Mérgesen fújtatva bámult ki az elsötétített ablakon, figyelve az elsuhanó város képkockáit. Mintha a kép melyet most alkotott erről a helyről, ezeknek a pillanatoknak a sokaságából tevődött volna össze. Arca nem tükrözött érzelmeket, nem láthatták rajta az enyhe bosszankodás jeleit. Inkább az állandó higgadtság, és a már lényébe ivódott önfegyelem vonásaival találkoztak a külső szemlélők. Egy érzéketlen maszkkal.  

 – Hát megérkeztem – nézett maga elé kifejezéstelenül. Mindig is utálta, ha bátyja túl nagy felhajtást csinál a dolgok körül. Az, hogy kocsit küldetett érte pedig jócskán túlmutatott az általa értelmezett felhajtás fogalmon. Idegesen tűrte hátra a szemébe lógó, rakoncátlan fekete tincseket, és belebámult a sötétszürke ablakban tükröződő fekete szempárba. Hűvösen, és méltóságteljesen tartotta magát, mint mindig minden helyzetben. Ahogyan, az egy Uchihához illett. Úgy döntött nem vesz tudomást a környezetéről, pontosabban a vele utazó két férfiról. A bátyja üzlettársai voltak, ennyit tudott róluk. De közelebbi ismeretséget nem óhajtott kötni velük. Így együtt unatkoztak a tágas beltérben, és kibámultak az ablakaikon. Halkan megnyikordult alatta a fekete bőrhuzat. Muszáj volt valamit változtatnia eddigi testtartásán, mert már így is teljesen elmacskásodtak az izmai. Gyorsan átmozgatta lábait, így az apró, szúró érzés mérséklődött bennük. Az út elején a két férfi folyamatosan őt bámulta, ami nagyon idegesítette. Majd megpróbáltak beszélgetést kezdeményezni vele. Ez még bosszantóbb volt. Egyszerűen megoldotta a helyzetet. Nem nagyon válaszolt a fárasztó kérdésekre. Az évek során tökélyre fejlesztette a lepattintó stratégiáját. Amúgy is mire válaszolt volna? Nem értett a céges ügyekhez, és nem is akart. Így a feltett kérdésekre csak fél szavakban válaszolt. Miután a kínos csendek és hallgatások, egyre hosszabbra nyúltak, megpróbálták kifaggatni a versenyeiről, kitérve arra, hogy Itachi is mennyire kiváló volt, amikor még búdózott. Inkább nem válaszolt ezekre kérdésekre. Minek? Úgyis a testvéréhez mérték volna a képességeit, és az eredményeit.

- „Őstehetség” – idézte fel magában a büszke mesterek, és versenybírák elégedett hangjait. 

- Na, igen. Itachi az volt. Egy kiváló talentum és mire jutott vele? – Sasuke ajkai alig láthatóan megrándultak, ahogyan eszébe jutott bátyja arca. Itachi még mindig úgy beszélt vele, mintha egy ostoba kisgyermek lenne. Teljesen kirekesztette az üzletvezetésből, és nem engedett neki bepillantást az ügyeibe. Így Sasuke egyre jobban elveszítette érdeklődését a vállalati ügyekkel kapcsolatban, és saját világában élve, átadta magát a harcművészet örömeinek. Szeretett a szabadban lenni, és gyakorolni. Itt végre nem érzett teljesíthetetlen elvárásokat és felelősséget. Csak ült az őt körülölelő csendben, és figyelte a természet szépségét. A gyönyörűen megtervezett, és rendben tartott kertek művi kényelmét. Ilyenkor úgy érezte, mintha ő is szabad lett lenne, akárcsak a körülötte hajlongó növények.

Szabad, egy olyan helyen, amit mások megkreáltak. Ellentmondás volt, de még ez a fanyar, mesterséges szabadság is jobb volt, mint bármi más. Vagy talán csak azért érezte így, mert mindig is ebben élt, és nem jutott neki más alternatíva? Nem tudta pontosan. Csak azt, hogy ilyenkor végre nem mérték senkihez. - Hn. Olyan, mint bármelyik másik város – bámult ki az ablakon üres tekintettel, elterelve borongós gondolatait. Próbált a napsütésben sétáló emberekre figyelni, akik békésen andalogtak a forgalmas utcákon. A széles utcákról apróbbak nyíltak, melyek szövevényes erekként hálózták be a város testét. Néhányan rohanva siettek a forró járdákon, verejtékező homlokukat törölgetve, ásványvizes üvegükkel hűtve felhevült testüket. Mások egy nagyot kortyoltak a jeges, vagy éppen felmelegedett palackos vízből, közben a kirakatokat szemlélték vagy mellettük álló társukkal, barátjukkal beszélgettek. Mint bárhol máshol.

