A békés, többemeletes lakásokkal tarkított idilli zöldövezetben egy fekete pólót és narancsszínű halásznadrágot viselő fiú feszült szembe, látszólag rettenthetetlen ellenfelével. A torzan visszaverődő hangok megformálatlanul ütődtek vissza a kanyargós lépcsősorok falairól. A szőke, göndörkés fürtök aranylóan csillantak meg a lépcsőházba beszűrődő napsugaraktól, ahogy a fiú újra mozgásba lendült. Az ütésre emelt kezek, szinte fenyegetően magasodtak a megkínzott felület fölé, mély árnyékokat rajzolva rá. De az egyre lankuló csapások és a határozottan csengő megszólítások, nem hatottak. Az ajtó, rendületlenül magasodott felette, mozdulatlanul. A fiú feladva eddigi próbálkozásait, új módszerhez folyamodott.

Naruto türelmetlenül tenyerelt rá a csengőre, és miután az ajtó egy töredéknyi másodperc elteltével sem akart kinyílni előtte, idegesen toporogni kezdett.

- Még egy ilyen körülményes nőszemélyt! – ciccegett mérgesen maga elé, és újra rátenyerelve a csengőre folytatta a kiabálást a bérház egyik szépre csiszolt ajtaja előtt. – Sakura! – szólította újra. – Elkésünk, a francba is! – háborgott élesen.

A baráti társaság úgy döntött, hogy a Csillagünnepet követő hétvégéjüket Ino egyik családi nyaralójában töltik. Már mindenki összegyűlt; Neji, Hinata, Chouji, Shino, még Shikamaru is, aki pedig többnyire unja az ilyen rendezvényeket és végül a főszervező, Ino. Már csak Sakurára és Narutora vártak, illetve arra a két bónusz vendégre, akit Sakura és Naruto meghívtak. Naruto tudott róla, hogy Sakura, már egy hete találkozgat valakivel. De a lány nem volt hajlandó bemutatni neki a férfit. - Csak egy barát – hessegette el magától Narutot, de az arcára kiülő, apró zavartság csak tovább fokozta a fiú kíváncsiságát.

- Befejezted a magánszámot?! – vágta ki az ajtót Sakura. Arcáról apró cseppekben szivárgott lefelé a zöldes pakolás a nyaka körül pihenő törülközőre. Naruto egy pillanatra megdermedt, és döbbenten meredt barátjára.

- Ijesztő ez a zöld máz a fejeden – tátogta alig halhatóan, és egy pillanatra lélegezni is elfelejtett a rémületes látványtól. – Olyan, mint egy mondabeli szörny, ami foszlásnak indult. Ez, rémisztő.

- Istenem! – húzta el Sakura az ajkait, és egy szó nélkül sarkon fordulva, végigcsattogott papucsában a hosszú előszobán.

- Már egy órája itt dörömbölök. Nem igaz, hogy nem hallottad?! – hordta le azonnal a fiú.

- Miről beszélsz?! – csattant fel a lány tompán csengő hangja, valahonnan a lakás belsejéből. – Körülbelül öt perce ütöd az ajtómat, és de hallottam! – vágott vissza hevesen.

- Indulhatunk már? – idegeskedett tovább az ajtóban álló fiú, reménykedve abban, hogy ha nem mozdul el onnan, Sakura gyorsabban elkészül. Ezt nevezik csalfa reménynek.

- Szerinted? – kiabált ki Sakura egyre ingerültebben. Naruto kissé dühösen beoldalgott a szobába, és becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Egész nap frusztrált volt és ideges. Igazából most fordult vele elő először, hogy semmi kedve nem volt elmenni a közös kiruccanásra. Végül szandáljait levetve, mégis követte a lányt. Hátha Sakura úgy gyorsabban elkészül.

- Sakura-chan! Kapkodd már magad, mindig rád kell várni – fújtatott idegesen, és megkerülve a lány fal mellé dobott sporttáskáját, lecövekelt mellette.

- Még hangosabban, még hangosabban – tárta szét Sakura a karjait, majd gyorsan törülközőjéhez kapott, hogy letörölje az arcáról lecsorgó halvány, zöldes folyadékot. – Még nem hallották elegen a házban, hogy itt vagy – élcelődött mogorván. – Egyáltalán mi bajod van? – kérdezte értetlenül. – Harapós vagy ma nagyon – mormolta az orra alatt.

