Hűvös, reggeli szellő játszadozik hajammal, ahogy gyors, nyugtalan, mégis, magabiztos léptekkel haladok előre a harmatos fűben. Előző esti, rendíthetetlen nyugalmamhoz képest most, ahogy egyre közelebb érek a választott helyszínhez, torkomban egyre feljebb kúszik az izgatottsággal kevert idegesség. Két év bennem hordozott fájdalma és dühe egy pillanat alatt halmozóik fel bensőmben, ajkaim ökölbe szorult kezemmel együtt remegnek. Egy csepp félelem vagy bizonytalanság nincs bennem, ami akadályozna törekvésemben. Ezúttal én fogok győzni, ebben egy másodpercig sem kételkedek. Most mindenért visszafizetek, a megaláztatásért és haragért, amit akkor el kellett szenvednem. Két év alatt csak erre az egy pillanatra vártam, s ennyi idő alatt bőven volt időm felkészülni. Nem stratégiákat gyártani, az nem az én stílusom. Lélekben készültem, szívem minden büszkeségével a győzelemittas vigyorra, a felszabadító kacajra, midőn ott állok majd legyőzött teste fölött, észveszejtő mámorban fürödve, élvezettel figyelve szánalmas vonaglását. Azzal fogom legyőzni őt, amit mindig is lenézett, alábecsült, aminek az emlékétől is legszívesebben őrjöngve ordítanék. Soha többet nem fog így megalázni! Igen… meg fogom neki mutatni azt, milyen csodálatos is az én művészetem, és azt, hogy senki, senki az égvilágon nem hagyhatja figyelmen kívül! Minden sebért, amit büszkeségemen ejtett, bőségesen meg fog fizetni!

Szemeim kidüllednek kavargó gondolataimra, s tovább gyorsítok lépteimen. Fás, ligetes tájon haladok keresztül, a friss levegő élettel tölti meg tüdőmet, szinte már magában hordozva a győzelem illatát. A Nap nem jár még túlzottan magasan, a távolból egy folyó halk, csilingelő csobogásának hangfoszlányait hordozza felém a szél. Még sosem jártam ezen a helyen. Annyit el kell ismernem, hogy szép.

Nem lehetek már túl messze a megbeszélt helyszíntől, s mivel nem áll szándékomban megadni Itachinak azt az örömet, hogy egyenesen a karjaiba rohanjak, megtorpanok. Az oldalamra erősített egyik táskába nyúlok, s agyagot veszek belőle magamhoz. Bár már legszívesebben száguldanék, hogy minél előbb elégtételt vehessek, leheletnyi nyugalmat erőltetve magamra, ráérősen formálom meg az anyagot. Hiába sietnék bosszúm tárgya felé, hiába forrong bennem a pusztítás iránti vágy, az igényes és szép munkára mindig elég időt kell fordítani. Előbb halok meg, semmint hogy egy selejtes munkát adjak ki a kezeim közül. Főleg, hogy ez a nap lesz művészetem diadalmának a napja. A legkisebb munkát sem aprózhatom el. Mindennek tökéletesnek kell lennie.

Munkám végeztével aztán elégedetten pillantok a tenyeremen ülő galambra. Tekintetemmel először mindenhol végigmustrálom, s miután megbizonyosodtam hibátlanságáról, chakrámat belekoncentrálva útnak eresztem a kis felderítőt. Majd ő szépen kifigyeli nekem, hol rejtőzik az az átkozott férfi.

Miután alkotásom eltűnik látóteremből, újabb adag agyagért nyúlok. A Nap lassan egyre feljebb kúszik az égen, s a harmat is kezd felszáradni a fűszálakról, miközben egyszerre figyelek a felderítő galamb útjára, s újabb alkotásom elkészítésnek precízségére. Mikor aztán azzal is végzek, szeretetteljes pillantásomtól kísérve eresztem le a földre. A már megszokott, kutya és kos kézpecsétekkel életre hívom szállító eszközömet, s egy könnyed ugrással hátára érkezek.

