Az üdítő, nyári zápor hatalmas pettyekben hullott Konoha utcáira, eláztatva a macskakövekkel kirakott utakat, és a rajtuk álldogáló kisebb pavilonokat. Az árusok bosszankodva és a váratlanul jött zivatart szidva, kénytelenek voltak bezárni kapuikat. A fesztivál második napján a viharos idő ellenére, a nagyobb kiállítóterek mégis nyitva maradtak. A szervezők és a látogatók szerencséjére így bemenekülhettek, és meghúzhatták magukat, bármelyik nagyobb pavilonban, amely még nyitva tartott. A rendezők így nagyobb forgalomhoz jutottak, a vendégek pedig egy helyhez, ahol meghúzhatták magukat. Ugyanis, egy csésze, forró tea nagyon jól tud esni, az ázott ruháikban ténfergő, és csontjaikig átfagyott vendégeknek.
Kissé dermedten álltak egymás mellé préselődve, és az utcán futkosó és magukat védeni próbáló embereket nézték. Pontosabban Sakura folyamatosan maga elé meredve pásztázta az előtte izgatott hangyabolyként felzúdult várost. A szakadó esőben kialakuló szürke pocsolyák, csak egyre duzzadtak, míg végül szinte áthatolhatatlan akadályt képezve, városi tóvá nem változtak. A rohanó emberek, kétségbeesetten igyekeztek kikerülni, az egyre nagyobb foltokká váló víztömegeket. De nem sikerülhetett mindenkinek, a tökéletes manőver. Így sokan káromkodva, öklüket haragosan rázva csobbantak bele a piszkos pocsolyákba.
A váratlanul feltámadó, élénk szél, csak tovább nehezítette a menekülők útját; így egyre többen csúsztak meg a síkossá vált köveken, vagy léptek bele újra és újra, a bugyborékokat eregető pocsolyákba.
- Még sokáig esni fog. – Harapta be ajkait a lány, és kissé megreszketett a hideg szél miatt. Karjait összefonta maga körül, de ez a cseppnyi védelem nem volt képes megálljt parancsolni az alattomosan becsapódó esőcseppeknek, és a kimonója vékony anyagán átfújó szélnek. Az utca lassan kiürült, ahogy a menedékre lelők utolsó sziluettjei is eltűntek a pányvák között. Néhányan egy kisebb, már bezárt bódéhoz húzódva várták a hirtelen támadt szél és zivatar végét. Ahogyan ők is. A mögöttük feszülő bódé is bezárt már. Valamilyen édességes stand volt. De szerencséjükre a fatákolmány fölé húzott tető megvédte őket az eső nagy részétől.
Sakura tétován pillantott fel a mellette álló férfira. Itachi látszólag nem foglalkozott az időjárás viszontagságaival. Nyugodtan támasztotta az átmeneti fedezékül szolgáló bódé falát, karjait maga előtt összefonva. Az apró vízcseppek végig gördültek a férfi szénfekete hajtincsein, hogy aztán orrának hegyén, vagy állának csúcsán landolhassanak. Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy letörölje a lassan lecsorgó cseppeket. Továbbra is lehunyt szemekkel állt és látszólag élvezte, a közöttük átfújó hideg szelet és a szél szárnyán berebbenő esőcseppeket.
- Csodálatos az eső ugye? – kérdezte halkan a férfi, mintha csak tudná, hogy a nő figyeli. Sakura ajkait beharapva nézett magára, és ebben a pillanatban gyűlölte az összes kis vízcseppet, ami szétzilálta fürtjeit, rátapasztotta a nedves, zöld kimonót a testére. A nyirkos anyag teljesen áthűtötte a bőrét, és ez még jobban idegesítette.
- Francba már! – morgolódott magában.– Hát, szépen tönkretetette a napunkat – állapította meg fanyalogva, ajkait elhúzva. Vett egy mély lélegzetet, hogy összeszedhesse magát.
- Hn. Azért ezt nem mondanám – válaszolta a férfi nyugodtan, és felnyitotta a szemeit.
- Nem? – nézett rá felhúzott szemöldökkel Sakura. Bosszúsan és kissé morgolódva fújt egyet, ahogy kirázta a hideg. – Basszus! Megfagyok – vacogta indulatosan és elkezdte dörzsölni, szinte jéggé fagyott tagjait, hátha ezzel egy kissé átmelegítheti testét.