Sakura késve, és ráadásul nyűgösen kelt. Még a reggeli kávéját sem tudta meginni rendesen, és az egész világ, csak egy álmatag semminek tűnt körülötte, amelyben kétségbeesetten próbált haladni minden különösebb eredmény nélkül. Annyira üresnek érezte magát, és fáradtnak. Nem, talán inkább nyúzottnak. Pedig ma tényleg jól akart kinézni, hiszen Itachi elfogadta a meghívását. – Na, álljunk meg egy pillanatra – torpant meg a fürdő előtt. – Miért is akarok jól kinézni? Nem mindegy mit veszek fel? Miért vagyok egyáltalán ideges? Istenem, izzad a tenyerem – meredt hüledezve a bőrére, és azonnal dörzsölni kezdte az apránként megképződő verítéket.  

- Sakura? – A zöld szemek kissé ijedten rebbentek az izzó tekintetbe. Igen, megérti az értetlen, számonkérő arcot. Percek óta csak fogta a kilincset, és az ajtóra meredve, mozdulatlanná dermedve állt egy helyben.

– Huh! – fújt egy nagyot, amikor vázolta saját szánalomra méltó helyzetét. - Remek! Örülök, hogy Itachi, egy idegbeteg libát fog maga előtt látni. Persze, még mindig ott tartok, hogy miért is érdekel ez engem? Végtére is minek van uborkapakolás a fejemen? Miért mostam hajat? – rágcsálta egyre mérgesebben ajkait, ahogy tovább hergelte magát.

- Naruto! – szólalt meg enyhe figyelmeztetéssel a hangjában. Csípőre tette a kezeit, és egy mély levegőt véve úgy döntött, nem lesz még mérgesebb. - Naruto csőrét piszkálja valami. - Ismeri, hiszen akkor ilyen, amikor valamilyen helyzettel nem tud mit kezdeni. – Már megint ott tartunk, hogy bántja valami, és nem akar róla beszélni. Csak emészti magát, és nem szól. Engem akar kímélni – hunyta le egy pillanatra szemeit. - Mindjárt készen vagyok – mosolygott rá nyugtatóan. - Egyáltalán mi a probléma? Történt valami? – kérdezte, türelmesen.     

- Semmi. Csak már túl akarok lenni ezen az egészen. Ennyi – dörmögte kicsit enyhébb hangon a fiú.

- Oké, rendben! – mormogta Sakura nagyon halkan. – Rendben. Csak egy kis idő kell, és ki tudom húzni belőle a dolgot. Naruto, min emészted most magad? – pislogott párat, majd az órára pillantva bement a fürdőbe, hogy lemoshassa arcáról a pakolását.  

- Tessék? Mondtál valamit? – terült el a puha kanapén Naruto.

- Semmit – szólt ki kedvesen, nehogy a fiú gyanút fogjon. -  Kérsz valamit enni? – kérdezte váratlanul, kikukkantva a fürdőből.

- Nem, köszi – intett vissza egy fáradt mosollyal, és azonnal kényelmesen elvackolódott a kanapén. Nagyon szeretett Sakuránál lenni. Minden olyan otthonos, rendezett és jó illatú volt körülötte.

Naruto csak a víz monoton csobogását hallotta, és Sakura kissé tompán visszhangzó szótöredékeit. – TV? Vagy valami? Mondanám, hogy olvassál, de...- nyelődött el a hang, a hajszárító felmorranó, monoton zúgásában. – Csak pár perc, addig foglald el magad! – vette ki a torzan elnyelődő hangfoszlányokból az értelmes szavakat. A hajszárító ütemes zúgása váratlanul elhalt, és egy oroszlánsörényes Sakura dugta ki fejét az ajtó mögül. – Tegnap egy jó kis természetfilmet néztem, ha gondolod, nézz fel a Nationalre, hátha van valami – kezdett el közben fésülködni, majd újra visszalépett a fürdőbe.

- Oké, oké! – sóhajtotta fáradtan Naruto. - Ino már biztosan ideges – gondolkodott unottan. - Utál várni. Ráadásul még Ichirakuhoz is be kell ugranunk az alapanyagokért – forgatta meg szemeit. Felhorkantva nyúlt a bambusz asztalon fekvő távirányító után, és tespedten elnyúlva a kanapén, kapcsolgatni kezdett. Szinte nem is látta a műsorokat, csak automatikusan váltogatta a csatornákat. Ez a jó a távirányítókban. Ha valamit nem akarsz tovább nézni, egyszerűen tovább kapcsolsz. Kár, hogy az életben is némely ember pont ilyen. Először, valamilyen természetjáró csatorna jött be. – Ja, igen – ásított unottan, és még jobban elvackolta magát a puha bútordarabon. – Említette, hogy valami ilyesmit nézett.

