A mindig élettel teli fiú, szinte berobbant Ichiraku éttermébe, ahol a város legfinomabb ramenjét fogyaszthatta el az ember. Hatalmas vigyorral ült le a fehér sapkás férfival szemben, és rákönyökölve a pultra intett neki egyet.

- A szokásos? – nézett fel a férfi az újságjából, és visszamosolygott törzsvendégére.

- Ahogy mondja – csapott a pultra, hogy nyomatékosítsa szavait. A frissen gőzölgő tészta illata betöltötte az éttermet, belekúszva a jelenlevők orrába, és beleivódva ruháikba. Sasuke néma megvetéssel pillantott a hiperaktív fiú felé, de nem engedte meg magának azt a luxust, hogy arcának akár csak egy izma is elárulja reakcióját. Egyáltalán az is bosszantotta, hogy bosszantja az ismeretlen szőke hajú fickó. Már több mint egy hete volt a városban, és ezt a helyet kedvelte meg a leginkább bolyongásai közepette. Míg bátyja többnyire a szemben levő kávézóban tartózkodott, ő inkább előnyben részesítette a pici éttermet, ahol megbújhatott a figyelő tekintetek elől.

- Mi újság az öreggel? – fordult Ichiraku Naruto felé.

- Mi lenne! – sóhajtott fel bosszúsan a fiú, és beletúrt szőke fürtjeibe. – Mint mindig hozza a formáját – morgolódott, és legyintett egyet, jelezve, hogy ejti a témát. Nem volt kedve Jiraiyáról beszélgetni. Pokolian mérges volt rá, hogy egyáltalán elment arra a flancos megnyitóra. – Hé Ichiraku! Készül a ramenem? Ma nagyon lassú vagy – mozgolódott a széken, és kezével ütemesen dobolni kezdett a sima pulton.

- Vagy inkább te vagy türelmetlen? – forgatta meg szemeit a férfi. Naruto csak morgott egyet válaszképpen. – Mondd meg az öregnek, hogy ha lehet, majd nézzen be hozzám, már régen beszéltünk – tette hozzá, miközben elővett egy tálat, és szépen kimerte a fiúnak a csontlevet majd bele a tésztát, és végül felékesítette a feltéttel. Naruto szerette a zöldségeket. Így a tojás mellé, néhány egyszerűbb zöldséget is tett meg egy kis hagymát a hal mellé.  

- Köszönöm mester! – nevetett rá a fiú incselkedve, Ichiraku pedig felkuncogott. Naruto nagy lendülettel látott neki a gőzölgő ételnek, és pálcikáira felpödörve a hosszú tészta szálakat, önfeledten falta kedvenc levesét. Hangos szürcsölése betöltötte az éttermet. Most nem voltak bent sokan, csak ketten. De a két jelenlevő nem vett tudomást egymásról. Sasuke nyugodtan szürcsölgette az ebéd utáni teáját, és a helyi újságot lapozgatva igyekezett elfoglalni magát. Naruto szinte rekordidő alatt befalta a ramenjét, és éppen azon töprengett, hogy eszik még egy tállal, amikor kiszúrta az ismeretlent a sarokban. A fekete hajú és rendkívül sápadt bőrű fiú, komor hallgatásba burkolózva ült a helyén, szinte beletemetkezve a kezében tartott újságba. A lapok finoman megroppantak, ahogyan hajtott egyet, hogy folytathassa a megkezdett cikket. Fogalma sem volt róla, miről szól a cikk, amit olvas, igazából nem is érdekelte. De kommunikálni nem volt kedve, így inkább kerülve a szemkontaktust belebújt az újságba.

Sasuke érzékelte a felé forduló figyelmet, de úgy döntött nem vesz tudomást az őt bámuló fekete pólós fiúról. Elnyomva fáradt sóhaját rendezte arcizmait, és minden figyelmét az előtte hangyaként futó betűkre fordította. Egy pár pillanatig dermedt csend ereszkedett az étkezdére, mire Naruto szemöldökráncolva Ichiraku felé fordult.

