Fázósan simítok végig karomon, és közelebb húzódok a tűzhöz. A kellemes meleg hiába éri el lábamat, testem még mindig halványan remeg. Szemeimet a langyos áramlatok fokozatosan szárítják ki, kénytelen vagyok lehunyni fekete pilláim.

 - Tiszta a terep. Itt nem fognak ránk találni - érkezik vissza rokonom a csöppnyi táborhelyhez. - Hm? Ennyire fázol?

Alig észrevehetően bólintok kérdésére, mire letelepszik mellém. Szinte érzem magamon aggodalmas tekintetét.

 - Majd elmúlik...

 - Nem tudom, Itachi. Küldetés közben lebetegedni nem valami szerencsés. Lehet, haza kellene...

 - Nem...! - vágok szavába. - Jól vagyok, ez semmiség.

Egy darabig csönd honol köztünk. Ő is a parázsló fadarabokat figyeli, melyek némelyike összébb esik, ezzel égő pernyét röpítve a magasba.

Erőt veszek magamon, majd összeszorított fogakkal kényszerítem testemet, hogy hagyjon fel a rázkódással. Így kényelmesebb, bár Shisuit nem tudom átvágni. Tisztában van vele, hogy még midig fázok, csak igyekszem a gyengeségemet elnyomni.

 - Remélem, elég érett vagy hozzá, hogy ténylegesen meglásd a saját határaid - mondja rám se nézve, és valahogy olyan, mintha hibást keresne.

 - Ingerültnek tűnsz.

Erre egy pillanatra felém fordul, gondolkozik kicsit, vonásaimat tanulmányozza, majd újra a parázsló fadarabokat szemlélve megszólal:

 - Csak irritál, hogy a Hokage még egy kezdő medinint se küldött utánunk.

 - Miért? Végülis reálisan áll hozzá. Uchihák vagyunk, a legerősebb klán.

 - Úgy gondolod? - les rám a szeme sarkából.

Tekintetét magabiztosan állom, míg bólintok. Megannyiszor bizonyítottunk már a világ előtt, ezért én őszintén hiszek benne. Valamivel nyugodtabban mered újra a lángok közé, és csak úgy, mint én az előbb a hőtől kénytelen lehunyni pilláit.

 - Ha mi lennénk a legerősebbek, nem a Senju klán egyike lenne a Hokage.

Arca teljesen nyugodt, mégis hangjában csöppnyi csalódottságot vélek felfedezni. Próbálok belelátni a fejébe, de nem hagyja. Lélekben felhúzta maga köré szilárd falait, engem pedig következetesen kizárt, mintha még túl fiatal lennék ahhoz, ami most mögötte van.

 - Ez igaz... - fordulok végül vissza a lángokhoz rokonom példáját követve. - De már jóval kevesebben vannak, nem? A mi klánunk sokkal hatalmasabb.

Erre megint olyan furcsán néz rám, amit nem tudok mire vélni.

- Komolyan mondtam. Hisz, ha mi erősebbek vagyunk, és ráadásul többen is, akkor miért nem adják át nekünk Konohát, igaz? - mondja.

Most megfogott...

 - Gondolom, ha valaki közülünk vezetné a falut, akkor keményebb kézzel.

Kis szünet áll be a beszélgetésben, és azon töprengek, hogy milyen lenne egy olyan Konoha, amit az apám vezet. Tudom, ettől úgy tűnhet, nagyra vagyok a származásommal, nem csak klán, de család szinten is. Ez viszont csak egy reális következtetés. Hisz ő a rendőrfőkapitány.

Ha elképzelem őt, meg a Sandaimét egymás mellett... Fugaku nagyon rideg, tiszteletet parancsoló személyiség. Első ránézésre tudja az ember, hogy vele nem érdemes packázni.
Sarutobi egy kedves öregember... álcája mögé bújik. Szilárd elhatározású, mikor arra szükség van, de nagyon vajszívű. Őt lehetne zsarolni a szeretteivel, apámat biztosan nem. Ha aggódna, akkor is, nem mutatná ki, és talán pont ezzel mentené meg nem egy ember életét.