A hatalmas limuzin egy fáradt macska lassúságával vonszolta el magát a rendezvény helyszínére. A hatalmas transzparensen egy üdvözlő feliratot olvashatott. Felette pedig szinte kiszúrta szemeit a szépen megfestett jelkép. Már messziről látta a kapu felé lógatott szimbólumot, családjának jelét. A fehér és piros színek visszatükröződtek az autó sötét ablakán, és a fiú fekete szemeiben. Az egyik szín, szinte ontotta magából a fényt, visszaverve a szikrázó napsugarakat. Míg a vörös, mintha inkább magába szívta volna az éltető meleget, hogy azután soha ne engedhesse el magától. Két teljesen eltérő szín, ugyanazon a szimbólumon. Mintha magát és a testvérét látná ebben a szimbólumban is. Egy apró külsőség, csak egy jel, mégis két külön világot takar, amelyek talán soha nem érhetnek össze. Sasuke egy mély levegőt véve, végigpillantott ruháján, szürke szövetnadrágján, fehér ingjén és grafitos árnyalatú zakóján. Nyakkendőt nem vett, azt utálta. Idegesítette a kígyóként nyaka köré tekeredő anyag, amely folyamatosan azt az érzést keltette benne, hogy megfojtja feszes szorításával. Amint a kocsi fékezett, keze azonnal az ajtónyitó gombra siklott. De a sofőr szinte a semmiből előteremve, kinyitotta előtte az ajtót.

Amint kilépett a perzselő napsütésbe, összeszűkült szemekkel körbepillantott az egymás mellé állított pavilonokon, melyeket bátyja a szépen elrendezett kertben helyeztetett el. A fullasztó meleg, szinte arcul csapta. Az autóban nem volt melege, mert a légkondicionáló folyamatosan ontotta magából a hűvös levegőt. De itt a szikrázó napsütésben, úgy érezte összepréseli a forróság. Testét szinte megfegyelmezve nem engedte, hogy reakciói láthatóvá váljanak. A hófehér ponyvák árnyékot nyújtva oltalmazóan borultak az összesereglett emberek fölé, miközben meg-meglibbentek az olykor elkószáló fuvallatok hatására. Még nem volt közöttük, csak a hozzá is elszűrődő, izgatott zsivajokat hallotta, de már előre utálta az egészet. Nem foglalkozott a mögötte kiszálló két férfival, akik komoly tekintettel mérték fel a helyszínt.

- Hm. Milyen csinos kis partit csinált nekünk az Uchiha – mondta gúnyosan a világoskék nyakkendőt viselő férfi. Napszemüvegét feltolta szőke tincsei közé, és egy mosolyt erőltetett arcára.

- Gyönyörű táj – hallotta Sasuke a háta mögött felcsendülő kellemes hangot. – Szerintem a többiek már megérkeztek. Csatlakozzunk hozzájuk, nem szeretném megváratni őket – duruzsolta lágyan. – Sasuke-san? – lépett mellé a férfi, de ő figyelemre sem méltatta a felé forduló csokoládészemeket. Meg sem rázta a fejét, tiltakozása jeléül. Egy pillanatig a két férfi még várt a fiú válaszára, majd szó nélkül elindultak.

- Hasonlítanak – jegyezte meg a szőke hajú férfi bosszankodva, ahogyan találomra haladtak az egyik sátor felé. Nem vágytak másra, csak egy kis jeges frissítőre ebben a fullasztó hőségben.

- Testvérek – rántotta meg nemtörődöm módon a vállát a vörös hajú férfi. – Deidara-san, nem teljesen mindegy milyenek? Amíg pénzt hoznak a konyhára? – tette hozzá rideg mosollyal.

- Igazad van danna – mordult fel a férfi. – Ebben az egy dologban – villantotta rá gúnyos vigyorát társára, és amint beléptek az egyik pavilonba, rávetette magát a jeges teákra.

Sasuke mozdulatlanul állt azon a helyen, ahol kiszállt. Kezeit hanyagul zsebre vágva ellenségesen nézett körül az idillien elrendezett helyen. Mert a dojo gyönyörű lett, és ízléses. Ahogyan a bátyjától azt elvárhatta. A kertben szirmukat hullató cseresznyefák rózsaszín szőnyeggé változtatták a smaragdos pázsitot, a kert legvégén található edzőhely pedig gyönyörűen faragott fából készült. Lábai önkéntelenül indultak meg az apró úton, amely elvezetett hozzá. Útközben biccentett az őt üdvözlő embereknek. Néhányat ismert közülük, de a legtöbbjükről fogalma sem volt, hogy ki lehet. Nem is nagyon érdekelte. Orrába belekúszott a frissen gyalult fa illata, és a lépcsők finoman megnyikordultak a súlya alatt, ahogyan fellépett rájuk. Eltolta az ajtót, és cipőjét levéve fellépett a tatamira. Meglepetten pislogott a már ott lévő, szépen letett cipőkre.

- Akkor rajtam kívül van még itt valaki – forgatta meg idegesen a szemeit. Semmi kedve nem volt egy újabb, már eleve kudarcba fulladt beszélgetéshez. A még üresen álló teremben bátyját találta, törökülésben. Szemeit lehunyva tartotta, karjait összefonta maga előtt. Látszólag nem zavartatta magát, hogy öltönyében ül a tatamin.

