- Idd ezt meg - csúszik kezembe egy hideg pohár.

Bágyadtan figyelem a benne lötykölődő fura színű folyadékot, majd ugyanilyen tekintettel nézek rá arra, aki elkészítette nekem.

Itachi kifejezéstelen arccal viszonozza pillantásom.

A kis üvegtárgy hidege, mely tenyeremhez simul, annyira élethű. Ez nem lehet genjutsu... Akkor Itachi..!

Semmivel se törődve karolom át bátyámat, ő pedig egyből a lehullni készülő pohár után kap. Arcomat a fivéremen lévő puha köntösbe fúrom mellkasánál, és mosolyogva konstatálom, teljesen jól érezni rajta tusfürdőm illatát. Tényleg nem illúzió, vagy ha igen, akkor nincs nálam tehetségesebb genjutsu használó ezen a nyomorult világon, hogy még magamat is képes vagyok ilyen szinten megtéveszteni. Mint egy álom...

Bátyám finoman megemeli az állam, majd a számhoz teszi a kezében levő tárgyat, és belefolyatja tartalmát. Ahogy megérzem a tömény, édes ízt, elkapnám a fejem, de Itachi keményen tarja, hiába igyekszem levakarni magamról.

 - Ettől tíz perc alatt rendbe jössz - mondja mintegy magyarázatképp, és végül feladom.

Miután mind engedelmesen lenyeltem azt a förtelmet, megint készül magamra hagyni.

Ragaszkodó házikedvencként követem egészen szobámig, azonban a bejáratnál megtorpanok, onnan figyelem, ahogy bátyám elterül az ágyamon. Még mindig szédelgő tudattal döntöm oldalra fejemet.

Talán csak nem itt akar aludni?

Az öröm hamisan és csalfán tör előre ereimben, testem minden porcikáját átjárva. Megint kicsi gyereknek érzem magam, és ahhoz hűen viselkedem. Boldogságtól csillogó szemekkel rohanok beljebb, és ugrok Itachi mellé, majd följebb torászom magam, úgy karolok bele nyakába. Féloldalasan terülök el rajta, meglepetésemre pedig csöppet se zavarja a helyzet. Régen is hajlamos voltam túlzásokba esni, olyankor általában vagy lehámozott magáról, vagy csak hagyta, de soha nem viszonozta. Most mégis lágyan fonja karjait derekam köré.

Örömmámorban úszva nyomok egy puszit nedves nyakára, majd megnyalom ajkaim.

Itachi mélyet sóhajt alattam, és fészkelődni kezd. Kicsit lejjebb csúszok rajta, fejemet mellkasára téve, hogy azért mégse legyen olyan kényelmetlen, aztán csak hallgatom egyenletes szívverését.

Annyira finom volt a bőre... Ettől a kevés víztől hirtelen olyan szomjasnak érzem magam. Akarok még. Vajon hol vannak a határai? Meddinyúzhatom, hogy végül tényleg ledobjon magáról? Nem számít... nekem kell még...

Megemelem fejemet, majd újra odahajolok nyakához, de ezúttal nem húzódom el rögtön. Számat finoman siklatom puha bőrén, aztán a rágyűlt cseppeket kóstolgatom nyelvemmel. Tényleg nagyon jó... Ízlelőszervemet végigfuttatom megfeszülő nyakizmain, és fültövénél kezdek munkálkodni, miközben hajának illata teljes valójában kitölti tudatomat.

 - Sasuke... - suttog mély hangján, majd ő is hasonló kényeztetésbe kezd rajtam, mintha csak viszonozni szeretné.

Elmosolyodom, és tovább folytatom, azonban emberi telhetetlenségem erőt vesz rajtam. Már nem elég, ha csak nyalogathatom. Bőrének kellemes aromája túl csábító... Számat rátapasztom ott, ahol a legerősebben érzem a finom zamatot, majd gyengéden megszívom.

Itachi halkan, figyelmeztetően morog hallójáratomba.

Hmm... tetszik, hogy ilyen hangokat csalhatok ki belőle. Felbátorodva haladok végig állkapcsán, majd homlokomat nekitámasztom övének, és csak nézem sötéten csillogó, fekete szemeit.

Pár percig mindketten a másikban gyönyörködünk, végül ő az, aki elsőnek megmozdul, és zavarba ejtő természetességgel csókol meg, mintha ezt számtalanszor megtettük volna már.

Nyelvével ajkaimat simogatja, és úgy nedvesíti be, majd számba furakszik vele. Érzem, ahogy nyála enyémmel keveredik, miközben lassan ízlelgetjük egymást.

Ernyedten felsóhajtok, mire ő egy pillanatig elválik tőlem, majd némileg mellőzve a lágyságot belém harap.

Ettől kezdek kissé kijózanodni. Valószínűleg még mindig a saját elmeroggyant genjutsumban vesződöm. Jó lenne már felébredni ebből a lehetetlen álomból.

Kicsit jobban ráerőszakolom magam, mint egy búcsúképp, és újra mellkasára telepszem. Kezeim remegve markolnak bele köntöse fehér anyagába, ahogy igyekszem győzködni tudatom józan felét: ideje elengednem ezt az ábrándot.

Bátyám hideg kezével túr bele tarkómnál hajamba, szórakozottan cirógat, mint aki itt sincs...

Milyen igaz... itt sincs...

Szomorúan deaktiválom sharinganom, és csak várok, hogy az illúzió ködje eltűnjön, azonban nem történik semmi.

Itachi még csak abba se hagyta kényeztetésem. Ugyanúgy fekszik félig alattam, szíve változatlan ritmusban ver, szinte közvetlenül fülemnél.