- Ez ki? – bökött el evőpálcájával a válla felett, az idegen felé. – Még soha nem láttam erre – tette hozzá, és ujjai között finoman játszadozni kezdett a pálcával. Ichiraku csak megvonta a vállát.

- Nem ismerem. Nem beszéltem még vele soha – fonta össze vaskos karjait, és nekitámaszkodott a mögötte levő pultnak. A hosszú, fehér kötény vakítóan feszült pocakos alakján. Itt-ott díszítette néhány halvány pecsét, de Narutot egyáltalán nem zavarta. Innen tudta, hogy Ichiraku maga főzi meg az ételeket, vagy ha nem is maga, de legalább részt vesz benne, felügyeli azoknak az elkészítését, és ezért olyan finomak. Ő pedig teljesen megbízott Ichiraku ízlésében.

- Aha – nyugtázta Naruto elmerengve, és bekapta az egyik pálcika végét. Szemei sarkából az ismeretlen felé sandított, és érdeklődve méregette. – Még új lehet itt. Lehet, hogy nincsen egy barátja sem! – gondolkodott el, és egy pillanatra megsajnálta az idegent. Mindig érdekelték az új emberek, akik Konohába jöttek. Szeretett velük beszélgetni, mert közben talált olyan embereket is, akik később a barátaivá váltak. Olyan emberekké, akik értékesek és különlegesek a számára. - Mint például Gaara – mosolyodott el lágyan. Nagyon szerette a zárkózott, mogorva vörös hajú fiút. Ez az idegen, pedig ráemlékeztette. Nem tudta pontosan megmondani miért, de valamiért hasonlított rá. 

- Hé! – intett felé egy váratlan elhatározással. Sasuke először észre sem vette, hogy a fiú neki szólt. Megpróbált tudomást sem venni a hangoskodó szőkéről, aki megzavarta nyugodt sziesztáját. – HÉ! – szólt ezúttal oda erélyesebben Naruto. Erre a fiú már felemelte hideg szemeit, és rápillantott a vigyorgó szőkére. – Mi a fenét akarhat? – szitkozódott némán, és nem tette le az újságot.

- Kérsz egy tál rament? – szegezte neki azonnal a kérdést Naruto. Sasuke enyhe döbbentséggel meredt a fiúra. Meghökkenve nézte továbbra is, bár arcizmai meg sem rezdültek. Csak szempillái rezzentek meg egy pillanat erejéig. – Egy tál ramen? – kérdezte magától, mintha csak nem értené a szavak jelentését.

- Hn – válaszolta önkéntelenül. Naruto szemöldökráncolva nézett a fekete szemű fiúra.

– Mit dörmögsz? Ne haragudj, de nem értettem! – kiabálta át neki, bár egyáltalán nem lett volna szükség arra, hogy megemelje a hangját. – Szegény! Lehet, hogy valami halláskárosult – sajnálkozott Naruto némán. Sasuke szemei hatalmasra tágultak, és megdermedt.

- Ilyen sértést! Ezt a határtalan pofátlanságot! – szorította ökölbe kezeit, de azonnal ellazította megfeszülő izmait. – Köszönöm, már ebédeltem – szólalt meg hűvösen, elutasítva a meghívást, és tekintetét visszafordította az újság felé.

- Ennek meg most mi a baja? Nem én tehetek róla, hogy nem tud beszélni – gurult dühbe az Uzumaki azonnal. – Rendben, de nem tudod, mit hagysz ki – morogta neki, és visszafordult Ichirakuhoz.