- Nyugalom, mindjárt eláll – duruzsolta halkan Itachi, és szorosan mögé lépett. Egyik karjával átölelte és teketóriázás nélkül, magához húzta a lányt. Simogató mozdulatokkal dörzsölni kezdte a nedves kimonón keresztül. – Mit csinál? – meredtek tágra a lány szemei, és tétovázó felháborodással a férfira emelte zöld szemeit. – Mégis mit csinálna te ostoba liba? Simogat! Mert, mert fázol. Igen, azért – győzködte magát némán. Teljesen zavarba jött a melegséget sugárzó testtől, és a forró lehelettől, ami a nyakát simogatta.
- Mégis mit csinálsz? – vacogta elvékonyodott hangon. Fogai néha össze-összecsattantak, ahogy értelmes hangokat próbált formálni ajkaival.
- Talán megpróbállak felmelegíteni? – kérdezett vissza a férfi színtelen hangon. Sakura alig bírt megszólalni, annyira leblokkolt a közelségétől. Érzékei teljesen kiéleződtek, és hirtelen egyszerre érzékelte a kimonóját tépő jeges szelet és az oldalát, és hátát melengető, erős testet. – Jézusom! Mit művel? Arról nem is beszélve, hogy én mit művelek? De most komolyan. Szórakozik velem? – kémlelt fel hosszú szempillái alól, a férfira. Csak egy pillanatra látta a szemeiben megcsillanó diadalt. Nagyon gyorsan elillant belőle ez a furcsa, különös ragyogás. Talán ha nem néz fel, nem is veszi észre. – Szóval így állunk? – hajtotta le a fejét, hogy elrejtse a gonoszkodó kis mosolyt, ami megbújt szája sarkában. Itachi apró mosolyát elfojtva, figyelte a lány arcára felkúszó pírt, és tovább folytatta ártatlannak nem mondható kis játékát.
- Jobb egy picit? – dorombolta a lány fülébe, amitől az egy picit összerándult. Sakura azonban egy pillanatra összeszorította fogait, és vett egy mély lélegzetet. – Oh, Itachi-san! Ne bízd el magadat! Ez a játék nekem is megy. – Fejét felemelve közelebb dörgölődzött a férfihoz, és elővéve legvarázslatosabb mosolyát, ártatlanul belenézett a szemeibe.
- Igen, sokkal jobb – rebegte, és a teljes hatás kedvéért, megrezegtette szempilláit. A férfi lélegzete egy pillanatra elakadt, és Sakura elnyomott magában egy diadalittas kis mosolyt. Hatalmas, csillogó zöld szemekkel nézte a férfit, mintha tényleg nem értené azt az apró játékot és feszültséget, amely feltorlódott közöttük. Naruto mindig azt mondta neki, hogy ha ilyen hihetetlenül nagy, boci szemeket mereszt rá, lehozza neki a csillagokat is az égről. – Nos Itachi-san? Vajon, te lehozod nekem a csillagokat az égről? – nevetett magában gúnyosan. De, hogy tovább tetézze kisded játékát, az ártatlan pillantás lecsúszott a férfi ajkaira, és megbűvölve tanulmányozni kezdte azokat. Itachi egy kissé bénultan meredt áldozatára. Meglepte a mostani, nem várt fordulat. Eddig úgy gondolt Sakurára, mint egy becserkészhető, ártatlan lányra, akit bármikor az ujjai köré csavarhat. De ahogyan rápillantott. Az a kacér és egyben ártatlan pillantás, ahogy ránézett. A finoman szétnyíló ajakak. Tudta, hogy játszik vele, hogy ebben a pillanatban, inkább ő az áldozat, de mégis.
– Meg akarom csókolni – járt a gondolat a férfi fejében, és finoman a nő felé hajolt, hogy megkóstolhassa, annak hívogató ajkait. Sakura lélegzete a torkában akadt, a férfi reakciójára. Egyre közelített felé, ő pedig pilláit megadóan lehunyva hagyta, hogy lágyan, megsimogassa ajkait sajátjaival. Milyen puha volt a szája, mennyire meleg. Egész lénye beleremegett, ebbe a különös, apró és futó csókba. Talán az sem volt, csak egy puszi. Egy gyorsan elröppenő érintés. Az utolsó pillanatban Itachi megállt az ajkai fölött. Csak egy nagyon leheletnyi csókot hintett a megnyíló ajkakra.
