Nagy nehezen megtámaszkodom az előszoba falának dőlve közvetlen az ajtó mellett. A világ még mindig forog, noha már nem olyan nagy intenzitással, mégis idegesít. Lapos szemekkel nézem az ide-oda táncoló tárgyakat, melyekről pillanatnyilag képtelen vagyok megállapítani, hogy voltaképp mik.

Feljebb emelem tekintetem, és fejem fölött közvetlen ott díszeleg a villanykapcsoló, de úgy érzem még ahhoz is lusta vagyok, hogy karomat megmozdítsam, és fényt gyújtsak az amúgy nagyon sötét házban.

Hirtelen hányinger környékez meg, de visszafojtom az öklendezési kényszert. Nyakam izmai elernyednek, és én morogva veszem tudomásul, hogy látókörömben újra a hétköznapi fapadló kerül. A lapok illesztései sötét kígyókként tekeregnem alattam, míg előrébb nem vonszolom lábamat, hogy beletiporjak az egyikbe, és ingerülten aktiváljam a sharinganom. A folyamatos mozgás abbamarad.

Végre aránylag stabilan állok, habár ez nézőpont kérdése, és inkább mondanám, hogy a világ jött helyre körülöttem. Várok még egy kicsit, míg gyomrom teljesen megnyugszik. Na, ilyen érzés lehet a vidámparkban minden pörgő dologra felülni egymás után... Legalább már ésszerű érvet tudok mondani, ha megkérdezik, mért nem járok.

„Ha azt akarom, hogy a világ forogjon körülöttem, és a végén egy jót hányjak, akkor inkább lerészegedem.”

Igen... biztosan ezt fogom mondani - határozom el magamban, végül megpróbálok a jelenre koncentrálni.

Az itthoni szokás már annyira belém ékelődött, hogy szinte észre se veszem, úgy hajítom le magamról a cipőt. Lábam könnyedén szabadítom ki a fogságából, majd csupasz talpam a tatami hideg felületére helyezem.

Miután úgy érzem, meg tudom tartani magam a fal segítsége nélkül, megpróbálok felegyenesedni, és meglepetésemre elég könnyen megy. Előrelépek párat, de újra megimbolygok. Gyorsítok lábaim mozgásán, és meg se állok az első kanyarig, ami a szobákhoz vezető folyosó jelenlétéről árulkodik.

Agyamon egy pillanatig átfut: talán fürdeni kéne...vagy csak egy kis hideg víz, de hamar elvetem az ötletet, ahogy kénytelen vagyok immár a hátamat is nekivetni a hűsítő vakolatnak. Testem teljesen elnehezül, elmémből kisiklik minden gondolat melyek ágyam felé igyekvő törekvéseimet tartották fenn. Lassan csúszom le a fal mentén, lábam szinte felgyűrődik előttem, ahogy végül altestem megérzi a padló keménységét.

Percekig ülök egyhelyben. Semmi értelmes reakciót nem tudok produkálni. Egyszerűen csak figyelek.

Érzem magam körül a ház lehűlt, szinte már dohos levegőjét. Látom a szürkeségig fakult sötétséget, mely egyszerre egy egész más tónusban mutatja be a lassan elkopó festéket. Hallom az éjszaka csöndjében ciripelni a tücsköket, melyek magas hangfrekvenciával hívják a párjukat, és valahol nagyon messze felvonyít egy kutya.

Hosszan pislogok egyet, és nem is értem mért, de végigömlik rajtam a keserűség, mintha az alkohol csak még jobban kikényszerítette volna belőlem a fájdalmakat. Dolgokat, amikre nem akartam emlékezni, és úgy éreztem talán ebben az évben mindet elkergethetem, ha kicsit másképp állok hozzá... mégis... A részegség fogyatkozó ködén keresztül ugyan úgy tudatosul bennem, mennyire egyedül vagyok. Annyira hiányoznak, de főleg ő.

