És már megint ott állok, lefogott kezekkel, Itachi torkomra fonódó ujjaival, fuldokolva. A büdös francba!

Gondolom, tanult az előzőekből, legalábbis erre következtetek ágyékomnak feszülő térdéből.

 - Ha megpróbálod, kétszeresét kapod vissza. - Igen, elég sanszos. - Na, lehiggadtál?

Felocsúdok. Lehiggadni?! És már megint, mi ez a túlzott közelség?!

 - Baszd meg, kretén, eressz el vagy kicsinállak! És takarodj a lábaim közül, nyomorék buzeráns! Mit akarsz?!

 - Tudod, ha már a nemi identitásnál tartunk, megjegyzem... semmiképp se vagy férfi a szememben.

  - Mi bajod van?!

  - Arra célzok, hogy a maszkulin tulajdonságaid minimálisak. Durván...

 Mi van?! Mondod te, így a pofámba hajolva?!

 - Miért, minek nézel te engem?! - ordítok rá, teljesen kikelve magamból. - Eressz el, megmutatom neked, milyen egy igazi férfi!

Nem hiszem el, ez próbál meg engem kioktatni a férfiasságról, akin látszik, hogy csőbuzi?! Újult erővel és dühvel kezdem el feszegetni csapdába esett csuklóimat, de hasztalan. Nincs már elég chakrám, izmaim sajognak, ráadásul így felpaprikázódva még arra is képtelen vagyok, hogy tisztán gondolkodjak.

Nem úgy, mint ő. Eleve elvetélt próbálkozásaimat a szabadulásra torkomon pihenő ujjaival szabotálja. Szorításukra kidüllednek szemeim, s felköhögök a hirtelen fellépő oxigénhiánytól.

 - Annyi feminin vonásod van... Csodálkozom, hogy nem nőnek születtél...

Hát én komolyan eldobom az agyam! Ez próbál meg melegnek beállítani, aki úgy vizslat engem, mint egy kiéhezett kutya?! Undorító!

 - Nyomorék Uchiha... - köpöm felé vicsorogva, minden undoromat belesűrítve a két szóba.

Nem zavartatja magát.

 - Vajon nem csak az arcod nőies, hanem máshol is az vagy?

 - Hogy mi van?!

Ez… hát ez már komolyan mindennek a teteje! Hogy rohadnál meg! Ó, csak egyszer szabaduljak ki innen, kiheréllek!

Te… te meg mit csinálsz?!

Egész testével hozzám préseli magát, kezével elereszti torkomat, és nekiáll módszeresen letapizni. Hát én elhányom magam! Nem hiszem el! Hát ez kész!

És ha mindez nem volna elég, elmém hiába tiltakozik, testem valamilyen érthetetlen okból kifolyólag pozitívan reagál kutakodó érintéseire, ahogy mellkasomon kalandozik, rátalálva érzékeny pontjaimra. Arcomba szökik a vér. Na, ne…

Ahogyan rátalál a bal mellkasomon húzódó, bevarrt szájra, csöppnyi meglepettség ül ki az arcára. Kíváncsian tapogatja, próbál rájönni, mi az. Hármat találhatsz, vadbarom.

Hihetetlen… ahogyan egyre bátrabban simogat, érzem, ahogyan testem felforrósodik, torkom, gyomrom elszorul. Ilyen nincs… nem hiszem el, hogy képes itt felizgatni!

Önmagam reakcióitól is undorodva hajtom le fejem, s ajkaimba harapva próbálom kiűzni a gondolatokat a fejemből. Nem… nem, nem! Nem fogom megadni ennek a nyomorék buzeránsnak!

Ugye nem akar itt helyben megerőszakolni?!

Márpedig, a keze egyre lejjebb siklik rajtam.

 - Mi... mit csinálsz, te nyomorult? - Kezdek megijedni.

 - Tanulmányozom az anatómiád.

Tanulmányozd anyádét!

Ne… szabadulni akarok innen! Eressz el! Engem te nem fogsz itt tapogatni! Se semmit! És a testem is… mi a fenétől reagál így az érintéseire?! Őrület! Szabadulni akarok innen!

De Itachi moccanni sem hagy. Helyette, még inkább hozzám préselődik, lélegzetvétele végigperzseli nyakamat, ahogyan hajamba fúrja arcát és beleszagol a tincseimbe. Megborzongok, és egy apró sóhaj azért is kicsúszik ajkaimon.

A jó büdös életbe!

