Csendesen sétálok a puha, harmatos fűben. Bal karom komótosan lóg ki elöl Akatsuki köpenyem rejtekéből a megszokott helyen, míg én nyugodtan haladok előre a találkozóban szóba esett vízesés felé. Már hallom a közeli csobogást is, és nem telik sok időbe, míg a zöldellő fák mögött feltűnik a folyó.

Még reggel van, de az idő felettébb kellemes.

Mióta Orochimaru kilépett az Akatsukiból, a szervezet nem igazán tett bármint is. Azonban tegnap Pein megint összehívott egy gyűlést - noha nem a teljes organizációnak -, és közölte, hogy ideje elkapnunk Kisaméval a Kyuubit. Természetes, hogy nekem adta ki ezt a bijuut, mivel én vagyok az egyetlen konohai közülünk. Nem ért meglepetésként. Más volt, ami felkeltette az érdeklődésem.

Nagyjából két éve, hogy egy másik küldetésen egy új tagot kellett „beszerveznem” a Hosigakival, Sasori társának. Egy fiatal, alig 14 éves fiút, aki puszta élvezetből robbantgatott bérgyilkosként.

Először csak ajánlatot tettünk neki, de nem akarta elfogadni, így végül egyfajta fogadást kötöttünk. Ha legyőz engem, akkor békén hagyjuk, ellenkező esetben, csatlakoznia kell. Elég aljas dolog egy ilyen szőke ellen küldeni pont engem, szegénynek esélye se volt. Egyből a genjutsumba rekedt, és nem sok kellett hozzá, hogy végül magát robbantsa fel.

Gondolom még csak nem is hallott a sharinganról, mert teljesen lenyűgözte a képességem. Szórakoztatott az a csodálattal kevert döbbenet az arcán, de úgy tűnik ő ezt nem tolerálta. Rövid úton engem szúrt ki magának, mint a hibást, aki miatt kénytelen volt egy új főnöknek engedelmeskedni.

Ugyan olyan bosszúszomjas, mint az öcsém... Hiába telt el annyi idő, a tegnapi gyűlésen végig utálkozva meredt rám. Jól ismerem ezt a tekintetet azzal a „majd én megmutatom neked” csillogással. Ha továbbra is ez az elhatározása, és nem lankad, akkor később útba lesz nekem, hisz keresztbe akar majd tenni, ha a saját dolgommal törődöm.

Megadom neki az esélyt, hogy bizonyítson... de úgyis el fog bukni. Remélem, ezek után majd rájön, hogy bármit tesz, engem sose érhet utol. Egy Uchihát csak egy Uchiha győzhet le, noha ő ezt még nem tudja. Ideje megtanulnia.

Nem beszéltünk meg konkrét időpontot, csak a napot, így mivel amúgy sincs semmi dolgom, korán jöttem. Kíváncsi vagyok, vajon ő mikorra várható.

A part közelébe érve, megállok a lombok takarásában, és úgy figyelek. Egy őz békésen iszogat, de amint megérzi az emberi aromát tartalmazó illatot, egy pillanatra hátranéz, majd elrohan.

Mélyet sóhajtok a friss levegőből, és ledobom magamról a fekete köpenyt, mely amúgy is vonzza magához a meleget, és a hátam mögé hajítom az egyik fa tövébe. Elégedetten nyújtóztatom ki tagjaimat, amint végre szabadabbnak érzem egész testemet. Hihetetlen, hogy mennyire kényelmetlen az a vacak.

Odalépek elhagyott ruhadarabomhoz, majd rátelepszem. Jobb lábamat kinyújtom, míg a másikat felhúzom, és hanyagul térdemen nyugtatom karomat.

Ez az egyik kedvenc helyem. A beálló csöndben szinte csak a vízesés zubogását hallani, de kellően messze vagyok, így nem zavaróan hangos. A fölém magasodó kérges növény rejteket nyújt, és pont olyan távolságban van, hogy tisztán ráláthassak a kis folyó felsőbb szakaszára, beleértve ezzel a zubogót is.

Mikor azzal a szőkével beszéltem meg a találkozási pontot, nem nagyon gondolkoztam. Annyiban viszont biztos voltam, hogy ezt a helyet ő is ismeri, és ha mégse, akkor könnyű megtalálni.