Régen az év e napján, olyan boldog voltam mindig. Talán jobban örültem az alkalomnak még a saját születésnapomnál is. Én voltam az egyetlen, aki megemlékezett róla, és ténylegesen megajándékozta. Neki pedig mindegy volt, hogy mi az... kedvesen ölelt át, majd fülembe suttogta azt a két szót, ami akár egy egész világot képes volt megváltani bennem: „Köszönöm, kisöcsém.”

Talán azért, mert soha nem tudtam olyat tenni egyszerű hétköznapokon, amit megköszönhetett volna... talán azért, mert egyedül akkor szólított így... fogalmam sincs. Csak annyira jól esett.

Most pedig messze van. Végtelenül messze, és ha viszont is látom, biztosan nem fogok újra ilyesmit hallani, pedig olyan tisztán cseng a fülemben. Szinte érzem a jelenlétét... azt az ismerős chakrát, mely már akkor gyilkolt... engem mégis csak simogatott.

 - Bátyus... - lehelem öntudatlanul az éjszakába, és szívem reszketve várja rá a viszonzást. Annyira erőltetem magamba az emlékét, hogy valósággal már hallom kedves baritonját, és komolyan elhiszem: mindjárt itt lesz... hiszen mindig jött, ha hívtam.

A falon átfut egy parányi fekete hangya, és én újra visszazuhanok a valóságba... ahol egyedül vagyok és magamra utalva. A hirtelen veszteségérzet melyet emlékeimbe való merengés okozott olyan intenzitással tör rám, hogy nem bírom ki, és halkan felzokogok. Teljesen lehajtom a fejem, hogy ne lássam azt az undok falat. Könnyeim a gravitációnak engedelmeskedve potyognak a földre. Némán hullatom őket, és igyekszem nem gondolni rá, hogy férfi vagyok... hogy ninja vagyok... hogy Uchiha vagyok... hogy tilos sírnom, még ha a kín fel is emészt.

Pedig ilyenkor, legszívesebben elvonulnék szobámban a nyitott ablak melletti kis sarokba, és holdat bámulva sírnék, várva, hogy majd visszatérjen. Elmondja, hogy az egész csak hazugság volt, csak kényszerítették rá, és mindig velem lesz.

Várok, de nem jön... ahogy eddig soha sem tette. Mégis... ez az egyetlen egy dolog, amiben megerőltetés nélkül ilyen kitartó vagyok, és nem érdekel, hogy lehetetlent kérek. Az ajtó mégse nyílik... A fa nem reccsen léptek alatt... Egyedül vagyok a sötétben, a holdat és a csillagokat felhők takarják... és én csak sírok, mint aki magában hordozza a világ összes fájdalmát.

Könnyeim homályos fátylán keresztül egy mozgó árnyat vélek felfedezni szemem sarkában, és elönt egy érzés... nyugtató, és kellemes, de tudom, hogy még ez is csak illúzió.

Nyílván a sharinganom kelt nekem genjutsukat - fut át az agyamon, és teljesen logikusnak vélem. Most az érzelmeimet se vagyok képes szabályozni, akkor ugyan mást miért tudnék?

Illúzió...

Tudom, hogy az, mert más nem lehet! De... annyira jól esik.

Bátyám képmása mozdulatlanul áll mellettem, csak lábfejét látom, azt se tisztán, de a chakrája jellegzetes hullámzása... bőrének illata... Pont olyan, mint mikor kicsik voltunk, és ő gyorsan letusolt, majd kilépve nekem engedte át a fürdőszobát. Sose állt meg, vagy szólt hozzám, egyszerűen elsétált mellettem. Viszont maga az a hangulat, és a hozzá járó összes inger, hang, illat megragadt bennem.

Épphogy csak egy mosoly erejéig élem bele magam, és pillanatok alatt tör fel belőlem az újabb keserűség.

Bátyám... soha többé...