Elmélázok egy pillanatra. Lehet, ésszerűbb lenne most mégis előre gondolkodni? Való igaz, hogy nem kenyerem ez a fajta stratégia, hiszen minek előre tervezni? Eddig még soha nem kellett egy ellenséggel kétszer megküzdenem. Valamint, hiába hallottam egyikükről-másikukról információkat, élőben egyszer sem tapasztalhattam ki a harci stílusukat, tehát hülyeségnek tartottam, hogy előre készüljek rá, hiszen értelmetlennek véltem. Mindig ott, a harctéren álltam neki gondolkodni és sosem veszítettem. Magabiztosságomon és elvemen ez az egy vereség most mégis csorbát ejtett. Ráadásul, már volt alkalmam arra, hogy kitapasztaljam Itachit, tehát, csak a biztonság kedvéért… abból nem származhat bajom, hogyha átgondolom a szituációt.

A legutóbb is úgy vesztettem el a csatát, hogy alábecsültem őt. Szemtől-szembe támadni, ha róla van szó, értelmetlen, ezt is megtanultam már. Muszáj vagyok a hátába kerülve, alattomosan meglepni, bekeríteni őt. Amúgy sem szokásom csak úgy, vígan odasétálni, jópofizni és komótosan nekikészülni a harcnak. Nem. Egyből bele a közepébe, hadd szóljon!

Ehhez viszont többre lesz szükségem.

Végül is, kísérletezni mindig van idő. Ideje továbbfejleszteni a képességeimet.

Rövid gondolkodás után harmadszor is agyagért nyúlok, s bensőmben lassan szétárad az a kellemes izgalom, amit akkor érzek, amikor valami olyasmivel próbálkozok, amivel újítani, fejleszteni tudom művészetemet. Ajkaimon halovány mosoly játszik, ahogy tenyeremmel az agyagot gyúrom, s azon filózok, milyen formát adjak neki.

Hirtelen aztán bevillan agyamba: milyen csodálatos is lenne az, ha a saját képemre formálnám a művészetemet! Végül is, dolgoztam már agyagklónokkal, és mi is lehetne tökéletesebb megnyilvánulása a művészet iránt érzett vágyamnak és szeretetemnek, hogy ezúttal saját magamat alkotom meg? Tökéletes! Ráadásul, magamat ismerem a legjobban… nem nagy munka megcsinálni.

Pár perc leforgása alatt el is készül a remekmű. Elégedett mosollyal tekintek végig saját magamon, s ő ugyanígy néz rám. Valahogy így érezheti magát egy apa… hibátlan utódot gyártottam! Igaz, még csak prototípus, már ha nevezhetem annak… de bőven lesz még időm tökéletesíteni. Ráadásul, már így is sokkal impresszívebb, mint egy sima kage bunshin. Nem mondom, hogy könnyű volt egyszerre személyiséggel és képességekkel felruházni, de úgy vélem, abszolút megérte.

Utasítanom sem kell. Saját magától hoz létre egy ugyanolyan agyagsast, mint amilyenen én is állok, s szavak nélkül is megérti, mi a feladata. A felderítő galamb után indul, miközben jómagam is a magasba lendülök saját hordozóm hátán.

Chakrámat folyamatosan összpontosítva követem útját, miközben szabad kezemmel negyedszerre is agyaghordózómba nyúlok, hogy méltóképpen fogadhassam majd Itachit, ha egyszer végre rálelek. Azt, hogy a klónom mit csinál eközben, rábízom.

Türelmem észveszejtő mértékben való fogyásához képest az eredménytelenül lepergett percek csigalassúsággal vándorolnak. Nem hiszem el… hová az ördögbe tudott így eldzsalni?? Kizártnak tartom, hogy megfutamodott volna… vagy lehet, hogy egyszerűen csak felültetett…?

