Kabuto végül úgy döntött, hogy nem csatlakozik hozzá a fesztiválra. Azt mondta Narutonak, hogy fáradt, és inkább pihenéssel töltené a mai estéjét. De megígérte, hogy hétfőn benéz hozzá a dojoba, és egy kicsit gyakorolnak együtt.

A fiú az élményektől feltöltődve pillantott ki a nyitott ajtón az arany és narancsos színekben pompázó ég felé. Élvezte a Kabutoval eltöltött napot, és már nem is tekintett idegenként rá. Nagyon sokáig beszélgetett vele, és a hosszúra nyúlt ismerkedés közben megkedvelte a nyugodt, higgadt férfit. Áradt belőle valamilyen megmagyarázhatatlan hidegség, amely egy picit nyomasztotta. Ezt azonnal ellentétezte a felszabadultságával és azzal, hogy tudott nevetni. De amivel leginkább belopta magát a fiú szívébe, azok a történetei voltak. Régi anekdotákról beszélgettek teázás közben, melyek senseiéről és Kabuto mesteréről Orochimaruról szóltak. Naruto hatalmasakat kacagott, amikor újra meghallgatta a már százszor elmesélt történeteket, amelyek köszönhetően az új szemszögnek, itt-ott egy picit változtak. Természetesen Jiraiya rovására. Látszott rajta, hogy jól ismeri a perverz öreget. Elég sokszor előfordult, hogy mestere egy kissé nevetségessé vált a felidézett élményekben, de ez egyáltalán nem zavarta a fiút. Csak még inkább erősítette benne azt az érzést, hogy jól döntött amikor mellette maradt. A sensei mindig, minden helyzetből ki tudta vágni magát.

Jiraiya azok közé az emberek közé tartozott, akik szerették az életet. Úgy a maga kerek, kesernyés egészében. Nem hazudtolta meg önmagát; és igaz, hogy sokszor volt provokatív az emberekkel szemben, de mindig megtalálta velük a közös hangot. Ebben hasonlított Sakurára. Egyikük sem akart teljesen tökéletes lenni.

- Ch! – fújt el a lány, egy hópelyhet az orráról. – Na, hát én aztán végképp nem! – Vállai rázkódtak a visszafojtott nevetéstől, serényen dolgozó kezei pedig váratlanul megálltak. - De törekedni attól még lehet rá, hogy elérjük az elérhetetlent – kacsintott rá, és száját csücsörítve felé újra megcélozta a hógolyóval.

– Mint hogy engem eltalálj? – gúnyolódott a lánnyal.

 

Naruto hangosan felnevetett, ahogy visszagondolt egyik legkedvesebb emlékére.

Lassan tolta el a dojo ajtaját, és szandáljait lerúgva, mezítláb a beépített szekrénysorhoz sétált. Ujjait végigfuttatta a fa finomra csiszolt felületén, majd elcsúsztatta tokjában a lemezt. Szépen meg volt munkálva, szinte teljesen beleolvadt a falba, így nem bontotta meg a tér egységét. Láthatatlanul megbújva rejtette el magába a felszereléseit, ruháit, vagy a takarítószereket; amiket éppen oda tett be. Mindegyiknek egy külön rekeszt készített az asztalos, hogy kényelmesen tárolhassák a dolgaikat. Ajkait halvány, elégedett mosolyra húzta, ahogy bekukkantott a szekrénybe. Most mozdulatai sem voltak túl gyorsak, vagy túl hevesek. Ráérősen érintette meg, szinte becézgetve a szekrényben tárolt ruházatot. A Fehér Napon, ebben az öltözetben kell újra versenyre kelnie. A hófehér páncél fémjének hidegsége lassan átszivárgott tagjaiba, ahogy tenyerét rásimította a fényes felületre. Fürge ujjai továbbsiklottak a fölé akasztott rókafejet mintázó kerámia maszk felé, és végigsimította annak finoman kidolgozott vonásait. A karvédők és a mindig megélezett katanák, felakasztva várakoztak a páncél mellett; míg a fekete testhez álló overáll, egy újabb vállfán lógott a fegyverek mellett.