Vajon az átlagos emberek mennyire vannak tisztában ezzel a két szóval: soha többé? Maga az, hogy volt valamid... amit szinte a részednek mondhattál... ami természetes volt számodra, akár a levegő. Csak akkor értékelik az ilyen dolgokat, ha már nincsenek... ha megfosztják őket attól, ami a lételemükké vált. Ez pedig sokkal szörnyűbb még annál is, mintha a szívedet tépnék ki. A fizikai gyötrelmek közel sem állnak a lelkiekhez.

 - Nem ismerik a fájdalmat... - suttogom elhalóan a levegőbe, mire Itachi mintha megmozdulna.

Nem ismerik...a fájdalmat...

Nem ismernek...engem.

 - Nem tudnak semmit...semmit! - kiáltok kikelve magamból, és előregörnyedek ültömben, fogaimat összeszorítom. Újabb folyékony gyémántokat hullatok magam elé, szemeim már szúrnak, de nem bírom abbahagyni... pedig annyira szeretném.

Az emberek olyan könnyen összesúgnak a hátam mögött...

„Azért ilyen, mert az összes rokonát lemészárolták.”

Talán szomorú, sajnálkozó arccal rám néznek, de nem értik! Fogalmuk sincs!

Dühös vagyok rájuk, mindre, mert azt hiszik, tudják, milyen. Pedig nem!

A világban nincs valódi együttérzés. Ahhoz ugyan azt kéne átélned, mint a másiknak. De teljesen különböző az egész, még ha hasonlót éltetek is meg. Az emlékek mások, a lényeges részek kiemelése, az, ami utólag megmarad... és legfőképp, máshogy dolgozzák fel a különböző emberek.

Nincs valódi együttérzés...hibásan meghatározott fogalom.

Nem tudják, mit érzek.

Mindenki fontosat elvettek tőlem. Ha lennének barátaim, akkor is ugyan olyan magányos lennék, és fájna... jobban, mint bármikor, hisz látnám a többi gyerek boldogságát a szüleik mellet.

Inkább vonulok önkéntes száműzetésbe, és koncentrálok csak magamra. Így nincs senkim, akit elveszíthetnék. Nem kell félnem semmitől.

Egyszerűbb... nem jár annyi fájdalommal.

Szemeim égnek, de már nem könnyezek. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, végre újra önmagam vagyok. Fejemet hátrahajtom amennyire csak a fal engedi, és a plafont kezdem el kifejezéstelen arccal bámulni.

 - Azt hiszem... - hangom rekedt, így kénytelen vagyok hörögve megköszörülni a torkom. - befejeztem.

 - Helyes - szólal meg mellettem a hamis Itachi, majd megfordul, és elmegy.

Bambán nézem léptei nedves nyomát, majd felkelek, noha kissé imbolyogom.

Biztos a szobájába...

Gondolataim elhalóak, de követem bátyámat, azonban, mikor kinyitom az ajtót, ugyan az fogad, mint máskor. Teljesen üres, még a padlót is porréteg fedi, annyira régen tette be ide ember a lábát.

Mélyet sóhajtok, és legörbülő szájjal becsukom.

Akkor már vége...

Nem tágítok bátyám egykori saját területe mellől. Egyszerűen nekitámasztom homlokomat a falapnak, és csak várok...várok... de mire? Nem tudom...

Legszívesebben bemennék, és kikapnám a szekrényből egyik régi pólóját. Vajon benne van még az illata?

Két kezemet rásimítom a fejem mellett az ajtóra, majd behajlítom ujjaim. Körmeim halkan karcolnak bele a fába. Úgy érzem most magam, mint valami kölyökkutya, akit a gazdája kizárt éjszakára, de még mindig be akar jutni az otthon óvó melegébe. Képtelen vagyok elszakadni ettől a nyomorult helységtől. Pont, ahogy szüleim házától, a klánomtól, a múltamtól. Azt hiszem, sose fogom feldolgozni...

Vélemények     Következő--->