Fásultan bámulta a villódzva váltakozó csatornákat. Csupa számára unalmas és semmitmondó adók jöttek be. Természetfilm, utazási csatorna, gasztronómiai adó. Az egyik műsorban, néhány vadidegen rombolt be egy takaros, családi fészekbe, ahonnan kivettek egy gyönyörű vízágyat; mondván az már idejét múlt darab, és nem elég dekoratív. A hiperaktív, barnahajú férfi egy virágos ingben pörgött, élénken gesztikulálva, és ész nélkül rohangált az egyik átalakítandó háztól, a másikig.

- Marhák! – horkant fel elégedetlenkedve, és egyik lábát felhúzva, tovább kapcsolt.

- Anyám! - forgatta meg szemeit a romantikaadó mindig napra kész, és újdonságokat nyújtó kínálatán, majd tovább kapcsolt.

- Mi? – meredt a reklámra értetlenül.

- Nem mondod – szisszent fel szarkasztikusan Naruto, és már éppen készült elkapcsolni, amikor a gyermek újra megszólalt.

- Tojj be! Ezzel komolyan el is adnak valamit? – fújtatott néma megvetéssel, és újra tovább vándorolt a következő adóra. Egy pillanatig csak a szürkés árnyalatban zsizsegő képernyőt látta. Először azt hitte, már megint meghibásodott a csatorna sugárzása Sakuránál, majd ahogy a bal felső sarokba pillantott, szemei azonnal kigúvadtak.

- Sakura előfizetett erre a csatornára? – meredt üresen a képernyőre, és dermedten ült tovább a nyári naptól ragyogó nappaliban. A piros körben levő figyelmeztetés élesen vakítva kápráztatta el szemeit. – Na igen ilyenkor nem sugároznak semmit – vigyorgott kajánul.

- Na, mit gondolsz? – toppant be energikusan a lány, és Naruto úgy kapcsolta ki a TV-ét, mintha csak kígyó marta volna meg. – Jó leszek így? Ez jól áll? – forgott körbe Sakura, miközben aggodalmasan figyelte barátja reakcióját.

- Aha – meredt vaksin maga elé a fiú, gondolatban gratulálva önmagának a tökéletes időzítéshez. - Megúsztam – pislogott egy párat zavartan.  – Ha Sakura megtudja, hogy rájöttem a kis titkára, ki fog borulni – nyelt egy hatalmasat, és kezeit összefonta maga előtt.

- Ide sem néztél! – tette csípőre a kezét Sakura, és szemrehányóan méregetve a szőkét, mellé sétált. – Mi az? Elrontottad a távirányítót?

- Nem, dehogy – ingatta meg fejét Naruto, és egy gyatra mosolykezdeményt erőltetett az arcára.

- Akkor? Min töprengsz? Mondjuk vissza? – huppant le mellé Sakura, és hátradőlve fürkészte tovább a szorongó fiú arcát. – Csak nem aggódik Itachi miatt? Már napok óta kérdezget róla. Talán aggódik miattam? Vagy azért, hogy mit fog szólni hozzá? Lehet, hogy túl sokat dicsértem Itachit előtte? – tépelődött egyre nehezülő szívvel, és megcirógatta a fiú arcát.

- Nem, ne mondjuk vissza. Hogy min gondolkodom? – ráncolta össze szemöldökét, és gyors menekülésbe kezdve azonnal rávágta, ami először az eszébe jutott. - Többek között azon, hogy ki ez az Itachi? – tekingetett kifelé az ablakon, hosszan elnyújtva a szavait. - Azon kívül, hogy ő csak egy barát...– terelte el azonnal a témát, hátha Sakura nem jön rá, hogy melyik csatornán járkált az előbb.

– Talált – bólintott alig láthatóan Sakura, és egyszerre minden értetlensége elszállt. – Sokkal idegesebbnek tűnik, mint általában. Lehet, hogy ennyire izgul a fogadtatás miatt is? Talán, ha beszélnék egy kicsit róla, akkor megnyugodna. Bár, ma úgyis megismerik egymást és nem hinném, hogy ne tudnának beszélni. Pontosabban Itachi jól tud hallgatni – harapott ajkaiba.

- Oh – húzta fel a szemöldökét Sakura, és egy mindent tudó mosollyal felemelkedett a kanapéról. – Szóval innen fúj a szél – vakarta meg a fejét a lány, és elvigyorodott. – Kíváncsi vagy rá – öltött rá nyelvet, ahogy felkapta előkészített hátizsákját vállára.

