Hideg eső pengeti a tó tükrének húrjait. A vékony cseppek beisszák magukat a talajba, ezzel egy jellegzetesen friss illatot adva a földnek, a növényeknek, az egész világnak, hogy mind érezhesse a megújulás kezdetét. Most nem villámlik, csak zuhog. Könnyű kis zivatar, mely mindent eláztat, amit csak tud. Néha egy erősebb fuvallat hatására felém is megindulnak az apróságok, rám telepednek, mintha csak harmatos fűben jártam volna.

Sasuke nagyot prüszköl mellettem.

 - Mondtam, hogy megfázol - közlöm vele semleges hangon.

 - Nem fáztam meg!
Ellenkezését szinte azonnal egy újabb tüsszentés követi.

Szám sarkába mosoly bújik, de nem engedem neki, hogy feltárja érzelmeim. Nem lankadhat a figyelmem, még az ilyen apró dolgoknál sem.

 - Én bemegyek - állok fel, majd egyenletes léptekkel megcélzom a hátsókertnél lévő ajtót.

 - Hé, várj meg, Nii-san!

Mint egy ragaszkodó kiskutya, mikor a házban vagyok, állandóan követ, ha tehetné, a mellékhelységen se hagyna nyugtot nekem, de nem csoda, hisz mostanában szinte állandóan küldetéseken vagyok.

Utoljára, mikor egy elnyúlt misszió után másnap másikra mentem, közölte, hogy vagy magammal viszem, vagy maradok...

„Olyan rossz nélküled... unatkozom és hiányzol.”

A mondata végére tette, de én tudom, hogy az volt a lényeg. A költészetben is, a haikuknál, mindig az utolsó szó a legfontosabb. Engem nem verhetsz át, ostoba kisöcsém.

 - Holnap is küldetésre mész? - kérdezi mögöttem lépdelve.

 - Nem.

 - Akkor játszhatunk?

 - Edzenem kell.

 - Veled megyek!

 - Nem hiszem, hogy jó ötlet...
Nem, akkor nem tudnálak szemmel tartani. Márpedig muszáj, különben halálra aggódnám magam. Így is, mikor küldetéseken vagyok, csak remélni tudom, hogy Sasuke mindig erős ninják közelében van.

Most csak egyedül vagyunk itthon, de érzem. Mikor a szüleink a házban vannak, akkor eltűnik, elrejti a chakráját, de engem nagyon alábecsül. Gondolom kellemetlen neki, hogy az erejét egy kis térbe szorítsa, így mikor azt hiszi, nincs senki, aki érezhetné, kiereszti.

 - Mostanában folyton nemet mondasz... - szontyolodik el öcsém, ahogy a nappaliba érünk - Valami rosszat csináltam?

 - Nem...
Kérlek, ne tedd ezt velem. Nekem is pont olyan rossz, de muszáj.

 - Akkor miért?

 - Ne törődj vele.

Nem tudhatja meg az a kém, mennyire ragaszkodom Sasukéhoz.

Egyértelmű, hogy én érdeklem, de nem mer hozzámérni, mert nem becsült még fel teljesen. Talán valami információ kell neki, és mivel én vagyok a fő család elsőszülöttje, ráadásul fiú, így egyértelmű.
Viszont arra már valószínűleg rájött, hogy az elrablásommal és bántalmazásommal nem megy semmire a szüleinknél. Ha bármit el akarna érni náluk, akkor az öcsémet figyelné állandóan. Alkalomra lesve, de nem ezt teszi.
Az én nyomomban koslat, tehát én kellek neki. Csak tudnám, miért... Akkor elejét vehetném mindennek. Bármi is az, amit akar, biztosan nem jó szándékból tenné.

És, ha rájön, hogy engem úgyszint az öcsémmel kaphat el, akkor Sasukénak vége. Nem akarom, hogy bántsák, vagy bármilyen rossz emlék nyomot hagyjon törékeny kis lelkében.

 - Nii-san!

 - Hm? - nézek testvéremre, mikor felemeli a hangját.

 - Nem is figyelsz rám!