A gondolatra, hogy fivérem valóban itt van velem, pulzusom ugrásszerűen megemelkedik, kalandozó ujjai nyomán libabőr cikázik rajtam, míg agyam lázasan jár: hogyan lehetséges ez?

Nem genjutsu volt, tehát tényleg itt van. De mért van itt? Mit akar? Csak nem megölni?! Képtelenség... Abban az esetben küzdenénk, és nem a mellkasán hevernék. Talán megsajnált?! Kizárt! Akkor se sajnált, mikor megmutatta, hogyan mészárolt le mindenkit! Ez nem lehet Itachi!

Logikátlan feltevéseim olyan össze-visszasággal pörögnek elmémben, hogy az értetlenségemből végül agresszív pánik lesz.

 - Rohadék! - vicsorgok rá.

A másodperc törtrésze alatt fogom le csuklóit, és térdelek fenyegetően nyakába. Ha csak meg mer mozdulni...

Szemeimben vérem hagyatéka újra vörösen izzik, míg ide-oda kapkodom rajta tekintetem, hogy meggyőződjek róla: valaki poénból felvette az alakját, de... nem használ semmilyen jutsu-t... tehát tényleg az áruló bátyám van előttem. Lehetetlen!

 - Most mért támadtál rám?

Arca kifejezéstelen, és még csak annyira se tart, hogy felvegye velem a harcot. Ingerülten nehezedem rá ádámcsutkájára.

 - Még kérdezed?! Mit keresel itt?! Úgy döntöttél, hogy egy gyenge pillanatomban jól lehordasz, aztán megölsz?!

Haragom végtelen, és tettei furcsasága csak még jobban növelik bennem az indulatokat.

 - És te mért nem próbáltál azonnal nekem esni? - passzolja vissza a labdát.

 - Mert azt hittem, hallucinálok! Hogy az alkohol miatt a sharinganom cseszekszik velem! De felelj, MIT AKARSZ?!

Teljesen kivagyok. Tagjaim reszketnek a dühtől és erősen zihálok. Neki pedig még a szeme se rebben, hiába fojtogatom épp!

Egy darabig csak csendben néz, közlékenységre semminemű hajlamosságot nem mutatva. Lassan kezdek lehiggadni. Gondolatban azzal nyugtatom magam, hogy most nálam van az előny, ha kedvem tartja, bármikor kettétörhetem nyakcsigolyáit, és már vége is. Csak természetes, hogy nem akar még jobban feldühíteni.

Elméletem semmi perc alatt hullik darabjaira, mikor bátyám arcán egy önimádó mosoly terül szét. Meghökkenve nézem és hirtelen nem is tudom, miként reagáljak, vagy hogy ez most mire vonatkozik.

 - Tehát egy részegség által kreált genjutsu-ban ilyen egyszerűen hagynád és élveznéd, ha megcsókolnálak?

 - A fenébe is! NEM!

Hisztérikusan lendítem arca felé öklöm, de balszerencsémre, pont ezzel adom meg neki az esélyt a szabadulásra. Baljával könnyedén állítja meg kezemet, aztán egy erőset lök rajtam, és máris fordult a kocka. Most én senyvedek alatta. Csuklóimat fél kézzel a fejem fölé szorítja, míg jobbjával az arcomat fogja közre, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Egyedül lábaim maradnak szabadon, jobb híján pedig legszívesebben lágyékon rúgnám, de amint elkapja odavetülő pillantásom, máris ő az, aki az én nemesebbik részemnek térdel be, amolyan „Próbáld csak meg, és garantálom, hogy nem támasztod föl a klánt.” tekintettel.

Mellkasom egyenetlen ütemben hullámzik, zihálok az ereimben tomboló méregtől, mégis, tudatom kijózanodott. Mit tehetett még abba a löttybe? Nem hiszem, hogy megmérgezne, de ki tudja... a mostaniak miatt képtelen vagyok kiismerni. Nem tudom, mit miért csinál...

Feszegetni kezdem tagjaimat, azonban fel se veszi, csak még jobban ránehezedik ágyékomra. Aljas... Seggfej... Szemét... hogy rohadnál meg te nyomorult!

 - Gyűlöllek... - suttogom fogaim közt kiszűrve. Legszívesebben állat módjára vetném rá magam, hogy puszta kézzel téphessem cafatokra.

 - Hazudsz.

 - Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek!

Indulataimat levezetve rántom ki arcom kezéből, és köpöm szemen. Illetve köpném... Kitér előle. Rohadék...

 - Nem rontottál nekem. Nemhogy rögtön, de egyáltalán nem, és az első adandó alkalommal a karjaimba vetetted magad. Legbelül nagyon is szeretnéd, hogy veled legyek. Ki vagy éhezve a szeretetre - közli velem diagnózisát, mire pír szökik az arcomba. - Mondjuk egy gyerek számára ennyi egyedül töltött év... Nem is csodálkozom.

 - Nem vagyok gyerek! - üvöltöm, és eszembe jut, mi az, ami elvette tőlem gyermekéveimet. - Már rég nem...

Itachi, mintha meglátta volna a szememben egy pillanatig a feltűnő fájdalmat, úgy hajol hozzám, és simít végig szájával az enyémen. Dacosan harapok nyelvére, mikor azt megpróbálja átcsúsztatni fogaim közt. Felszisszen, majd elkapja fejét, és jobbjával letörli a szája sarkában kicsorduló vörös csíkot.

Makacsul fúrom tekintetem az övébe. Azt hiszi, szórakozhat velem?! Hát nem!

 - Hn - mosolyodik el cinikusan. - Akkor engedd meg, hogy leteszteljem, mennyire is nőttél fel.

<--- Előző     Vélemények     Következő--->