De összegezve...

 - Szerintem az emberek félnek tőlünk. Tartanak a klánunktól, és nem szeretnek.

 - Jól látod - bólint Shisui. - Érdekes. Más fiatal Uchiháktól nem kaptam ennyire tudatos választ - néz rám a szeme sarkából némi elismeréssel.

 - Nem vagyok olyan különleges...

 - Csak az Uchiha klán vezetőének fia, igaz?
Miért olyan a hangsúlya, mintha ez a két dolog ellentétes lenne?

Szótlanul bólintok.

 - Nem nehéz? - kérdezi némi kis hátsószándékkal, vagy valami hasonlóval, amit nem tudok mire vélni.

 - Micsoda?

 - Itachi, nézz rám, kérlek.

Kezdi a frászt hozni rám, de ettől függetlenül elrejtem előle bizonytalanságom, majd a szemébe meredek. Magabiztosan, megingathatatlanul, de tekintete mit sem változik. Utálom, hogy belém lát... Hogy a falakat, miket ő felhúz, én csak leutánozni tudom, ő pedig úgy néz át rajtuk, és vizsgál csak engem, mintha azok üvegből lennének.

 - Nehéz?

 - Nem értem mire gondolsz...

 - Apád gyerekének lenni - csak értetlenül pislogok rá, mire ő mélyet sóhajt. - Akkor ez még nem igazán fogalmazódott meg benned.

Picit elmerengek, hogy tulajdonképpen milyen is Fugaku nevelési módszere.

 - Nem bánom - mondom végül.

 - Hm?

 - Hogy az ő gyereke vagyok. Kemény velem, de tudom jól, hogy ez csak az én érdekemet szolgálja. Ettől leszek erősebb, és egy erős ninja nem nyafoghat minden kis karcolásért. Sokkal dicsőbb szótlanul eltűrni mindent, és utána a tiszteletteljes pillantásokat megkapni érte.

Szemem sarkából látom, ahogy Shisui elmosolyodik mellettem. Lágyan, keserűen, sajnálkozón.

 - Még így látod.

 - Hogy-hogy még?

 - Te fiatal vagy, kijjebb tudod tolni a határaid, de egyszer ennek is vége szakad. Akkor majd rossz lesz, hogy téged nem véd meg senki, mert te vagy a legerősebb. Lesznek gyenge pillanataid, olyankor nagyon fog fájni. ...hogy mindent megtettél a világért, de ezzel szemben nagyon csekély dolgokat kaptál vissza.

 - Én azzal is elégedett leszek. Pusztán a tudat, hogy jót teszek, elég.

 - Hm... Remélem, ez a nézeted nem fog egyhamar megváltozni.

Megint minden tudó. Azt hiszi, látja, milyen leszek. Ilyenkor mindig felidegesítem magam rajta, mert én már csak jobban ismerem magamat! Komolyan mondom, ez nagyjából úgy hangzik, mint amit a gyereknek, aki panaszkodik, hogy a szülő megbünteti, azt mondja a felmenője, hogy „majd, ha nagyobb leszel, megérted”.

Ez olyan megalázó, nem vagyok én tudatlan taknyos. Biztos azért kezel így le, mert nekem még nincs sharinganom.

Sértődötten melengetem meg kezeimet a lángok fölött.

**********

Kimerülten igyekszem fenntartani körülöttünk a genjutsut, mely elrejti chakránkat és minden mást, amiből rájöhetne az ellenség, merre vagyunk. Pontosabban egyáltalán azt, hogy vagyunk. Kezeim görcsös szorításban simulnak egymáshoz, ujjaim már teljesen elfehéredtek. Egyedül küzdök biztonságunkért, és még a bennem lévő adrenalinnal is gyengének érzem magam.

Már nem tudom, ez hányadik része küldetésünknek Shisuival, de most dől el, hogy a továbbiakban mi lesz. Három napig küzdöttünk, mire elértünk idáig, a bosszúszomjas ninják főhadiszállásáig, közben a nekünk kiküldött medinint ugyancsak hátra kellett hagynunk, mert vele együtt már nem tudtunk volna ilyen távolságig eljutni.