Most már biztosra vette, hogy a nő személyében, egy nagyon érdekes embert talált, akit nem akart csak úgy lerohanni. - Hozzá nem ez a kulcs - állapította meg. Már az is meglepte, hogy ennyire foglalkozik vele. – Nem ez a kulcs – fintorgott magán. Amikor beszélgetett vele a fesztivál alatt, egyre inkább kezdett megváltozni a véleménye. De ahogy újra rápillantott, egy apró mosoly játszadozott szája szegletében. Megkedvelte. Megkedvelte a belőle áradó cinizmust, melynek céltáblája többnyire önmaga volt. – Nem egy könnyed kis teremtés – mélázott el egy pillanatra. – Valóban, nem az. – Pillantott újra a lányra. - Akkor azt hiszem, máshonnan kell megfognom a dolgokat – határozta el magát a férfi, és váratlanul elhúzódva, egyenesen a nőre nézett. Meg akarta hódítani teljesen, ebben már biztos volt. Legszívesebben megcsókolta volna, igazán forrón és szenvedélyesen, de úgy érezte, abban a pillanatban, elrontana valamit.
Finoman kisimított egy rakoncátlan nedves tincset a homlokából, és rámosolygott. Valami olyan veszett volna el, ami most nagyon fontos és örömmel tölti el. Sakura megdöbbent a hatástól, és csodálkozva pillantott fel a férfira. Nem ezt várta, és most nem értette, a reakcióját. Kérdő pillantásáért cserébe kapott egy gúnyos vigyort, és egy újabb, még finomabb simítást. Azonnal felnevetett, és játékosan beleöklözött a férfi vállába. – Trükközik, ezt nem hiszem el! Én meg bevettem.
- Na, szép! – húzódott közelebb, és nekidőlt a férfinak. – Már azt hittem, valami mást akarsz – jegyezte meg incselkedve.
- Mit ne mondjak én is. Megért egy Oscart az a szempilla rebegtetés. Nem is egyet, inkább kettőt – derült fel azonnal a férfi. – Mert ha igazán meg akarom hódítani Sakurát – kezdett el gondolkodni –, egyszerűen kell indítanom, mint egy jó ismerős a kávézóból.
- Csak kettőt? – horkantott fel a nő. – Mellesleg te beszélsz? „Mr. Csak közelebb húzlak, hogy ne fázz meg”? – heccelte gúnyolódva, két kezével idézőjelet formálva a hirtelen kitalált gúnynévhez. - Már teljesen úgy éreztem magamat, mint egy giliszta a halak között.
- Érdekes hasonlat Sakura. Bár több helyen is generális problémákat vet fel, főként a mentális adottságaimat illetően – állapította meg tényszerűen. - Például nem érzem azt, hogy tömeget képeznék – kezdte sorolni higgadtan.
- Oh – rebegte a nő meglepve. – A mérhetetlen ego, nem számít annak?
- Az nem – rázta meg tiltakozva a fejét a férfi. - Meg kissé gyomorforgató – folytatta a listát, mire a nőből egy újabb vihogás szakadt ki -, meg olyan lehangoló, hogy egy síkos, pikkelyes valamihez hasonlítasz...
- Ami vergődik? – cukkolta, kissé nyávogva a lány.
- Meg vergődik is – értett egyet Itachi. - De rád vall – mosolyodott el a férfi, és kissé jobban megszorította a nő vállát, hogy közelebb érezhesse magához.
- Jaj de kiismertél – vigyorgott Sakura csintalanul és újra kirobbant belőle a nevetés. Apró mosoly kúszott fel ajkaira, miközben hallgatta a nő felszabadult nevetését. Ott abban a pillanatban tökéletesnek és odaillőnek érezte a kacaját, és az egész beszélgetés hangulatát. Nem érdekelte, hogy ekkora hatással van rá. Csak az, hogy a nő boldogan nevet. Sakura nem váltotta ki belőle azt a közönyt és hidegséget, amit a munkatársai. Még Sasuke is megjegyezte neki egyik nap, hogy most már talán nem az „Itachi ezer arca” lesz a legrövidebb könyv az egész világon. - Elmés, nagyon elmés – fancsalodott el magában.
