Úgy döntött, most előbb sétál ki a kávézóból, mint a pincérnője. Gyorsan kikapcsolta az autó riasztóját, és a kocsi ajtaját kinyitva bepakolta iratait a hátsó ülésre. Bár a szélvédőre feltetette a hőt távol tartó fóliát, mégis egy kissé meleg volt a kocsiban. Ujjai gyorsan átpörgették a szerződéseket, beadott pályázatokat, költségvetési kimutatásokat, és örömmel vette tudomásul, hogy mindent megcsinált, amit csak akart. A saját irodájában is ugyanilyen precízen tudott haladni. Miután az iratokat elrendezte a hátsó ülésen fekvő aktatáskában, felemelkedett. Élvezte a kissé hűvösebb levegőt, amely bekalandozott fehér inge alá, végigsimítva bőrét. Majd a fekete sportkocsi ajtaját becsukva, hanyagul nekitámaszkodott az ajtónak.

- Most, vagy soha – gondolta elszántan, és türelmesen várakozva tekintett az ajtó felé. Sakura fel sem nézett a távozó férfira, úgy köszönt el. Nem akart vele szemkontaktust teremteni, ahhoz túlzottan fáradt és ideges volt. Plusz bónuszként még sokkolja magát a folyamatosan pásztázó fekete pillantással is? Ez a köszi, inkább nem kategóriába esett bele.

Szépen összeszedte a kint maradt csészéket, és kisebb tányérokat, amiket gyorsan elmosogatott, majd áttörölte az asztalokat. Kedvetlen és nyűgös volt. Ha pontozni kellett volna a napját egy, egytől tízig beszámozott skálán, azt mondta volna, mínusz ezer. Pontosan lekönyvelte az aznapi bevételt, és a kasszát lezárva még egy pillanatig a pultnál maradt. Gyomra remegett az idegességtől, ujjai jéghideggé váltak. Hallgatta az óra monoton kattogását, az üres, zárás előtti néma csendet. Félt. - Öltöznöm kell, ötöznöm kell! – bátorította magát, hogy egy kis erőt meríthessen a feltörő félelméből. – Kiba – sziszegte maga elé mérgesen, és elszakadva a pulttól a ruháiért indult. A fiú viselkedése, teljesen felzaklatta. A félelem rohadt és lucskos. Rátapad az ember bőrére, és onnantól már nem tudja levakarni magáról. – Mi lesz ha...? Ha ott fog várni? Én pedig megint tehetetlen leszek? – kérdezte magától tompán. - Kiba. Mi történt veled? Soha nem láttalak még ilyennek! – morfondírozott némán, ahogy átöltözött. – Persze, én is egy hülye vagyok! – szidta magát némán. – Mi a fenének foglalkozom egyáltalán Kibával? – húzta fel, fehér vászon szoknyáját. – Megérdemli talán?! He?! Szerintem se, úgyhogy a dolog el is van intézve. – Pufogva illesztette a zöld övet csípője köré, és rácsatolta a szoknyára. – Vagy lehet, hogy nem kellene kimennem? – torpant meg egy pillanatra. – Ó, hogy az a... – harapta el káromkodását. Egy pillanatra megérintette a lábaihoz simuló vásznat, és egy vett egy mély lélegzetet. Mintha ettől az anyagdarabtól remélt volna valamilyen megnyugvást. – Ki fogok menni, és utána hazamegyek. Kiba pedig nem lesz ott! Nem. Ennyi volt a nagy lelki dráma – ostorozta magát, és kötényét az alkalmazottak szennyesére dobva, bezárta szekrényajtaját. Szomorúan nekitámaszkodott a hideg fémszekrénynek. – Hogyan jutottunk el eddig? – tette fel a kérdést, de nem kapott választ. Egy pillanatig még hagyta, hogy a szekrény hidege lehűtse bőrét is. - Nem lesz kint, ne hergeld magad öreglány! Ne ess szét, hétvége lesz, gondolj erre! Most hazamész, és bevackolod magad az ágyadba! – forgatta meg szemeit. – Ezt a hetet...Nem – kezdett neki az újabb gondolatmenetnek -, inkább ezt a napot el akarom felejteni!