Gondolataim Shiroi felé kalandoznak, aki most ott vár saját kis búvóhelyén ránk, és eszembe jut, mennyire aggodalmas arckifejezéssel engedett csak tovább minket. Tudta, hogy a határaimat fogom ezzel feszegetni. Nem kéne így féltenie, pusztán azért, mert pár napja már nem alszom. Tudhatná magától; kötelességem megvédeni a falut, a klánt, a testvéremet.

És ez az a pont, amikor hiába minden erőm fogytán, úgy érzem, sokkal jobban is tudnék teljesíteni, ha igazán akarnám. Kezem reszketése alább hagy, szívem kezd felvenni egy nyugodtabb tempót.

A fák takarásából előlép a mostanában Konoha környékén ólálkodó kém, óvatosan körbenéz, de hiába vezeti ránk tekintetét, nem vesz észre minket. Az álcánk tökéletes.

Shisui felém fordul, várja megerősítésemet, hogy fent tudom-e tartani rendesen az illúziót. Határozottan bólintok, mire ő is összeteszi kezeit, és egy másik genjutsu kreálására koncentrál.

Szememmel lassan követem a sötétbarna hajú kém lépteit, igyekszem elemezni mozdulatait. Én magam ugyan semmit se látok rokonom technikájából, de tudom, hogy az a férfi, az áldozat igen.
Először csak megtorpan, majd fegyvert ránt. Ijedten mered egy tőle pár méterre lévő faágra, de nem mozdul. Aztán néhány perc elteltével, mintha megnyugodni látszana, a kezében lévő kunait megkönnyebbülten teszi vissza tokjába. Felszabadult beszélgetésbe elegyedik az illúzióval, és ugyan nem értem, mit mond, de hangneme barátságos, mintha egy rég nem látott bajtársával csevegne. Elhallgat, hümmög, bólint, majd pillanatra intve a faágat elindul visszafele.

A mellettem lévő felnyitja sharingannal izzó szemeit, mikbe értetlenül meredek. Egyáltalán minek kellett lecsuknia őket?

 - Úgy látom, érdekel, mit használtam rajta és hogyan - ereszt meg egy egoista félmosolyt, de nem válaszolok neki, mindössze visszafordítom fejem, és üres tekintettel meredek a pontra, ahol a kém eltűnt.

 - Vissza fog jönni, ugye? - kérdezem kis idő után.

 - Igen.

 - Mi a terv?

 - Rávettem, hogy hozza el azt a tekercset, amiben összegezték a Konoháról és az Uchihákról kiderített információkat. Így tudjuk majd, hogy mire készülhetünk. Illetve, ha terveznek egy támadást, most azt is megtudom a mi kis hírszerzőnktől.

 - Egy lépéssel az ellenség előtt?
Társam helyeslően bólint, majd látom, miként feszülnek meg izmai.

 - Jön - azzal chakraburkot von maga köré, mellyel feltételezem, saját testére vetíti ki genjutsuját, és leugrik mellőlem az ágról, amin eddig bujkáltunk. - Maradj rejtve, és figyelj rá, hogy más ne jöhessen erre!

Ezzel pedig nem lenne semmi gond, ha csupán a néha erre portyázó őrjáratot kéne távol tartanom, azonban a kémünkkel együtt egy másik robosztus alak is feltűnik. Peckesen sétál léptei viszont nehezek. Elsőre meg tudom róla állapítani, hogy nincs mire beképzeltnek lennie, valószínűleg csak verőlegénynek jött.

Úgy érzem, ez könnyen fog menni. Azért biztonság kedvéért ráerősítek Shisui genjutsujára, és a távolban éppen feltűnő őrökre szintén chakra-függönyt borítok. Mintha itt se lennénk.