A lenyugvó nap narancsos, sárgás fényei, mint megannyi lámpácska villóztak az egyre sötétebbé váló edzőteremben. Mintha küzdöttek volna a sötétséggel. Nem tudta mióta állhatott ott, és nézhette a felszerelést. Körülötte pedig az éjszaka lágyan táncoló árnyai teljesen átvették az uralmat, beférkőzve a terem minden egyes pontjára. Nem is tűnt fel neki, hogy sötét lett. Már csak a kerámia hűvös cirógatását érezte az ujjai alatt, de a maszkot magát, már nem látta. - Minden homályba borult.

Pont így rejti el a világ elől a versenyzők arcát, és testét ez az egyszerű maskara. Mert a megmérettetésnél nem az számít ki vagy; hanem, hogy mire vagy képes. Ki kell hoznod magadból a maximumot. A résztvevőknek személytelenül és magányosan kell fellépniük a porondra, és úgy is kell távozniuk onnan. Ha már kiléptek a küzdőtérre, megszűnt minden más létezni, ami emberivé, vagy önálló személyiségekké tette őket. Jiraiya amikor tanította, nagyon sokszor emlékeztette arra, hogy egy valamit soha nem szabad elfelejtenie.

Emlékezett erre a gondolatára. Akkor mondta neki, amikor először került hozzá, még ifjú tanulóként. Ő is csak egy volt azok közül, akik mindenáron nyerni akartak, és mindenáron sikereket szerettek volna aratni. Elkápráztatni az embereket, hogy ismerjék a nevét. Ez volt az álma. - „De csak ennyi lenne az élet?” – hallotta újra mestere hangját.

Igen, Jiraiya joggal kérdezte ezt tőle akkor. De az idő múlásával megváltozott a véleménye. Most már nem azért küzdött, hogy pusztán győzhessen. Azért küzdött, hogy Uzumaki Naruto győzhessen. Saját magunkat felülmúlni és így megvalósítani céljainkat, nem feledve azt, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Talán az egyik legfontosabb mozzanata egy harcos útjának. Egy ember életének.

Azért a percért, amikor a győzelem mámorában végre leemelheti a maszkot az arcáról, és felfedheti magát az ellenfelének és a közönségnek. Megmutatva mindazt, ami ő. Mindazt, ami lényegében alkotja. Ez az ő útja.

Csendesen siklott vissza a szekrény ajtaja a tokjában. Lassan felemelte tekintetét, és kipillantott a csillagokkal teleszórt fekete égre. Tudta, hogy már indulnia kell az ünnepségre, ha nem szeretne lekésni a tűzijátékról. Talán még el tudja csípni a többieket is. Nem sajnálta ezt a napot; nem érezte elvesztegetettnek. Örült, hogy találkozhatott Kabutoval, és végre hallhatott valamit sensei múltjáról. Jiraiya olyan keveset beszélt magáról, főleg Orochimaruról hallott keveset. Kicsit arrébb ment, és eltolta az ott levő szekrény ajtaját. Most ide akasztotta be az ünnepi kimonóját, hogy ne kelljen hazamennie érte. Így nem okozott magának időkiesést. Gyorsan magára öltötte a ruhát, majd átvetette táskáját a vállán. Morgolódva, elrúgott szandáljai keresésére indult, amiket először nem látott sehol.

- Francba már! – szisszent fel morcosan, amikor csak az egyiket találta meg. Hosszas keresgélés után észrevette a párját is. Az egyik sarokba rúgva hevert, tehetetlenül. Amint felhúzta őket, kissé kapkodó mozdulatokkal lezárta a dojo ajtaját. Majd szinte vakon végigrohant a sötét kerten. Még le kellett ellenőriznie, hogy tényleg lekapcsolta-e az öntözőrendszert. Elégedett vigyorral nyugtázta, hogy mindent elintézett és magabiztos léptekkel megindult a fesztivál színhelyére.

 