- Nagyon vicces, nagyon – morgott Naruto elégedetlenkedve, és tarkóján összefűzve kezeit, összeszűkült szemekkel követte az előtte andalgó lányt.

- Kedvelni fogod – állította Sakura határozottan, ahogy belebújt papucsaiba. – Egy családi vállalkozást vezet, és üzleti ügyben tartózkodik itt. E mellett, nagyon megtetszett neki a város, és lehet, hogy itt marad – csacsogta ragyogva a lány.  

- Mármint lakni? – kérdezett vissza a fiú, ahogy belebújt szandáljába.

- Igen, lakni – vigyorgott rá játékosan. – És az a Sasuke? – kérdezte barátságosan. – Ő is jön? – kérdezte vidáman. – Már kíváncsi vagyok rá. Itachival nagyon hasonlítanak.

- Nem. Azt mondta nem ér rá, mert gyakorolnia kell – húzta el a száját Naruto.

- Oh! Értem – fordította el pillantását zavartan Sakura. – Itt lesz a baj – vakarta meg homlokát.  

– Annyira zárkózott, így sohasem lesznek barátai – töprengett kissé sajnálkozva. Megkedvelte a magának való kissé bogaras fiút, aki teljesen más nyelven beszélt. Ha éppen beszélt, mint az átlagemberek. Naruto el is nevezte az általa használt nyelvet, „Hn nyelvnek”. Mondta is Sasukénak, hogy egyszer majd kiad egy „Hn szótárat”, de a fekete hajú nem díjazta a humorát. Egy gyilkos pillantással jutalmazta felvetését.

- Érdekes, hogy mindig a legváratlanabb helyeken futunk össze – pillantott fel a fehérre festett plafonra. – Nem is tudom, mit gyakorolhat. Talán valamilyen hangszeren játszik? Vagy sakkozik? – emelkedtek fel a szőke szemöldökök. – Alig tudok róla valamit – ütközött meg egy pillanatra. – Mintha nem is lenne mondanivalója. Számomra.

- Lehet, hogy vannak olyanok, akik nem is akarnak barátokat – húzta fel a szemöldökét Sakura, miközben kiléptek az ajtón.

- De szükségünk van emberekre, akiket szeretünk, és akik viszont szerethetnek – vágott vissza Naruto szomorúan. – Nem is ismerem, nem is tudom mit szeret csinálni! – gondolkozott egyre kétségbeesettebben. 

- Igen, te így látod, és így is élsz. Azonban... – zárta be gyorsan az ajtót a lány, és a fiú felé fordulva, halványan rámosolygott.

- Azonban? – döntötte neki egyik vállát a csupasz falnak Naruto. Kék szemei kérdőn meredtek a vele szemben lágyan ragyogó smaragdokra.

– Vannak olyan emberek, akik nem igényelnek társaságot. Vagy – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta, hogy Naruto elszontyolodik –, nem igényelnek olyan típusú társaságot, mint amilyet mondjuk te. Nem szeretik ha, sok ember veszi őket körül – vágta be táskájába a kulcsait, és lesiettek a többiekhez a parkolóba.

- Gondolod, ő ilyen lehet? – morogta érdeklődve.

- Hát – pillantottak félre a zöld szemek, egy csipetnyi zavartsággal. – Ezt neked kell tudnod. Én csak annyit tudok róla, amennyit te mesélsz. De ebből úgy szűrtem le nagyon zárkózott fiú lehet. Gondolj csak bele! Mindig egyedül látod, és mindig olyan helyeken botlasz bele, ahol nincs senki más – zárta le gondolatait, és belepillantott az égszínkék szemekbe.

- Még csak nem is ismerem – mormolta lehangoltan Naruto, és ajkait keserűen elhúzta. – Bármit mondok neki, egyszerűen olyan, mintha lepattintana. Közben pedig figyel rám, és amikor újra találkozunk emlékszik arra mit mondtam.

- Érdekes ember lehet – pislogott rá Sakura. – Nehéz természet! – sóhajtotta. – Nem szeretek küzdeni értük, és nem is megy. Ha nem akarnak megnyílni nekem hagyom őket, menjenek – rántotta meg egyik vállát, miközben közeledtek, az egyre hangosabb kompániához.

- Tudom és igazad van, de engem érdekel. Csak olyan, mintha nem lehetne megközelíteni – vágta rá félvállról, és kissé csodálkozva nézett a felkuncogó lányra.