 - Ne haragudj... mostanában... nehéz napjaim vannak.
Nehéz, mert éjszakára csak egy árnyékklónt küldök aludni, amúgy meg a szobádban rejtőzködöm, nehogy megtámadjanak.

Sasuke lemondóan felmorran, majd egyszerűen itt hagy engem. Most veszem csak észre, hogy a kanapén ülök, és megy a tv... Tényleg nagyon nem vagyok itt.
Valamit muszáj kezdenem ezzel a helyzettel, mert ebbe szép lassan beleőrülök.

**********

 - Hokage-sama - hajlok meg udvariasan a falu vezetője előtt.

 - Shamisen? - vonja kérdőre az öreg váratlan látogatásunkat.

 - Itachi-kunnak fontos közlendője van. Jobbnak tartottam, hogy elhozzam Önhöz, és Ön mondja meg, hogy mi volna a helyes lépés.

Szemem sarkából komolyan figyelem tanáromat. Már akkor mennyire komoly lett, mikor megemlítettem neki, hogy néhány dolog nem stimmel az Uchiha birtok környékén.

Sarutobi gondterhelten szív egyet pipájából, majd egy sóhajjal kiereszti a füstöt, és rám néz.

 - Mondjad.

 - Pár hete egy kém követ szinte mindenhova - kezdem a jelentést egy összefoglalással - Ha az Uchiha birtokon belül vagyok, és nincs a környezetemben erősebb ninja, akkor nem rejti el a chakráját, ellenkező esetben igyekszik. Van, hogy a testvérem után kémkedik, de én úgy vettem észre, hogy a főbb célpontja én vagyok, mint az Uchiha klán vezetőjének elsőszülöttje. Véleményem szerint nem csupán információszerzés céljából van itt.

Ahogy befejezem a beszámolót a Hokage és Shamisen összenéznek. Nekem pedig ennyi elég is volt, hogy tudjam, a kémet provokálták és bosszút forral.

 - Jó munkát végeztél - mondja az öreg pár másodpercnyi gondolkodás után - Hogy a továbbiakban szükség lesz-e rád, még eldöntöm. Elmehetsz.

Engedelmesen meghajolok, de nekem ennyi nem elég... Tudni akarom, mit követett el Konoha, vagy rosszabbik esetben a családom. Nem vagyok már gyerek. Ideje, hogy a Hokage is megtudja.

 - Hokage-sama... - mondom még mindig meghajolva.

 - Igen?

 - Engedelmével szeretnék én utánajárni.

Megint összenéznek a fejem fölött, én pedig valahogy kellemetlenül érzem magam. Kirekesztettnek a saját ügyemből.

 - Még meggondolom. Most menj.

 - Köszönöm.

Azzal megfordulok, és teljes lelki egyensúlyt színlelve kisétálok.
Mikor becsukom magam mögött az ajtót, még hallom senseiem halk szavait.

 - Szerintem adjunk neki egy esélyt. Megérett rá, hogy elvégezzen egy B-szintű küldetést.

Megengedek magamnak egy öntelt félmosolyt. Végre... Nem fognak többé gyenge geninként kezelni.

**********

Értetlenül nézem a Hokage mellett álló felfegyverzett ninját, kinek a hátán családom szimbóluma díszeleg.
Azt hittem rám bízzák a küldetést...

 - Nem te vagy az egyetlen, aki illetéktelen behatolót érzékelt a falu határán belül - kezdi a Sandaime szemöldökeit összehúzva. - Shisuit az édesapád, Fugaku ajánlotta, hogy küldjem egy tolvaj után, aki ellopott egy értékes tekercset. A küldetés még nincsen besorolva, mivel a rejtőzködésük miatt nem sikerült felmérni az erejüket és a számukat. Ez a ti feladatotok lesz. medininját sajnos egy hétig nem tudok veletek küldeni, mivel az összes falun kívül teljesít... Bár a klánotok erejét nézve nem is lesz szükség rá.

Pár pillanatig gondolkozik, hogy nem hagyott-e ki valamit, majd bólint és elküld minket, hogy felkészüljünk.

 - A küldetés első felét ma, éjjel 11 órakor kezditek. Szeretném, ha hajnalra végeznétek. Elmehettek.

