Mély levegőt veszek, és visszafojtom magamban a feszültséget. A felszínen minden kiegyensúlyozott és természetes, míg pár száz méterrel lejjebb a vörösen izzó láva újabb sziklákat olvaszt magába, megállíthatatlanul terjeszkedik.

 - Hogy ez milyen egyszerű küldetés volt!

Amilyen lassan, olyan erejű pusztítással halad előre a folyam, majd megindul felfele minek következtében földrengés rázza meg a látható világot.

 - Igen! Jól elláttuk a bajukat!

Míg két csapattársam elégedetten felnevet, én megpróbálok nem felrobbanni.

 - Chh - fejtem ki véleményem párbeszédükről, miközben egy ér lüktetni kezd homlokomon.

Ezt az önteltséget! Mindent nekem kellett csinálnom, ezek meg maguknak tulajdonítják a dicsőségemet! Az én nemesi tollaimmal ékeskednek, és a legrosszabb, hogy azt hiszik, az mindvégig az övék volt!

 - Ejnye, Itachi sokkal több banditát kapott el. Nektek még fejlődnötök kell.

 - Csak a rangomhoz méltóan teljesítettem.

 - Milyen rang? Még csak geninek vagyunk - értetlenkedik Nivatori, aki nevéhez hűen rettegett a küldetés alatt. És itt fogyott el a türelmem.

 - Uchiha vagyok, a falu legerősebb klánjából származom. Értelemszerűen többek felém az elvárások is. Persze te ezt nem értheted, hisz még felbecsülni sem tudod, hogy ki végezte a legtöbb munkát.

A vulkán kitört, az alvó embereket hamu és láva borítja be, aztán végre mindenki csöndben van. Micsoda megkönnyebbülés.

Gondolom, az a kölyök szívesen szóvá tenné, hogy most nem vagyok olyan hallgatag, mint jó szokásom, de nem meri. Ez a különbség kettőnk között! No meg sok minden más is, de azokat nem kezdem el felsorolni, mert estig eltartana. Egy mondatba tömörítve a kis vörös hajú a tökéletes ellentétem. Hangos, gyerekes, idegesítő, gyáva, buta és még ügyetlen is.  Fejfájást kapok tőle, ami az egészségemnek nem tesz túl jót. Lassan az orvosom azt fogja mondani, hogy migrénem van. Migrén! Nyolc éves vagyok! Nem lehet migrénem!

Utálom ezt a csapatot. Elhiszem, hogy fontos az erőléti egyensúly, de azért ennyire jó én se vagyok! Még Kasen egész normális, de ez a... ez a... baromfi teljesen kikészít. Hogy engedhették át a vizsgán?! Ráadásul egy év alatt végzett! Valami nagyon nem stimmel az oktatási rendszerrel... Shamisen-sensei meg néha, mintha kilépne a testéből holmi álomvilágba, egyszerűen többször kell neki szólni. Nyitott szemmel alszik, vagy mi?!

 - Miért van az az érzésem, hogy sose fogjátok egymást megszokni?- zavarja meg hirtelen a sensei a beállt csendet, én pedig elvesztem ingerült belső monológom fonalát.
Megszokni?

 - Szerintem csak az a baj, hogy Itachi-kun egyedül küldetéseken van velünk...
Csapatunk gyógyítójának talán igaza is lehet. De én valahogy, nem akarom megtudni, hogy Nivatori a hétköznapi életben miképpen képes bénázni. Másnak talán szórakoztató, szerintem szánalmas.

Persze ő az én nézeteimet nem érti meg, így egyből felajánl valami ostobaságot.

 - Mit szólnátok hozzá, ha holnap összeruccannánk egy ebédre? Tudok egy tuti helyet, ahol egyszer fizetsz, és utána két és fél órán keresztül annyit eszel, amennyit csak akarsz!

 - Nem hiszem, hogy ráérek - utasítom el a vörös ajánlatát.

 - Miért?

Nem tudom, de nem érek rá. Biztosan van valami dolgom, hisz mindig van. Vagy ha nem, akkor csinálok, csak kíméljenek meg tőled...