Sasuke rá sem nézett a fiúra, továbbra is az újságot olvasta. Bár semmilyen érdekes hírt nem talált benne, azért makacsul olvasta a fekete betűket. Pedig gondolatai teljesen máshol jártak. Bátyján és az üzlettársain. Egyiküket sem kedvelte, nem is értette, hogy Itachi hogyan képes félrerakni az ellenszenvét irányukban. Neki nem sikerült volna. Bár, ahogyan Itachi szokta mondani, ha valamit nagyon meg kell csinálni, akkor meg kell csinálni, nincs apelláta. - Valószínűleg igaza van. - Utálta belátni a tényt, de Itachi elég jó csapatjátékos volt, és mindig tudta éppen miért van szüksége egy emberre. Mindig tudta, hogy az együttműködés megteremtésével, milyen előnyöket kovácsolhat magának. Bár már néhányan érdeklődtek az újonnan nyílt dojo iránt, az emberek többsége még mindig a régi, megszokott helyre szeretett járni. Nem is értette, hogy bátyja miért pont őt akarja megtenni az itteni edzőterem mesterévé. Ő még nem állt olyan szinten, hogy mester lehessen.

- Vagy csak a kötelezettséget nem akarom vállalni, ami ezzel jár? Lehetséges! – Pillantása akaratlanul is visszakalandozott a szőke fiúra, akik már második tál ramenjét fogyasztotta. Jó kedvűen nevetett rá a vele szemben támaszkodó férfira, és pálcikáját folyamatosan csattogtatva, pörgetve magyarázott. Nem zavarta a néha szétfröccsenő leves, ami heves mozdulatai nyomán szétcsapódott a fehér pulton.

Csak az élénk gesztusokat figyelte, mintha ez a fiú egy folyamatosan fortyogó, és robbanni készülő vulkán lenne, amely lüktetett a benne rejtőző energiától. De ugyanakkor számára pont emiatt nagyon idegesítő is volt, ez az embertípus. Gondolhatná, hogy ezek közül az emberek közül nem kerültek ki barátai, de az igazat megvallva, nem voltak barátai. Barátság, barátok. Felesleges visszatartó erőnek tartotta őket, valami olyannak, ami elgyengíti az embert, akinek a magány útját kell járnia. Nem volt arra szüksége, hogy valaki a céljai elérésében megakadályozza. Arra pedig végképp nem, hogy valakinek kiöntse a lelkét. Ha Itachi meg tudott birkózni a problémáival, akkor neki is sikerülni fog, és egy nap tényleg ő lesz a legkiválóbb bajnok, és végre kiléphet bátyja árnyékából.

- Nem akarom, hogy hozzámérjenek – szorította össze ujjait az újság lapjain, meggyűrve azokat. – Mégis én magam is őt használom mércének. Akkor más miért ne tenné ugyanezt? Pedig ez Itachit mennyire nem érdekli! – lett egyre dühösebb, ahogy végigvezette gondolatait. Naruto halkan pufogva magában, újra az elutasító fiú felé fordult. Látta, hogy ujjai összeszorulnak az újság lapjain. Mérgesnek tűnt és mogorvának. Olyannak, aki folyton bosszús valami miatt. Mindig is furcsának tartotta az ilyen embereket, ugyanis nem értette, miért aggodalmaskodnak egyfolytában, és szerinte egyébként teljesen feleslegesen.  

- Hé! Ichiraku – súgta oda halkan, miközben fizetett. – Fizetek a mogorvának egy rament. Kivinnéd neki? – nézett rá nagy, kérlelő szemekkel. Ichiraku felvonta a szemöldökét, és rávigyorgott.

- Persze – mondta. – Miután elmentél? – nézett vissza Narutora, ahogyan elkezdte előkészíteni az újabb adagot.

- Miután elmentem – bólintott egyetértően. – Hátha, jól fog neki esni – vonta meg a vállát, és a pultról leperdülve, élénken elköszönt, és elsétált.

Sasuke egy halk sóhajjal vette tudomásul, hogy az idegesítő szőke végre elhagyta az étkezdét. Szinte fellélegzett, hogy újra egyedül birtokolhatta az éttermet. Az újságot összehajtva, és letéve az asztalra a holmijai felé nyúlt, hogy elpakoljon övtáskájába. Mikor visszafordult, meglepetten nézett maga elé. Egy tál, gőzölgő ramen várakozott előtte, illata ingerlően kúszott bele az orrába, arra csábítva, hogy egyen belőle. Sasuke felpillantott az idősödő, kissé húsos férfira, aki az asztal mellett várakozott.