Más nem szokott ide kijárni rajtam kívül, így kezdem megbánni az egészet. Talán majd elirányítom másfele, hogy ne itt robbantgasson. Sajnálnám, ha tönkretenné ezt a békét árasztó tájat.

Béke...

Lehunyom szemeimet, majd hátrahajtom a fejemet a kemény törzsnek, és csak hallgatok... A madarak vidáman csiripelnek... a szél néha átsüvít a zöld levelek közt ezzel zizegtetve mindet... a folyó csendesen csobog nem messze mellettem...

Úgy érzem, ha sokat kell várnom, hamarosan bealszom...

Már épp lépnék az álmok mezsgyéjére, mikor egy hófehér galamb száll le nem messze tőlem. Érdeklődve forgatja a fejét, hol egyik, hol másik szemét mereszti rám, majd halk szárnycsapkodással felrebben.

Könnyed mozdulattal rántok ki fegyvertartómból egy shurikent, és egyenesen torkába hajítom.

A madár saját darabjait szanaszét szórva robban fel alig háromméternyire az arcomtól.

 - Gondolom, ezt üdvözlésnek szántad...Deidara.

Hallom hangos nevetését a magasból, de egyéb válaszra nem méltat. Helyette egy seregnyi agyagsáska ront nekem.

Visszakapom magamra a kabátomat, majd a fák ágaim ugrálva térek ki a bombák elől, néha egy kavarimit bevetve, mikor vészesen közel kerülnek hozzám. Még nem fogy el mind, mikor csinálok egy kagebunshint elterelés gyanánt, jó magam pedig megmaradok a fa lombjában.

 - A nagy Uchiha Itachi menekül! - üvölti gúnyosan a klónnak, míg átrepül felettem egy agyag sas hátán.

Teljes nyugalommal nézem, ahogy a következő pillanatban másik énem egy katon jutsuval próbálkozik, majd cafatokra robban. Abban a pillanatban birtokába jutok a klónom által szerzett tudásnak.

Deidara hiába tűnik forrófejűnek, azért nem szabad lebecsülnöm. Folyamatosan a Nap előtt repül, így retinám érzékenysége miatt nem tudok a sharingannal a szemébe nézni. A chakrája rejtve, van egy olyan érzésem, hogy a madár hátán nem is az eredeti szőke áll, aki jelen pillanatban felderítőként küld szét egy adag apró... nem is tudom megmondani, mik azok. Talán a legjobb kifejezés a „repülő mutáns” lenne.

 - Gyerünk, Itachi! - ront nekem hátulról, és megpróbál lefogni. - Használd azt az átkozott sharinganod!

Hn. Vajon hány klónt csinálhatott?

 - Nem érsz te annyit - válaszolom, majd mielőtt felrobbanhatna mellettem, gyomorszájon rúgom.

A földre leérkezve kapásból öt vaskos fát dönt ki a Deidara alakúra formált agyagbaba, ahogy jellegzetes hanggal adja tudtomra, sejtésem valós volt.

Újra nekiiramodom, és az erdő sűrűje felé veszem az irányt, miközben agyam folyamatosan jár.

Sajnálatos módon én nem tudok repülni... Következtetés: le kell csalogatnom.

Kiszemelek magunknak egy kisebb tisztást, ahol elég mozgástér van a harchoz, de ha bombát használ, akkor a kidőlő fatörzsek őt is agyonnyomhatják.

Tökéletes. Mivel alapvetően nem közelharcra specializálódott, így feltételezem, a taijustu nem az erőssége.

Hangtalanul landolok a füvön, és nem kell sokat várnom. Deidara balgán követ újabb agyagklónokat rám uszítva. Ő maga gondolom, valahol párszáz méterrel felettem köröz szeretett gyurmamadara hátán. Elhúzom a számat a különféle fegyverekkel nekem rohanó, üvöltő szőkék láttán, és viszonzom az eredeti „gesztusát”.

Bunshinjaim lángörvényeket használva pillanatok alatt kipusztítják az aljnövényzetet. A Deidara hasonmások lazán ugranak el katon jutsum elől, majd karjukat beáldozva küldenek felém egy újabb adag kisebb mozgó bombát.

Semmi értelme. Alteregóim azokat is mind könnyedén intézik el, majd megkezdődik a klónok háborúja.