A percek telnek, rokonom még mindig a két taggal beszélget. Túl sokáig. Figyelmem lassan lankadni kezd, a kimerültség erőt vesz rajtam, de küzdök ellene. Tartottam már fent sokkal tovább technikát, ez igazán semmiség.
A kis csapatra vezetem tekintetem, úgy igyekszem ajkaik mozgásából megállapítani, hogy mit mondanak, miközben a régebben Konohában ólálkodó kém elővesz két tekercset, majd az egyiket, ami innen nézve egy térképnek tűnik, Shisui felé nyújtja. Izgatottan hajolok előrébb, de mielőtt kivehetném a papíron szereplő színes foltok pontos helyét, a nagydarab beletenyerel a képbe.

Elégedetlenül kushadok vissza a lomb teljes takarásába, és a behemótra összpontosítok.

"Ezt inkább egy biztonságosabb helyen kellene megbeszélnünk." - olvasom le szájáról.
Shisui egy darabig gondolkozik, majd bólint, végül a fiatalabbikat követve megindulnak, a verőlegény mögöttük lépdel folyamatosan a fák tetejét figyelve.

A lehető legcsendesebben ugrok ágról-ágra, közben kezeimet görcsösen préselem egymáshoz, ahogy egyre több lesz az ellenséges ninja, és mindegyikőjük szemét illúzióval kell beborítanom.

Shisui, mit művelsz?! Nem mehetünk be egyenesen a főhadiszállásukra!

Hiába szuggerálom, muszáj ignorálnia. Ki kell tartanom, ha már egyszer ennyire bízik bennem... rajtam múlik a küldetés sikere, nem engedhetem meg magamnak, hogy elbukjak. Szemeimet összeszorítva fektetek bele még több chakrát az illúzióba, közben egy másik távolsági jutsuval fokozom, minek következtében sikerül egy tíz méter sugarú körben mindenkit a genjutsu alá vonnom.

Büszkén sóhajtok fel, mikor végre már nem csak emberek vannak, de több nagyobb sátorhoz is elérünk, azonban következő elrugaszkodásomkor már érzem, hogy mennyire remeg a térdem. Mindegy, a lényeg, hogy nincs gond az álcával.

Shisuiék megállnak, most pedig egészen közel vagyok, így hallom, mikor a nagydarab társam felé fordulva kiereszti a hangját.

 - Joushi*, ajándékot hoztunk!

Értetlenül bámulok rokonomra a kémmel egyetemben, és épphogy fel tudom fogni, mi történik, mikor egyszerre öten támadnak rá.

Nem, az lehetetlen! A technikám végig hibátlan volt!

Kapkodva ugrok le a lombok közül, majd védek ki egy Shisui tarkója felé tartó shirukent, míg ő a szemből nekivágottakat hárítja, végül egymás hátához simulva emeljük kunaijainkat védekezően magunk elé.

Gyorsan körbepillantok az ellenségeinken, ők hasonlóan méregetnek minket, és csodálkozva figyelek fel a morbid fegyverekre, a pengéket színező zöld váladékra. Mi az isten ez?

Az egyik furcsa kaszát szorongató férfi már rontana is rám, jómagam pedig chakrát gyűjtök egy goukakyuuhoz*, amikor hirtelen valaki tapsolni kezd mögöttünk. Csak szemem sarkából nézek rá a középkorú sötétzöld hajú férfira, ki cinikus mosollyal az arcán csapdossa össze tenyereit.

A falunkban régebben portyázó kém kétségbeesett arckifejezéssel rogy térdre a vezető előtt.

 - Joushi, könyörgöm, bocsásson meg! Fogalmam sem volt róla, hogy megtalálnak! Esküszöm, minden nyomot eltüntettem, én... én...

A szólított felemeli kezét, ezzel hallgatásra intve szolgáját.

 - Megbocsájtok, hisz nincs semmi gond. Kelj fel - mondja, mire az reszketve áll meg előtte, nem mer felettese szemébe nézni. - Két Uchihát tudhatunk ma magunkénak! Mind remek munkát végeztetek! Az elsők után hamarosan a többi is sorra kerül! Te pedig fiam... - teszi kezeit a lassan megnyugodó kém vállára. - Nagyon ügyes vagy.

 - Kö... köszönöm, Joushi, én tényleg nagyon...