Mi illedelmesen meghajolunk, és távozunk a helységből.
Rokonom zsebre teszi kezeit, úgy lépdel mellettem a kijárat irányába. Szemem sarkából látom, hogy engem néz, vizsgálja vonásaim. Határozottan viszonzom pillantását. Arca merev, barátságtalan, talán egy vagy két évvel idősebb nálam, de jóval többnek tűnik. Koraérett, akárcsak én, de az az érzésem, hogy jóval erősebb nálam.

Előre fordulok, és gondolataimba temetkezem.

Miért van az, hogy ránk, Uchihákra az évek duplán érvényesek? Nyolc vagyok, mégis tizenhatnak érzem magam, ez a férfi mellettem, aki valószínűleg még nem töltötte be a nagykorúságot, legalább huszonötnek tűnik. Vajon neki se volt gyerekkora? Ő biztosan érettebb fejjel élte meg a háborút.

 - Ráérsz ma, Itachi? - szólít meg, mikor már kint állunk a napfényben. Nevemhez nem köt tiszteleti utótagot, és ez valahogy kissé kellemetlenül érint.

 - Igen.

 - Szeretném tudni, hogy milyen vagy csapatban. Találkozzunk az edzőtéren egy óra múlva.

Szótlanul bólintok, mire ő összeteszi kezeit, és egy pukkanás kíséretében eltűnik.

Valamilyen furcsa, feszítő érzés kering bennem, és arra késztet, hogy nagyon utáljam ezt az embert pusztán azért, mert egyértelműen erősebb nálam. Talán ezt hívják féltékenységnek. Bizonyára engem is ezért nem szerettek az Akadémián. Csak azt nem értem, hogy az öcsém épp úgy viseltethetne így felém, mint én Shisui felé... miért nem teszi?
Pedig szoktam látni rajta, hogy haragszik, amiért apánk engem értékesebbnek tart. Ennek ellenére, amiben hiányosságot érez, azt mindig meg akarja tanulni tőlem. Birtokolni vágyik a tudásom és az erőm, nem... nem csak irigykedik. Szerintem én képtelen volnék a magánéletben Shisuitől tanácsot kérni vagy elfogadni. Érdekes öcsém van...

**********

Összehúzott szemöldökkel vizslatom a felkaromon lévő vágást, melyből egyenletesen szivárog a vér. Dühös vagyok magamra még annak ellenére is, hogy tudtam, ez az Uchiha nyilvánvalóan erősebb nálam.

 - Megleptél - hallom meg a mellettem ülő egyszavas mondatát, miközben alkohollal tisztítom ki a sebet.

 - Mivel? - kérdezem semlegesen.

Nagyon utálom már most, de azért mégse kéne, hogy ezt megtudja. A tiszteletet muszáj lesz megadnom, hisz rászolgált. Na, igen... a részemről másra ugyan így rászolgálna. Nem hiszem el, hogy annyi edzés után még mindig ilyen gyenge vagyok!

Nem! Nem vagyok gyenge! Az emberek zseniként ismernek el, tehát nem velem van a baj! De akkor hogy verhetett el?!

Szótlanságára felé fordítom hideg szemeim, mire az ő sharingantól izzó tekintetével találkozom.

Még ez is! Nekem miért nincs még sharinganom?! Egyáltalán minek a hatására lesz az embernek sharinganja?! Nem... nem kérdezem meg tőle, én más vagyok, mint Sasuke. Nekem van méltóságom.

 Shisui lágyan elmosolyodik, én pedig felháborodva szentelem újra figyelmemet az immár tiszta vágásnak. A kötszer után nyúlok, hogy befedhessem, mire a vörös íriszű közelebb jön egy kicsit. Gondolom, azt akarja, hogy megint a szemeibe nézzek. Biztosan látja rajtam, mennyire irritál. Chh.

 - Amikor én jártam az Akadémiára, engem is zseninek tartottak. Gondolom, apád ezért rakott minket egy csapatba, de ahogy elnézlek, te jóval többet vársz el magadtól.

Ez most mi akar lenni? Nem vagyok kíváncsi az élettörténetére.