- Nézd, nézd! El fog állni az eső! – őrjöngött Sakura boldogan. Már teljesen megszokta a férfit maga mellett. Teljesen olyan érzete volt, mintha évek óta ismerné. Nem gondolta egy percig sem, hogy vissza kellene fognia magát a közelében.
- Gyere, meghívlak egy kávéra – taszította meg Sakura a néma férfit. A sötét szempár érdeklődve tapadt a smaragdokra.
- Oh! – húzta fel a szemöldökeit Itachi. – No és hozzád menjünk? Vagy inkább hozzám? – incselkedett az Uchiha. Lassan elindultak az utca túloldalára.
- Hozzám – kacsintott rá a lány. – Majd kapsz valami váltásruhát is, nehogy megfázz. Egy nagyon jó barátom sokszor nálam alszik, úgyhogy tettem el neki ruhákat. Tényleg, alig tudok rólad valamit – kezdett el fecsegni. – Úgyhogy nagyon ki leszel faggatva – fenyegette meg játékosan, és újra felnevetett.
- Hát a ruhákat megköszönöm – nézett rá a férfi -, a kávé pedig életmentő lenne, a faggatás meg ne legyen olyan drasztikus, ha lehet – tette hozzá, és Sakura derekát finoman átkarolva, magához vonta.
Az objektív, amely a fényképeket készítette, ezt a pillanatot örökítette meg. Ahogy a már csak szemerkélő esőben a két fiatal, egymás mellett boldogan lépdel. Itachi magához vonja a nevető lányt, és finoman átkarolja a derekát. A felvétel készítőjének egy pillanatra ökölbe szorultak a kezei, ahogy figyelte az előtte andalgó párt. Bár már nem fűzte semmi a lányhoz, tudta, hogy ennyivel még tartozik neki. Vigyáznia kell rá, és meg kellene tudnia, hogy Haruno Sakura, aki Naruto legjobb barátja, miért van olyan meghitt kapcsolatban a rivális dojo vezetőjével, Uchiha Itachival? Vajon Sakura tud róla, ki a férfi valójában? - Mert ha nem – húzta szomorú mosolyra az ajkait, – talán nemsokára tennem kellene róla, hogy ez kiderüljön.
***
Az esőcseppek komótosan gördültek le az ablaküvegen, elmaszatolva a ráragadt porszemcséket. – Nemsokára megérkezik – pillantott fel Kabuto a vele szemben magasodó, ódon órára. A szerkezet tompán ketyegve mulatta az időt arra várva, hogy mutatói végre tovább haladhassanak a következő perc felé. Unalmas tevékenység lehetett. Konohában éppen delet ütöttek az órák jelezve, hogy még ebben a szutykos, esőáztatta időben is elérkezett a mindenki számára megérdemelt ebédidő. Kabuto elégedetten üldögélt rendelésére várva a szálloda éttermében. Öt perccel előbb érkezett, ha esetleg asztaltársa előbb érkezne az ebédhez. - Fő a pontosság - töprengett -, de alakulhatnak úgy a dolgok, hogy jobb egy picit előbb érkezni, és várakozni. Mint például most – gondolta fáradtan. Végre talált egy megfelelő embert a munkára, aki képes lehetett ugyanúgy Sakura közelébe férkőzni, mint az Uchiha. Sőt. Talán még jobban is, hiszen már évek óta ismerik egymást. Csak az illetőnek, egy picit jobban kellene uralkodnia magán, és máris minden tökéletesen haladhatna.
Bár, így is minden a tervek szerint alakul. Ugyan, ki nem állhatta az alakot, akivel dolgozott, úgy döntött mégis elviseli a jelenlétét. - Folyamatosan büdös, ázott kutya szaga van – gondolta megvetően. Utálta a kutyákat. - Nem baj! Nem számít. A cél, mindig szentesíti az eszközt – rajzolgatott ujjával az asztalra. – Az meg csak még nagyobb szerencse, hogy Kiba és Sakura együtt voltak egy darabig. Bár, ha valaki féltékenységi jelenet rendez, az nem nevezhető a legszerencsésebb kapcsolatlezárások mintapéldájának. Még akadhatnak gondok emiatt. De nem olyanok, amelyeket ne lehetne megoldani. Orochimaru-sama tiszta munkát kért tőlem, úgyhogy Kibából egy csodálatos lovagot kell faragnom. Olyat, aki képes újra elnyerni Sakura bizalmát. Annyira, hogy inkább neki higgyen, mint az Uchihának. Ch! – fújtatott megvetően. - Ostoba egy feladat, de végre kell hajtanom.