Fejben már el is tervezte, hogy először hazamegy, és lezuhanyzik. Utána csinál egy csomag pattogatott kukoricát, és közben felhívja Narutot, hogy ráér-e? Vagy ha nem veszi fel, ír neki egy sms-t. Ha ráér, hozat vele egy üveg szakét, és megnéznek valami dögunalmas filmet, aminek a végére már visítozni fognak a röhögéstől, annyira botrányosan vacak.Ha nem ér rá, akkor átkapcsol a romantika adóra, és néz valami nyálas, gejl, undorítóan csöpögő filmet, vagy valami más, rá kifejezetten károsan ható adót. - Minőségi agysejt rombolás, Sakura módra. - Mert most nem akart gondolkodni, csak lábat lógatni, és pihenni. Vagy inkább aludnia kellene? Hétvégén úgyis Ino elrángatja valahova. Legalább pénteken kipihenhetné magát. - Na, jó a popcorn marad, a vígjáték marad, Naruto pedig remélem, hogy át tud jönni – szusszant egy nagyot, próbálva nem foglalkozni az idegességgel, amely még mindig benne terjengett. Komótos léptekkel elindult kifelé, folyamatosan igyekezve visszafojtani félelmét. - Csak lépkedj Sakura! - Szerencsére már egy kicsit lehűlt a levegő, így nem fenyegette annak a veszélye, hogy megfullad a nyári hőségben. Tekintete még egyszer végigsiklott a kávézón, de mindent rendben talált. – Galéria, kassza kész. Egy mécses sem ég, szóval a helyet felgyújtani nem fogom. Oké, akkor riasztó. - Nagyot szusszanva lépett ki az ajtón, és egy pillanatra döbbenten megállt, amikor meglátta az ajtó előtt várakozó férfit. A kocsiját támasztotta karba font kezekkel, és folyamatosan őt nézte. Sakura úgy tett, mintha nem venné észre az őt figyelő tekintetet.

 - Mi a fenét keres még itt? – idegeskedett a lány, miközben bezárta az ajtót.

- Úgy tűnik, mégsem a könnyebbik fajta – nyomott el egy sóhajt magában Itachi. – Hazavihetem? – kérdezte lágy hangján, amikor a lány megfordult, és összeakadt a tekintetük. A smaragd szempár egy pillanatra hatalmasra nyílva meredt bele a hideg szénfeketékbe. Sakura szemöldökeit összeráncolva bámulta tovább a férfit enyhe értetlenséggel. – Mi? Hogy haza?! Miért akar hazavinni?

- Köszönöm, de nem szükséges – utasította vissza udvariasan, mintha csak egy vendéggel beszélne, miután magához tért döbbenetéből. - Mert az is! Egy vendég. Egy kellemetlen vendég. – Táskáját kipattintva bedobta a kulcsokat, és kicsit ideges, darabos mozdulatokkal előkotorta napszemüvegét. Itachi egy félmosolyra húzva ajkait, finoman ellökte magát a kocsitól, és kinyitotta az anyósülésnél levő ajtót.

- Örülnék, ha a tolakodó fickó nem találná meg újra – mondta még mindig gyengéden. Sakura egy pillanatra megtorpant, és hitetlenkedve rámeredt. – Ez a férfi, eddig egy nyamvadt „Jó napoton”, és a „Finom volt a kávén” kívül, még egy szót sem szólt hozzám. Ja, de ma. Amikor éppen majdnem kirúgatott, ezzel a kedves kis gesztusával előre is elintézve, hogy húsz évvel kevesebbet éljek – heccelte magát a lány.

- Ön legalább olyan tolakodó, mint a délelőtti vendég – csúszott ki az ajkain, majd észbe kapva elhallgatott. A feszült csend, nyomasztóan telepedett közéjük. - Végül is lehet, hogy tényleg segíteni akart? Akkor meg nem kellene ügyet csinálnom abból, hogy így felajánlja, hogy hazavisz. Bár elég érdekes, eddig nem is beszélt velem – hezitált, és zavarában visszadobta a napszemüveget a zöld táskába. – De most nyűgös vagyok. A fürdőmet, és a popcornomat akarom, és az agyromboló TV csatornámat! Nincs kedvem még jópofát vágni az udvarias köreihez!

- Rendben – biccentett a férfi, egy kedvesnek szánt mosollyal. – Semmiképpen sem szeretném, ha tolakodónak érezné a társaságomat – hajtotta be az ajtót. – További szép estét! – köszönt kimérten, és elindult, hogy megkerülje az autót. – Hát, ez most nem egészen úgy sikerült, ahogyan akartam – konstatálta kudarcát Itachi. – Akkor legközelebb.