Az egykori tisztás egyre jobban hasonlít holmi csatatérhez. Több tucat kis kráter mélyül a puha földbe, melyeket a szőke apróbb bogárbombái okoztak... mintha eredetileg csak aknákat rejtett volna. Saját shurikenjem és kunaiaim szétszórva, néhány fa foltokban elszenesedve.

Hanyagul nekidőlök az egyik ép törzsnek, és kezeimet zsebembe mélyesztem, úgy figyelem a csata menetét.

Mindketten vesztettünk már el énjeinkből, a jelenlegi állás három Uchiha négy Deidara ellen. Egyik bunshinom elégeti a vele szemben lévő szőkét, majd a hátulról nekitámadónak a mellkasába döf egy kunait. Érdeklődve nézem, ahogy egy arrébb álló kékszeműnek felvágják a hasát, de az nem is figyel rá. Szemeiben ugyan az a fanatikus láz tombol, pedig tudom, hogy akár az én árnyékklónjaimnak, ezeknek is vannak fájdalom receptoraik. Mégis... halálában szeme se rebben, vigyorog.

Az utolsót kifinomult kegyetlenséggel küldöm vissza az eredeti testébe. Legyen tarkább egy kicsit a gyötrelmekről alkotott képe, de... semmi változás az arcán.

Talán valami különlegesre fejlesztett technika? Nem létezik, hogy valaki tényleg ennyire beleélje magát a bosszújába...

Maradék két alteregóm harci állást felvéve hátrál közelebb hozzám. Akár egy sakktáblán... védelmezik a királyt.

Egy darabig teljes csönd uralkodik a tájon, csak a magasban repülő sas szárnycsapásait hallani.

Felnézek a hatalmas lombokra, ahol a madarat vélem. A sűrűn nőtt levelek közt nem sok fény szűrődik be néhány napsugár mégis erőszakosan átfurakodott, így számomra épp megfelelő látásviszonyokat teremtve. Könnyedén kiveszem az égitest előtt keringő lény árnyékát.

 - Ideje végre leszállnod a földre - jegyzem meg úgy mellékesen. - Ha csak bombákat küldesz ellenem azzal nem sokra mész.

Sose fog így a közelembe kerülni.

 - A művészetem jóval feletted áll, hm!

Művészet, mi?

 - Bizonyítsd be.

Néha csend... Nem történik semmi, én pedig megunom a várakozást.

 - Tényleg nem érsz annyit, hogy rád pazaroljam az időmet - lököm el magam a fától, majd feloldom a klónokat éltető jutsut. Végül úgy döntök, megadom a verbális kegyelemdöfést, és szinte szomorúan hányom a szemére: - Ennél többet vártam tőled, Deidara. Mély csalódást okoztál.

Szavaim célba találnak érzékeny kis lelkivilágában, és a következő pillanatban már mögülem ordít fel.

 - Pofádat befogod, rohadt szemétláda! - hajít felém egy kisebb szikla méretű agyagpókot. - Ezt nyeld le!

Szembefordulok vele, és nem is tudom, hogy az undortól vagy a pánikszerű riadalomtól, de kapásból nekiugrok a hátam mögött tornyosuló törzsre.

Mi a fene?!

A rovar életre kel a szőke chakrájától, kinyújtja lábait, majd azokat sebesen kapkodva indul meg felém. Mikor látja, hogy meglógtam előle, felemeli csáprágóit, pár másodpercig figyel, aztán lábai leszakadnak, és az egész teremtmény szétoszlik.

Immár sok száz kicsinyített hasonmása közelíti meg a támaszpontomnak kiszemelt növényt, és környékét.

Most sikerült beletapintania az egyik gyengepontomba. Utálom a pókokat...

Ha ez még nem volna elég a drága jószágok ugrólábakkal is rendelkeznek. Mind becéloz engem. Nem egyszerre... szépen előre kiszámítják, mikor hogy térhetek ki előlük, és annak megfelelően mozognak ők is. Szégyenszemre nem tudok mást csak menekülni. Az egyik majdnem lerobbantja a fél karomat, még szerencse, hogy jóval gyorsabb vagyok.

Deidara felvihog, kezeit koncentrációra összekulcsolva tartja mellkasa előtt.

 - Na, most nagyképűsködj! Hm!

 - Hn.

Ahogy óhajtod.