És ha mindez nem volna elég, saját magától, és az én reakcióimtól felbátorodva, jobb kezével belenyúl nadrágomba. Riadtan rándulok össze az érintésre, szemeim könnybe lábadnak a dühtől és a félelemtől. Most már önmagamtól is félek.

 - Mi a jó francot… képzelsz magadról, rohadék?! - zihálok, teljes kétségbeesésben. -  Azonnal… hagyd abba… ah!

Hiába próbálom lehiggasztani magam, ujjainak kutakodó simogatásától önkéntelenül is felbizsereg ágyékom, s csak úgy tudom megállni szégyentelen nyögéseimet, hogy szemfogaimmal alsó ajkamba tépek. Még a fájdalom sem zökkent ki. Itachi pedig zavartalanul motoszkál alsómban. Nem hiszem el… még ezt a büdös, rohadék, álnok tajparasztot! Azt hiszi, csak mert Uchiha, bármit megtehet?!

ERESSZ MÁR EL!

Rettegve szűkölök fel, mikor ujjaival rátalál bejáratomra, s beleremegek az érintésbe, gyomrom majd’ felfordul. Nehogy meg merd tenni!

Fülembe harap, szemeim kidüllednek, nyakam bőre libabőrös lesz.

 - Nyugszik... - suttog a fülembe már-már ellágyulva, forró lehelete csak tovább bizserget, ahogy felforrósítja vele hallójáratomat. Én ebbe bele fogok pusztulni…

 - Takarodj már tőlem, a büdös francba… haah!

Nem akarom… nem akarom, nem akarom!

Megremegnek a combjaim.

Félek.

Felsóhajt mellettem, nyakamba harap. Újfent felszűkölök, szégyenemben kicsordult könnyeim végigmossák kipirult, koszos arcomat. Ha én ezt tudom…

Egyre bátrabban nyalogatja, szívja nyakamat, legszívesebben itt helyben elsüllyednék. Miért… miért reagálok így erre…?

Bőrének édeskés jázminillata izzadtságával keveredve kúszik orromba, beleremegek. Hogy a fenébe lehet egy ilyen férfinek ilyen finom illata…?

Finom?!

Ébresztő, Deidara! Tudd már, kiről beszélsz!

Könyörgöm, már azt sem tudom, én ki vagyok!

Ő meg egyre csak nyakamat szívogatja-nyalogatja, szabad kezével nadrágomban nyúlkál, és én nem tudok mást csinálni, csak szűkölni, reszketni, rettegni, fejem vállára bukik.

 - Nyomorult... Szemétláda... - nyöszörgöm, mire ujjait merev tagom köré fonja, s pofátlanul izgatni kezd. - Hhhhmm...

Határozottan bele fogok pusztulni ebbe.

Nem bírom, szabadulni akarok!

Végső elkeseredésemben csípőmet próbálom meg elrántani, de a hátam mögött cövekelő fa megakadályoz ebben, sőt, még keresztbe is tesz nekem azzal, hogy ugyanazzal a lendülettel vissza is pattanok róla, bele Itachi markába.

 - Ahh!

Miért velem történik ez…?

Ahogy beleszív megkínzott nyakamba, ernyedten felnyögök, pedig legszívesebben üvölteni tudnék.

Mégis, hová lett az erőm és a büszkeségem? Tehetetlen bábbá váltam az ellenségem kezében…

Érzem, ahogy elengedi kezeimet, mire én már képtelen vagyok tovább megtartani magam, tehetetlenül kezdek el lecsúszni a földre. Elkap. Megkapaszkodok benne. Visszaemel. Ránézek.

 - Most meg mit bámulsz, hm?

Nem felel, helyette visszatér nyakamhoz. Megőrülök. Egész testem, kisujjam hegyéig átforrósodik és elzsibbad lávaként forrongó véremtől, szédültemben fejem hátracsuklik, mire ő rögtön ki is használja az alkalmat, s mint egy pióca, tapad rá a felületre. De ez nem elég neki, nem… Riadtan ocsúdok fel, mikor megérzem nyelvét államon át ajkaimra siklani, s az érzésbe egyszerre remegek bele, s fog el a hányinger. Szerencsére, nem időzik el sokáig.

Nem hiszem el, hogy ettől a mocsoktól kell az első csókomat kapnom.