Sakura még mindig tanácstalanul nézte a férfit, majd az autót. – Csak segíteni akart. Úgy tűnik, a maga kellemetlen módján, ki akart húzni a bajból. Nem lehetek ennyire tapintatlan! Azért, mert most megengedem, hogy hazavigyen, még nem szükséges, hogy rendszert csináljunk belőle, és így...Udvarias is vagyok.

- Várjon, kérem! – sütötte le hosszú pilláit Sakura, majd bátran felvetette a fejét, és rámosolygott az idegenre.  – Nagyon örülök, hogy felajánlotta – mosolygott rá bátrabban, és kicsit megvakarta tarkóját. Ezt a szokást teljesen átvette Narutotól. Itachi arca bár nem tükrözött döbbenetet, valójában örömmel hallotta a választ. Egyrészt mert úgy érezte, legalább egy kicsit sínre került a dolog, másrészt tényleg nem tetszett neki a féltékeny férfi viselkedése. – Még a végén kiüt a nyeregből, amiben még benne sem vagyok – ironizált önmagán -, de ha az esélyt is elüti, az a lehető legrosszabb felállás. A nők, meg nők. Nem tudni, hogy reagál. Lehet, hogy visszamegy hozzá. Még nem ismerem annyira, hogy ezt el tudjam dönteni. Bár, elég karakánnak tűnik krízishelyzetekben – húzta halvány mosolyra ajkait, és be kellett ismernie tetszett neki a lányban, ez a határozott vonás. Kinyitotta Sakura előtt az ajtót, és figyelte, ahogy kissé tétovázva beszáll, és futólag körbepillant autójában. A finom bőrülés lágyan fogadta magába a lány testét, aki egy pillanatra nem kapott levegőt a kocsiban felgyűlt melegtől.

- Bekapcsolom a légkondicionálót. Remélem, nem fogja zavarni? – villantott rá egy félmosolyt a lányra, aki bekapcsolta övét.

- Nem, dehogy! – feszengett tovább az ülésen, görcsösen szorongatva az ölében tartott táskát. Feszült, néma csend telepedett közéjük, ahogyan a férfi beindította a kocsit, és a visszapillantókba lesve, kikanyarodott a járda mellől. A bénító, néma csend, pedig csak fokozódott közöttük. Sakura folyamatosan az ablakon bámult kifelé, mintha valamilyen újdonságot fedezhetne fel a már sokszor látott utcákon.

- Merre induljak? – kérdezte Itachi halkan, próbálva oldani a feszültséget. Sakura kissé meglepetten tekintett rá, majd egy mosolyt erőltetve ajkaira, kitekintett a szélvédőn.

- Bocsásson meg, elkalandozott a figyelmem. Itt forduljon jobbra – biccentett fejével a lány, nyomatékosítva szavait. Sakura nem lakott messze a kávézótól, igazából gyalog is egyszerűen eljutott odáig. Talán csak húsz percre lehetett a lakásától. Ahogy kiértek a város központjából gyorsan elhadarta az egyszerű útvonalat. – Utána a nagy kereszteződésnél menjen balra, és utána csak végig egyenesen, amíg kiér a zöldövezeti részbe. Nyomban az első ház lesz. – A talán ötperces út alatt, nem beszéltek egymással. Egyszerűen nem volt mondanivalójuk egymásnak. Itachi egy pillanatra eltűnődött azon, hogy vajon mennyire tette helyesen, hogy hazahozta a lányt. Lehet, hogy még várnia kellett volna? - De ennél jobb alkalom talán soha nem fog adódni.

- Megérkeztünk – nézett ki a lány, és fellesett a bérház második emeletére, ahol lakott.

- Keresek helyet, ahol kitehetem - mondta Itachi, teljesen feleslegesen, de még a felesleges mondatok is többet értek, mint a hideg hallgatás.

- Nem szükséges! Gyorsan kiszállok, és már mehet is tovább, nem akarom feltartani – hadarta gyorsan Sakura, hogy minél hamarabb megszabadulhasson a férfitól.