Ajkait elégedett mosolyra húzva megigazította szemüvegét. – Minden jól halad. - Holnap, újra találkozni fog Jiraiya idegesítő kis tanítványával. Az egyik szálat már megindította, Kiba személyében. Most a másikat is izzítania kellett Naruto révén. – El kell érnem, hogy maximálisan megbízzon bennem – töprengett némán. Amiket Orochimaru-sama mesélt régi riválisáról, annak alapján könnyen meg tudta állapítani, hogy Naruto teljesen olyan lett, mint a mestere.- Idegesítően érzelgős, és könnyen manipulálható, az érzelmei által. - Ujjait maga előtt összefonva, kipillantott a mellette terpeszkedő széles ablakon, és a folyamatosan alakuló utcaképet figyelte. Az emberek kezdtek előbújni, és visszaszivárogni a fesztivál helyszínére. Elázott kimonójukat átcserélték, és az utca unalmas, fakó színeit életre keltve újra elindultak a pavilonok felé. Már nem esett. A hirtelen jött zivatar, ahogy feltűnt úgy adta át helyét, a szikrázó napsütésnek.
A fiatal fiú, egy kissé viharverten érkezett meg az étterembe. Megrázta bozontos, barna haját, szanaszét szórva a vízcseppeket maga körül. Kezével kissé ideges mozdulatokkal, végigszántotta nedves tincseit, átborzolva őket, hogy gyorsabban száradhassanak. – Hurrá! – mormolta maga elé morcosan. Semmi kedve nem volt ehhez a találkozóhoz, de meg kellett tennie. Tárgyalnia kellett Kabutoval. Lábait újra megtörölte a küszöb elé tett szőnyegben, és körbepillantott az étkező embereken. Utált a lány után kémkedni, de az ügy súlya megkívánta tőle ezt a fajta gerinctelenséget. – Soha nem gondoltam volna, hogy valaha idáig süllyedek. Úgy szimatolok Sakura után, mint egy nyomkereső kutya! - bosszankodott magában. - De legalább megéri, ha nem is most ebben a pillanatban. De később kifizetődő lesz – szorította össze ujjait, a gép körül. Ez volt az első lépés Kabuto kissé bonyolult tervében. Szíve szerint, rohant volna a nőhöz, hogy mindent elmondjon neki, de a szemüveges férfinak igaza volt. Sakura nem hinne neki, és úgy gondolná, hogy most is csak a féltékenység beszél belőle; ahogyan Naruto esetében is.
- Azt fogja hinni, ugyanaz a gondod, mint Narutoval. A féltékenység – csengtek fülébe a férfi szavai.
Három évvel ezelőtt találkozott Kabutoval az egyik fotókiállításán. A hosszú hajú férfi éppen az egyik kedvenc képe előtt állt, és azt dicsérte. Meglepte, hogy pont azt a képet találta meg ez a szemüveges fickó, amelyik neki is tetszett. Egy egyszerű, tavaszi pillanatkép volt. Talán csak a hangulat ihlette, hogy lefényképezze és megörökítse a nyugodtan pipázó Jiraiyát, és a törökülésben, összefont karokkal sütkérező Narutot. Már nem emlékezett egészen pontosan miért is készítette a felvételt, de nem is érdekelte. A szívéhez nőtt ez a kép, mert a pillanatnyi békét és nyugalmat sugallta számára. A szeretetet.
Persze, hogy felkeltette az érdeklődését az a férfi, aki talán ugyanezeket a vonásokat láthatta a fotóban. Így Akamaruval az oldalán, odasétált hozzá. Sejtése igazolódott. Kabuto egy az egyben ugyanazokat az érzéseket adta vissza szavakkal, amelyeket ő is érzett, ha a képre nézett. Beletrafált? Vagy valóban így is gondolta? Azóta sem derült ki.