***

Sasuke unott arccal végigjárta a felállított sátrakat, majd végül a kert pavilonnál állapodott meg. Már leszállt az éjszaka és csak a felállított, tarkán izzó rizslámpák kísérték útját. Nem volt kedve bátyjához és annak üzletfeleihez csatlakozni. Igazán nehezére esett volna, ha most kedves arcot kellett volna vágnia bármihez is. Bár, biztos volt benne, hogy ez nem is sikerült volna neki. Komótos léptekkel sétált el az egyik kerthez, amely rendkívül vonzotta a tekintetét. Egyszerű volt és mégis kellemes. Talán ezért tetszett neki annyira. Kifejezéstelen arccal haladt el az őt figyelő tekintetek mellett, nem vett róluk tudomást. Érezte magán a lányok felcsillanó és lenyűgözött pillantásait. Akár elégedettséget is érezhetett volna, de valahogy nem jött ez a belülről fakadó érzés. Inkább csak unta ezeket a sóvárgó pillantásokat. Mindenhonnan ezeket kapta, ha nem irigyeket. Lezöttyent a kert elé felállított sötét padra és miután az emberek és az andalgó szerelmesek nagy része kisétált a pavilonból, picit széthúzta mellkasán kimonóját. Még így is melege volt, pedig az este megérkeztével reménykedett benne, hogy talán egy kissé mérséklődik a fojtogató kánikula. Sötét szemeit a felette húzódó csillagokkal teleszórt fekete égre emelte. - Egy pillanatnyi nyugalom a mozgásban.

Élvezte a lágyan felhangzó furulya hangját, ami még mindig halkan dúdolt a láthatatlan hangfalakból. Arcán végigsimított a légkondicionáló által felkavart levegő finom érintése.

Végre csend volt körülötte. Ajkain elégedett mosoly játszott, és egyik kezével fekete tincsei közé túrva, megtámasztotta fejét. Bőre egyre inkább átfagyott a hűvösen ringatózó fuvallattól, de mégsem zavarta a testén végigfutó kellemes borzongás. Talán még élvezte is a tagjaiba belekúszó hidegséget. Észre sem vette az időközben megérkező újabb alakot. Csak szemei sarkából látta a narancsos villanást, amely mintha közeledett volna felé, de úgy döntött nem foglalkozik vele. – Biztosan csak képzelődtem – állapította meg rezignáltan. Csak akkor kapta fel kissé meglepetten és morcosan fejét, amikor váratlanul ráköszöntek.

- Hé, szia! – vigyorgott rá Naruto magabiztosan. Már éppen bosszankodott volna, hogy egyszerűen képtelen elérni Sakurát és egyedül kell néznie a tűzijátékot, amikor belebotlott a feketehajúba. Csak benézett ebbe a pavilonba is, és a kertek látványa egyszerűen magával ragadta. Álmában sem gondolta volna, hogy egy ismerőssel hozza össze a sors.

- Szia! – köszönt vissza szárazon Sasuke. Ajkait kissé elhúzta, ahogy ránézett a hangoskodó szőkére. - Lőttek a nyugalmamnak – állapította meg frusztráltan.

- Finom volt a ramen? – kérdezte Naruto vigyorogva. – Gondoltam jólesne, úgyis még új vagy itt – ült le Sasuke mellé, és kezeit térdein nyugtatva, kényelmesen hátradőlt. Sasuke arca rezzenéstelen volt, bár belül tombolt.

- Leült. Ki mondta, hogy üljön le? Hallottam a hangomat? Nem? Talán mert nem mondtam semmit? – hergelte magát némán. - Azt meg végképp nem, hogy leülhet? Micsoda tolakodás!  

- Hn – felelte hűvösen. – Nem ettem meg, mert nem szeretem a rament – fonta össze karjait, sápadt mellkasa előtt.

- Oh? Nekem a kedvencem – nézett rá Naruto égkék szemeivel, és újra elvigyorodott. – Akkor legközelebb arra hívlak meg, amit szeretsz – nyugtázta bólintva, és előrenézett az élethű makettre. Döbbenten állapította meg, hogy teljesen ugyanolyan, mint a saját dojojuk előtt kialakított kert.

- Nahát! – álmélkodott csendesen.  

Sasuke egyik szemöldöke lassan a magasba emelkedett, úgy fürkészte a mellette ülő fiatal férfit. A kusza szőke tincsek, rágöndörödtek a homlokán feszülő piros fejpántra, és a narancsos, vöröses színekben játszó kimonó csak még jobban kiemelte a belőle áradó energiát és élettel teli erőt.

- Nem szükséges meghívnod – nézett rá értetlenül. – Miért akar mindenáron meghívni valamire? Talán a fiúkat szereti? Ch! – morgolódott magában.

- Dehogynem! Új vagy itt és szerintem jó, ha az ember nem érzi magát egyedül – terült el hanyagul Naruto a padon.

- Szeretek egyedül lenni – dörmögte az Uchiha, nyugalmat erőltetve magára. Nem volt hajlandó összébb húzni magát, pedig a másik lába már a combjának dörzsölődött. Csak fogait szorította össze, nyugalmat erőszakolva magára.  