Esküszöm, nem állok jót magamért, ha…

És akkor hirtelen, végre jelzést kapok agyagmadaramtól. Vagyis, a hirtelen felszabaduló chakrából tudom, hogy megsemmisült. Na végre.

Az izgatottság torkomba kúszik, ahogy afelé veszem az irányt, ahol a galamb kilehelte a lelkét. Végre, elkezdődik.

Szerencsére, a helyszín nincs annyira messze, ha a hangokból jól ítélem meg, a közelben rohanó folyó partján van. Chakrám vándorlásából érzem, hogy klónom is arra vette az irányt, s már csak a poén kedvéért is lassítok, s hagyom, hadd élvezkedje ki magát ő is. Meg kíváncsi vagyok, Itachi hogyan bír el ezzel az új alkotásommal. És arra is kíváncsi vagyok, hogyan boldogul „Deidara kettő” egymaga.

Nem kell sokat repkednem, s már meg is hallom a csata első zajait. Tisztes távolságot tartva figyelem az eseményeket, egyszerre elemezve klónom hatékonyságát, s remekül szórakozva a műsoron. Tulajdonképpen, úgy vélem, felülmúltam önmagam. Deidara kettő pont úgy viselkedik, s pont olyan a harci stílusa, mint nekem, szinte képtelenség rájönni, hogy valójában nem igazi. Bár, ebből az Uchihából én mindent kinézek…

Azonban, kíváncsi vagyok arra, közelharcban mennyit bír, éppen ezért, pár percnyi ügyködés után… nos, ha már Deidara kettő, akkor ezúttal egy Deidara három veszi útját Itachi felé.

A sejtésem beigazolódik, midőn a szerencsétlen egy szépen bekapott rúgás után, eszméletlen repülést követően a földbe csapódik, majd megsemmisül. Valóban nem bír többet egy átlagos kage bunshinnál, ráadásul ugyanazzal a „mellékhatással” küszködik. Habár, pozitívumként azért elkönyvelhetem, hogy a tapasztalt fájdalom nem annyira intenzív, mint az árnyékklónoknál.

Miközben felfedezéseimet elemezgetem, Itachi mozgásba lendül. Még mindig tartva a tisztes távolságot, követem, míg újabb hasonmásokat hozok létre, részint, hogy az Uchihát bosszantsam, részint pedig azért, hogy tovább elemezhessem újszerű klónjaim hatékonyságát. Igaz, hogy szívesen belevetném már magam a kialakult harcba, de ezt a napot már kijelentettem a művészetem napjának, úgyhogy szívesen hagyom érvényesülni. Főleg úgy, hogy eddig minden tökéletes. Ráadásul, ezekkel őt ki tudom fárasztani, míg én viszonylag ép maradok. Sunyi módszer, de rohadtul élvezem. Bár, gondolom, már régen kiszúrt magának.

Egy közeli tisztás felé veszi útját, s mielőtt még rázúdíthatnám klónhadseregemet, ellenállásba ütközök, egy rakat Itachi-klón képében. Persze, te is csak koppintani tudsz… tiszta plágium.

Agyagmadaram lefékez a tisztás szélén, s én kényelmes törökülésbe helyezkedve figyelem, mit alkot a sok én és ő. Közben próbálom azt is kideríteni, hogy az igazi Itachi vajon merre lehet, lévén valójában rá van szükségem, nem pedig ezekre a szarokra.

Néhány röpke perc leforgása alatt valóságos kis háború alakul ki odalent, s nem kis megelégedésemre, én vezetek. Mondjuk, ez tök természetes. Ráadásul, még magamat is képes vagyok újfent meglepni azzal, hogy klónjaim mennyire találékonyak. Az még semmi, hogy szinte semmilyen irányítást nem igényelnek, de hogy még a speciális technikáimat is csak úgy, csuklóból kirázzák? Eleinte nem számítottam ilyen eredményre, bár valóban a kage bunshinokhoz hasonlóan próbáltam megalkotni őket. Azért mégis, az aláaknázás nagyon befigyelt. Igaz, hogy még az is egy befejezetlen technika, amit pár hete alakítgatok, s így, hogy kívülállóként figyelem, még ennek is rá tudok jönni a gyengepontjaira. Hmmm… az addig jó, hogy a földbe aknákat helyezek el, de mindhiába, ha az ellenfelem időben eltér a robbanás útjából. Talán ha egyszerre robbantanám fel mindet…

Mindegy, ezzel ráérek még foglalkozni.