- Ugyan – vonta meg a férfi a vállát. – Nem tart fel, szívesen teszem. – Bár mind a ketten tudták, a lány szavai miért hangzottak el, Itachi úgy döntött, nem vesz róluk tudomást. - Kellemes helynek tűnik – villantotta körbe tekintetét a férfi, ahogy végre talált egy parkolóhelyet az utca végén, ahol kényelmesen megállhatott. Az úttestet végig fák, és a járda szélén futó hosszú korlátra szerelt, gyönyörű színekben pompázó virágládák díszítették. Nagyon meghitt, idilli kis hely volt. Látszott, hogy a házakat is nemrégen újították fel, mivel a falak színe narancs és barack színekben játszott. Mindent összevetve Itachinak tetszett a látvány. Még ha az ő ízlésének túlontúl tarka is volt. – Nagyon gyorsan ideértünk – hagyta el ismét egy felesleges mondat Itachi száját. – Még életemben nem beszéltem ennyit a semmiről – nyugtázta kelletlenül a férfi. Itachi az övét kikapcsolva, az ajtónyitó gomb után nyúlt.

- Nagyon köszönöm, hogy elhozott – mosolygott rá egy kissé felszabadultabban Sakura. Most már tudta, hogy pár perc és kiszállhat ebből a nyomasztóan nagy, és kényelmes autóból. – Most mi legyen? Nem akarom, hogy feljöjjön! – hezitált magában, ahogy kikapcsolta övét. - Oké, terelek. Ügyes vagyok, és kidumálom magamat – hozta meg döntését a lány, és ez elszántabbá tette. Itachi fürgén kipattant a kocsiból, és az autót megkerülve, kinyitotta a lánynak az ajtót. Sakura csak ámult, hogy az eddig kellemetlenkedő, két szavas mondatokban kommunikáló alak, hirtelen átvedlett igazi úriemberré.

- Milyen meleg a keze – lepődött meg egy pillanatra Sakura, ahogy jóleső borzongás öntötte el a férfi érintése nyomán. Eleve attól sem tudott magához térni, hogy tetszett neki ez a meleg kéz, ami biztonságot sugárzott magából. A megmentőjét látta benne? Vagy egyszerűen csak élvezte ezt a finom stabilitást nyújtó érzést? Képtelen volt eldönteni, de egyáltalán nem örült a reakciónak. Zavartan lepillantott a sötétkék aszfaltra, és kiszállt a kocsiból.

- Szép a dekoltázsa – siklott Itachi pillantása egy kissé lejjebb, amikor a lány nem figyelt rá. Gyorsan felpillantott, nehogy a lány észrevegye, hogy figyeli. - Ha bármikor szeretné, hogy elhozzam – nézett mélyen a lány szemeibe -, nyugodtan szóljon. - Sakura nyelt egyet, és kezét óvatosan kihúzta a férfi tenyeréből.

- Jó, úgy lesz – bólogatott zavartan, de aztán egy ideges mozdulattal eltűrte haját a füle mögé. Itachi figyelte a nő mozdulatait, és várta a válaszát. A gesztusaiból olvasva, látta rajta, hogy kényelmetlen a szituáció neki, és Itachi egyáltalán nem örült a fejleményeknek. Egyáltalán nem akarta, hogy rosszul érezze magát a lány a közelében. Nagyon finoman, mutatóujjával a nő álla alá nyúlt, és felemelte a sápadt arcot. Egy csodálkozó smaragd szempár nézett rá.

- Tudom, hogy most a legutolsó dolog, amit kíván magának, hogy itt álljon, és velem beszélgessen. – Nahát, erre egyedül jöttél rá?– savazódott magában a lány, majd fogai közé véve alsóajkát, morzsolgatni kezdte azt. Figyelte, ahogy a férfi vesz egy mély lélegzetet. – A nők szeretik a lelkizést – gondolkodott magában, Itachi.  

- Erről szó sincs – tiltakozott azonnal Sakura. Nem tudott jól hazudni, így pillantását nyomban félrefordította, mire a férfi csak lágyan elmosolyodott.

- Nem akartam kirúgatni – közölte vele szemrebbenés nélkül a férfi. – De láttam, hogy nem boldogult, és csak úgy érhettem el, hogy eltűnjön, ha magára is ráijesztek. Így hitelesebb volt. Verekedést meg nem kezdeményezhetek egy kávézóban – mosolyodott el szárazon, mire a lány döbbenten elnyitotta piros ajkait. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy ez a férfi bárkivel is verekedésbe bocsátkozna. Nem mintha puhánynak találta volna, sőt. Igazából még nem is nézte meg egyszer sem. Ő a kellemetlen alak volt, és kész. Nem nézeget olyanokat, akik számára nyomasztóak.