Visszatér az eddig kínzott felülethez - kezdem azt hinni, hogy nyakfétises -, majd fülembe nyal. Hogyaza…

- Ne hidd, hogy ennyivel kenyérre kensz… rühellek, te mocsok, hm! - nyüszögöm, most már nem csak neki, hanem magamat is győzködve. Persze, miért is törődne vele…

Nem, helyette még inkább hozzám feszül, s most már saját merevedését is pofátlanul az enyémhez dörzsöli. Önkéntelenül is felnyögök, bár gyomortartalmam lassan már a torkomat feszegeti. Ha sokat csesztet még, esküszöm, pofába hányom.

Mintha csak a gondolataimba látna, a következő pillanatban a hajamba markol, s hátrarántja a fejem. Azzal a furcsa nyekkenéssel, mint amikor valakinek a torkára lépnek engedek a tehetetlenségnek, majdnem befejelve ezzel a fatörzset, de persze, ezt is totálisan leszarja. Helyette rám hajol, s nyelvét erőszakosan tuszkolja be ajkaim közé. Kidülledt szemekkel hörgök fel, s hiába is próbálnám eltaszítani magamtól… ebben a helyzetben? Aki ebben a helyzetben képes még ilyenre, állva tapsolom meg.

De akkor… komolyan nincs más választásom, mint tűrni és várni, mikor élvezkedi ki magát végre…?  Tényleg ez az egyetlen lehetőségem…? Ezt… nem hagyhatom. Ha túl is élném valahogy ezt az egészet, utána már úgyis képtelen volnék a létezésre… ekkora megaláztatás után… főleg ettől az embertől.

A gondolatra végképp elernyedek, és ezúttal valóban sírni támad kedvem, de ennyire már tényleg nem fogom megadni magam. Most komolyan… itt állok tizenhat évesen, erőm teljében, fiatalon, amikor pont, hogy élnem kéne… erre meg egy barom elcseszi az egészet, hozzáláncol egy szervezethez egy rohadt fogadással, ami miatt most egy kibaszott hologram parancsait követhetem, és ha még ez nem volna elég, most ugyanaz a barom akar megerőszakolni az erdő közepén, mert éppen nincs jobb dolga. A legutolsó dolog lesz az, hogy egy ilyen kreténnek hagyni fogom, hogy sírni lásson.

Mit tegyek…?

Teljesen kiszolgáltatott vagyok.

Mindeközben ő rohadt jól elvan rajtam, lihegése bőröm melengeti, és ami a legbosszantóbb a dologban: a franc vinné el az én testemet is, amiért ilyen reakciókat produkál! Képtelen vagyok elkerülni, egyszerre undorodok és élvezem a helyzetet. Magamtól is hányni tudnék.

Még jobban a fához - lassan már a fába - présel, s ágyékát durván az enyémhez löki. Nem bírom ki, felnyögök. Vele együtt. Jesszus, remélem nem képzeli, hogy én ezt élvezem.

Legalábbis, nem önszántamból…

Megismétli a mozdulatot, s mivel nincs lehetőségem máshova, így újfent torkába nyögök. Nyelve őrült iramban csapong számban, ha akarnám, még akkor sem tudnám követni, nyálam övével keveredve folyik le államon, miközben már az sem elég neki, hogy a fába présel, nem, most már szendvicsezik is, engem használva tölteléknek. Alig kapok levegőt tőle… legalább itt helyben fulladnék meg… akkor nem kéne ezt a szégyent tovább eltűrnöm. De még ezt a kegyet sem adja meg nekem, egy idő után hagy levegőhöz jutni. A túlélési kényszer pedig nagy úr, önkéntelenül is oxigén után kapkodok, mikor erre lehetőség nyílik.

Lassan kezdek teljesen biztos lenni nyakfétisében is, midőn oldalt vált, s most a jobb helyett a bal oldalt kezdi el marcangolni. Félidő, térfélcsere. Kezével is újra aktívkodni kezd, érzem, ahogyan ujjai lecsúsznak fenekemre, s ismét bejáratomnál kutakodik velük. Összerezzenek. Nem akarom…

 - Finom a bőröd... - hallom meg susogását a fülemben dübörgő vér mögött. - Itt olyan illatod van, mint a nyári meleg esők után az ázott virágoknak...

Egy költő veszett el benned, gratulálok.

 - Baszd... meg... gyűlöllek... gyűlöllek... - viszonzom a kedvességet, amikor csak lehetőségem nyílik rá.

Azonban, hiába is próbálok ellenkezni, a testem kezdi átvenni elmém felett az irányítást. Ajkainak cirógatásába, ujjainak simogatásába beleborzongok, az érintett területeken bőröm felforrósodik, légvételeim elnehezülnek, agyam elzsibbad. Miért ilyen jó…?