Azonban mindig szelíd, és kedves kutyája, furcsán reagált rá. Sőt, ellenségesen. Végig a combjához simulva remegett, miközben a férfit bámulta. Agyarai közül halk morranások csusszantak ki, kifejezve nemtetszését. Egyszerűen utálta a férfit. - A kutyák mindig megérzik, ki jelenthet veszélyt a gazdájukra – gondolkozott Kiba, és megvakarta kutyája busa fejét. - Úgy látszik, Akamarunak nem szimpatikus a férfi. – A fehér kutya mindig nagyon mérgesen morgott és fújtatott Kabutora, amikor megbeszéléseik alkalmával találkoztak. A férfi, egy újabb kiállítást szervezett neki, hogy még nagyobb ismertségre tegyen szert. Hát, be is vált. Soha nem gondolta volna, hogy valaha neki köszönhet bármit is. Furcsa, összetett jellem volt. A céljainak élő, de azokat folyamatosan homályban tartó alaknak látta, aki csak akkor segít a másiknak, ha abból valami hasznot is remél. Máig sem tudja, miért segített neki annak a kiállításnak a megszervezésében.
Most pedig újra itt van a városban. Újra segít neki. - Nem furcsa ez egy kicsit? – tette fel magának a kérdést. - Senki sem lehet ennyire önzetlen, főleg nem ő.
Azonnal kiszúrta az ezüstszőke hajú férfit, aki a hatalmas ablak előtt ült magányosan. Felpillantott rá, és felemelte az egyik kezét, hogy intsen neki. – Valahogy, rá kell jönnöm arra, hogy mit akar itt – méregette összeszorított fogakkal. Szinte biztos volt abban, hogy a férfi nem őszinte vele, de nem volt más választása. Ha nem akarta, hogy Sakura újra csalódást éljen át akkor kompromisszumot kellett kötnie magával. Félre kellett tennie az ellenérzéseit.
A férfi semmit sem változott az eltelt évek alatt. Örökös kígyómosolyával igyekezett bíztatóan nézni az emberekre, de Kibát egyszerűen kirázta a hideg tőle.
- Ki tudja, miért van itt? – szorította össze fogait. – Mi járhat a fejében? Valószínűleg felhasznál valami máshoz, amit el akar érni. Ő már csak ilyen. Az csak a dolgok puszta szerencsés összejátszása, hogy mind a ketten hasznot húzunk a másikból. Ha nem így lenne, nem keresett volna fel. Mégis mit akarhat? Mi lehet a valódi célja? Mert nem egy irgalmas szamaritánus ebben biztos vagyok – ráncolta össze szemöldökeit. Egy pár nappal ezelőtt kereste fel a férfi. Nagyon meglepődött a nem várt látogatótól, de örömmel fogadta. Kicsit beszélgettek arról, hogy mi van most vele, a képeivel, és Kiba egyszer csak azon kapta magát, hogy Sakuráról beszél. A kapcsolatukról. Azóta már százszor megbánta, hogy kifecsegte a fájdalmát, de Kabuto annyira megértően viselkedett vele. Egyszerűen kiszedte belőle az érzéseit, a csalódottságát. Az első nap tényleg úgy gondolta, hogy talán csak segíteni akar neki.
De az elejtett szavaiból egyre inkább arra következtetett, hogy Kabuto valami mást is forgat a fejében. Úgy tett, mintha puszta baráti segítséget nyújtana neki, de érezte, hogy valami több is rejtőzik az egyre inkább látható álmosolyok, és a művi gesztusok mögött. Valami sokkal több. Igencsak meglepte, amikor beszámolt neki arról, hogy az Uchiha mire készül Naruto ellen. Igazából a dojo ügy nem érdekelte. Még mindig úgy gondolta, hogy Naruto igenis többet érez a nő iránt, csak Sakura egyszerűen nem hajlandó észrevenni a tényeket. Tehát úgy döntött, nem tesz szívességet a szőkének. Őt csak és kizárólag Sakura érdekelte.