Egy finom hátra szaltóval kikerülöm a következő csapatot, majd a levegőben átteleportálok a mögöttem lévő fa túloldalára. Pár gyors pecsét és a kérges növény parazsait eregetve hullik rá a felém ugráló bombákra. A törzs recsegve ereszti szanaszét szilánkjait, az egybe maradt rész pedig pont Deidarát tűzi ki megérkezése céljául. A szőkének még időben sikerül félreugrania.

Nem hagyom, hogy még egy adagot legyártson szeretett állatkáiból. Helyette magamra irányítom minden figyelmét és közelharcra kényszerítem.

Ahogy gondoltam... Taijutsuja tényleg elég gyenge, inkább a védekezésre koncentrál, és az hiába olyan jó, villámgyors ütéseim némelyike még így is betalál. Kipuhatolom, hol bírja nehezebben, majd úgy teszek, mintha fejét venném célba. Mikor oda emeli kezét, változtatok az irányon, és teljes erőmből gyomron ütöm.

Összegörnyed ugyan, de nem hátrál meg. Helyette felkap a földről két elhagyatott kunait, és azokkal ront nekem. Követem példáját. A fémdarabok csattognak, csikorognak, ahogy minden mozdulatunknál egymásnak ütköznek.

Fegyverhasználatban már egyenrangúak vagyunk. Gyorsan és pontosan csap le ő is, én is, noha nem adok bele mindent. Egyedül a másik kabátját tudjuk megvágni, amik hamarosan cafatokban végzik a földön, míg végül megunom a huzavonát, és újra végtagjaim használatára váltok. Első jól irányzott rúgásom be is talál.

Nekirepül a szemben lévő szenes kéregnek, térdre rogy előtte, majd halkan felköhög egy adag vért, míg én teljes nyugalommal elé sétálok.

 - Fejlesztened kéne a taijutsudat.

 - Te engem ne oktass ki! - üvölti, és öklét úgy kell megállítanom pár centire orrnyergemtől. Erejébe beleremeg a kezem. Nocsak...

Míg balját kissé meglepődve tartom ugyan úgy a levegőben, addig ő hangosan zihál előttem. Haja kócosan lóg most szeme előtt, nyakán izzadtság gyöngyözik. Hogy pólóját nem áztatta át, azt csak a necc felső kellemes szellőzésének köszönheti. Most, hogy megnézem, egyedül a kékeslila póló más rajtunk. Az övének le van vágva az ujja és a hasi része.

Tanulmányozásából újabb dühkitörése ránt ki.

 - Még a francos sharinganodat se használod! - soroz meg újra, de minden ütését könnyedén kivédem. - Ne merd lenézni a művészetem!

 - Neked ez mitől művészet? - kérdezem tőle ridegen. Szándékosan hergelem tovább... olyan szórakoztató nézni.

 - Mert a művészet egy robbanás! Hm!

Újabb olyan csapással kell szembenéznem, amely már valóban tartalmaz erőt ahhoz, hogy kárt tegyen bennem. Megragadom csuklóit, és nekivágom a fatörzsnek. Annak az intenzív erőhatásra pár elszenesedett darabkája a földre hullik.

- Még a francos sharinganodat se használod... - ismétli sértődötten, kezei ökölbe szorulnak a dühtől.

Ha csak ez kell neki...

Egy pillanatra lehunyom a szemem, majd mikor kinyitom, már ott vöröslik benne vérem hagyatéka. Mikor Deidarára nézek, beléfúl a levegő, pillái megrebbenek, ajka reszketni kezd.

Ilyen nagy hatással lennék rá?

Kényelmesen rátámasztom súlyomat az ő csuklóit fogva tartó kezeimre, majd lejjebb eresztem a fejem, hogy egy magasságba kerüljön a szőkéével. Behatóan tanulmányozom vonásait, hogy választ találjak kérdésemre.

Ütőerén érzem szíve heves dobogását, pupillái kitágulva isszák magukba a látványt, míg szája résnyire nyitva.

Ez a fiú... csodál engem?

Eddig, ha valaha bárki ennyire akarta, hogy használjam a sharinganom, az azért volt, mert kellett neki maga a képesség. Erre azt hiszem, Orochimaru a legjobb példa. Chh, az se tudott legyőzni. Szánalmas, ahogy próbálkozott.