- Nem rendeltem semmit – koppantak hidegen szavai a férfi felé.

- Már kifizették – nézett rá kedvesen Ichiraku.

- Hn – reagált Sasuke, és tovább folytatta a pakolást, mintha az előtte levő szépen elrendezett levesestál ott sem lenne. Elővette pénztárcáját, és felpillantott az asztal mellett szobrozó férfira. – Kérhetném a számlámat? – kérdezte hűvösen. Ichiraku kifejezéstele arccal bólintott. Mint vendéglátós, nem nyilváníthatott véleményt a vendégeiről. Ő is csak egy kuncsaft volt, akit meg akart tartani.

- Természetesen, azonnal hozom – fordult sarkon, és elsietett a pult felé, ahol gyorsan beütötte a tételeket. Majd a számlát letépve, kivitte a fiúnak. Sasuke megnézte, és a bankókat előkotorva letette az asztalra.

- Köszönöm, nagyon finom volt – emelkedett fel székéről, és udvariasan biccentett a szakács felé. Ichirakunak azonban arcizma sem rándult, pedig nem értette a fiú elutasító viselkedését. De ha a vendég érdeke úgy kívánta, az aktuális fogyasztó lelkivilága, nem érdekelte különösebben. Tudott ő hallgatni. Ha akartak, közeledtek felé, és ő bármikor szívesen meghallgatta az embereket. De ha maguktól nem akartak beszélni, inkább nem faggatta a hozzá betérőket. A tolakodás a legnagyobb hiba, amit egy vendéglátós csak elkövethet.

- Nagyon szívesen – válaszolta ugyanolyan simulékony, de érzelmektől mentes hangon, ahogyan Sasuke is beszélt vele. A fiú az ételre rá sem nézve, hanyagul zsebre vágta kezét fehér halásznadrágjában, és unott arccal kisétált a tűző napfénybe. Az érintetlenül otthagyott étel pedig csak gőzölgött az asztalon, amíg Ichiraku el nem vitte, és meg nem ette a pult mögött. - Az étel, azért ne vesszen kárba, ha már Naruto erőfeszítése értelmetlen volt – gondolta, és elmosogatta az üres tányért.

 

***

Sakura könyve mögül, kissé felvont szemöldökkel tanulmányozta a kellemetlen alakot. Éppen egy kis szabadideje volt, mivel már mindenkinek kivitte, amit rendelt. Újabb kérés pedig nem érkezett be, így egy picit szusszanhatott. Tekintete a lap szélei felett újra visszasiklott a most egyszerű utcai ruhát viselő férfira. Fehér ing, és fekete szövetnadrág. Száját összeszorította, és nagyon örült neki, hogy a könyv takarja arca nagy részét, mert hirtelen nagyon ideges lett. Nem tudta hová tenni a magas és lehengerlő alakot, aki szinte visszajáró lélekké vált a kávézóban. Lehengerlő volt, de nem a szó pozitív értelmében. Egyszerűen úgy érezte, nem kap tőle levegőt, és a kávézóban nincs elég hely kettejüknek. Jobb esetben, nagyon boldog lett volna, hogy van egy új törzsvendége, aki megszerette a kávézót, de ez a férfi más eset volt. Már kérdezte Inot is, hogy mit szól hozzá, mi a véleménye róla, egyáltalán, hogy ismeri-e? De barátnője dögösnek és jóképűnek találta az idegen férfit, aki mindig sok borravalót adott neki. - Dögös és jóképű – ízlelgette magában a szavakat. - Miért maradtak bennem ezek után a kijelentések után kérdőjelek? - Ironizált némán. Egyszerűen nem tehetett róla, de idegesítette és frusztrálta. Pedig nem csinált semmit, csak a papírjai fölé görnyedve dolgozott, közben rendelt egy kávét, és némi péksüteményt, hogy elverje az éhét. - Mintha olyan fontos lenne – gondolta Sakura fintorogva, és újra beletemetkezett a könyvébe. E mellett a férfinak lett egy új szokása, amire egyszerűen fel kellett figyelnie. Köszönt. Amikor belépett, nemcsak elrobogott az asztaláig, amelynél mindig ült, hanem már kellemesen duruzsoló hangon odabúgott, egy „Jó napotot!”.