Ideje sincs befejezni, a vezető megragadja a fejét, majd egy gyors fordítással kitöri a nyakát. Ledermedve nézem, ahogy a hulla fennakadt szemekkel zuhan a földre, a joushi pedig mintha mi sem történt volna, fűzi össze finoman mosolyogva ujjait.

 - Nagyon szép munka, uraim - mondja, miközben minket néz Shisuival, de tudom, hogy szavai csatlósainak szólnak.

Visszafordítom tekintetem a velem szembenálló fiúhoz, és még ő is reszketve mered vezetőjére. Egyedül a Shisuiékat kísérő nagydarab mer gátlások nélkül hozzászólni.

 - Vallassuk ki őket?

 - Ugyan, szükségtelen. Megölni őket - adja ki a parancsot, majd két őre kíséretében elvonul sátrába. Értetlenkedve bámulok rá, hisz arra számítottam, hogy ha legalább nem harcol, akkor támogatja a jelenlétével a shinobijait.

A nagydarab Shisuira mereszti szemeit, majd hátrébb állva elvigyorodik, és hagyja, hogy minél több ninja gyűljön körénk. Amint az első elrugaszkodik helyéről, követi a többi is, míg mi rokonommal magasra ugrunk, a levegőben igyekszünk a lehető legtöbbjüket hatástalanítani.

Az emberek hörögve, sebeiket markolva esnek a földre, a fegyverek egymáshoz csikordulnak, és ahogy a pengék szikrázva ütköznek össze a zöld váladék lángra lobban rajtuk. Alkarom bőrének egy részét kénytelen vagyok megperzseltetni, hogy a következő shinobit oldalba szúrjam nemrég előkapott katanámmal, majd a markolattal halántékon csapom.

Rám sokkal kevesebben jönnek, mint Shisuira, lévén ő az idősebb, így viszont nekem marad időm felkutatni tekintetemmel a kém hulláját, kinek zsebéből pont kilóg a térkép és a másik tekercs. Pár gyors ütéssel elintézem a következő ellenfelem, majd a kiszemelt holttest felé vetem magam, azonban mielőtt elérhetném, a nagydarab felkapja az információ tárolóit, és megindul vele az erdő sűrűjébe. Gondolkodás nélkül rohanok utána, az se érdekel, mikor Shisui aggodalmasan ordít utánam. Csak a küldetés sikere számít.

A nagydarab gúnyosan vicsorogva fordul hátra, miközben a fák ágain ugrálva üldözöm.

 - Nem gondoltam volna, hogy valaha fogócskázni fogok egyszer egy taknyossal.

Dühösen szorítom össze fogaim, majd kézpecséteket formálok.

 - Suiton; Suigadan! - üvöltöm felé, mire a föld alól dübörögve tör fel a víz, hogy aztán börtönbe zárva kívülről érkező sugarakkal nyársalja fel. Mikor látom, hogy biztosan eltaláltam, lihegve állok meg pár méterre tőle, összeeső test puffanása helyett azonban rekedt nevetés üti meg a fülemet. Szúró mellkassal egyenesedem fel, hogy jobban lássam.

A férfi bőre zölden izzó pajzsként védi meg támadásomtól, és ahogy leereszkedik a vízfal, felém veti magát, tekercset ránt elő, majd vérével színezve a papírt előidéz egy sarlót. Izaimat megfeszítem, úgy csapom el katanámmal a fegyvert, lévén lábaim már túl gyengék ahhoz, hogy elég gyors legyek egy kitérőmanőverhez. Amire azonban nem számítok, hogy hiába védtem jól, a mezőgazdasági eszköz öt felé nyílik, csupán markolata közepén marad meg egynek, ahol a férfi fogja. Pengéje lángra kap, míg én magam most már kénytelen vagyok hátrébb ugrani, hogy ne perzselődjek meg.

 - Ejj, de kitartó a kis taknyos - vigyorog rám, míg lábaim remegésén próbálok úrrá lenni. - Na de nem bánom én, játszunk!