- Nem szoktam ilyet tenni – figyelt fel újra a férfi szavaira -, de nem akartam, hogy a legkedvesebb pincérnőmet háborgassák munka közben – simogatta meg hüvelykujjával Sakura alsó ajkát. A lány megmukkanni sem tudott, annyira látványosan bókolt neki a férfi. – Bókol. Nekem. Ő – meredtek tágra szemei, ahogy gondolatai darabosan eljutottak agyáig, hogy felfoghassa.

- Tényleg köszönöm a segítséget – lágyultak el a vonásai. – De remélem, nem kell már félnem tőle – mosolyodott el zavartan, arcára pici pír kúszott fel, saját vallomásától. Itachit meglepte ez a közvetlenség, így vette a bátorságot, és a lányt elengedve rámosolygott.

- Akkor hagyom is pihenni – szólalt meg lágy hangon. – Hétfőn találkozunk – fordított neki hátat, és Sakura azt vette észre, hogy pillantása önkéntelenül is lesiklik a férfi formás fenekére. – Jézus! – pánikolt be, amint észrevette magát. – Ezt így azt hiszem, nem kéne csinálnom – és arcára még vörösebb árnyalat kúszott fel. 

- Igen, viszontlátásra ő... – akadt meg egy pillanatra, ahogy tudatosult benne, hogy fogalma sincs róla, mi a férfi neve.

- Itachi – pillantott fel rá, ahogy az ajtót nyitotta. A lány mosolyogva bólintott, és táskáját vállára kanyarítva, sokkal bátrabban nézett rá.

- Itachi-san – fejezte be a mondatot. – Én Sakura vagyok – válaszolta öntudatosan.

- Tudom – villantotta rá ragadozó mosolyát, és beszállt a kocsiba.

Egyikük sem vette észre az őket figyelő árgus tekintetet.

 

***

Kabuto amint megérkezett a szállodába és az előre lefoglalt szobájába, azonnal ledobta a táskáját, és elsétált zuhanyozni. Már undorodott magától a ráragadt izzadtságtól, és portól, amely szinte külön réteget képezett bőrén. Ruháit levetette, és a fürdőben található szennyes tartóba tette. Szemüvegét a tükör alá szerelt polcra helyezte, majd fürge mozdulatokkal hosszú, ezüstszőke haját felcopfozta. Visszasétálva a szobába, gyorsan előtúrta táskájából tusfürdőjét, mert azt elfelejtette magával vinni, és visszalejtett a kicsi fürdőszobába. A helyiség nem volt nagy, de a zuhanykabin, a mosdó és a térelválasztóval elbarikádolt mellékhelyiség tökéletesen elfértek benne. Egy fáradt sóhajjal lépett be az akril zuhanytálcába, és maga után behúzva a tejszínű tolóajtót, megnyitotta a csapokat. Egy pillanatig lehunyt szemmel állt a ráömlő vízcseppek alatt, amíg eltalálta a megfelelő hőfokot, majd igyekezett kiüríteni elméjét, hogy megtisztítsa gondolatait az őt aggasztó, zakatoló gondolatoktól. Egy kicsit félre kellett tennie a feladatot, hogy utána teljes gőzzel rákoncentrálhasson, és maximálisan helytállhasson. Nem követhetett el hibát, és egy szétszórt, dekoncentrált Kabuto, semmit nem tehetett az ügy előremozdítása érdekében. Így inkább várt. Egy nap, nem jelentett semmit.

Mint profi tudta, hogy először is pihenésre van szüksége, és utána arra, hogy sikerrel felderítse a területet. Majd be kellett illeszkednie a felfedezett enteriőrbe annyira, hogy senki ne fogjon gyanút a személyét illetően. Mindig így dolgozott. Pont mint egy kaméleon, aki beleolvadva a környezetébe nem keltett feltűnést, csak akkor, amikor felfedte magát. Vagy mint egy árnyék, amely megbújik a falak mentén, és szinkronban mozog annak gazdájával, elrejtve jelenlétét. De amikor elszakadt az árnyéktól, és kilépett belőle...Az áldozatának már mindegy volt. - Hiszen az emberekkel olyan könnyű elhitetni, hogy ugyanazért lelkesedünk, és ugyanazt akarjuk, mint ők. Olyan könnyű félrevezetni őket. - A zuhanyrózsából lágyan permetező cseppek szóródtak szét bőrén, majd csillogó gyémántokként gördültek végig a fehér, tusfürdőtől habos felületen.  