Sakura mégsem nézett rá mogorván, ugyanolyan kedves volt vele, mint eddig bármikor máskor. Nem engedhette meg magának, hogy udvariatlan legyen bármelyik vendégével.

- Egy kicsit kéreti magát, ez minden – nyújtóztatta ki lábait Itachi a széken. Még soha életében nem csábított el nőt üzleti megfontolásból, de úgy látszik, mint mindennek, egyszer ennek is eljött az ideje. - Itt még legalább nyugodtan is tudok dolgozni – ráncolta össze szemöldökeit, ahogyan a kimutatásokat böngészte. Szeretett mindent átellenőrizni mielőtt kiadta a kezéből. Bár megbízott az embereiben, érezniük kellett, hogy folyamatosan ellenőrizve vannak. Így nem fenyegette őket az elpuhulás, vagyis a hibázás veszélye. Ezt egyetlen emberének sem engedte meg. Egyszer hibázhattak, de ha másodszorra is vétettek, át lettek helyezve, egy másik munkakörbe. Jelenesetben ez egyenlő volt a lefokozással. Volt a helyükre száz másik ugyanolyan jó képességű jelentkező. Munkaerőből nem volt hiány, válogathatott. Halkan felcsendült a csengő jelezve, hogy új ember érkezett. Itachi fel sem pillantott a papírjai közül, gondolatai továbbra is megvalósítandó terve körül forogtak. - Naruto közelébe kell férkőznöm – vonta le a konklúziót. 

- Már hetek óta nem veszed fel a telefont – hallott egy erőteljes férfihangot a pult felől. Szemei sarkából odapillantott, és meglátta azt ott várakozó fiút. Háttal állt neki, így az arcát nem láthatta. Fekete nadrágban és egy szürke pólóban támasztotta kitartóan a pultot. Borzas barna haja meglebbent, ahogyan elérte a nyitott ablakokon betáncoló légáramlat. A pincérnő egy darabig fel sem nézett.

- Sakura volnál szíves figyelni rám?! – csapott végig az éles hang az egész kávézón. A smaragd szemek jegesen, és határozottan rámeredtek az előtte álló férfira.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte hidegen. Itachi felfigyelt a hang tónusára. Még soha nem hallotta ilyen határozottnak és elutasítónak. Előtte mindig zavart volt, vagy kedves. Vagy éppen mind a kettő egyszerre. Utána újra az agresszív fiút kezdte el tanulmányozni. – Nem lehetne, hogy ennek a lánynak kevésbé hangos ismerősei legyenek? – gondolkozott fáradtan. A nagy melegben nehezen bírt koncentrálni az unalmas ellenőrzési feladatra. De ha egyszer a beosztottaitól is megkívánja a maximumot? Neki is precíznek kellett lennie. Igyekezett tovább folytatni a fejszámolást, de újra megzavarta a fiú hangja.   

- Nos, éppenséggel igen! – pattogott a fiú, kissé lehalkítva hangját. – Mondjuk, megtennéd nekem, azt az óriási szívességet, hogy méltóztatsz felvenni a telefont? – kérdezte szinte vicsorogva.

- Kiba, zavarod a vendégeimet, és akadályozod a munkámat – csukta be Sakura a könyvet, és eltette a pult alá. – Megkérnélek, hogy most távozz! – szólította fel erélyesen.

- Milyen munkádat?! Ahogy látom, éppen itt ülsz, és olvasol! No és mellesleg, itt maradok, amíg nem válaszolsz! – vágta rá azonnal hevesen.