Egyik kezemmel pólójába markolok lapockájánál, míg a másikkal még mindig vállánál gyűröm, veszett erővel az anyagot, s magam sem hiszem el, de… amikor érzem, hogy csípőjével eltávolodik tőlem, a sajátommal automatikusan követem, hozzádörzsölve magamat, szégyentelenül felnyögve a kellemes érzésre.

Hogy én is rohadjak meg ott, ahol vagyok…

Homlokomat vállára döntöm, úgy zihálok tovább megtörten, ujjaim görcsösen szorongatják az izzadtságtól nedves szövetet, s már az sem érdekel, hogy nyálam Itachi bőrére folyik. Kezdek ott tartani, hogy nem érdekel, jöjjön, aminek jönnie kell, csak legyen vége, minél gyorsabban, essünk túl a dolgon…

Szavaim hatására érzem, ahogyan végigremeg a benne feltámadó indulatoktól, s csak hogy még ezt is rajtam vezethesse le, nekem löki ágyékát. Felnyögök.

 - Tudom - hörgi fülembe, majd fogaival is beleszánt. Beleborzongok az érzésbe, akaratlanul is lehunyom a szemem. Ez borzalmas... borzalmasan jó... Hiába is próbálnám lehiggasztani magam, s figyelembe se venni közeledését, ezekkel az apró mozdulatokkal állandóan szabotál.

 - Ez milyen érzés? - fúj bele a nyakamba, majd pólóm alá hatolva, finoman végigkaparja a hátam. Na tessék, mit mondtam.

Megszorítom a vállát, s azért is elfojtom nyögésemet, bár a borzongást nem tudom elfedni.

 - Rohadj meg... - felelem kiszáradt torokkal, homlokomat vállán pihentetve. - Csak egyszer szabaduljak ki innen, esküszöm, kegyetlenül vissza fogsz kapni mindent, hmm...

De hiába vágom hozzá a fenyegetőzéseimet, a sértéseimet, nem érdekli, nem foglalkozik velük. Sőt, mintha csak jobban hergelném, úgy hajol le hozzám, s érinti ajkait enyéimhez. Összerezzenek, szám akaratlanul is elnyílik a döbbenettől, ahogyan, előző durvaságához képest, most mégis milyen gyengéden csókol. Mindkét kezével magához ölel, s finoman kezdi cirógatni a hátamat.

Na, most mi van? Hirtelen rájött, mekkora egy bunkó paraszt? Remek.

 - Nem tudom, mégis, mi a fenét vársz el tőlem - lehelem ajkaira felbátorodva, hidegen, félig lehunyt pilláim alól tekintve rá gyűlölködve. - Azt hiszed, hogy csak azért, mert szőke a hajam és kék a szemem, már buzi vagyok, hmm? Azt hiszed, szórakozhatsz velem? El nem tudod képzelni, mennyire gyűlöllek azért, amiért elbasztad az életemet. Komolyan azt hiszed, hogy ezek után beszállok a ferdehajlamú kis játékaidba?!

Haragos tekintettel, dacosan meredek rá, bár tisztában vagyok azzal, hogy most konkrétan a saját életemmel játszom. Mégis, a büszkeségem nem hagyja, hogy szó nélkül hagyjam mindezt.

Bár maradtam volna kussban…

Úgy tűnik, elhatározta, hogy innentől kezdve szót sem szól hozzám. Helyette, eddig hátamon pihenő kezeit lesiklatja testemen, ujjait nadrágom szegélyébe akasztja, s minden jó modort nélkülözve rántja le merevedésemről a ruhadarabot.

 - Mih…?! - nyögök fel, egyszerre meglepetten és félve, ahogyan megérzem fedetlenné vált bőrömön a szél lágy cirógatását, de neeem, naná, hogy ez a nyomorék nem elégszik meg ennyivel… még nagyobb megdöbbenésemre, saját magáról is letolja nadrágját, majd fenekembe markolva megemel, az enyémhez dörgöli tagját és itt, ezen a ponton veszítettem el a maradék tartásomat is. Riadtan hőkölök hátra, amennyire csak a hátam mögött álló fa engedi, meredt tekintettel bámulva Itachi ágaskodó merevedését, és most rohadtul nem tudom eldönteni, hogy sikítsak vagy hányjak.

 - Mi a Buddha…

<---Előző     Vélemények     Következő--->