Újra felém ugrik, én pedig előkapok egy kunait, de még így is hiába, a fűrészes szélű pengék minduntalan bőrömbe kapnak. Felszisszenek a maró érzésre, de tartom magam. Megpróbálja végigvágni mellkasomat, azonban pont időben hajolok le, majd kezemmel fegyvertartója felé kapok, ujjaim hegyével még sikerül is megérintenem a tekercseket.
Térdével torkomba üt, mire métereket vágódok hátra, utána pedig köhögve támaszkodom meg tenyereimen.

 - Kutsuu no jutsu!

Kiáltására időm sincs reagálni, a sarló markolatának végeiből vasláncok indulnak meg a fán, horgos kampók fúródnak két felkaromba és vádlimba, majd mind külön ágra futnak fel, úgy feszítenek ki.

 - Ngh...hahhh.... - nyögök föl az irdatlan kíntól, fogaimat közt szívom a levegőt, és minden erőmet összeszedve markolom tovább jobbomban lévő katanámat.

Lebecsültem... szörnyen lebecsültem. De akkor is kitartok amellett, hogy számomra nincs olyan érték ebben az emberben, amire érdemes büszkének lenni.

Próbálnám feszegetni végtagjaim, de mindössze csak azt érem el ezzel, hogy sebeim tovább szakadnak, érzem, ahogy vérem átáztatja ruháim. Fájdalomtól reszketve nézek a férfira, ki most sarlóját vállán támasztja meg, úgy méreget komolyan.

 - Nem üvöltesz - állapítja meg, és közelebb lép hozzám. - Miért nem üvöltesz?

Kérdését válasz nélkül hagyom, mire megfogja a kardot tartó alkaromat.

 - Szóval jobb kezes vagy, mi?
Tenyere zölden izzva fellángol, és izmaim megfeszülnek a kíntól, de továbbra is csendben tűrök, azonban mikor a tűz elér kézfejemhez, már képtelen vagyok megtartani benne a fegyvert. Katanám egyenesen beleáll a földbe.

 - Te Itachi vagy, ugye? - Dermedten meredek rá, mire elvigyorodik. - Igen, az a kölyök, az Uchihák főnökének a kölyke. Tudod... - cirógatja meg az egyik pengét. - Lehet, hogy te nem üvöltesz, de az öcséd fog.

 - Micsoda...? - Kérdésemre államhoz kap, úgy fogja markába csontom, és feszíti maga felé fejemet.

 - Azt mondtam, hogy az öcséd üvölteni fog, mikor egyesével tépkedem le a körmeit - kezd bele a felsorolásba, és gyomrom görcsbe rándul -, aztán levágom az ujjait, a füleit, az orrát, és szépen tovább. Persze mindvégig életben tartom majd, aztán mikor már könyörög a halálért élve elégetjük. Ja, és azt kihagytam, hogy...

 - Egy ujjal se érhetsz hozzá! - ordítom az arcába, ő pedig felnevet, majd elengedi államat.

 - Mert mit csinálsz? - Mielőtt még akár időm lenne gondolkodni a válaszon, pecséteket formál, és felkiált. - Katon; Rengoku no jutsu!

Hiába voltam már több száz küldetésen, kerültem már kórházba számtalanszor, sose féltem. Most azonban a csontvelőmig megérzem a torokszorító pánikot, mikor a sarló láncain láng gyúl, és egy pillanat alatt terjed át a kampókra, ezzel egyenesen húsomat égetve.

Tudom, hogy üvöltök, de nem hallom. Szemeim összeszorítva, mégis látom a vörös foltokat. Az égett hús szaga megüti orromat, egy pillanatig pedig mintha vérem, könnyem és verejtékem keveréke felsisteregne, ahogy a jutsu tüze alább hagy. Csupán szememnél érzem most úgy, mintha lángok marnák.

 - Naaa, tudsz te, ha akarsz! Hmm... Vajon most megöljelek? Hány éves is vagy... nyolc talán? - néz rám gondolkodást színlelve, míg testem vacogva reszket az előbb átéltektől. - Tudod mit? Életben hagylak, és végignézheted, ahogy megkínzom a testvéredet meg az anyádat, aztán megöllek - sétál errébb szórakozottan nekem hátat fordítva. És itt hibázza el. Jobbomat megrántva tépem ki belőle a kampót, az előbbiek után ez a fájdalom már meg se kottyan. Felkapom katanámat, majd egyenesen a férfi torkába hajítom. - Ugye milyen nagylelkű va...gahh....