- Nem akarom ismételni magamat – nézett rá egyre zordabban a lány. Hangja még mindig nem remegett meg, pedig belül már fortyogott a dühtől. – Nyugi Sakura, ne rendezz jelenetet! Csak ügyesen, ki tudod parancsolni innen! – Pedig legszívesebben rárúgta volna az egész pultot Kibára, amiért idejött, és ilyen számonkérően mert beszélni vele. Azok után amit tett, a minimum lenne, hogy elkerüli, és békén hagyja. Nem azért nem veszi fel a telefont, mert szórakozik Kibával, és annyira örömét leli abban, hogy hívogatja. Hanem mert nem akar feleslegesen foglalkozni vele, és hiába venné fel azt a nyomorult mobilt, úgyis csak veszekedés és számonkérés lenne a telefonbeszélgetés vége. Erre pedig nem volt szüksége.

- Sakura volnál szíves válaszolni? – Sakura már csak azt látta, hogy egy kéz átnyúl a pulton, és elkapja a csuklóját.

- Te nem vagy normális, eressz el! – kezdte el rángatni karját, miközben hangjában egyre több hisztéria gyűlt össze. – Kiba te teljesen hülye vagy?! – Már majdnem kiabált a rátörő rettegéstől. Alig kapott levegőt, és a karját acélkapocsként szorító ujjak, nem és nem engedték el. Hiába akart elhátrálni, vagy kibújni a szorítása alól, egyszerűen Kiba nem eresztette. Lecsapott rá, és foglyul ejtette. Már nem is látta, hogy mit szólnak a vendégek, mert bőre alá szinte bekúszott a rettegés bizsergető érzése, kikapcsolva érzékszerveit, lebénítva izmait. Mégis megpróbált higgadt maradni, mert nem akart még ennél is nagyobb jelenetet rendezni. Mérgesen meredt bele a barna szemekbe, miközben próbálta lefeszegetni karjáról az erős ujjakat.

- Fizetnék! – hallatszott, egy lágy hang Kiba háta mögül. Sakura hátra kapta a pillantását, és belemeredt a hidegen izzó, fekete szemekbe. Kiba lassan elengedte a lány karját, és az ismeretlen felé fordult.

- Nem látja, hogy éppen magánbeszélgetést folytatunk? – vágta keményen a szemei közé, Itachi azonban nem reagált az erőszakos provokációra. Pokolian zavarta ez a nagyképű, és pattogó kis nyomorult. Rendületlenül állt a pult előtt, tudomást sem véve a kötekedő alakról.

- Én úgy látom, feltartja a pincérnőt a munkája végzése közben – kezdte színtelen hangon. – Mivel ez történt, a hölgy nem vette észre, hogy időközben jeleztem, hogy távozni szeretnék. Ami nekem időkiesést okozott – pillantott az órájára, majd ében tekintete visszasiklott a zöld szemekre, mintha csak a nőhöz beszélne. – Nem vagyok hozzászokva ehhez a semmilyen, és minősíthetetlen kiszolgáláshoz! Így most kérném a panaszkönyvet! – Sakura lélegzete egy pillanatra elakadt. – Most viccel? Nem, nem hallok jól...Megsüketültem, és nem hallok jól. – Zöld szemei tágra nyíltak, de Itachi szemei rezzenéstelenül fürkészték tovább a lány rémülten megrezzenő pilláit. – Nem viccel! Nem. Ez a szemét, nyomorult...Megölöm! Istenemre, megölöm! Meg fogom verni! Igen! Szálanként tépdesem ki a haját. Meg...Nem is láttam, hogy intett volna! Hogyan láttam volna, amikor Kiba éppen...! – Véget nem érő tirádákat zengett magában, és fohászkodott az éghez, hogy csapja agyon egy villám képében a kellemetlen alakot, aki betévedt a kávézójába. Keze megremegett, és kissé szédülve keresni kezdte a panaszkönyvet. – Ki fognak rúgni – realizálta a helyzetet, és feje megsajdult a rátörő sokktól. Alig hitte el, hogy mindez vele történik. - Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?- Ajkaiba harapott, hogy elfojtsa feltörekvő könnycseppjeit.  