Élvezettel sikálta le magáról a vonatúton rátapadt izzadságot, hogy tisztává varázsolja testét. A finom mentát, és citrus kivonatot tartalmazó tusfürdő kellemesen bizsergette fáradt tagjait, szinte újult erővel pezsdítette fel vérkeringését. Elmerengve figyelte, ahogy a hab elnyelődik a lefolyóban, benne pedig megfogalmazódott az első lépése.

- Egy nap pihenés, utána felderítés és beépülés. – Egy nap pihenőnek elegendőnek kellett lennie ahhoz, hogy kifújhassa magát. A forró pára veszettül gomolygott ki a félretolt ajtó mögül, ő pedig az egyik kikészített fehér törölközőt elvéve áttörölte magát, majd derekára csavarva a puha frottír anyagot, felvette a szemüvegét. Ajkait elhúzta, amint felfedezte, hogy a párának köszönhetően nem lát semmit. Így rögtönzött kendőként törülközőjét használva lemaszatolta a rácsapódott páracseppeket. – Végre látok – mordult fel, amikor újra feltette. Gyorsan rendelt magának valami ennivalót a szobaszervizen keresztül, és elgondolkodva leült az ágya szélére. Már türelmetlenül várta, hogy másnap nekikezdhessen munkája kivitelezéséhez. Mert ha minden jól megy, akkor képes lesz rá, hogy ügyesen beférkőzve a bőrük alá, rájuk erőltethesse az akaratát. Pontosabban, elég lesz csak egy ember is a dologhoz. Nem kellett más, csak idő, és megfelelő szervezés. Hajából kihúzta a hajgumit, és ujjaival hátrafésülte rakoncátlan tincseit.

- Persze, az Uchiha már itt van. Itachi-san is ráállt az ügyre, ahogyan ismerem – terült el a puha ágyon, és sötét szemeivel a fehérre mázolt plafont pásztázta, majd az arra rákandikáló, elhaló napsugarakat, ahogyan narancsos-vöröses fényükbe öltöztették a meztelen falakat. – De holnap, úgyis meglátogatom, és nekikezdek a feladat végrehajtásához. Biztos stratégiát nem tudok előre kidolgozni, a helyzet majd adja magát. De az biztos, hogy a fiú bizalmába rendkívül könnyű beférkőzni. Utána majd meg kellene győznöm a barátait is, közben gondosan kerülve az átkozott Uchihát. Még a végén lebuktatna.

Fél szemmel rásandított az éjjeli szekrényen várakozva ketyegő órára. Idő volt. Most kellett keresnie az összekötőt. Felemelkedett az ágyról, és a fehér padlószőnyegre hajított táska zsebéből előkotorta a mobiltelefonját. Gyorsan megtalálta a keresett számot. A mobilt a füléhez emelve, elsétált a szálloda ablakához. Odalent a forgatagban figyelte az utcán haladó embereket, a kutyájukat sétáltató, és traccsoló öreg nénikéket. A bevásárló szatyorral, vagy kosárral egyensúlyozó anyukákat, a bicikliző gyerekeket. Minden üde és színes volt számára ebben a városban. Túlzottan színes.

- Nos? – szólt bele ridegen a telefonba. – Sikerült teljesíteni a tervet? – Egy pillanatot várt, majd folytatta. – Értem, és merre mozog? – Figyelmesen hallgatta a vonal végén felcsendülő hangot, majd ajkait gonosz mosolyra húzva, nekivetette vállát az ablakkeretnek. – Értem. Merre van ez a kávézó? – Le sem kellett írnia, azonnal megjegyezte az útvonalat. Ugyanis itt volt a közelében.  – Szóval egy lány. A lakás? – Némán bólintva, ajkai még elégedettebb mosolyra húzódtak. – Maradj rajtuk! Nem vehetik észre, hogy követed őket. Szép munka! – dicsérte meg beosztottját, és egy laza mozdulattal kinyomta a telefont. Így legalább egy darabig el tudta kerülni az Uchihát. Itachinak nem kell tudnia róla, hogy a városban van. - Legalábbis egy darabig. – Vigyorodott el kegyetlenül.