  - Valószínűleg.

Újabb idegesítő, mindent tudó mosoly, de én megőrzöm a hidegvérem. Engem nem fogsz te ilyen egyszerűen provokálni, hogy aztán szétkürtölhesd, a klán fejének fia nem olyan nagy szám, mint amilyennek gondolták.

 - Miért? - teszi fel az egyszerű kérdést, és én pont ilyen egyértelműséggel válaszolok.

 - Mert ez a kötelességem.

 - A kötelességed az, hogy hűséges légy a klánodhoz és óvd a faludat.

 - Igyekszem.

 - Szerintem már túlteljesíted.

 - Lehet, de nekem így jó - húzom meg karomon a fáslit, majd felállnék, de hátamba hasít a fájdalom. Kelletlenül felszisszenek, ahogy a ruha anyaga kitépődik bőrömből - Chh.

Visszatérdelek, végül leveszem pólómat.

 - Te is már annyira megszoktad a fájdalmat, hogy észre se veszed, mikor hol sebesülsz meg.

 - Ez csak egy kis karcolás.

 - Csöppet se - simít végig lapockáim alatt, majd felemeli előttem a kezét, mely csurom vér.

Csodálkozva meredek saját vörös nedvemre, mire Shisui arcán mintha átsuhanna a bűntudat szele.

 - Sajnálom... Magamból indultam ki, és nem kíméltelek.

Még jó, akkor tényleg meggyűlölném. Engem ne merjen senki se lebecsülni!

 - Helyesen tetted.

 - Megengeded, hogy ellássam?

Nem válaszolok, egyszerűen hátat fordítok neki, hadd tegyen velem, amit akar.
Mivel számítok a fájdalomra, így minden hang nélkül tűröm a fertőtlenítő marását. Érzem, hogy Shisui mennyire óvatos, finoman bánik velem. A francba már, nem vagyok egy érzékeny kölyök. Sebesülten vagy egészségesen, de tűröm a fájdalmat. Mellesleg pont az előbb mondta, hogy már nem is vagyok képes érzékelni, ha egy penge felszínesen vág belém, akkor most minek finomkodik?

Saját figyelmemet elterelendő, újra rákérdezek.

 - Mivel leptelek meg?

 - Azzal, hogy nem tudtalak olyan könnyen bezárni egy genjutsuba. Még nincs sharinganod, de máris remekül tudsz alkalmazkodni az ellenfeledhez. Úgy vélem, remek csapat leszünk.

Dicsérő szavai tompítják bennem felháborodásomat és haragomat. Legalább elismer.

 - Lehet.

Rokonom lassú mozdulatokkal köti át mellkasomat is, majd mikor befejezi, játékosan beleborzol hajamba. Szemeim kikerekednek a közvetlen érintéstől, és rémülten húzódok arrébb.

 - Ugyan, Itachi, ne légy ilyen merev - mosolyog és... látom rajta, hogy őszintén boldog... vidám... Benne nem hagyott akkora nyomot a háború vagy a szülei nevelése. Fogalmam sincs, mit kéne erre reagálnom, ezért csak mereven nézem. Így valahogy nem tűnik olyan szívtelennek, mint a Hokage épületében.
Kissé lenyugodva ernyesztem el izmaim, mire valamivel lassabban, de újra fejem felé nyúl. Ezúttal csak finoman simít végig fekete tincseimen, mégis érzékenyen érint, félve hunyom le jobb szememet.

 - Nem vagyok kölyökkutya - tolom el magamtól végtagját, és valahogy zavarban vagyok taktilitásától. Sose szerettem, ha hozzám érnek, nekem ez annyira idegen.

**********

Hajnali négyre végzünk is a küldetéssel. Shisui bevállalta, hogy megírja a jelentést, így nekem nincs más dolgom, mint haza menni, letusolni, és egy jót aludni. Rokonommal csendben sétálunk egymás mellett, hallgatjuk a tücskök ciripelését, egy bagoly huhogását. Mintha itt se lennénk, az állatok zavartalanul élik saját kis egyszerű életüket.