Még utoljára felém fordul kikerekedett szemekkel, aztán hitetlenül tátogva összeesik.

Most te becsültél le engem...

Ahogy ereje elhagyja, úgy a jutsu is megszűnik, és a sarló visszanyeri eredeti formáját. Többé nincs, ami kifeszítsen, így erőtlenül zúgok a fűbe, majd hátamra fordulok, úgy iszom nagy kortyokban a levegőt.

Össze... össze kell szednem magam... Még mindig rajtam múlik a küldetés sikere.

Remegve próbálok meg felállni, de lábaim nem engedelmeskednek. Hason kúszva mászok el a hulláig, és szedem ki fegyvertartójából a két információs tekercset, valamint azt, amiből fegyverét idézte, végül elrejtem magamnál őket.

Ezek után csak fekszek a gyér fűben. Nem félek tőle, hogy elvérezhetek, hisz az összes sebem be van égetve. Az egyetlen bajom, hogy kezd lejjebb menni az adrenalin szintem, ennek köszönhetően pedig megint érzem a kínzó fájdalmat tagjaimban. Ha ez így folytatódik, egy idő után nem fogok tudni megmozdulni.

A derekamra rögzített táskához nyúlok, és kiveszem belőle az utolsó fekete gombócot, majd számba téve szétrágom. Mélyet sóhajtok, ahogy hatni kezd, és még ha csak dülöngélve is, de sikerül felállnom, majd fától-fáig támolyogva elindulok. Hogy merre, arról fogalmam sincs, de itt nem maradhatok.

Alig telik el pár perc, mikor az ágakon meglátok egy alakot felém igyekezni. Első reakcióm, hogy ösztönösen katanám után nyúlnék, azonban rá kell jönnöm, hogy a férfi testében hagytam, így jobb híján előkapok pár shurikent. Ha jól célzok, egyetlen dobással leteríthetem... Csak ne látnék ilyen veszettül homályosan.
Felnézek a lombokra, és némi maradék chakra felhasználásával sikerül kivennem a ninja arcát, mire leeresztem a fémcsillagokat tartó kezemet. Kissé megnyugszom, azonban az előbbi után már megint ég a szemem. Fáradtan dörzsölöm meg, hátha némit múlik az érzés.

 - Itachi! Itachi! - rohan hozzám Shisui, míg én elgyengülten csúszok le a fatörzs mentén.

 - Meg... megvannak a tekercsek.

Társam kétségbeesetten húz karjaiba, hogy ne feküdjek el a földön, míg tekintete sebeimen ugrándozik, aztán megállapodik szemeimnél.

 - Istenem, Itachi... Mondtam, hogy ne rohanj utána egyedül!

 - Semmi... semmi gond. Megöltem. Megvannak... a tekercsek.

 - ...meg a sharinganod is.

 - Azom van?

Shisui bólint, én pedig fáradtan elmosolyodom.

 - Sasuke...

Társam értetlenül bámul rám, majd bizonytalanul megszólal.

 - Sasuke otthon van...

 - Nem az. ... Bántani akarta... Azt mondta megkínozza... - Testem beleremeg a képbe, amit előzőleg a sarlós festett elém, majd megpróbálok felállni, de Shisui visszaránt magához. - Eressz, haza kell mennem hozzá. Muszáj látnom...

 - Sehova nem mész te most. Én foglak vinni. - Azzal már emel is fel, és őszintén szólva, nem bánom.

 - Kórházba...?

 - Először Shiorihoz, hogy valamennyire hozzon rendbe, de aztán igen.

 - Majd... ngh - nyögök föl fájdalmasan, ahogy Shisui felugrik velem az egyik fára, és gyors tempóban indul meg utolsó erdei ninjaszállásunk felé.

 - Majd micsoda?

 - Majd... Sasukét... vigyázz rá...