Érzelmeit igyekezett elrejteni, ahogy az asztal felé sietett. – Nyugi Kiba, had higgye azt, hogy irányíthat – szorította össze ajkait makacsul. Kurtán visszabiccentett a szemüveges férfinak. – Nem hagyhatom, hogy az a férfi megbántsa Sakurát – hajtogatta magában. Ha Kabuto feltevése igaz, és azaz Itachinak nevezett férfi valóban ki akarja használni a lányt csupán azért, hogy megszerezhesse Naruto és Jiraiya dojoját, minél hamarabb figyelmeztetnie kell. Lehet, hogy az elválásuk nem volt éppen a legszebb, a legfényesebb, de Sakura sokat jelentett neki. Még így is, hogy elérhetetlenné vált számára. Egy pillanatra sötét szomorúság öntötte el a szívét. - Nem kaphatom vissza! De attól még vigyázhatok rá, ahogy tudok! – sóhajtotta magának, és megállt az asztal előtt.
- Kiba-san – biccentett felé köszönésképpen.
- Kabuto-san – hajolt meg tisztelettel.
- Sikerült elkészítened a képeket? – kérdezte kedvesen, csevegő hangnemben, de szemei veszélyes fénnyel villantak meg szemüvegének lencséi mögött.
- Igen – felelte Kiba, gúnyos mosolyra húzva ajkait. – Akkor nemsokára felhasználhatjuk őket? – egyenesedett fel Kiba, kérdő pillantását a férfi sötét szemeibe fúrva.
- Nem egészen. – Kabuto figyelme az étteremben ülő vendégekre terelődött. Gyorsan körbe futatta pillantását a vele együtt ebédelő, és kávéjukat vagy teájukat iszogató emberek tengerén. De egyetlen gyanús személyt sem látott. Pillantása megakadt a pincéren, aki felé közeledett rendelésével. Egy adag rament kért. Szoknia kell az ízét, hiszen Narutonak azt mondta, hogy ez az egyik kedvence étele. Még soha életében nem evett rament.
- A rendelése uram – tette elé a tálcát a férfi, majd meghajolt. Kabuto csak biccentett felé egyet.
– Nem vagy éhes? Kiba-san? – kérdezte kellemes mosollyal az arcán, ahogy a pincér távozott.
- Nem, most nem Kabuto-san – válaszolta készségesen. Nem engedhette meg magának, hogy kiessen a szerepéből. Egy pillanatra várakozóan egymásra néztek, majd Kabuto a fejét ingatva, mintha csak valamilyen unalmas, már százszor átbeszélt dologról esne szó közöttük, megszólalt
– Ja, igen a képek. Nos, egy kicsit később fogjuk megmutatni Sakura-sannak a képeket – magyarázta türelmesen. – Történetesen akkor, amikor már az Uchiha felveti neki a dojo ügyet is. – Ajkai elé emelte a pálcikákra feltekert hosszú tésztát, és elegáns mozdulatokkal bekebelezte.
– Pedig Sakura-sannak, minél hamarabb látnia kell a felvételeket, és tudomást kell szereznie az Uchiha tervéről – válaszolta indulatosan, hangja egy árnyalatnyit megemelkedett. – Ez az Kiba! Jól játszol - bíztatta magát a fiú.
- Kérlek, leülnél? Kiba-san – sóhajtott fáradtan Kabuto. A fiú idegesen zöttyent le a vele szemben található székre. – Ez nehezebb lesz, mint gondoltam – sóhajtotta némán Kabuto, és megdörzsölte homlokát a szemüveg fölött. – Kiba-san. Jelen pillanatban a tökéletes időpont kivárása a dolgunk. Nem ronthatunk ajtóstul a házba – magyarázta angyali türelemmel. – Hiszen mint tudod, Sakura-san szemében most egy indulatos, féltékenykedő férfi vagy, aki megkísérelte tönkretenni az egyik legfontosabb kapcsolatát az életében. Egy pillanatig várta a reakciókat, majd miután látta, hogy Kiba beleegyezően bólint és arcvonásai kezdenek megenyhülni, folytatta.
- Ezen kívül, nem tudhatjuk, hogy Sakura-san, ismeri-e az Uchiha valódi kilétét. Hiszen, ha Itachi-san elmondta volna ki is ő, akkor nem hinném, hogy a kis hölgy ilyen önfeledten társalogna vele. Vagy tévedek? – kérdezte provokatívan. Kiba kezei ökölbe szorultak az asztalon.