Deidara ezzel ellentétben egyáltalán nem vágyik rá. Gyűlöli, bár a mostani meg az évekkel ezelőtti jelenetre gondolva, inkább azt gyűlöli, hogy---

A szőke nagyot nyel, majd megereszt egy alig hallható reszketeg sóhajt, ami az én figyelmemet természetesen nem kerüli el.

Ugye ez most csak vicc? Közelebb dőlök hozzá... és pont azon támad kedvem nevetni, hogy nem vicc. Neki komolyan tetszik.

Nem bírom megállni, ezen muszáj mosolyognom, azonban mivel valamire rá kell fognom jókedvemet, így...

 - A gyűlöleted erősebbé tesz, de - kicsit megdöntöm a fejem, és a füléhez hajolok, majd suttogva folytatom - túl hirtelenharagú vagy.

Érzem, hogy szavaim kirántják a bűvöletből, ficeregni kezd. Már épp elhúzódnék tőle, mikor megérzek egy kellemes illatot, amely belőle jön, és elcsodálkozom. Alaposan megizzasztottam, mégis... a haja lágy vanília aromát áraszt magából. Szemeimet lehunyom, és úgy élvezem pár pillanatig a tudatomat kitöltő édeskés finomságot.

 - Tűnj a francba a képemből! - üvölt közvetlenül hallójáratomba, mire visszatérek a valóságba.

Erőteljesen feszegetni kezdi csuklóit, de mivel ez abszolút értelmetlen, így térdét ágyékom felé lendíti. Épp csak sikerül sajátommal kivédenem, miközben gyomromig megérzem, ahogy csontjaim berezonálnak az ütésre. Bele se merek gondolni, hogy mi van, ha ez a kis megmozdulása célba talál. Tényleg fejlesztenie kéne magát. Tehetsége az van... legalábbis ha épp egy atombomba készül felrobbanni benne érzelmileg, akkor mindenképp.

Elemelem tőle fejem, de továbbra is fogva tartom. Arcán pír parázslik, szemében düh, feltételezem, jelenleg azon agyal, hogyan szabadulhatna ki.

És mí meglepő, igazam van.

Ezúttal másik térdével ront nekem, mire hátra ugrok. Tajtékozva követ, majd meglepő gyorsasággal lendíti felém öklét. Nincs időm rendesen kitérni, ütése fülem mögött ér, minek hatására halványan megszédülök.

 - Tudod mikor lihegj így megint a képembe, buzikám.. hm.. - szuszogja fáradtan.

 - Mindenki magából indul ki - válaszolok reflexből, majd mikor tudatosul bennem, mekkora igazságot mondtam most az ő esetére nézve, elvigyorodom.

Újra nekem esik.

Azt mondtam fejlessze a taijutsuját? Úgy tűnik, ez megtörtént. Én viszont nem akarok leizzadni.

Mélyen pupillájába fúrom tekintetem, miközben kieresztem chakrámat, és ráuszítok egy genjutsut. Egyből rájön, mit akarok. Megtorpan, majd, mint aki csak erre várt, fölényesen felnevet.

 - Azt hiszed, hogy kétszer bedőlök ugyanannak a csapdának?! - vigyorogja, miközben eltakarítja bal szeme elől haját, és lekapja róla az arccsontjára erősített szerkezetet. - Nem csak az időmet vesztegettem az elmúlt években, kis hülye, hm! Lássuk, mire megy a szemed az enyémmel szemben.. hm..

Jól van Deidara, a bal szemed is olyan szép, mint a másik, de engem ezzel nem bűvölsz el.

Kíméletlenül beindítom vérképességem, érzem, ahogy katon eleme szinte lángra lobbantja sharinganomat. A szőke az illúzióba kerül, mire elégedetten kiegyenesedek. Már nem kell harci állásba várnom a támadásait.

Hátat fordítok neki, azzal a céllal, hogy most szépen itt hagyom, had vesződjön a saját személyre szabott kis rémálmában, mikor meghallom magam mögött egy tömény tárgy repülésének sípolását. Szemeim elkerekednek, kénytelen vagyok kitérni a robbanás hatásköréből.

Mi a...?

Deidara már nyúl is az újabb adag agyagért, és nem kímél. Két kígyója sebesen kúszik felém, felugranék, de bokáimba harapnak, majd visszarántanak a földre.