 - Orvoshoz kell mennem.

 - Kár.

 - Hn.

A fejfájás mégse olyan rossz dolog. Kérek még fájdalomcsillapítóra receptet, úgyis elfogyott már otthon a múlt havi adag.

Hamarosan elérünk ahhoz a kereszteződéshez, melyen nekem sajnálatos módon el kell búcsúznom.

 - Sziasztok, viszlát sensei - köszönök meg se fordulva, lépteim gyorsaságát megkétszerezem. Távolról hallgatom, ahogy az általam csendbekényszerített Nivatori elmélkedve megszólal:

 - Egy pillanat... ebédidőben nem is rendel az orvosunk.

Ha nem hasogatna ennyire a fejem, most még mosolyognék is. Sokáig tartott, mire végre leesett neki. A másik kettő pedig gondolom nem szándékozott ilyen helyzetbe belekényszeríteni, mint egy közös ebéd. Most valahogy kifejezett rokonszenvet érzek irántuk, bár lehet, ez csak nagymennyiségű hála.

Végre valahára beérek az Uchiha birtokra. Itt nincsenek olyan sokan az utcákon, mint Konoha többi részein. Szinte már nem is tartozik a faluhoz, önálló községünk van, még a pékség, mely nem sokkal a kaputól található is Uchihák által vezetett bolt.
Ez a környék kifejezetten halk. A gyerekek más elvek alapján vannak nevelve, nincs zsibongás, nyugalom van és béke.

Ahogy egyre beljebb megyek, lassan lenyugszom, bár a fejem még mindig majd szétrobban, de legalább az idegesség elmúlt valamennyire.

Már csak két sarok választ el otthonomtól, mikor hirtelen a beszélgetéseken kívül másra is figyelmes leszek. Megtorpanok, és a földet bámulva fülelni kezdek. Meglepően könnyen zárom ki a világ morajlását, ahogy a könnyedén szálló dallamra összpontosítok. A zene magával ragad, de nem hallom eléggé, túl messze vagyok.

Egy ruganyos mozdulattal fellököm magam a közeli háztetőre, onnan át egy másikra, és tovább. Hamarosan az egyik elitebb birtok hátsókertjéhez érkezem, melynek hasonló az elrendezése a miénkéhez. Tavacska, csiripelő madarakkal, csordogáló, kristálytiszta vízzel és valamivel, amiben mi hiányt szenvedünk: a bambuszból készült furulya összetéveszthetetlen hangjával.

Ahogy elmélyülök a hangok sajátos ringatózásában, a kis tavacska víztükrére révedek, melyre a szél hullámokat simít, mintha csak selyemből volna. A Nap fénye minden részén máshogy csillan, de csak egy darabig figyelem. Észre se veszem, de már egyedül a széllel szálló, mélyen zengő dallamra koncentrálok, mely lassan vízhangot ver fejemben. Az eleinte szomorkás, elnyújtott melódiára a háború utáni időszak képei vetülnek fel előttem. Maradék kis csomagjaikat cipelő emberek költöznek a tűzben elporladt faluból. Arcuk nyúzott, bánatos, a gyerekek siratják halott szüleiket, barátaikat.
Számba keserű íz szökik, de valahogy mégis megérint. Valahol a való világban tudatos énem figyelmeztet, hogy indulnom kéne, de lábam földbegyökerezett, lélekben, még mindig a könnyáztatta, piszkos tájat látom magam előtt.

A dallam lágy lassúsággal vált, légies lesz és könnyed, megszólal mellé egy koto is, majd míg a pengetős önálló játszadozásba kezd, a shakuhachi tartja saját elnyújtott ritmusát, de ezúttal magasabb hangokat adva ki magából.