Aggódva néz rám, míg én mellkasának döntöm fejemet. Nehezen zihálva hunyom le szemeimet.

 - Ha azt mondom, rendben, akkor itt halsz meg nekem... Gondolj arra, hogy az öcséd beleőrülne a veszteségbe, és maradj életben.

Milyen igaza van... Bólintanék, de már nincs erőm, azt viszont még érzem, ahogy rokonom kezei egyre jobban szorítanak magához, szíve üteme felgyorsul, teste remegni kezd.

Valamiért jólesik... Nem hiszem, hogy ennyibe belehalnék, csak fáradt vagyok, és minden porcikám sajog... De ebbe még nem hal bele az ember. Mégis az életemért reszket...

Hálás vagyok...

**********

Még valahol a tudatvesztés határán hallom, ahogy Shiori felzokog, kicsivel később a semmit smaragd derengés színesíti be, de még csak nem is hasonlít azokra a zöld lángokra, melyek előzőleg felperzseltek. Ettől a fénytől jobban leszek, fájdalmaim enyhülnek.

Talán csak percekig tart az egész. ...vagy órákig, napokig, hetekig.

Egy idő után végre érzem magam alatt a bársonyos füvet, mely puhán ölel körbe. Mikor felnyitom szemeimet, az éjszakai égbolt néz vissza rám, felhő sehol, a csillagok a turmalin ékkövek variánsaiban pompáznak, színük hol erősödik, hol elhalványul, pulzál, akár a szívverés.

Tudom, hogy csak álmodom, mégis nyugalommal tölt el.

Vizsgálódva figyelem a ragyogó darabkákat magam fölött, és belegondolok, hogy mennyire kettős minden...

Ami megsebzett és ami meggyógyított, majdnem ugyan olyan, csupán az árnyalatuk volt más. Míg az egyik maró, addig a másik enyhítő. Vajon a ninjavilágban minden ilyen? Végül is képesek vagyunk pusztításra, alkotásra... Szívesen mondanám, hogy soha nem fogok elpusztítatni semmit vagy senkit, de erről már lekéstem, valamint alkotni, helyrehozni nem tudok. Nem arra képeztek ki.

Mire képeztek? Harcra, és hogy tűrjem a fájdalmat... hogy a küldetés sikere mindennél fontosabb. A küldetés, melyet egy magasabb pozícióban helyezkedő ember parancsára kell mindenáron teljesíteni. ...és ha az az ember téved? Remélem, nem. Hokage-sama nem... Emlékszem, mikor eljött meglátogatni még az Akadémián az osztályt, és a falunkat mozgató indológiáról tanított. Látszott rajta, hogy nem csak mondja, de mélyen hiszi is. Furcsa belegondolni, hogy őt ugyancsak harcra nevelték, ennek ellenére lelkileg tiszta maradt, és őrzi a tűz akaratát Konohában.

Talán megőrizni én is képes vagyok... Most béke van, arra vigyázhatok. Vigyázhatok az öcsémre, a családomra, a klánomra, akár ez egész falura; a védelmezéshez felhasználhatók a képességeim.

Csak azt sajnálom, hogy még ehhez sincs az erőszakon kívül más út.

Szomorúan fordítom oldalra a fejemet, mire látom, hogy Sasuke mellettem térdel a fűben. Aggodalmas pillantásokkal vizsgálgatja vonásaim, majd kezem után nyúl, karomat mellkasához öleli, és úgy szorítja, mintha ebben a világban én lennék számára az utolsó biztos pont.

Megmosolygom gyermekien őszinte ragaszkodását, majd tenyeremet az arcára simítom. Szemei felragyognak gyengéd érintésemre, és hirtelen olyan érzéseket vélek felfedezni bennük, melyeknek még nevet se adtak.

Nem... képtelen vagyok elhinni, hogy az ilyen tiszta létet csak kegyetlenséggel, másoknak való fájdalom okozásával lehet megőrizni.

Mindenképp találok rá más módot... hisz van, ami vezessen és beragyogja az utamat.

<---Előző     Vélemények     Következő--->