 

***

Naruto kissé duzzogva ült az edzőterem udvarán, és a rendezkedő férfit figyelte. Látta, hogy Sakura többször is hívja a mobilján, de nem tudta felvenni. Majd végül kapott egy sms-t a lánytól, hogy ha este ráér menjen át, mert rengeteg mesélni valója lesz. Hát mit ne mondjon, a helyzet úgy állt, hogy neki is lesz mondanivalója, de sajnos nem ma este.

- Csak pár hétről van szó, de mindenképpen meg akarom találni a hölgyet, mert vissza akarom hozni az edzésekre, hogy segítsen neked felkészülni a versenyre – vette hátára Jiraiya a táskáját. Csak néhány fontosabb holmit vitt magával, amelyek elengedhetetlenül szükségesek voltak a számára. Mint a pipája, a pipa dohánya, a kedvenc szakés kancsója, amiben néha kimérve kérte a finom nedűt, hogy utána abból fogyaszthassa a tagjait átmelengető alkoholt, olykor egy szép vagy kevésbé szép hölgy társaságában. A kék szemek megrovóan figyelték minden egyes apró mozdulatát.

- Ez a Tsunade – morogta Naruto, még mindig haragosan. Hangja elmélyült visszafojtott indulatától.  – Tényleg annyira jó? – mordult fel a fiú, és egyszerű fekete hakamájában törökülésben figyelte a férfit. Nem vett kimonót, mert túlzottan kimelegedett az edzésben, és a rátapadó fehér ing csak zavarta volna a mozgásban.

- Az egyik legjobb – vigyorgott rá elégedetten Jiraiya. – Rengeteget tanulhatsz tőle, ha ügyes vagy és figyelsz – bökött a fejére a fiúnak. Naruto még mindig morgolódva pillantott végig a férfin.

- De pont most? Miért ilyen hirtelen? – akadékoskodott a fiú.

- Túl sok a kérdés, de már te is rájöhettél volna, hogy a válogatók miatt hívom meg. Most július van, úgyhogy lesz elegendő időnk a felkészülésre – vakargatta meg az állát eltűnődve. – Ha elő tudom keríteni – tette hozzá nevetve. - Az egyik ismerősöm említette, hogy a közelben van.

- Akkor nem maradsz a Csillagünnepen sem? – vonta fel szemöldökeit a fiú.

- Nos, ezek szerint idén kihagyom – rántotta meg a vállát Jiraiya. – De a március hamarabb elérkezik, mint hinnéd! – jelentette ki mindent tudó arccal.

- Március? Akkor minden marad a régiben? – vetette fel fejét.

- Oh! Nem mondtam volna? – kacagott fel öblös hangján. Naruto csak megforgatta a szemeit, és egyik könyökével bal térdére támaszkodva, durcása csípőre tette szabad kezét. - A bírák nem változtattak, bár hallottam én is, hogy akarnak. De végül a Fehér Nap mellett maradtak. Egyrészt, mert akkor sokan érkeznek a városba. Másrészt meg – vakargatta meg állát, és gondolataiba temetkezve elmerengett -, ó mert megszokták és kész – kacagatott fel.

- Oké, mire kell figyelnem? – fújta ki a levegőt a fiú.

- Semmire, csak a szokásosra. Takarítás, viráglocsolás, pázsitnyírás, illetve az egyik ismerősömnek felajánlottam, hogy meglátogathat bennünket, ha úgy gondolja. Ő még lehet, hogy betoppan a napokban, szóval légy vele kedves, mert ő nagyon különleges.

- Rendben – sóhajtotta Naruto. – Azért ha lehet, ne költsd el az összes pénzedet, mert nem küldök utánad egy petákot sem – kiabálta a távolodó férfi után, aki lassú léptekkel elindult a kijárat felé.