Mélázásomból visszatekintek a felégetett-robbantott, széttúrt tisztásra, s egy elégedetlen grimasszal konstatálom, hogy a klónháború eredménye két megmaradt Itachi, és semmi több. Fene, túlságosan is elkalandoztam.

Azonban, a két kage bunshin mozgásából következtetni tudok az eredeti test hollétére, s ez végre könnyít a dolgomon. Alattomosan szálldogálok agyagsasom hátán arrafelé, midőn végre meghallom Itachi, felém intézett szavait is.

 - Ideje végre leszállnod a földre. Ha csak bombákat küldesz ellenem, azzal nem sokra mész.

Anyád.

 - A művészetem jóval feletted áll, hm! - kiabálok vissza, vörösödő fejjel.

 - Bizonyítsd be.

Még hogy… Ilyet… Bizonyítsak? Bizonyítsak?! Nyomorék! Olyan bizonyítást kapsz tőlem, hogy egy életre megemlegeted!

Felpaprikázódva nyúlok agyaghordozómba. Ha azt hitted, mindent láttál…

 - Tényleg nem érsz annyit, hogy rád pazaroljam az időmet. Ennél többet vártam tőled, Deidara. Mély csalódást okoztál.

Ó, hogy baszódnál meg ott, ahol vagy! Hogyan merészelsz még ezek után is alábecsülni engem?! Tényleg azt hiszed, hogy mindent láttál?! Csak most jövök bele!

 - Pofádat befogod, rohadt szemétláda! - Maradék önuralmamat is elveszítve, madaram hátáról a háta mögé ugorva hajítok felé egy megtermett pókot. - Ezt nyeld le!

Nesze neked, ezzel bírj el, ha tudsz!

Megmaradt chakrám jó részét szobromba összpontosítom, s elégedetten figyelem, ahogyan Itachi, már-már megriadva tér ki az útjából. Tud ám ez többet is…

Az egy pontba tömörített chakra mennyiséget szétoszlatom a kis dagadék állat testében, mire az, reagálva a változásra, többed magára osztódik, újabb kis minihadsereget hozva létre ezzel. Nekem ismét nincs más dolgom, mint irányítani őket. Abban pedig jó vagyok.

Élvezettel teli vigyorral az arcomon figyelem, ahogyan az Uchiha nem tud mást csinálni, csak menekülni és kitérni, tökéletes macska-egér játékot imitálva ezzel, s be kell, hogy valljam, igen csak jól áll neki a rágcsáló szerep. Egyre jobban szórakozok a jeleneten. El se hiszem, hogy ilyen könnyen megy.

Tudtam én… így, hogy már nem tud meglepni a Sharingannal, gyerekjáték legyakni őt. Csak szerencséje volt két éve.

 - Na, most nagyképűsködj! Hm!

Te görény.

Ám, mielőtt még felrobbanthatnám a felé intézett hadat, váratlanul egy hátraszaltóval kitér a támadás elől, majd eltűnik látóteremből. Alig van időm feleszmélni, midőn a következő másodpercben, a hátam mögül megérzem a perzselő szelet, s csak reflexeimen múlott, hogy nem estem áldozatául a felém dőlő, lángoló fatörzsnek. Szó szerint meleg helyzet. Hogy a franc vinné el a katon jutsujait az erdő kellős közepén, a sebességével együtt!