- Hát Naruto – kacsintott rá bátorítóan Sakura –, akkor tegyél róla, hogy megközelíthesd – vigyorgott rá szélesen. – Bár, ahogy így belegondolok, azt hiszem, van egy ilyen ismerősöm. Csak nem ennyire mogorva – hunyorított fel huncut szemekkel. A fiú azonnal visszavillantotta rá komisz mosolyát, és új energiával feltöltődve haladtak az összegyűlt autók felé.

Egy lázasan zsongó méhkas képét idézte az eléjük táruló látvány. Talán egy kicsit nagyobb is volt a mozgás, mint amilyen általában lenni szokott. Ino paprikavörös fejjel hadonászott Chouji felé, Hinata pedig halvány szemeit szomorú szégyenlősséggel fordította a föld felé, amikor meglátta Sakuráékat.

- Mi a fene? – kérdezték szinte egyszerre és megtorpanva, döbbenten tanulmányozták a várakozókat.

- Ugrott a parti – kapták fejüket az unottan csengő hang gazdája felé. Shikamaru minden különösebb érdeklődés nélkül tanulmányozta az eget, és álmatagon pöfékelve, ásított egy hatalmasat. Rájuk sem pillantott beszéd közben.

- Ezt meg, hogy érted? – ráncolta össze a szemöldökét Sakura.

- Nejit és Hinatát hazahívták családi szentelőre – bökött hátra a válla felett. – Ne kérdezd, most kaptak telefont – szívott bele cigijébe, és ki sem véve szájából, lassan kifújta a füstöt. - Shinot sürgős ügyben behívták a laborba, valamilyen változás állt be az újonnan kiépített, és mesterséges körülmények közé telepített bolya életében – darálta Shikamaru szárazon. – Szóval valami bogár ügy – zárta rövidre. - Inonak pedig el kell mennie a reptérre a szülei elé, akik egy nappal hamarabb jöttek haza a kiszámíthatatlan időjárási viszonyok miatt. Törölték azt a járatot, amivel holnap érkeztek volna – fordította végre nyugodt tekintetét, a meghökkent párra.

- Húha! – csodálkozott Sakura, és végigfutatta pillantását a nem túlzottan boldog egybegyűlteken.

- De csak öt percre mentem fel – fortyant fel Naruto mérgesen.

- Öt perc úgy látszik, néha maga a végtelen – jelentette ki rezignáltan Shikamaru. – Mellesleg, tíz volt – rántotta meg a vállát.

- Fel kell hívnom Itachit – idegeskedett Sakura. – Francba! - morgolódott némán, és táskáját levágva, azonnal kicipzárazta. – Még a végén azt hiszi, miatta nem megyünk, vagy bármi ilyesmi. Úgyis egyre furább, vagyis mintha csak most kezdene megnyílni.

- Oh, már a száma is megvan? – elégedetlenkedett Naruto.  

- Naruto! Nem vagy az apám – figyelmeztette morogva, könyékig elmerülve a ruhák és krémek tengerében.

- Baj, ha érdekel kivel vagy? – A megütközött hang egy pillanatra megdöbbentette Sakurát. – Most veszekedni akar? – hunyta le egy pillanatra lemondóan a szemeit.

- Nem, nem baj! – sóhajtotta fáradtan.

- És...és ha egy leánykereskedő? – akadékoskodott tovább Naruto. Nem értette mi zavarja az egész dologban. Persze! Rendben van, hogy Sakura talált valakit aki érdekli. De nagyobb baj, hogy ez az illető egy idegen, akit még életében nem látott. Egy ideje, így is feszült volt. Idegességének tárgyát pedig mestere képezte. Hiszen az öreg nem kereste, nem hívta. Jiraiya egyszerűen felszívódott, mintha elnyelte volna az oltalmazó anyaföld. Erre az eseményekkel párhuzamosan, ugyan egy kisebb időeltolódással, de felbukkan egy férfi, akiről igazából nem tud senki, semmit. - Ez az Itachi vajon ki az ördög lehet? – pillantott maga elé egyre idegesebben. - Sakura azt mondja, a vállalkozása miatt van itt. De mi történik, ha más miatt? Lehet, hogy segítséget kellene kérnem Kabutotól? – gondolkodott komoran.

- Már eladott volna – eszmélt fel, ahogy hallotta Sakura egyre unottabb hangját.