- Pont olyan fösvény vagy, mint Sakura – kiabálta vissza Narutonak. – Eltiltom tőled azt a lányt! – fenyegetőzött játékosan, de mind a ketten tudták, hogy nem gondolja komolyan. Naruto kissé összeszoruló szívvel figyelte mestere távolodó alakját. Bár nem akarta bevallani magának, de már most hiányzott neki a perverz, folyamatosan viccelődő mester. Egy kicsit mintha eltűnt volna az a rengeteg élet és fény, amelyet maga körül árasztott. Ha elment, és magára hagyta, túl nagy lett a csend. A feszítő egyedüllét csendje, ahol nincs más csak a magány. Legalábbis Naruto így érezte. Hiába mondták neki, hogy hasonlít mesterére, nélküle üresnek érezte a napjait. Fájdalmas hiányán, egyedül Sakura volt képes könnyíteni, de most nem tudott átmenni a lányhoz, mert megígérte Leenek, hogy segít neki az új technikája kifejlesztésében. Mielőtt felemelkedett, még visszapillantott az immáron üres udvarra. Csak a sziklakerteken csordogáló szökőkutak lágy morajlása, és az énekes madarak élénk csicsergése töltötte be a teret. Pedig hallotta, ahogy Jiraiya kacagása, még sokáig visszhangzik a kertben. Hangjának öblös játékát visszaverte a lemenő nap összes, apró sugara. Majd távolodó alakját elnyelte a távolság, és hangját magával sodorta a lágyan táncoló esti szél. Talán a hang, amit Naruto sokáig hallott visszaverődni a fák között, már csak az emlékeiből táplálkozó kis foszlány volt, amit meg akart tartani magának.

 

***

 

Sakura pokrócába burkolózva ült a kanapén, és üres tekintettel meredt a képernyőre. A pattogatott kukoricákkal teli tál már az ölében feküdt. Rápillantott az asztalon szobrozó telefonjára, ahol már várta Ino sms-e.

 

Ideges sóhajjal dobta vissza a telefont a helyére, és fejét hátrahajtotta a kanapé díszpárnáira. Már alig várta, hogy Naruto megérkezzen, és elmesélhesse a mai napját. Belemarkolt a tálba, és magába tömött egy adag kukoricát. Végül nem bírta idegekkel a romantika adót, és miután fél órán keresztül kapcsolgatta az adókat, egyiken sem találva értelmes műsort, inkább kikapcsolta a zajládát. Így nyomasztó gondolatai egyre inkább megszállták. Nem akart velük foglalkozni, főként nem az egy személy körül csoportosuló aggodalmaival. Ez az ember nem volt más, mint Kiba. Ennyire félreismerte volna ezt a férfit? Hiszen fél évig együtt voltak. Talán itt látszik, hogy sokszor még az idő múlása sem elegendő ahhoz, hogy igazán kiismerhessen némely személyeket.

Igazából hihetetlenül rosszul esett neki az aznapi húzása, és egyszerűen nem tudott napirendre térni felette. Soha, de soha nem viselkedett így vele. Hiszen ő tudja a legjobban, hogy mennyire sokat jelent neki Naruto. Mint barát, mint testvér. Nem volt testvére, de ha lenne, olyat kívánna amilyen a folyton vigyorgó szőke. - Bár, nem annyira a vértől függ ez, úgy érzem – fúrta bele magát a háta mögé dobott puha párnákba. De, ha még nem lenne így is elég bonyolult a helyzet, akkor az élet tovább csavart rajta egyet, és az útjába sodorta őt. Itachit.

Bár vele sem akart foglalkozni, egyszerűen nem tudott nem tudomást venni a látványos udvarlásáról. – Nyomulás! – horkantott fel Sakura, és egy újabb szem kukoricát elcsenve a tálból csócsálni kezdte. Igazából hízelegnie kellene az egész helyzetnek, hiszen a „Kellemetlen”, valljuk be nem rossz pasi. De akkor is, most történt ez az egész Kiba ügy. Nem akart még egy újabb csalódást, egy újabb veszekedést. Egy újabb szakítást.

Megfordult, és az ablak elé lógatott lila árnyékolót megemelve, kilesett rajta. De a fiút még mindig nem látta sehol. Az utcán már a lámpák vakon izzó szemei ontották magukból hideg fényüket, ezzel elűzve a körülöttük ólálkodó sötétséget. Merengéséből telefonjának vad villózása, és zúgása verte fel. Üzenete érkezett.

 

Elszontyolodva tette vissza a telefont az asztalra, és frusztráltan sóhajtva félretette a kukoricát. Elsétált a hálószobája felé, hogy felvegye a pizsamáját, és ágyba bújva olvasson valamilyen könyvet. Holnap ezek szerint meg kellett jelennie a Csillagünnepen. 

 

<---Előző     Vélemények     Következő--->