Míg a szőke el van foglalva „győzelmével” - franc enné meg, most tényleg megölhetne - addig, én felvillantom a mangekyout, és pár gyors kézpecsét után szénné égetem a hüllőket, míg arcomon egyenletes csíkban folyik le vérem. Ha normális katon jutsut használtam volna, azzal valószínűleg csak előbbi detonációt értem volna el, ez a tűz viszont legyőzhetetlen.

A kékszemű persze leesett állal nézi a fekete lángokat, majd tenyérszájai elharapják az agyagállatok farkát, hogy a tűz ne terjedjen át rá is.

 - Ez...? - nyögi nagyra nőtt szemekkel, miközben kezei akaratlanul ugyan, de vészesen közel kerülnek agyagtartóihoz.

Na, jó. Most van elegem a drága művészetéből.

Sharinganomat visszaállítom hétköznapi állapotába, aztán kitámasztom magam, és elrugaszkodok. A másodperc tört része alatt termek Deidara előtt, gondolkozni sincs ideje, mikor könnyed mozdulattal lekapom róla a táskákat, és elhajítom. Nem nézem, hova csak messze legyen attól a két tenyérbemászó szájától. Ugyan ezzel a lökettel vágom újra neki egy törzsnek. Háta most ép, barna felületet ér, miközben ezúttal balommal feje fölött fogom le csuklóit másik kezem pedig a torkára szorul. Puszta elővigyázatosságból ágyékára csúsztatom térdemet is... ki tudja, hátha kedve támad megint övön aluli játékokhoz.

Khmm... nem úgy értettem... rohadt tudatalatti.

 - Ha megpróbálod, kétszeresét kapod vissza - biztosítom szándékomról, majd szünetet tartok, és mikor abbahagyja a zihálást, udvariasan megkérdezem: Na, lehiggadtál?

 - Baszd meg, kretén, eressz el vagy kicsinállak! - feszegeti ingerülten csuklóit. Nem...nem higgadt le. - És takarodj a lábaim közül, nyomorék buzeráns! Mit akarsz?!

 - Tudod, ha már a nemi identitásnál tartunk, megjegyzem... semmiképp se vagy férfi a szememben.

 - Mi bajod van?!

 - Arra célzok, hogy a maszkulin tulajdonságaid minimálisak. Durván...

 - Miért, minek nézel te engem?! Eressz el, megmutatom neked, milyen egy igazi férfi! - üvölti torka szakadtából.

Mivel már nagyon ficánkol, kénytelen vagyok emlékeztetni rá, hogy ki van előnyösebb helyzetben. Ennek céljául megszorítom torkát, mire elkerekednek szemei, majd mikor újra lazítok nyakára fonódó ujjaimon, felköhög.

 - Annyi feminin vonásod van... - vizsgálom meg jó alaposan arcát, és tekintetem végigvezetem testén. - csodálkozom, hogy nem nőnek születtél...

 - Nyomorék Uchiha... - csikorgatja a fogait, vicsorába még orrnyerge is belegyűrődik. Mint egy kikötött kutya.

Érdeklődve vizslatom a tenyerében csattogó szájakat, majd komolyan elgondolkozom rajta, hogy milyen elváltozások lehetnek a testén még. És ezzel a külsővel...

Hirtelen villan be agyamba a gondolat, és elönt a mérhetetlen kíváncsiság.

Lehet, hogy hermafrodita???

 - Vajon nem csak az arcod nőies, hanem máshol is az vagy? - teszem föl hangosan is a kérdést, inkább magamnak, mint neki.

 - Hogy mi van?!

Testemmel a fához préselem, hogy ne tudjon tiltakozni, majd óvatosan elveszem torkáról jobbomat. Tenyeremet mellkasára simítom, finoman körzök vele, de nincs semmi mellre utaló képződmény rajta.

Várjunk csak... mégis van itt valami...

Ujjaimat végighúzom szíve fölött, és egy ívben furcsa anyagú varratot találok.

Talán volt egy súlyos sérülése, és még mindig nem gyógyult be eléggé? Ha a mellkasa bal oldalán... ez a fiú igazi túlélő lehet.

Tovább tapogatom sebét, majd egy kis idő után végül megunom, és lejjebb haladok. Hasának izmai ijedten rándulnak össze érintésemre, ahogy lágyan siklatom át felettük kezemet. Semmi... Na, most jön a lényeg. Arrébb húzom térdemet, és---

Hoppá... Milyen meleg az ágyéka. Azt hiszem akaratomon kívül felizgattam. Mindegy. Az ő baja. Részemről folytatom, amit elkezdtem.