- Ne haragudj! - szomorodott el egy pillanatra. – Nem úgy értettem, tudod – vakarta meg tarkóját kissé idegesen, hangja pedig nagyon halk susogássá alakult. Sakura kezei megdermedtek, és mobilját visszaejtve a táskájába, felemelkedett a fiúhoz.

- Naruto – mosolygott rá kedvesen, és kezeit vállaira téve megmasszírozta azokat. – Jiraiya? – kérdezte mindent tudó pillantással, és bátorítóan rámosolygott. Akik évek óta egymás mellett vannak, ismerik a másik minden egyes rezdülését. Sokszor szólniuk sem kell, mondaniuk sem kell semmit. Elég egy hangfoszlány, egy apró, de nagyon gyorsan eleresztett sóhaj, melyből a másik egyszerre mindent megért. Barátság.

A fiú fáradtan bólintott, és Sakura egy kicsit közelebb lépve hozzá, átölelte.

- Semmi baja nem lesz, tudod milyen – ölelte át a fiú vállait, de így is érezte, hogy szavai mennyire hazugok, mennyire üresen csengő frázisokat tartalmaznak. Neki sem tetszett, hogy Jiraiya napok óta nem jelentkezett. – Nem jellemző rá. Ha ennyi időre megy el, egy hét után már riasztja Narutot, hogy elfogyott a pénze. Nem lehet, hogy...Nem, az nem lehet! – utasította el azonnal, a nehéz koloncként rátelepedő gondolatot. – Rendben lesz, oké? – mosolygott rá újra, ahogy elengedte.

- Elmegyek a Hősök panteonjához, ott talán egy kicsit egyedül lehetek. A dojot mára úgyis Leere bíztam, úgyhogy azzal nem lesz gondom. Legalább addig edzem egy picit, meg közben próbálom őt hívni, hátha felveszi.

- Rendben – simogatta meg Sakura Naruto arcát, és egy csattanós puszit nyomva rá figyelte, ahogy a fiú elszakad tőle, és neki hátat fordítva, lassan elsétál. Hallotta a szabadkozó és bocsánatkérő hangokat. Érezte a bőrét érő, cuppanós puszikat; a röpke öleléseket. Tekintete mégis a magányos alakon időzött, aki mindenkit megtévesztve, álmosolyával búcsúzott el, elhagyva a végtelennek tűnő teret. Pedig csak egy egyszerű parkoló volt. A szőke, göndör fürtök aranylóan szikráztak fel a napsütésben, és a hamis mosoly még mindig ott tündökölt az arcán. - Van, amikor nem tudunk segíteni, bármennyire is szeretnénk – húzta elő Sakura a mobilját szomorúan.  

 

***

Itachi halkan felmordult, ahogy felmuzsikált a telefonja az anyósülésen. Gyors tempóban haladt a sztrádán, hogy odaérhessen a megbeszélt időpontra. A csoport tagjai már feltehetően odaértek és valószínűleg ő az egyetlen, aki késik. Utált késni. Körülbelül egy órát gondolkodott azon, hogy mit vigyen Sakurának ajándékba. Ha visz egy szép virágcsokrot az elhervad, mire visszaérnek. Plusz a lánynak vissza kell mennie, vízbe tenni. Ha valamilyen ínyenc finomsággal áll elő, az több mint biztos, hogy megolvadt volna az autóban. Vagy talán nem? - Mindenesetre az túl snassz – állapította meg komoran. – Sakurához nem illenek, a túl egyszerű dolgok.

Úgyhogy maradt ötletként a „Tíz csillag, egy Buddha hasán” című könyv, filmadaptációja. A lány véletlenül árulta el magát. Ott fogott gyanút, hogy Sakurának ez a könyv egyáltalán megvan. Sasuke arca nagyon felemelő látványt nyújtott, amikor végre hazatért hadizsákmányával. Olyat, mint mindig. Semmilyet. Leültette őt a díványra mondván, hogy ez olyan film, amit mindenkinek látnia kell. Betette a DVD lejátszóba a filmet, aztán leült mellé, hogy együtt megnézhessék a filmtörténelem eme páratlan gyöngyszemét. Öccse a huszadik perc után, amikor még mindig a meditáló szerzetes dermedt alakját nézték, úgy döntött, hogy feláll, és sürgős teendői után néz.

Utána a következő nyomot, egy kósza mondattöredék biztosította: „Amikor ötödszörre olvastam a könyvet...”