Valahogy e mellett a férfi mellett én is különös nyugalmat érzek. Most nem idegeskedem Sasuke miatt, egyszerűen elégedett vagyok a teljesítményemmel. Amit már régóta nem éreztem.

Mivel csak kémkedés volt, így nem mondanám eseménydúsnak a küldetést. Pár tucat ostoba, akik összevergődtek az Uchihák ellen. Konoha a mi klánunkat küldte ki egy kisebb útban lévő falu elpusztítására még nem sokall a háború után, a túlélők pedig bosszúra vágynak. Nem tudom, mi értelme volt annak, hogy a Hokage eltöröltetett egy olyan helyet, szerintem nem jelentett veszélyt.

 - Nagyon elmerengtél.

Szótlanul bólintok.

 - Min?

 - A háború és a pusztítás értelmetlenségén.

 - Bővebben?

Elgondolkozva kezdem tanulmányozni magam előtt az utat. Bővebben? Mit kellene ehhez még hozzáfűznöm, szerintem egyértelmű.

 - A sok halott... a porig rombolt falvak... száműzött, ártatlan emberek. Miért volt Konohának útban az a falu? Nekem nem tűnnek erőseknek, és csak a bosszú vezérli őket. Értelmetlen az is, amit ők csinálnak. Ahelyett, hogy az erejükből fejlesztenék azt, amit a pusztítás után nagy nehezen felépítettek.

A vörös szemű pár pillanatig csendben van, majd minden szavát átgondolva szól hozzá a témához.

 - Szokták mondani, hogy a pusztításból új élet fakad, az erdőtűz új helyet éget egy olyan fajta növénynek, aminek addig nem volt ereje megnőni, mert elnyomták. Ahol az a falu volt... most egy másik van, és nagyon hűségesen látják el élelemmel Konohát.

Oldalra pillantok, és komolyan elgondolkozom azon, amit mondott. Pedig nem szokásom, mások elvei sose érdekeltek. Bár eddig nem is nagyon volt, aki megosztotta volna velem a sajátját. Ugyan ki? Akiknek vannak elveik, azok nem hiszik el, hogy nekem hasonlóan, és nem mondanak semmit, lenéznek. A korosztályom pedig még gyerek, velük nem lehet beszélgetni komoly dolgokról.

 - Elgondolkoztat?

 - Igen.

 - Az jó dolog - mosolyog, nekem pedig ez nagyon szemet szúr. Sose láttam még Uchihát ennyit mosolyogni, főleg nem olyannal, akit csak egy napja ismert meg.

 - Shisui-san... - szólítom meg most először, mire egyből rám kapja tekintetét. Minden kis idegszálával következő szavaimat várja. Ennyire fontos számára, ha valaki a nevén hívja? Érdekes ember... érdekes Uchiha...

 - Igen?

 - Hogyan... szerezhetem meg a sharingant? - nyögöm ki végül, és a szégyen pírja szökik arcomba. Én megalázkodni a szüleimen kívül bárki más előtt... Elsüllyedek, de még jobban frusztrál, hogy neki van, nekem nincs.

 - Van valaki számodra, aki nagyon fontos?

Nem értem a kérdését.

 - Egy ilyen technikához miért kell ember, aki fontos?

Újra az a mindent tudó mosoly, de most valahogy képtelen vagyok felkapni a vizet. Jobban leköt az abszurd feltételezés, hogy egy hatalmi dologhoz érzelmekre volna szükség.

 - Van?

 - ...van.

Ő elégedetten bólint.

 - Miért kell, hogy legyen? - ismétlem meg, mert tényleg nem értem.

 - Tudod, miért nem tudják sokan elsajátítani a klánunkból?

 - Fogalmam sincs, direkt csinálod? - kezdek türelmetlenkedni. Ugye nem kell bántanom az öcsémet?

Erre ő boldogan felnevet, és mintha csak a fejembe látna azzal a két rubinttal.