Szitkozódásomban kissé késve érzékelem csak a felém áramló, gyilkos chakra közeledtét, s mire megpördülök, már túl késő félreugrani. Felemelt bal karommal hárítom Itachi felém irányuló rúgását, s ha nem összpontosítottam volna bele saját chakrámat, minden valószínűséggel el is tört volna a rúgás erejétől. Van benne kakaó, az már biztos.

Nem hagy nyugodni, sem meglépni. Midőn ellököm magamtól bal lábát, Itachi azonnal visszatalál egyensúlyához, s súlypontját jobb lábára helyezve, hátul lévő bal öklét előrelendítve csap felém. Hárítani nem, csak elkerülni tudom, oldalra kitérve. Nem jön zavarba, könyökével vág hátra, tollpiheként sodorva félre felemelt kezemet. De legalább, ezzel a mozdulattal valamelyest csökkenteni tudtam az ütés erejét. Szégyen bevallanom, de a taijutsum nem fejlett annyira, mint amennyire most szeretném.

Maradék gyorsaságomat összeszedve ugrok arrébb, kissé megszédülve a fejemet ért csapástól, de szinte moccanni sincs időm, már megint rám tapad, mint egy rohadt pióca. A rúgásait még csak-csak elkerülöm, de az ütései jóval gyorsabbak, jó, ha ötből sikerül egyet rendesen kivédenem. A maradék sajnos rajtam csattan, egyre kellemetlenebb helyzetbe hozva ezzel engem. Nem elég, hogy olyan piszok gyorsan üt, ráadásul még ugyanilyen precízséggel is. Nekem pedig egyre több tagom sajog, a számban felgyűlt vér kibuggyan ajkaim közül, a szívemben felgyülemlett harag azonban egyre csak feszíti a mellkasomat, elhomályosítva elmémet, rávonva a vörös ködöt.

Így aztán, mikor ismét a fejem felé üt, meggondolatlanul, mindkét kezemet felemelem, hogy arcomat védjem, mire ő ezt jól kis is használja, s tétovázás nélkül inkább a gyomromba meríti öklét. Összegörnyedek a belém hasító fájdalomtól, de nem adom fel. Könnyes szemeimen át megpillantok két gazdátlan kunait a földön heverni, s mint utolsó reménysugarakba, úgy kapok értük. Habozás nélkül vágok velük Itachi felé, azonban már ő is felvértezte magát a késekkel, így könnyedén hárít. Második menet.

Lehet, hogy a pusztakezes harcban annyira nem jeleskedek, távolsági harcos lévén, de a kunaival azért egész jól bánok.

Támadóállásból előrelendülve vágok felé, széles ívben jobb kezemmel, s midőn ballal hárít, a támadóállásból kitörve, bal kezemmel a szabadon hagyott rész felé szúrok. Sajnos neki sem kell panaszkodnia, így csak ruháját tudom újfent megvágni. Oldalra ugorva lendül ki előlem, s a hirtelen mozdulattól egy pillanatra elveszítem egyensúlyomat, így viszont az én ruhám is ismét súlyos károsodásokat szenved. Hátrahajolva próbálok meg menekülni, de egy teljes kör megtétele helyett - hiszen akkor rögtön leszúrna -, egy félkörív megtétele után váratlanul előredőlök, terpeszbe állva osztom el egyenletesen súlyomat, hogy biztosan álljak, s jobbommal előre döfök. Fémes csattanással feszül egymásnak az én, és Itachi védekezésre használt kése, majd a szabad kezünkben maradtak is hasonló sorsra jutnak. A pengék már-már szikrát hánynak az egymáshoz feszülő embertelen energiától, egyikünk sem képes kitörni.

Itachi adja meg magát előbb. A legváratlanabb pillanatban ugrik hátra, mire én teljes testsúlyommal előreesek, s ő ezt kihasználva, fellendített jobb lábával rúg engem gyomron.