Hmm... A csípője igenis szélesebb.

 - Mi...mit csinálsz, te nyomorult? - próbál meg szabadulni, noha elég gyengére sikerül a kísérlet. A teste most nem arra koncentrál, hogy meneküljön előlem, ez egyértelmű.

 - Tanulmányozom az anatómiád.

Csak nem hagy fel a mocorgással, így még jobban nekiszorítom a kemény törzsnek. Hajának illata újra megcsap, és képtelen vagyok ellenállni, muszáj belefúrnom orromat. Imádom az édességeket, és ez a vanília aroma... Ha ez nem lenne elég, tincsei puha selyemként siklanak arcomhoz, ahogy még mindig nem hagy fel menekülési szándékával.

Ahogy felsóhajtok, ő megremeg, feje vállamra bukik, kezei teljesen elernyednek.

Elégedetten eresztek meg egy cinikus félmosolyt. Most már nyugton marad.

Lassan mozdítok jobbomon, mely eddig alhasánál pihent, majd bevezetem nadrágjába. Nem bírja megállni szó nélkül.

 - Mi a jó francot.. képzelsz magadról, rohadék?! Azonnal.. hagyd abba.. ah! - tiltakozik kétségbeesetten, mikor elvezetem kezemet félig merev tagja mellett. Szíve veszettül verdes, bár mi tagadás, nekem sem kell szerénykednem vérnyomás-emelkedés téren.

Egyre beljebb tolakszom a forróságban, mire Deidara fogai közt halkan nyögdös. Gondolom, próbálja visszafolytani.

Erőmet megfeszítve koncentrálok arra, amit valóban tudni akarok, és csak mutatóujjammal keresek egy bizonyos dolgot... illetve, ha hermafrodita, akkor kettőt. Keresem...keresem... Mikor eléggé mélyen van már kezem nadrágjában, és megtalálom bejáratát, halkan felnyüszítve ugrik egyet, hogy távolabb kerüljön végtagomtól, de nem engedek neki.

Fülcimpájába harapok, úgy kényszerítem mozdulatlanságra.

 - Nyugszik... - suttogom alig hallhatóan, majd végigsimítok a lábai közti íven... de akárhogy nézem, ez a reszkető nyomorult minden tekintetben hímnemű.

 - ---büdös francba.. haah! - jut el mindössze ennyi tudatomig szitkozódásából, és egyet kell értenem.

A „büdös francba”. Képtelen vagyok megállítani vérem eszeveszett zubogását, a mellettem remegő szőke nyögései bennem is felkorbácsolják a vágyat.

Mélyet sóhajtok, de ahelyett, hogy lenyugodnék, csak még rosszabb lesz. Kellemes illata orromba kúszik, kitölti tüdőmet, szinte felszólít a szőke nyakának megkóstolására. Begőzölt aggyal engedek csábításának, lassan végig húzom ütőere fölött nyelvemet, majd ajkaimat tapasztom rá éhesen.

Ez isteni... egyszerre sós és édes. Halkan morogva veszem tudomásul, mikor a vanília eszencia is csatlakozik az elegyhez. Ízlelőszervemmel masszírozom érzékeny bőrét, óvatosan, majd egyre erősebben szívom, ahogy kezd elborulni az elmém. Deidara a nyakamba nyög szinte minden mozdulatomra.

Ahh... Hát én megveszek... Mohón habzsolom a reszkető fiú összes aromáját, élvezve a különleges elegyet, és teljesen kivetkőzök önmagamból.

 - Nyomorult... - szűköli, miközben feljebb haladok nyakán füle felé. - Szemétláda... - ujjaimat ráfonom merevedésére, majd elkezdem mozgatni a kezem - Hhhhmm...

Csípőjével hátrálni próbál, de a mögötte lévő fatörzstől nem tud hova menekülni, így ezzel csak annyit ér el, hogy egy pillanatig besegített tevékenységembe.

 - Ahh!

Már az én férfiasságom is keményen meredezik nadrágomban. Hangjára gerincem mentén borzongás fut végig, képtelen vagyok csak nyakával beérni. Még utoljára erőteljesen megszívom puha bőrét, majd egy elégedett fél mosollyal konstatálom az elém kerülő nedves, piros foltot. Tekintetemet arcára vezetem, és ledermedek.