- Én is – válaszolta élénken a szőke. – Szép ez a hely nem? – nézett körbe Naruto, és újra rávigyorgott a sápadt bőrű fiúra. A fekete szemek elmélyülve tanulmányozták. Sasuke egy darabig azon gondolkodott, hogy egyszerűen fogja magát, feláll és elmegy. De utána makacssága azonnal visszatartotta, a már megindított mozdulatsort.

- Nem megyek innen sehová! Itt akarok maradni. Majd elmegy ő. Idővel csak megunja – morfondírozott némán.

- Ezt nem lehet megunni! – sóhajtott fel Naruto halkan.

– Franc! – káromkodott némán az Uchiha. Bár a szőke fiú hangjának tónusa, most teljesen máshogyan csengett, és erre azonnal felfigyelt. Kissé lágyabb lett és visszafogottabb. Sasuke mindig kiváló megfigyelő volt, így azonnal érzékelte, még az árnyalatnyi változásokat is. Bár fekete szemei kitartóan meredtek előre, látszólag nem véve tudomást a mellette ülőről, valójában érzékei egyre jobban figyelték a furcsa fiút. - Mert az volt. Egy furcsa, különc, levakarhatatlan és hangos fiú.

- Valóban nem – válaszolta végül tompán, bekapcsolódva a társalgásba. Kelletlenül, bár de felvette a beszélgetés fonalát. – Talán, nemsokára elmegy – reménykedett némán. Még egy imát is elrebegett.

- Szeretem a kerteket – mondta Naruto egyszerűen, és hátradőlve lehunyta szemeit. Sasuke nem válaszolt, csak ő is lehunyta hosszú pilláit, és kényelmesen hallgatta tovább a lágyan duruzsoló dallamokat. Naruto nem rombolt bele a csendjébe. Egyszerűen csak ültek egymás mellett, és lehunyt szemekkel élvezték a körülöttük elterülő környezetet. Az Uchiha, nem hallott egy hangot sem a fiútól. Csak a karján érezte a lágyan belészivárgó, finom melegséget, amely a szőke testéből kúszott bőrébe. Ha nem érezné ezt az árnyalatnyi hőt, akkor azt is hihetné, hogy teljesen egyedül van. Egy kissé meglepte, hogy a hangos fiú tud hallgatni is. Ráadásul egy olyan helyen, mint ez. Amely tényleg a szemlélődés, és a gondolkodás helyszíne.

- Biztosan a ramenjére gondolt – élcelődött maró gúnnyal. Bár nem akarta beismerni magának, valahol mégis csak érezte, hogy a szőke fiú gondolatai teljesen máshol járnak. Nem az ételén. Talán valahol ott ahol az övéi is. A boldog nyugalmon.

- Mióta vagy a városban? – kérdezte Naruto kedvesen.

- Két hónapja – válaszolta hidegen Sasuke. Mély és nyomasztó csend telepedett rájuk, amit újra csak a szőke fiú tört meg.

- Most költöztél ide? – a kérdésben egy árnyalatnyi bizonytalanság bujkált.

- Igen – hallatszott a tompa válasz, majd a nyomában felbukkant újra a feszült hallgatás.

- Nemsokára lesz tűzijáték. Megnézzük? – fordult felé a fiú, majd keze is nyúlt irányába. – El is felejtettem bemutatkozni, Naruto vagyok – villantotta rá fényes vigyorát. Sasuke enyhén lesokkolva ült, majd a kinyújtott kezet elfogadva, az égkék szemekre pillantott.

- Sasuke – vetetette oda félvállról. – Majd később megyek – mondta azonnal magára öltve elutasító magatartását.

- Rendben, de ki ne hagyd! – csapott combjaira Naruto, ahogy nagy lendülettel felállt. – Remélem, találkozunk Sasuke. Bár egy picit bogarasnak tűnsz, szerintem jó fej vagy. Örülök, hogy találkoztunk – vakarta meg tarkóját, és elsétált.

- Bár egy picit bogarasnak tűnsz? – meredt maga elé leforrázva. – Ha én bogaras vagyok, akkor ő mi? Akkor ő az idióták idiótája! – szorította össze fogait, hirtelen fellobbanó dühében. – Egy usurantokachi – fújtatott némán. Itachi után a második embert is megtalálta a világon, aki teljesen ki tudta rúgni, hideg nyugalmából.