 - Nem kell bántanod, nyugalom - vigyorog folyamatosan. Hmmm... szépek a fogai. Tényleg sokkal jobban áll ez neki, mint az az elrettentő mogorvaság. - Tudod... mindenki azt hiszi, a sharingan kulcsa, hogy nem érezhetsz semmit, csak akkor jelenik meg a szemedben, ha puszta erőszak vagy. De ez nem igaz, még ha sokan, akiknek van, úgy is gondolják. Valójában nagyon kellenek hozzá az érzések. Küzdésvágy, elszántság, fájdalom, veszteség... végtelen szeretet...

Az utolsó két szónál, mintha megszűnne a jelenben lenni. Tekintete ábrándos lesz, és szája is keserűen húzódik el. Látszik rajta, hogy saját tapasztalatairól beszél. Nem ellenkezek, bízok szavaiban, hisz pár órája rajtam gyakorolta a hatalmát a sharingannal.

 - Ha van valaki fontos a számodra, azért mindent megteszel, tekintet nélkül bármi másra - a szerelméről beszél? - Az erőd is azért fog fejlődni, hogy őt megvédhesd... hogy elhiggye... melletted biztonságban van.

 - ... Miért... mondod ezt mind el nekem? - kérdezem zavartan, és ezzel kirántom kis világából. Értetlenül néz rám.

 - Hogy érted?

 - Én... soha egyetlen Uchihát se láttam, aki ilyen könnyen... kiadná magát másoknak.

 - Te nem vagy más.

 - Tessék?
Most én nem értem.

 - Magamra emlékeztetsz. Ha találkozhatnék azzal, aki nyolc évesen voltam, ezeket mondanám neki. Hasznodra lesz.

 - Köszönöm... azt hiszem.
Még sose mondta senki, hogy önmagára emlékeztetem. Shisui...

 - Te itt laksz, ugye? - fogja meg vállamat, hogy feleszméljek zavaromból. Némán bólintok, mikor meglátom házunk bejáratát. - Akkor oyasumi, Itachi - simít végig hajamon, és valamiért most nincs kényszerem rá, hogy eltoljam magamtól.

 - Oyasuminasai... Shisui-san.

 - Elég a Shisui - néz rám bíztatón, majd megfordul, és folytatja útját.

Mikor belépek az ajtón, nem kapcsolom fel a villanyt. Óvatosan és néma csendben közelítem meg a fürdőszobát, hogy letusolhassak. A langyos víz megújulást hoz számomra, pont úgy, mint a mostani zivatarok a természetnek. Végre tiszta vagyok, noha nem friss, tagjaimba pont most tér vissza a fáradtság, ahogy az adrenalin szintem lecsökken. A szervezetem tudja, hogy most megengedem neki a pihenést.

Köntösömet lassú mozdulatokkal veszem fel és kötöm meg derekamon az övet, mikor kinyílik mögöttem az ajtó. Meglepetten nézek hátra vállam felett.

Öcsém szemét dörzsölgetve, takarójával a kezében áll egyhelyben.

 - Nii-san... - makogja álmosan, mire odamegyek hozzá, és halkan suttogva megdorgálom.

 - Te miért nem alszol még? Már rég ágyban a helyed.

 - De nem ment... Aggódtam, azt mondtad, most nem lesz küldetésed. ... Un... Nii-san.

Bágyadtan ásít egyet, majd legnagyobb meglepetésemre átölel, feje mellkasomra simul.

 - Sasuke, ne itt aludj el - szólok rá, mikor már hallom, hogy légzése kezd lelassulni.

 - De már meg se tudok moccanni. Annyira álmos vagyok... - Szünetet tart szavai közt, majd álomkönnyektől csillogó szemekkel nyakam felé nyújtja karjait, mint pár évvel ezelőtt - Vigyél beee...

 - Megígéred, hogy a saját szobádban alszol?

 - Meg.

Mélyet sóhajtok, és felkapom karjaimba, majd fél kézzel lekapcsolom a villanyt. Újra teljes sötétség telepszik a házra, szememnek hagyok egy kis időt, hogy ezt szokja, végül teljes magabiztossággal indulok el öcsém saját területe felé. Sasuke vállamra hajtja kócos buksiját, és ha kis takaróját nem ragadnám meg a levegőben, ottmaradna az előszoba közepén.