Nyitott szájjal liheg vállamon, míg kifolyó nyála már átáztatta pólóm anyagát, amit eddig nem is tudom, hogyan nem vettem észre. Arca élénkpiros színekben játszik, homlokpántjának széle verítéktől sötét, pillái lehunyva, csak felé irányuló légvételeimtől rebben meg néha.

Ezt mind én tettem vele?

Elengedem kezeit, és a hitai-ate csomójához nyúlok, hogy kibontsam, de Deidara szinte azonnal a vállamba markol, súlya hirtelen húz lefelé, ezért kénytelen vagyok derekánál fogva elkapni. Teljes testében reszket, miközben kétségbeesetten kapaszkodik belém. Kezem remeg, már én se bírom rendesen, így nadrágjából kiveszem jobbomat, és átfonom csípőjénél karomat.

A szőke felfigyel a változásra, és bágyadtan rám emeli égszikék szemei fényét.

 - Most meg mit bámulsz, hm? - szuszogja egyenetlen légzéssel.

Nem válaszolok neki. Helyette ráhajolok nyakára, fültövénél szívom meg bőrét, mire ösztönösen hajtja hátrébb fejét, ezzel még több felületet felkínálva nekem. Nyelvemet lesiklatom állkapcsának ívén, majd egy nyalintásra ajkai közé vezetem, és noha gyorsan húzom vissza, hátha bosszúból ráharap, de számat nem veszem el övétől. Halvány csókot lehelek rá, aztán gyorsan visszatérek nyakára, följebb haladok, nyelvem fülébe is lecsap, mire halkan felnyög.

 - Ne hidd, hogy ennyivel kenyérre kensz.. rühellek, te mocsok, hm! - erőlködik, de nem veszem figyelembe.

Újra nekidőlök, ezzel sikeresen elérve, hogy merevedéseink egymáshoz simuljanak a ruhák anyagán keresztül. Egyszerre nyögünk fel a bizsergető érzésre.

És itt vesztem el a maradék önuralmam is...

Kezemet aranyszín tincsei közé vezetem tarkójánál, majd erőset rántok rajta, hogy feje hátrabukjon. Nyelvemet éhesen tuszkolom be pihegő ajkai közé, miközben mohón marcangolva zihálok szájába. Ágyékommal hozzányomom a fa törzséhez, és erőset lökök rajta. Deidara a torkomba nyüszít, mire megismétlem a mozdulatot.

Ahh... már veszettül kívánom.

Kiéhezett vadként falom tovább ajkait, nem tudom kontrolálni magam, olyan erővel préselem testemhez, hogy szerintem már attól készül megfulladni. Mélyet sóhajtok, és egy utolsó érzéki nyalintással hagyom neki, hogy éltető oxigént szívhasson tüdejébe. Amíg ő kellemesen kilihegi magát, addig én tovább élvezkedem rajta, és ezúttal nyakának bal oldalát célzom meg. Kezemmel finoman simítom arrébb az oda lógó szőke tincseket, míg nem sokkal kulcscsontja felett megszívom, majd ugyan olyan hirtelenséggel túrok újfent hajába, hogy tarkójánál is megízlelhessem. Balomat levezetem fenekéhez, és középsőujjammal lassan körözni kezdek bejáratánál. Noha csak ruhán keresztül csinálom, de még így is látványosan megremeg karjaimban.

 - Finom a bőröd...  - csókolok bele nyakának kecses ívébe, és mélyet szusszanok - itt olyan illatod van, mint a nyári meleg esők után az ázott virágoknak... - suttogom önkívületben, majd megint megcsókolom. Sajnos már én se bírom levegő nélkül, így kénytelen vagyok többször is elválni tőle.

 - Baszd... meg... gyűlöllek... gyűlöllek... - használ ki minden szünetet, miközben kezei elgyengülve csúsznak át lapockámra, hogy ott markolják pólómat. Kissé szétcsúsztatja lábait, előrenyomja csípőjét, és legnagyobb meglepetésemre hozzám dörgölődzik altestével.

Ezt képtelenség kibírni...

Szavai és tettei közti merő ellentét ugyan megmosolyogtat, de akkor sem tudom figyelmen kívül hagyni, amit mond. Dühömet valamint vágyamat egyaránt demonstrálva durván nekilököm ágyékomat.

Vélemények     Következő--->