Visszatérek a jelenbe, és valamiért csapattársaim jutnak eszembe; a saját arroganciám, az ő ártatlan örömük. Nekem is olyannak kellene lennem? Valahogy nem tudom elképzelni. Ők hogy-hogy nem emlékeznek a háború borzalmaira? Miért csak én? Bennük nem ragadt meg semmi? Tudatlanok, bár azt hiszem, irigylem őket emiatt.
Talán egyikük se olyan, amilyennek én látom őket, hisz nekem érettebbként kell viselkednem. Túlnőttem a korosztályomon, és én vagyok a különc, nem pedig ők a gondatlanok. Nem... ők csak gondtalanok, még élvezik a gyerekkor örömeit. Vajon nekem volt valaha olyan?

A zene halk lejtéssel fejezi be záró sorait, majd megszűnik a szélben szállni, én pedig élettelen sivatagnak érzem magam nélküle, melyben nincs egyetlen oázis sem. Hiába a madarak éneke és a vízcsobogás.

 - Nagyon szép volt Shiori, egyre jobb vagy.

 - Köszönöm, Okaa-san.

Shiori... ismerősen cseng.

Ugyan olyan révedt állapotban érek haza, mint ahogy a háztetőről elindultam, és a téma mely előzőleg foglalkoztatott most sem hagy nyugodni. Különc vagyok. Sose akartam az lenni, de nem hiszem, hogy meg tudnék változni. Vagy lehet, menne... Ha az országok nem állnának hadban egymással, megszűnnének a banditagarázdaságok és a zsarnokokat letaszítanák a trónról. Ha tökéletes béke lenne, ami sajnos lehetetlen.

Nincs semmi baj a csapattársaimmal vagy a tanárommal... a gondtalan boldogsággal. Csak irigylem őket, hogy megtehetik. Talán mégis el kéne mennem velük.

 - Tadaima.

 - Okaerinasai, Itachi. Beszédem van veled.

Visszafojtok egy mély sóhajt, és parancsra váró ebként nézek fel apámra.

 - Hai?

 - Yukino ma átjön Shiorival egy teára. Szeretném, ha közelebbi kapcsolatot építenél ki a menyasszonyoddal.

A név hallatán hirtelen megvilágosulok. Tényleg... az a lány, aki furulyázott a jegyesem. Ezért volt ismerős. Kellemetlen, hogy ilyesmit elfelejtek, bár a küldetés felemésztette energiáim nagy részét.

 - Hai.

**********

A két órás szertartás után már alig állok a lábamon, a figyelmem lankad, legszívesebben ledőlnék és aludnék, de Fugaku ragaszkodott hozzá, hogy kettesbe is beszélgessek Shiorival. Nekem pedig pillanatnyilag a kert a legjobb.

A félénk lány zavartan ül mellettem kimonójában, meg se mer szólalni. Fekete haja egy része előre omlik, amitől még mimikájából se tudom kivenni, hogy vajon most retteg tőlem, vagy csak szimplán fél-e. Az biztos, hogy nagyon feszült. Mivel szokták feloldani a nőket?

 - ... Szépen játszol - szólalok meg végre pár percnyi kínos csönd után.

 - Tessék? - néz rám értetlenül.

 - Shakuhachi. Szépen játszol rajta.

 - Na-nahát... köszönöm... Mikor hallottál?

 - Csak futólag. Elmentem a házatok mellett.

Szemem sarkából minden rezdülését figyelem, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam.

 - Olyan hangosan játszok? - kérdezi zavartan, miközben enyhe aggodalom fut végig tekintetén. Tényleg vigyáznom kell vele, hogy mit mondok...

 - Csak légies dallamot. A szél is könnyedén felkapja.

Erre a kijelentésemre halványan elmosolyodik, és a lassan félhomályba burkolódzó tájat kezdi figyelni. Legalábbis azt szeretné, hogy én ezt higgyem, pedig homályos pillantásai elárulják, hogy egészen máshol jár.
Szóra nyitja száját, végül mégis meggondolja magát. Arca egyre pirosabb, amivel egészen hasonlít Sasukéra. Ő is mindig így reagál, ha megdicsérem vagy csak szerető testvérként viselkedem vele.

 - Olyan kedves vagy, Itachi-kun. Nem értem másokkal... Mármint a körülöttem lévők többsége úgy gondolja, hogy hidegszívű vagy és... beképzelt.