- Ő mindenkivel kedves – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat. Egy pillanatra néma csend borult az asztalra.
- Ennyire? – kérdezte érezhető gúnnyal a hangjában Kabuto. A lágy tónus csengése mégsem változott a hangjában. Kiba hatalmasat nyelt, hogy visszafogja feltörő indulatát. – Rohadék! – remegett meg keze az asztalon. – Provokálni akarsz? Na, azt lesheted! – morgolódott dühödten.
- Ezek szerint – válaszolta tompán. – Miért segítesz nekem Kabuto-san? – kérdezte váratlanul. – Felbukkansz a semmiből és eljátszod a mentőangyalt. Bocsáss meg, de ezt igencsak nehéz elhinnem – dőlt hátra elégedetten székben. – Ó igen! Nem vagyok teljesen ostoba Kabuto!
- Nem értem ezt hirtelen támadt bizonytalanságot – mosolygott rá a férfi. – Csak egyszerűen rossz néznem, hogy az Uchiha így átver egy ártatlan nőt, és ráadásul kisemmizi annak legjobb barátját. Hová lenne a világ, ha már a barátok sem segítenének egymásnak? – kérdezte drámai felhanggal.
- Sohasem állítottam, hogy barátok lennénk – vágott vissza Kiba, szemöldökeit összeráncolva. Ellenségesen méregette az asztal túloldalán, nyugodtan szürcsölgető férfit. Kabuto nem zavartatta magát a férfi hirtelen támadt ellenségeskedése miatt. Tudta, hogy Kiba eléggé szeszélyes és forrófejű tud lenni. – Igazi labilis bajkeverő – nyugtázta a dolgot. A mostani piszkálódását is csak ennek tudta be. – Biztosan kiborította, hogy látta szíve hölgyét Itachival sétálgatni. Szegényke! – nevetett fel gúnyosan.
- Akkor ezek szerint nem szeretnél segíteni Sakura-sannak – ingatta fejét álszent módon, és szemöldökeit megemelve, csodálkozva pillantott a férfira.
- Dehogynem, mindennél jobban – vágta rá azonnal a fiú. – Csak azt nem értem, te miért akarsz segíteni nekem?
- Talán mert éppen ehhez van kedvem? – kérdezett vissza Kabuto, és ismét feltekert pálcikáira egy adag tésztát. A két fél egy pillanatig egymás szemébe nézve fixírozta a másikat, majd Kiba elunva a néma párbajt, elkapta róla a pillantását. Kabuto elégedetten tette le pálcikáit, és kiitta a tészta alatt felhalmozódott levet.
- Ez borzalom – állapította meg, ahogy letette a tányért. Szalvétájával megtörölte ajkait, és a fiúra nézett. – Kérném az eredeti felvételeket. A másolatokat pedig tartsd magadnál a biztonság kedvéért. De nem szeretném ismételni magamat. Semmi heveskedés! Még nem tudjuk pontosan hányadán is állunk. Ha most lépünk az Uchiha bármikor kimoshatja magát az ügyből. Ezt pedig semmiképpen sem szeretnénk.
- Nos, nem. De ahogy az idő telik Sakura egyre közelebb kerül hozzá, és még jobban fog fájni neki – csuklott el egy pillanatra Kiba hangja. Kabuto lassan bólintott.
- Kérlek – nézett rá sokatmondóan -, várj még! Minden rendben lesz. Így vagy úgy – tette hozzá, és a szikrázó napsütésben az égen úszkáló esőfelhők újra elkezdték szitálni felhalmozott cseppjeiket. Újra meg akartak szabadulni terhüktől, a fesztivál résztvevőire zúdítva feltorlódott feleslegüket. – Már megint esik! – sziszegte Kabuto idegesen, de Kiba csak mosolyogva pillantott ki az égre. A frissítő, nyári zápor újra elárasztotta Konoha utcáit, szivárványívet rajzolva a kobalt színű égre. Kiba álmodozva mosolygott a szivárványt kémlelve, és eszébe jutott egy mondás, amit még Sakurától tanult meg. „Sokszor ott születnek meg a legszebb dolgok, ahol nem is várnánk.” – Na, jó, meg attól az ostoba Narutotól – fanyalgott némán.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