Mikor beérek hozzá, óvatosan leteszem az ágyára, majd betakargatom. Végigsimítok arcán, haján, és már indulnék ki, de elkapja köntösöm ujját. Visszanézek rá, látom, pupillái homályosan merednek a semmibe.

 - Sasuke? - suttogom felé.

 - Maradj velem... úgy hiányzol... annyira nagyon...

Pillái megrezzennek, én pedig ennyiből tudom, ha most elmegyek, sírni fog. Akkor viszont újra ide fogok jönni, teljesen értelmetlen lenne ellenkeznem.

 - Rendben - bújok be mellé a puha anyag alá. - De hajnalban el kell mennem.

 - Hajnal van...
Ja, tényleg.

 - Akkor - kezdeném, de a szavamba vág, szorosan ránt magához.

 - Nem fogok aludni, ha most elmész!

Újabb fáradt légáramlat szökik ki ajkaimon, és végleg feladom. Nincs erőm hozzá, hogy vitatkozzak vele.

 - Ilyet nem fogunk sűrűn csinálni, úgyhogy élvezd ki.

Mintha direkt szavaimra reagálna, úgy bújik karjaimba, teste enyémhez simul, és ahogy fejét a párnán lévő karomra teszi, megérzem kellemes illatú samponját. Jobbom akaratlanul siklik át dereka felett, hogy még jobban magamhoz húzhassam apró testét. Egyenletes légzése engem is megnyugtat, szemeimet lazán engedem lecsukódni. Úgy érzem, nem félek semmitől, ha vele lehetek.

Pedig félálmomban ringatózó gondolatok és képek között a kém is előtűnik, de tudom, ő most épp tervezget valahol egy kiadós bosszút. Néha fel-felvillan előttem Shisui arca, a mai nap leforgása, fejemben újra minden lejátszódik.

Már épp merülnék mélyebbre, mikor Sasuke mocorogni kezd, feje arrébb csúszik, érzek valami puhát a számnak tapadni, aztán elválni tőle. Testemet meleg bizsergés lepi el mellkasomból indulva, hova most fúrja fekete tincseit, és kell egy pár pillanat, míg felfogom, mit tett.

Az álom mezsgyéjéről visszaerőszakolva józan tudatom teljesítem testvéri kötelességem.

 - Sasuke, ilyet nem szabad.

 - Uhn... Azt hittem, alszol - nyöszörgi fáradtan - Nem értem, miért nem szabad...

Kis gondolkozási idő kell nekem, megint elmerülök, és újra visszatérek. Mintha a tengerparton feküdnék, a hullámok hol ellepnek, hol visszahúzódnak, és én megint redők nélkül láthatom az eget. Ez esetben gondolataim kapnak utat számhoz.

 - Mert ilyet csak... a szerelmeddel tehetsz - nyekegem, mint egy betanult szöveget, mire öcsém újra megcsókol. Érzem, hogy ajkai remegnek, és fáziskésésemnek köszönhetően, csak percek múltán tolom el magamtól abban a hitbe, hogy elaludt.

 - Akkor én szerelmes vagyok beléd - jelenti ki, és hirtelen felszökik a vérnyomásom, szemeim kipattannak, mint egy nagy dózisú ébresztőszérumtól.

 - Ezt... hogy érted?

 - Az a baj, hogy nem értem - dörzsöli meg a szemét.

 - Mit?

 - Kaa-san azt mondta, abba vagy szerelmes, akit a legjobban szeretsz, aztán azt, hogy én beléd nem lehetek. De én téged szeretlek a legjobban...

 - De szerelmesnek lenni csak lányba tudsz.

 - Utálom a lányokat, olyan idegesítőek...

Mosolyogva kezdek el tarkóján lévő tincseivel játszani, és valahogy képtelen vagyok erre bármit is mondani. Zavarban vagyok, és tudom, hogy rossz, de én se érzek másképp. Nem akarom elvenni azt a lányt, akit apám kijelölt nekem. Nem akarok senkit sem elvenni. Én csak az öcsémet akarom magam mellett tudni egy életre. A többiek hidegen hagynak.

 - Nii-san...

 - Hm?

 - Olyan finom mentolos a szád... Kérek még...

<---Előző     Vélemények     Következő--->