Tehetetlenül repülök hátra, mígnem egy vastag fa törzse megállít. Iszonyatos erővel vágódok neki a durva kéregnek, tüdőmben megszorul a levegő, felköhögök, jó adag vért köpve magam elé a földre. Megszédülök, tagjaim megreszketnek. Franc…

 - Fejlesztened kéne a taijutsudat - köpi felém, miközben én próbálom visszakaparintani lélekjelenlétemet.

 - Te engem ne oktass ki! - ordítok rá felpaprikázódva, s maradék chakrám nagy részét jobb öklömbe összepontosítva, minden létező haragommal ütök arca felé. Megállítja.

Mocsok…

Kimerülten zihálva támaszkodok hátammal a fának, s hiába zárja tenyerébe reszkető öklömet, azért se hagyom magam, továbbra is próbálom elérni az arcát. Egyszer úgyis… egyszer úgyis betöröm a képed, te rohadék! Szétszedlek! Gyűlöllek! Téged, és a családodnak azt az elátkozott, rohadt képességét, amitől annyira nagynak képzelitek magatokat! Egyszer úgyis le foglak győzni! Kitépem a szemeidet, amikre annyira büszke vagy! Pedig nem vagy más, csak egy szerencsés marha, aki egyedül azzal képes felvágni, hogy ilyen vérvonal képességet örökölt! Ennyi a te tudományod, te beképzelt fasz!

Haragtól lángoló tekintettel meredek a gyűlölt arcba, s dühömet csak még tovább táplálja a látvány, ami elém tárul.

Nem hiszem el… nem, nem, nem!

 - Még a francos Sharinganodat se használod! - rontok neki szabad kezemmel, de mindhiába, kivédi. Nem igaz! Hogyan merészel ennyire alábecsülni engem?!

 - Ne merd lenézni a művészetem! - hörgöm felé elborult aggyal, s hiába püfölöm, egy ütésem sem ér célba. Megőrülök! Ez a nyomorék senkiházi direkt szórakozik velem! Azért is le foglak győzni! Téged, a képességedet! A képességed nem ér fel az én tudományomhoz, nem és nem! Be fogom bizonyítani!

 - Neked ez mitől művészet? - szegezi nekem gúnyolódva a kérdést, mire felordítok tehetetlenségemben. Még hogy mitől?!

 - Mert a művészet egy robbanás! Hm!

Mégis, hogyan is érthetnéd te ezt meg azzal az egyszerű agyaddal?! Fogalmad sincs… semmi érzéked sincs az én kifinomult, gyönyörű művészetemhez! Soha nem tudnád megérteni, te beszűkült, tehetségtelen vadbarom! Egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy felérj hozzám!

Egész testem fellángol a bennem tomboló, pusztító chakrától, ami szinte már szétfeszít belülről. Újult erővel rontok neki, eszeveszett iramban sorozva őt ökleimmel, már-már kétségbeesetten próbálkozva azzal, hogy elérjem. De nem érem el.

Csuklóimat megragadva taszít vissza a fának, mire előbb megkínzott tüdőmben ismét megszorul az oxigén.

 - Még a francos Sharinganodat se használod... - lihegem tehetetlenül, a fájdalomtól könnybe lábadt szemekkel.

Lehajtott fejjel emelem rá parázsló tekintetemet, s ezúttal már a vörös szempár néz vissza rám.

Igen, ez az a tekintet…

Ez az a tekintet, ami akkor még lenyűgözött, amit, még ha csak egy pillanatra is, de képes voltam csodálni, művészetnek hívni. Röhej… Röhej, de valóban így éreztem. És azóta, az az idegesítő kis gondolat becsempészte magát az elmémbe, megőrjítve engem. Az évek alatt képtelen voltam kiűzni, mindig bennem motoszkált, s hiába gyűlöltem, egyszerre csodáltam is. Mennyire dühös vagyok magamra ezért… mennyire haragos vagyok, amiért egy másodpercnyi kis elgyengülés miatt most muszáj vagyok szenvedni, mert képtelen vagyok eldönteni, vessem meg, vagy imádjam továbbra is ezt a skarlát szempárt! Mégis, mitől olyan nyamvadtul érdekfeszítő?! Le akarom győzni! Be akarom bizonyítani, hogy semmi különleges nincs ebben a Sharinganban! Nem csak mindenkinek, hanem saját magamnak is, hogy ne legyen okom arra, hogy csodáljam ezt az elátkozott képességet! Csak mert egyszer megtévesztett vele! Sosem fogom elfogadni! Semmi művészi nincs benne!