Soha nem gondolta volna, hogy létezik még egy ember a földön, akit érdekelne és szeretné ezt a könyvet. Ez az ember pedig pont egy nőnemű egyed volt. Sakura személyében. Sakura, akivel két órán keresztül tudtak beszélgetni a könyvről, a szerzetes életútjáról, az alázatról, felelősségről. Sakura még érdekes kritikai megjegyzéseket is tett, amelyek pedig külön tetszett neki. A folyamatosan zúgó légkondi meglebbentette az egyik szemébe hulló tincset, és lehűtötte átforrósodott bőrét. Már most, korán reggel pokoli hőség köszöntött a városra. Vajon milyen idő lesz a délelőtti órákban? Inkább bele sem akart gondolni. A telefon azonban kitartóan zúgott, és szinte ordított az ülésen, így végül úgy döntött, felveszi a készüléket.   

- Még ilyenkor is képesek zavarni! Remélem nincs gond az irodában – húzta össze szemöldökeit. Mindig higgadt és mogorva vonásait, csak tovább szigorította a mérges tekintet. Arca egy pillanatra megenyhült, amikor meglátta a kijelzőt.

- Tessék – szólt bele kellemesen mély hangján.

- Szia! Ne haragudj, de a hétvégi programunk lefújva – hadarta zavartan Sakura. Itachi viszonylag jónak mondható kedve egy pillanat alatt elszállt. Ahogy annak az esélye is, hogy megismerhesse Narutot. Nem mintha bánta volna, hogy még Sakurával kell töltenie egy kis időt. Nem ez volt a gond. De az elsődleges célját nem felejthette el. Jelenleg úgy tűnt, mindettől egyre távolabb és távolabb sodródik. Valahol mégsem bánta, hiszen Sakura segített neki megvilágítani Naruto személyiségét. Egy olyan ember, aki bármire képes a barátaiért, és amit igazán el akar érni, azt soha nem adná fel. Így a terve valójában befuccsolt. – Azonban kárpótlásként, meghívlak egy kávéra – csacsogott tovább a lány -, és majd kitaláljuk mi legyen. Jó? – Sakura gyomra görcsberándult, amíg a válaszra várt. De a kagyló másik végéről, nem érkezett válasz. Itachi egy pillanatig csendbe burkolózva figyelte az utat. - Ha befuccsolt, miért vagyok itt? Nem is kellene, hogy érdekeljen ez a nő. Mégis. Egyszerűen összezavart. - Túlzottan is jólesett neki, hogy a lány így beszél vele, hogy várja, hogy gondol rá. Túlzottan.

- Nagyon haragszol? – lehelte a készülékbe halálsápadtan a nő, megelégelve a túlzottan is hosszúra nyúlt hallgatást. Már megfigyelte, hogy Itachi mostanában elég komor. Mintha a nevetése valójában csak egyszerű álca lenne. De neki nem kell így viselkednie. Ő igazán kedveli, még ha mogorva is, és folyamatosan tőmondatokban kommunikál. Kedvelte akkor is, ha mogorva. – Miért játszaná meg magát? – harapott ajkaiba, kissé összezavarva.  

- Nem, egyáltalán nem – felelte a férfi megnyugtatóan. Tényleg nem érzett haragot. Csak végtelenül csalódott volt és értetlen. Legfőképpen a saját érzéseivel kapcsolatban. – Ez bárkivel előfordulhat. Biztosan nem zavarlak, ha most átmegyek? – kérdezte udvariasan. – Nem szeretnélek feltartani – szabadkozott automatikusan. 

- Nem, dehogy! – nevetett fel Sakura csilingelően, amitől azonnal elszállt mogorva, nyűgös kedve. – Legalább nem fenyeget a veszély, hogy elkap egy medve Inoék házában – nevetett tovább a lány, igyekezve zavarát elhessegetni egy gyenge viccel. – Juj, most le kell tennem! Ez a medve poén, nem volt jó ötlet – fecsegett tovább a lány, mintha nem érzékelné a férfiból áradó feszültséget. Az egy hét alatt sikerült kiismernie annyira, hogy tudja, Itachi nagyon komoly és nagyon elfoglalt ember. Mindig meglepte, hogy mégis tudott némi mosolyt préselni az ajkaira. - Most közutálat tárgyát képezem.

- Értem – szólalt meg a férfi tárgyilagosan. – Úgyis viszek neked egy meglepetést, aminek nyomban neki akarsz majd ugrani – húzta alig látható mosolyra ajkait. Nem nagyon szeretett mosolyogni.

- Mi az? – kíváncsiskodott azonnal.

- Az előbb még a halálodon voltál – emlékeztette a férfi felhorkantva.

