érdekel, szóval, szoktál reggelizni szöszi?
- Néha igen, néha nem. Ilyen rohanós nap előtt nem ártana.
Itachi bólintott, és jelezte, hogy akkor menjenek, és egyenek valamit, mielőtt elmennek.

A múzeumok unalmasak. Legalábbis Uchiha Itachi szerint.
A múzeumok érdekesek, és izgalmasak. Legalábbis Deidara szerint.
Most melyiküknek van igaza?

Deidara leült az egyik képpel szemben, és előkapta a jegyzetfüzetét. Most sajnálta, hogy csak toll van nála. Villámgyorsan lefirkantott egy vázlat tervet a füzetébe. Otthon mennyi dolga lesz! Mármint, Itachiéknál... Még szerencse, hogy magával hozta az olajfestékeit.
- Mit művelsz?! - szisszent fel mögötte a fentebb említett fekete hajú.
- Rajzolok. - felelte nemes egyszerűséggel.
- Kidobnak innen minket...
- Szerintem annak csak örülnél.
- Az igaz, de...
- De mi?
- Hé, te jól rajzolsz!
- Kösz a megállapítást... - morogta Deidara, és nagyjából csak 5 perccel később, amikor befejezte a kis vázlatát, fogta fel, mit is mondott Itachi.

Délután kettőkor, úgy nagyjából a harmadik múzeum után az idősebb Uchiha úgy érezte, hogy soha a büdös életben nem volt még ilyen; a) fáradt, b) unott, c) kedvtelen, mint most.
Ellenben elcsodálkozhatott azon, hogy Deidara még mindig friss, és fiatal, na meg üde, mondhatni, pont az ellentéte mindazoknak, amit ő érez.
- Duracell nyuszi - morogta csak úgy magának, közben azt figyelte, hogy, hogyan cseveg a szöszi az öccsével, meg a másik szöszkével.
Sasuke valamin nagyon vihogott, ellenben Naruto igen mérgesnek tűnt...
Itachiban pedig ismét elharapódzott a féltékenység, mint első alkalommal, amikor látta, hogy a szöszije milyen jól elvan az öccsével, meg azzal az idegesítő kis... Várjunk csak egy percet, ő azt mondta, hogy a "szöszije"?! Mióta gondol úgy Deidarára, mint a tulajdonára?!
- Gyerekek, mindenki keresse meg azt, akinél lakik, játék következik! - kiáltott fel jó hangosan Kakashi a sor elején.
Nagy kavarodás kezdődött, a legtöbben egyből a barátaikhoz csapódtak, amikor elindultak, és már nem is törődtek azzal, hogy hol van az "örökbe fogadójuk".
Deidara megállt és bevárta a mogorva, önmagával harcoló Uchihát.
- Mindegyik páros kap egy feladatlapot és azon...

- Itachi, merre van a...
- Nem érdekel a következő idegbeteg emlékmű ahol hülye nyomot kell találnunk és...
- Csak azt akartam kérdezni, hogy merre van a legközelebbi kajálda. Éhes vagyok - felelte durcásan Deidara.
Itachi meglepetten nézett a fiúra, majd elmosolyodott. Oké, ő is éhes, csak nem akart szólni, mert a másik látszólag remekül szórakozott.
- Mit szólnál egy Subway féle szendvicshez? Azt tudok itt a közelben. Valami puccos helyre úgysem akarunk beülni - felelte végül a szöszinek.
- Ki is dobnának minket onnan egyből! - nevetett fel Deidara, és elindult arra amerre a fekete hajú is.

Egy nagy szendviccsel és némi kólával a hasukban már sokkal könnyebb volt újra a feladatlapra koncentrálni, és végül egész rendesen beértek a célba. Valahol ott az erős középmezőnynél. És ami még jobb, hogy rengeteget viccelődtek, és beszélgettek egész idő alatt. Meg meglepő dolgokat fedeztek fel. Például, hogy mindketten szeretik a Margaritát, mint koktélt, hogy közös kedvenc bandájuk a Skillet meg a Metalica - bár Itachi ki nem nézte volna Deidarából, hogy ilyeneket hallgat - és, hogy mindkettőjük kedvenc napszaka az éjszaka.
Végül egészen ellazultak egymás társaságában, és már nem volt meg az a fajta ellenséges feszültség kettejük között.
Már hazafelé tartottak a limuzinban Sasukével, és Narutoval együtt, amikor megcsörrent Deidara mobilja.