Nagyot nyelek, elkeseredett dühömben képtelen vagyok újabb támadást intézni felé. Ezt ő is észrevehette, mivel teljes lelki nyugalommal hajol közelebb hozzám.

 - A gyűlöleted erősebbé tesz, de túl hirtelenharagú vagy.

Összerándulok, pislogok párat. Most mégis, mi a fenén mosolyog?! Ennyire a kedvét leli abban, hogy már megint porig aláz?! Nyomorult! Mit hajolgatsz te… te… te… mi vagy te, valami elfuserált homokos, hogy itt nyomulsz rám?!

 - Tűnj a francba a képemből! - ordítok fel, mikor már pofátlan közelségbe merészkedik, ereimben adrenalin lövell szét a véremmel keveredve, s ez erőt ad nekem ahhoz, hogy ha a kezeimet nem is tudom mozdítani, de lábamat fellendítsem, és térdemmel felé rúgjak.

És ezt is kivédi! Rohadj ketté!

Nem adom fel, most a másik térdemmel veszem célba őt, amire már kénytelen hátraugrani. Ezt kihasználva, újult erővel lendülök előre, fellendítem remegő öklömet és borzasztó erejű ütést mérek rá. Csapásom a füle mögött csattan, látom, hogy megszédül, de nem ájul el. Viszont, jómagam is kezdem már a határaimat feszegetni, s izmaim kellemetlen, égő sajgással tudatnak erről. Nem futja másra, csak egy megfáradt sziszegésre:

 - Tudod, mikor lihegj így megint a képembe, buzikám… hmm…

 - Mindenki magából indul ki - néz vissza rám, öntelten vigyorogva.

ANYÁD!

Mit képzelsz te, kivel beszélsz?!

Megfeszítem sajgó izmaimat, s újra neki esek. Azonban, a kimerültségtől sajnos már képtelen vagyok elég gyorsan mozogni, így, mielőtt még elérhetném, érzem, ahogyan a rám szabaduló genjutsutól megszédülök.

Cöh… azt hiszed, mi? Én meg hülye vagyok, mi?!

Megtorpanok, s fáradtan bár, de felkacagok, miközben chakrámat bal szemembe koncentrálom. Már alig bírtam kivárni ezt a pillanatot… öcsém, hogy pofára fogsz te most esni!

 - Azt hiszed, hogy kétszer bedőlök ugyanannak a csapdának?! - kiáltom felé vigyorogva, miközben szabaddá teszem eddig eltakart szememet, s teljes magabiztossággal meredek Itachi Sharinganjába. - Nem csak az időmet vesztegettem az elmúlt években, te barom, hm! Lássuk, mire megy a szemed az enyémmel szemben… hm…

Nem hiába edzettem ám magam a genjutsuid ellen, te szerencsétlen! Még egyszer nem fogsz meglepni!

Ő meg, már megint teljesen alábecsülve engem, azért is rám szabadítja illúzióját. Marha.

Bár érzem, ahogyan kissé megszédülök, s egy pillanatra el is homályosodik előttem a világ, de ugyanabban a másodpercben vissza is élesedik, miközben összetömörített chakrám megakadályozza, hogy Itachié a testembe hatolva átvegye elmém felett az irányítást. Ennyi vagy, te gyökér.

Pofátlan magabiztosságáról téve tanúbizonyságot fordít hátat nekem, s mint aki jól végezte dolgát, megpróbál odébb állni. Hihetetlen, mennyire biztos magában, hogy képes csak így a hátát mutatni nekem. De ezzel csak az én dolgomat könnyíti meg.