- Az mindegy. Szóval mi az? – kérdezett vissza szemöldökráncolva.

- Hn – mondta önelégülten.

- Ó a híres kétbetűs szó. Vajon mi lehet a kód? – hallatszott a halk sóhaj az éterben. – Oké, akkor a kávé készül. Szia! – tette le a telefont Sakura. Itachi arcán egy halvány mosollyal nyomta ki a mobilt, és maga mellé dobta telefonját. Soha nem gondolta volna, hogy valaha ennyire jól fogja magát érezni a kávézóban megismert lány társaságában. Akihez pusztán azért közeledett, mert a barátjához, Uzumaki Narutohoz akart férkőzni. Mégis. Még a túlzottan kifejezés sem elegendő arra, hogy leírja mit érez, amikor Sakura közelében lehet. Amikor figyelhette minden rezdülését, amikor hallgathatta az élményeit. Úgy szívja magába a szavait, mint aki még sohasem beszélgetett egy kiadósat senkivel. Talán ezért érzi magát sokszor fojtogatóan rosszul a közelében. Mert olyanokat tesz, olyanokat mond, amiket ő Uchiha Itachi máskülönben nem tenne. Egyszerűen átveri a nőt. Túlzottan elhúzódott ez az egész dolog, ez az ügy; ő pedig egyre jobban kezdett hozzászokni Sakura jelenlétéhez, a mosolyához, a kávéjához, a gondolataihoz. Azonban Sakura egy fantomképet, egy koholt személyiséget talált vonzónak.

- Ez így nem lesz jó – szorította össze fogait, és belülről próbálta magát lehűteni. Mégis boldog. Várja, hogy lássa, hogy vele lehessen, holott pont a távolság lenne az, amely megoldhatná a problémáját. – Jobban belegabalyodtam ebbe a dologba, mint ahogyan azt vártam. Így nem leszek képes higgadtan dönteni és értékelni. Ch! – nézett maga elé komoran.

Itachi amúgy sem volt az a „vadromantikus” típusú férfi. Többnyire a munkájának, és általa a céljainak élt. Pontosabban azoknak a céloknak, amelyeket a családja ráhagyott. Akár akarta, akár nem. Szabadidejében pedig, ha éppen nem edzett, akkor olvasott. Ha találkozott valakivel és úgy esett a dolog, hogy eltölthettek egy, vagy néhány kellemes estét, nem futamodott meg a dolog elől. Most azonban kissé átalakult a kép. Feltehetően, soha életében nem jutott volna eszébe elhívni a kávézós lányt sehová. Egyszerűen, mert első ránézésre nem volt az esete. Utána, ha fel is figyelt volna rá, szépen megmagyarázta volna magának mennyire nincsen ideje erre az egészre. Most azonban átalakult minden.

- Jól érzem magam, ha vele lehetek – nézett fel a visszapillantóba, és indexét bekapcsolva, lekanyarodott a sztrádáról. A többemeletes lakások és az egyre nyugodtabbá, kihaltabbá váló, zöldövezet felé vette az irányát. Mindazt a békét jelezte, amelyet Sakura nyújtott számára. – Mert olyan embernek ismert meg, amilyen vagyok. Legalábbis olyannak, amilyen az egyik részem – pillantott az ülésen pihenő mobiltelefonra és az alatta pihenő aktatáskára. – Mintha két énem lenne, két személyiségem. Ha Sakurával vagyok, vajon azaz ember lehetek, akivé válni akartam? Vagy egyszerűen csak úgy állítgatom a dolgokat, ahogyan neki jólesik? Én is ahhoz igazítom az aktuális viselkedem, amilyennek ő látni kíván? Ha kedves, udvarlós férfit akar, olyan leszek? Mert ez az aktuális funkcióm? - Ezt nevezik Itachi, átverésnek - duruzsolta magának halkan. - Tudtam, hogy így vágok neki, akkor? Miért érzem ezt a fura zavartságot? Ez szánalmas – zárta le magában a dolgot, nem véve tudomást idegességéről. Pár percnyi körözés után be is ért a nyitott parkolóba. Gyorsan leállította a kocsit, és a DVD-ét előkaparva, kitápászkodott az autóból. Szinte vissza sem nézve zárta le, egy egyszerű gombnyomással a zárat. Még mindig komoran fürkészve az idilli környezetet, felsietett a nőhöz. - Egyszer úgyis lehullik az álca. Akkor is tud majd így nevetni velem? Ha nem azt a túlromantizált Itachit kapja?

 

<---Előző     Vélemények     Következő--->