 

***

Naruto a hegytetőn ülve figyelte az égbe robbanó színes tűzkígyókat, melyek gyors iramban felfutottak, átszelve az ég sötétjét, hogy ott aztán különböző alakzatokat felvéve szórakoztathassák a közönséget. Mosolyogva hallgatta a morajokat. Csak néhány embert talált meg a társaságból, Sakura eltűnt egy férfival, Ino elmondása szerint.

- De hétfőn mindenről be kell számolnia – idézte fel Ino hangját, amire újra csak felnevetett. Annyira meghitten álltak egymás mellett Shikamaruval, hogy inkább nem akart zavaró harmadikként a nyakukon maradni. Nejiéket nem is találta, Hinatával sem tudott beszélni. Chouji eltűnt nagyapjával. Így inkább felkereste kedvenc helyét, hogy végül mégis csak egyedül megnézhesse a fesztivált lezáró parádésorozatot.   

Szerette ezt a helyet. Ha egyszerűen csak figyelni akarta az embereket, a hullámzó tömeget, mindig felmászott erre a kiszögellésre. Még szerencse, hogy a kert pavilont közel állították fel a hosszú lépcsősorokhoz. Így hamar fel tudott mászni a magas hegyre. Kicsit kiizzadt, de a látványért megérte ez az apróbb kifulladás veszély. Az alatta elterülő sziklába az alapító atyák és a város vezetőinek arcképét faragták, ezzel is emlékeztetve őket arra, hogy ez a hely nélkülük nem jöhetett volna létre. De erre utalt a mögötte magasodó emlékmű is. Azoknak a neveik voltak belekarcolva, akik valami nagyon fontos dolgot tettek városukért. A hősök panteonja; így nevezték maguk között.

Halkan szűrődött keresztül a tűzijáték pattogó csikorgásán az óvatos neszezés. Döbbenten ült fel, amikor egy újabb alak tűnt fel a tetőn. Sápadt bőre szinte világított a rávetülő, színesen felvillanó fényekben. Egy pillanatra, hitetlenkedve egymásra meredtek, majd a fiú egy szó nélkül elsétált, és tőle tisztes távolságban leült a fűbe. Egy hang nélkül nézték a fellobbanó színorgiát, melyek aztán milliónyi darabra hullva, folyékony csillagporként peregtek vissza a nézőközönség fejére.

- Megtaláltad a legjobb helyet – pillantott az időközben elnyúlt fiúra, aki egyik lábát lazán átvetette felhúzott combján.  

- Ahogyan te is – fűzte össze tarkója alatt kezeit Sasuke.

Nem szóltak egymáshoz, csak némán gyönyörködtek tovább az éles robajjal felsikoltó, és előszökkenő petárdákban és tűzijáték rakétákban. Még ez a néma csend is teremtett valamilyen megfoghatatlan, idilli hangulatot. Sasuke, bár nem akarta beismerni, nem érezte rosszul magát a fiú közelében. Nem volt bosszús és nem volt morcos sem. Olyan volt, mintha nem is lett volna jelen, mégis tudta, hogy nincsen egyedül. Furcsa volt számára ez a társas magány. Nagyon kevés emberrel találkozott, akik mellett ezt igazán át tudta élni. Vagy inkább eggyel sem? Talán, Itachin kívül más ember mellett, nem is érezte még, ezt furcsa kettős érzést. De az évek múlásával bátyja egyre távolabb került tőle. Túlzottan elfoglalt lett.

- Tetszett? – fordult felé Naruto, ő pedig észre sem vette, hogy a műsor végetért. Az emlékművet megvilágító lámpa csak nagyon gyér fényt nyújtott nekik. Sasuke fekete pillantását a fiúra emelte, aki rá sem nézve pásztázta tovább az alattuk zsibongó várost. Nem válaszolt a szőke kérdésére. Továbbra is csak figyelte.  

- Hihetetlen, hogy senki sem jön fel ide – folytatta Naruto. – Ebből is látszik, hogy mennyire lusták az emberek – legyintett egyet hirtelen felfortyanva, és törökülésbe helyezkedve, csípőre vágta egyik kezét. Sasuke ajka, egy hangyányit megrándult. Nagyon mókásnak találta a helyzetet, és a fiút, ahogy ott ült, kissé durcásan.