- Azt hiszem, azt is beleírom, hogy a kellemetlen vendégeket, nem képes kézben tartani, és ettől élvezhetetlenné válik a hely – nézett Itachi Kibára, és tolla végét nyomogatva, finoman csattogtatni kezdte a kupakot. A beállt néma csendben, csak az élesen felhangzó toll ütemes csattogása volt hallható. Kiba halott sápadt arccal hátrált el, és esdeklően nézett a lányra. De Sakura nem figyelt rá, csak a szorgosan irkáló férfit nézte, ahogyan tolla sercegett a papíron, egyre több fekete ábrát rajzolva a hófehér papírra. Betűket, melyek megpecsételik a sorsát. Elveszíti az állását. Kiba gyűlölködve nézte a férfit, csak azért, hogy megjegyezhesse az arcát annak, aki Sakura kirúgatását elintézte. Magát nem tartotta felelősnek a történtekért. Hiszen, ő csak beszélgetni akart a lánnyal. Ez a türelmetlen barom meg, itt fontoskodik, és illegeti a pénzes seggét!

- Ezért még elkaplak, te rohadék! – szitkozódott magában, és vadul becsapva az ajtót, távozott. A csengő élesen felcsendült a beálló néma csendben. Minden vendég a pultnál álló két alakot nézte. Tekintetük ólomsúllyal nehezedett a pincérnő vállára.

- Milyen végtelenül megalázó – gondolta zúgó fejjel rezignáltan, teljesen reménytvesztetten.

Arra tért magához, hogy már nem hallja a toll sercegését. – Csak nem befejezte? – pillantott a papírra, de azonnal elakadt a lélegzete. Csak azt látta, hogy a férfi abbahagyja az írást, és fejét az ajtó felé fordítja. Majd egy erőteljes mozdulattal áthúzza, amit a panaszkönyvbe írt, és aláírja. Hatalmasra nyílt szemekkel nézett fel rá.

- Nem szeretem, ha megzavarnak – tekintett fel Itachi, még mindig hűvösen a lányra. – Mivel láttam, hogy nem boldogul, a kávémat pedig még nem ittam meg, úgy döntöttem nem megyek ki, hanem elintézem, hogy eltűnjön a hangoskodó. Így a panaszkönyvbe írt bejegyzést, természetesen tekintse tárgytalannak – fejezte be kimérten a mondatot. Sakura az ajkaiba harapott, és félve feltekintett a férfira. Alig lábalt ki az egyik sokkból, máris a következő követte. – Segített nekem?! - Itt állt előtte a kellemetlen alak, akitől tartott, akit nem kedvelt, aki majdnem kirúgatta, és most azt állítja, az egészet visszavonja?

- Köszönöm – suttogta Sakura halálra vált arccal, ajkai megremegtek, a feltörő síráskezdemények miatt. Egyszerűen nem tudott napirendre térni az események felett, míg reszkető kezével, az ujjak nyomát masszírozta karján.

- Ne köszönje, nem magáért tettem – vonta meg a vállát Itachi, és hidegen a nőre nézett, akinek arca először döbbenetet, majd némi felháborodást tükrözött. – Ahogy, már mondtam. Nem szeretem, ha megzavarnak. – Laza mozdulattal a pultra hajította a könyvet, és visszasétált a helyére. Sakura még mindig döbbenten állt a férfi monológja után. Ezek után, már végképp nem tudta, hova tenni a dolgokat. Nem tudta eldönteni, hogy tényleg segíteni akart neki, vagy egyszerűen annyiról volt szó, hogy zavarta Kiba hangoskodása? Inkább az utóbbi tűnt valószínűnek.