Érdeklődve fordulok felé, de Shiori teljesen félreérti gesztusom, és mentegetőzni kezd.

 - Ne-nem sértésnek! - hadonászik maga előtt két kézzel - szerintem remek ember vagy. Megtiszteltetés, hogy a menyasszonyod lehetek, meg hogy egyáltalán szóba állsz velem én---

Fáradtan felkuncogok. Hogy egyáltalán szóba állok vele? Nagyon tisztelhet.

Arám kezei lefagynak a levegőben, nem tudja mire vélni jókedvem. Igazán... aranyos. Igen, azt hiszem, ez a jó szó rá.

 - Azok a „mások”... kellemetlenül érzem magam, ha körülöttem vannak. Hangosak. Én a békét és a nyugalmat szeretem.

 - É-értem...
Aggodalmas vonásai újra kisimulnak, és megint előrefordul. Hófehér kezeit udvariasan ölébe helyezi, és somolyogva mered a zöld fűre.

Érdekes... Látszik rajta, hogy ez a finom kis báj, ami körbelengi csupán egy fátyol a valódi énje felett. Átlátszó, mégse zavaró; legalábbis számomra. Biztosra veszem, hogy az édesanyjáról mintázta ezt a viselkedést, de ennek ellenére előtör belőle a gyermeki énje.
Belőlem soha...  Nem éreztem még egyetlen pillanatot se olyannak, hogy a koromhoz illően viselkedtem volna, mindig túl érett a magatartásom. Tisztában vagyok vele, hogy ezért nem tartozhatok közéjük. Shiori is ezért fél annyira, hogy nem lesz képes megfelelni nekem, mert ez most már egyértelmű számomra.

 - Mi-mi az? - pillant zavartan oldalra, hisz még mindig őt figyelem. Talán nem szerencsés, ha a szemébe nézek. A nőknek jó érzéke van ahhoz, hogy belelássanak másba, és nem akarom, hogy a saját magammal szemben való bizonytalanságom a napvilágra kerüljön.

Így egyszerűen csak előrefordulok, és képzeletben felépítem magam köré masszív kis betonfalaim.

 - Hn.

Nem hiszem, hogy ilyennek kéne lennem, de másként viselkedni se fog menni. Így neveltek, ez vagyok. Van egy olyan érzésem, hogy a halál is korán fog érni, mint ahogy a felnőtt gondolkodást is elég hamar a magaménak tudhatom.
Azt mondják, beképzelt vagyok? Nem... Csak ismerem a saját határaim, vannak elveim és akaraterőm.

Láttam azt a párocskát ott az Akadémia környékén. Azt mondta neki a fiú, „mindennél jobban szeretlek”. Vajon, ha a lány visszakérdezett volna, hogy a saját életénél is, akkor a másik mit válaszol? Válaszol-e rögtön? Nem hiszem. Inkább csak elgondolkozik rajta, végül kinyög egy bizonytalan „azt hiszemet”.

Ha Sasuke ilyet kérdezne tőlem, én--- Ahh, butaságokon gondolkozom. Ugyan miért kérdezné meg tőlem az öcsém, hogy képes volnék-e feláldozni érte az életem?

**********

A továbbiakban csak kérdéseket teszek fel, Shiori pedig jókedvűen mesél, végül már meg se kell szólalnom. Csak bólintok néha, vagy egy-egy mozdulattal biztosítom róla, hogy érdekel, amit mond. Ügyes taktika. Ha nem beszélsz magadról, akkor a másik ki akarja tölteni a keletkező űrt, és magáról mond sokat.

Szimpatikus lány, de valahogy semmi késztetést nem érzek rá, hogy olyasmit tegyek, mint amit a jegyben járóktól elvárnának. Nem fogom meg a kezét, vagy mosolygok rá bensőségesen.

Ahogy egyre jobban fáradok, gondolataim csapongani kezdenek, képtelen vagyok összpontosítani, csak azon jár az agyam, hogy én is gyerek vagyok, nekem is úgy kellene viselkednem, mint a többieknek... és, hogy mennyire nem tudom elképzelni magam úgy.