- Oi Naruto! – intette csendesen, mire a szőke üstök felé fordult. A fekete hajú megvonta a vállát, és sötéten csillogó pillantását újra az égre emelte. Tisztán hallották az izgatott tömeg moraját, ahogy hömpölyögve igyekeztek hazafelé, vagy közösen beültek, egy jó kis étkezdébe, hogy megvacsorázzanak. Naruto gyomorkorgása fájdalmasan hangosan hasított bele a balzsamos nyári levegőbe. Tanácstalanul hátrapillantott a feketehajúra, majd újra az égre emelte kék szemeit.

- Hé, Sasuke! Te nem vagy éhes? – kérdezte váratlanul Naruto. A másik rá sem nézett, mintha nem is hallaná a hozzá intézett kérdést.

- Nem – válaszolta végül tömören. Narutot, egy kicsit meglepte a hirtelen válasz. Igazából, ahogy tanulmányozta a fiút rájött, hogy egy rendkívül szótlan és zárkózott alakkal hozta őt össze a sors.

- Hasonlít Gaarára – mosolyodott el magában. Váratlanul elhallgatott, és feltápászkodott a földről. - Most megyek. Remélem, még találkozunk – intett búcsút a csillagokat pásztázó fekete hajúnak. Sasuke egy szót sem szólt, csak tovább fürkészte a csillagokat. Váratlanul hasított belé a felismerés. Nem érez dühöt vagy haragot. Vajon mikor múlt el az idegesség és a frusztráció belőle? Hiszen az idegesítő szőke a közelében volt. Mégsem zavarta a jelenléte.

- Talán, csak valami múló szeszély az este miatt – hunyta le csillogó szemeit.  

- „Örülök, hogy találkoztunk.”- Csengtek fülébe a fiú szavai.

Szinte mozdulatlanná dermedve feküdt, és ahogy újra felnyíltak szemei. A sötét tekintetben visszatükröződtek a csillagok és a hold sápadtan ragyogó fényei.

 

***

Kabuto az ágyon ülve hallgatta a telefon másik végén felcsendülő elégedett hangot.

- Bámulatos vagy Kabuto-san – nevetett fel Orochimaru. Szinte csodálat gyűlt hanghordozásába, annyira ügyesnek találta a mellette dolgozó férfit. – Szóval bevette, hogy Jiraiya, és én ilyen jó viszonyban vagyunk? Nem szép dolog hazudni Kabuto-san! – kacagott fel vidáman.

- Hazudni? Ugyan, mire gondol Orochimaru-sama? Nem szoktam hazudni – húzta sátáni mosolyra ajkait a férfi. – Hiszen, azt senki sem állította, hogy most is jó viszonyban vagytok. Én csak a múltatokról beszélgettem egy kicsit Naruto-kunnal – vetette keresztbe lábait.

- Ó, értem! Ravasz vagy Kabuto – vicsorított a vonal másik végén a férfi. – De inkább ne is emlékeztess arra az időszakra, amikor azzal a gyenge és ostoba alakkal kellett együtt edzenem – bosszankodott halkan.

- Gondoltam, jelentést teszek önnek, uram – felelte alázatosan.

- Jól tetted Kabuto. Továbbra is várom, hogy beszámolj a fejleményekről. Megpróbálom Jiraiyát minél tovább távol tartani a várostól. De ettől függetlenül igyekezz a fantasztikus terved végrehajtásával! – Az epés megjegyzést Kabuto nem hagyhatta megtorlás nélkül.

- Nos, jó munkához idő kell – jegyezte meg finoman, és szemüvegét letette az éjjeli asztalra.

- Micsoda meglátás! – gúnyolódott Orochimaru.

- Gondolom Jiraiya, azt még nem tudta meg, hogy az információ hamis Tsunade-samáról – nyalta meg ajkait Kabuto.

- Szerinted?  - nevetett fel sötéten.

- Hétfőn megyek Narutohoz. Nemsokára a tenyeremből fog enni, és nem lesz más álma, mint hogy velünk együtt irányítsa a dojot.

- Jiraiyával mit fogsz tenni? – kérdezte a hang lágyan. Kabuto egy pillanatra elhallgatott.

- Vannak feláldozható dolgok, és emberek a világban – mondta mintegy mellékesen. A vonal másik végén csak egy elégedett mordulás hangzott fel.

 

<---Előző     Vélemények     Következő--->