Egy pillanatig sem tétovázva nyúlok agyagos táskáim felé, s új rekordot állítva fel formálok meg egy madarat, amit rögtön Itachi felé hajítok.

Sajnos, a reflexei még a régiek, s bár képtelen rendesen elkerülni a robbanást, nagyobb kárt nem tudtam okozni benne. Sebaj, még nem fejeztem be.

Mielőtt még észhez térhetne, karjaimat előrerántva uszítok rá két agyagkígyót, amik rá is fonódnak bokáira, s nem hagyják elmoccanni. Így ni, maradsz szépen a helyeden. Nem fogsz te egykönnyen meglépni. Csak darabokban engedlek el innen. Többszörösen is vissza fogom fizetni a megaláztatást.

Az előbb még úgy gondoltam, hogy gyorsan, tisztán végzek vele, azonban most, hogy van időm gondolkodni, új ötleteim támadnak. Így már úgysem tud sehová sem futni, ha csak moccanni próbál, tudja, hogy azonnal felrobbantom.

Ötleteljünk csak.

Hmmm… Nem, nem adom meg neki azt a kegyet, hogy csak úgy felrobbantom, neeeem… szépen, centiről centire fogom ízekre szaggatni, hadd érezze csak. Kezdve a lábaival, egyenként a karjait, darabról-darabra, majd szépen a belső szerveit, míg el nem jutok a fejéhez. Addig fogom életben tartani és kínozni, amíg csak lehet… amíg ki nem élem rajta minden bosszúvágyamat, gyűlöletemet és dühömet. Csak szép lassan, hadd ordítson, szenvedjen a saját vérében, szerveiben fürödve… Igaz, ez nem az én stílusom, de most az egyszer tehetek kivételt. Még soha senki nem bosszantott fel ennyire, elégedetlennek érezném magam, hogy ha csak úgy szétrobbantanám. Másodpercről másodpercre fogok neki visszafizetni mindent, hadd legyen csak tudatában, mi vár rá.

Őrült vigyor telepszik vonásaimra, s már éppen kezdeném végrehajtani az eltervezettet, amikor arra eszmélek, hogy Itachi, fittyet hányva szorult helyzetére, kézpecséteket kezd formálni. Basszus, te sem tudod, mikor kell feladni, mi?

Nos, ha ezt akarod, akkor… mi?!

Ábrázatomra tömény döbbenet ül ki, ahogyan meglátom a fellángoló, fekete tüzet. Ez meg mi a franc?! És mi a fenétől nem robbannak fel tőle a kígyók?!

Nem, nem robbannak… helyette szénné égnek, és a lángok egyre csak felém tartanak. Mi a pokol ez a fekete tűz?

Nincs időm gondolkodni. Mielőtt még én is lángra lobbannék, elszakítom magam szobraimtól és biztos távolba ugrok.

 - Ez…?

Csak ennyit bírok kinyögni, ahogy meredt tekintettel bámulom a lángokban vergődő, elszenesedő kígyókat. Mégis, milyen őrült technika ez már megint…?!

Megrökönyödve, automatikusan nyúlok táskáim felé, pedig fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel a furcsa tűzzel. Itachi azonban ezt is egy újabb támadásnak véli. Nincs időm elugrani, ahhoz túlságosan is letaglózott a látvány. Szinte fel sem fogom, ahogyan leszakítja oldalamról a táskákat, arra eszmélek csak fel, mikor ismét a fatörzsnek csattanok. A belém hasító fájdalom kizökkent zsibbadtságomból. Későn.

És már megint ott állok, lefogott kezekkel, Itachi torkomra fonódó ujjaival, fuldokolva. A büdös francba!

Gondolom, tanult az előzőekből, legalábbis erre következtetek ágyékomnak feszülő térdéből.

<---Előző     Vélemények     Következő--->