Sasukénak miért megy olyan egyszerűen? Shiori miért tudja a köszönésünk után olyan boldogsággal megölelni az édesanyját? Én... én miért nem? És ez... miért... fáj...?

**********

Másnap úgy döntök, mégis elmegyek arra az ebédre a csapatom többi tagjával. Csak egy picit, de megpróbálok szocializálódni.

 - Nii-san, hova mész? - jön oda hozzám Sasuke, mikor már az ajtóban vagyok.

 - A csapatommal ebédelek.

 - Én is mehetek?

Miért akarsz te mindig velem lenni?

 - Nem hiszem, hogy jó ötlet. Talán majd legközelebb - pöckölöm meg homlokát, de ezt a kijelentést persze nem gondolom komolyan.

Sasuke durcásan simogatja meg fejét.  Olyan aranyos ilyenkor, muszáj mosolyognom. ...amit egyébként nem szoktam. Illetve most, hogy belegondolok, mindig vele vagyok a legtermészetesebb.

Talán ha nem csak azt tenném, ami magától jön, hanem egy kicsit többet... Végülis nála nem kellemetlen, vagy feszélyező, ha hozzáérek.

 - Szerintem el fogsz késni... - fújja fel morcosan az arcát, mintha őt akarnám idegesíteni azzal, hogy még mindig itt állok.

 - Sasuke.

 - Hm?

Bizonytalanul közelebb lépek hozzá, érzem, hogy szívverésem egyre gyorsabb. Finoman a vállára teszem kezemet, bár pont ahogy Sasuke, én se tudom mire vélni viselkedésem, ezért mintha csak valami kellemetlen dolgot kéne tennem, amin hamar túl akarok lenni, magamhoz rántom, és míg egyik oldalt felül ölelem lapockáinál, másik karom a derekára fonódik.
Alig hallom öcsém meglepett nyögését, annyira dobol fülemben a vér. Kell is egy kis idő, míg lenyugszom, és az első dolog mit konkrétan érzékelek, hogy Sasuke bizonytalanul viszonozza ölelésem. Aztán szép lassan minden átjön belőle. Ahogy belemarkol a pólómba, a haja illata, a szuszogása a nyakamban, a testmelege és végül már az ő szívverését is tisztán kiveszem.

Az újdonságok összhangja egyszerűen magával ragad, lehunyom szemeim, mintha csak álmodnék. Nem szoktam ölelkezni, ennyire közvetlenül pedig még soha senkit...

 - Szomorú voltam - suttogja kisöcsém torkomnak, mintha félne, hogy hangjával megtörheti a varázst.

 - Miért?

 - Shiori... Olyan jól elvoltatok.

Mosolyogva túrok bele selymes tincseibe tarkójánál, és még közelebb húzom, mert egyszerűen muszáj. Úgy érzem, ha a késztetés elmúlik, és én megtagadom, akkor többé nem fog átjárni, ami most. Márpedig ez annyira... Túl jó ez a kellemes meleg, hogy egyszerűen többet ne akarjam magamhoz vonni.
Öcsém közben nagyot sóhajt. Tudom, hogy még kikívánkozik belőle valami, így nem szólok közbe, csak várok... és minden pillanatot kiélvezek.

 - Úgy éreztem, őt jobban szereted.

 - Oroka otouto yo. Én téged mindennél jobban---
Mondatom vége előtt megakadok, mikor tudatosul bennem, hogy milyen értelme lett volna a befejezésének, és eluralkodik rajtam a pánik.

Nem mondhatok neki ilyet. Félreértené. Vagy én érteném félre. Nem tudom, olyan bonyolult.

 - Hm?

 - Semmi - nyögöm ki végül, és elengedem Sasukét, majd még utoljára végigsimítok fekete buksiján, ezzel kissé összekócolva - Ittekimasu.

 - Umm... itterasshai.

<---Előző     Vélemények     Következő--->