- De segített. – Döntötte el magában a lány. – Én pedig nem leszek senki adósa. – Gyorsan feltett egy adag kávét, és a tálcát és a csészét előkészítve, azonnal főzni kezdte a feketét. Ujjai még remegtek kissé, de tenyereit folyamatosan dörzsölve igyekezett úrrá lenni páni félelmén. Megmagyarázhatatlan rettegés kúszott bele a tagjaiba, melyek szinte kocsonyás állagúvá változtatták izmait, de úgy döntött összeszedi magát.

- Nagyon megijedhetett – pillantott futólag a lányra, mikor visszaült helyére. Látta az előkészített csészét, hallotta a főzőgép monoton morgását. Sejtette mit fog tenni, lehúz egy szíverősítőt, mert szüksége van rá. Újra visszafordította tekintetét a papírjai felé, majd meglepetten tekintett az elé letett csészére.

- A ház ajándéka – mosolygott rá kissé reszketve a lány. Itachi kényelmesen hátradőlt a székében, és a gőzölgő feketére tekintett, majd onnan a lányra. – Vajon elfogadja? – morfondírozott némán, majd úgy döntött megteszi. Hiszen, ezt akarta elérni. Sakurán keresztül, Naruto közelébe akart férkőzni. Ehhez az első lépést, talán öntudatlanul is, de megtette. Némán biccentett, és maga elé húzta a kávét. Sakura gyorsan megperdült és visszasétált a pulthoz. Szinte rárogyott a székre, és fáradtan maga elé húzta a könyvét. Még mindig remegett egy kicsit. Csodálta, hogy a kávét nem ejtette le, amit kivitt a férfinak, köszönete jeléül. Kiba, még soha nem viselkedett vele ennyire agresszíven. Most rettegett tőle, pedig amíg együtt voltak, soha nem érzett félelmet a közelében. Ma mégis kiváltotta belőle ezt a nyomasztóan rátelepedő, fojtogató érzést, és pont a legkellemetlenebb alak mentette meg, akitől ilyen gesztusra nem is számított.   

A kellemetlen idegen, aki elfogadta hálája jeléül, a kávéját. Csak egy csésze kávé, amely ott gőzölgött a szépen pácolt asztal tetején.

 

***

Kabuto kimért mozdulatokkal törölgette meg zsebkendőjével, verejtékező homlokát a vonaton. A légkondicionáló elromlott, így már szinte fulladozva utazott a kis kupéban. Rajta kívül még két ember tartózkodott bent a fülkében, de ők is nehezen bírták a fullasztó meleget. Kortyolt egyet az előkészített vizéből, de már az is átmelegedett, így nem érezte annak üdítő hatását. Fintorogva lenyelte a folyadékot. Nem akart feltűnést kelteni, így vonattal érkezett Konohába. Mint bármelyik másik ember, így nyugodtan elvegyülhetett közöttük, és megfigyelte őket. Fejében már kezdett összeállni a kép, hogy a tolakodó Uchihákat, hogyan söpörheti le a színről. Nagyon egyszerű, és hatásos módszerrel. Meg kellett győzniük Narutot, hogy ha velük köt alkut, akkor sokkal jobban jár.

Ha ez nem sikerül, még ott van utolsó lehetőségként, hogy kiiktatja a célszemélyeket, és a rivális céget lenullázva, átveszik a vezetést. Onnantól már csak nem jelenthet gondot egy helyi kis edzőterem legyűrése. Azt nem értette pontosan, főnökének miért ennyire szívügye éppen Konohában terjeszkedni, és kiszorítani az Uchihákat, de úgy döntött nem kell mindenről tudnia, amíg megfizetik, és van munkája. A vonat lágyan besiklott a számára kijelölt vágányra, ő pedig csomagját leemelve a tartóról, kisétált a fülkéből, búcsúképpen biccentve a vele utazóknak.

- Kezdődjék a móka – húzta gúnyos mosolyra ajkait, ahogyan lelépett a vonat lépcsőiről, és megállt a peronon kavargó tömegben. 

 

<---Előző     Vélemények     Következő--->