A szőke gyanútlanul felvette a telefont, és a tőle általában megszokott jókedvvel csiripel bele:
- Halló, ki az?
- Ejnye Dei-chan, de elcsavarogtál mostanában - érkezett a válasz, és a külső szemlélők annyit érzékelhettek, hogy Deidara teljesen elsápad.
A kezében megremegett a készülék.
- Mit akarsz? - kérdezte olyan halkan, ahogy csak tudta.
Naruto egyből aggódva pillantott rá, ő ismerte ezt a hangsúlyt, és tudta, hogy csak egy valakivel szemben szokott az idősebb így beszélni... Sasuke teljesen mással foglalkozott, Itachi pedig fél szemmel figyelte a szőkét. Megérezte a másik hangjában beálló változást.
- Csak tudni mi történt az én kis játékommal. Ugye nem hagyod, hogy mások is hozzád nyúljanak?! Nem tudnám elviselni a tudatot. És akkor, csúnyán megbüntetnélek pici Deidara, és azt te sem szeretnéd. - ez volt az a hang, amitől a pici Deidarát kirázta a hideg, és nem jó értelemben.
- Hülye! Cserediák programra jöttem, nem pedig kurvának az út szélére! - sikoltotta szinte a telefonba, teljesen megfeledkezve arról az apró tényről, hogy rajta kívül még hányan ülnek a kocsiban.
- Ne húzd fel magad cicus, tudod, hogy én csak jót akarok neked...
- Te sosem akartál semmi jót nekem, te szemétláda! - sziszegte a telefonba agresszívan a szőke, közben a könnyeivel küzdött.
Ő valaha szerette a másikat! Hogy juthattak el egészen idáig? Hogy lehet, hogy most őt gyűlöli a világon a legjobban, amikor egészen eddig ő volt számára a legfontosabb?!
- Ugyan Dei, ne beszélj így, még a végén kedvem támad meglátogatni téged!
- Úgysem teszed meg - mondta, inkább már csak magának a fiú. Reménykedett benne, hogy a másik csak fenyegeti, és nem gondolja komolyan.
Ebben a pillanatban az, hogy két héten belül otthon lesz, nagyon rövid időnek tűnt, és kétségbeejtően közel volt. Vajon Itachi mit szólna, ha itt akarna maradni nála?!
- Oh, dehogynem Dei-chan, megteszem. Érted még ölni és képes lennék. Hallod? Ölnék akár érted. Főleg azt, aki megpróbál tőlem elvenni. Ugye hűséges maradsz hozzám cicus? Mert ha nem, akkor kénytelen leszek...
Ez volt az a pont amikor Deidara kiejtette a kezéből a telefont. Egész testében reszketett. Legszívesebben megtaposta volna a telefonját. Akkor legalább soha többé nem tudná felhívni.
- Hé, Deidara, jól vagy? - kérdezte Itachi.
Kicsit sem volt feltűnő, hogy a fiúból immár kiszaladt minden szín, sem az, hogy a telefonja ott landolt a földön...
- Dei, ő volt az? - kérdezte aggódva Naruto.
Most először, tényleg féltette a másikat. Tudta, hogy az a vadállat mit művelt a barátjával eddig, és nem akarta, hogy miatta, mert szóba hozta ezt az egész cserediákos cuccot, még nagyobb bajba kerüljön Deidara.
A szőke fiú erőtlenül megrázta a fejét. Nem, nem volt jól. Émelygett, a gyomrába pedig váratlanul bele teleportált az a jéghegy, aminek, annak idején nekiment a Titanic... És el is süllyedt miatta.
- Figyelj, mi lenne ha... - kezdett bele Naruto, ám a másik egyből a szavába vágott.
- Úgy sem tudunk ellene semmit sem tenni, akkor meg nem mindegy?! - csattant fel dühösen, és olyan hévvel kapta fel a telefont a kocsi padlójáról, hogy az ember azt hihette, ugyanazzal a lendülettel ki is dobja a csukott ablakon.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre - szólalt meg végül Itachi.
Deidara meglepetten pislogott a másikra. Végül elmosolyodott, bár csak nagyon halványan.
- Megvagyok - felelte.
Az idősebb Uchihát viszont nem nyugtatta meg ez a válasz. Azok alapján amit halott...
Vajon ki lehet az, az alak, aki így kiakasztotta Deidarát?

<---Előző     Vélemények     Következő--->