- Valahogyan sejtettem – szólalt meg lágyan -, hogy az első utad, nem a pavilonokba fog vezetni. Így gondoltam, megvárlak itt. – Fél szemét felnyitva felpillantott Sasukéra.

- Hn – nézett rá hűvösen öccse. – Te vagy a házigazda aniki. Nem illendő, hogy magukra hagyod a vendégeidet – oktatta ki hidegen.

- Hn – nyitotta fel mindkét szemét Itachi. Nem felelt a sértegetésre.

- Vagy rosszul gondolom? Onii-san? – provokálta tovább. Mély hangja szinte visszhangzott az üres teremben.

- Sasuke! – sóhajtotta bátyja, miközben felemelkedett.  – Bolond kicsi öcsém – húzta gúnyos mosolyra ajkait. Lassan elé sétált, szorosan megállva meghökkent öccse előtt. – Mikor fogod már végre fel, hogy nem vagy nekem ellenfél? – Lágyan megpöckölte testvére homlokát, akinek arca azonnal eltorzult a visszafojtott indulattól.

- Ezt hagyd abba! – mordult rá elutasítóan. – Nem vagyok már kisgyerek, ne bánj úgy velem! – dacolt dühösen Itachival, szinte vicsorogott az idősebb Uchihára. Legendás nyugalmából egyedül bátyja volt képes kiborítani.

- Akkor jó lenne, ha úgy is viselkednél – váltott váratlanul komoly hangra a férfi, és halkan felsóhajtott.

- Nem kell rendreutasítanod! – vágta vissza ridegen Sasuke. Itachi csak hidegen ráemelte a szemeit, Sasuke pedig azonnal csendben maradt. Egy pár pillanatig farkasszemet nézve meredtek egymásra. Egy újabb csata, és egy újabb vereség, a már megszokott győztessel. Sasuke ajkai megrándultak, és egy pillanatra zavartan megrebbentek a hosszú, fekete szempillák. 

- Jól utaztál? – kérdezte Itachi megenyhülve, miközben megindult levetett cipői felé.

- Hn – felelte a fiatalabb, és némaságba burkolózva követte bátyját. Felhúzta a cipőit, és lazán bekötötte a fűzőket. Itachi már háttal állva várt rá a bejáratnál. Feltekintett rá, és figyelte a háta közepéig érő, hosszú fekete copfot, amely abban a pillanatban megrezdült, ahogy bátyja felé fordult.

- Látom a nyakkendő még mindig nem divat Sasuke világában – jegyezte meg maró gúnnyal. Sasuke úgy tett, mintha nem hallotta volna a cinikus megjegyzést.

- Kényelmetlen – mondta kényszeredetten. Gyorsan felpattanva eligazította zakóját, és felzárkózott bátyja mellé.

- Tudom – morogta halk válaszként Itachi, és megindult a pavilonok felé. Némán, egy szó nélkül haladtak egymás mellett a felállított sátrak felé. A vendégseregnek fel sem tűnt, hogy Itachi nem volt közöttük egy darabig. Minden hiányukat feledtette a kellemes zene, a sok hűs ital, és a finoman megválogatott ételek sora. A rögtönözve felállított pavilonokban csak egy kicsit volt meleg. Szerencsére a több helyen elhelyezett ventillátorok, és apróbb légkondicionálók gondoskodtak arról, hogy ne legyen annyira fullasztóan meleg a sátorban. Sasuke unatkozva figyelte a finoman hulló rózsaszínes, és fehér szirmokat, és elnyomta halk sóhajtását. Már annyiszor látta ezt a képet, hogy semmilyen újdonságot nem hozott a számára. Minden új dojo ugyanilyen. Semmiben sem különbözik a többitől. Amint beléptek, Itachi levett kettejüknek egy-egy poharat.

- Igyál egy kortyot! – utasította hűvösen öccsét, és egyszerre kortyoltak egy keveset a gyönyörű kristálypohárból. Sasuke minden önuralmát igyekezett összeszedni ahhoz, hogy ne köpje fel a torkát végigkaparó alkoholt. Ujjait szorosan a törékeny üveg köré zárta, nehogy eluralkodjon rajta a köhögési roham. Nem szerette az alkoholt, nem is fogyasztotta. Amint végre leküzdötte a torkát fojtogató gombócot, körbenézett. Pillantása végigsiklott az arctalan tömegen. Már fásultan figyelte volna tovább a poharában felbukkanó aranyszínű buborékokat, amikor szeme megakadt egy új jövevényen.

Aki mindenkitől különbözött, akik itt lebzseltek a sátorban. Nem ismerte, mégis látta rajta, hogy nem illik az itt összegyűlt tömegbe. Fekete hakamát, és fehér inget viselt. Hosszú, kusza őszes bozontja szinte a csípőjét verdeste, miközben magabiztos léptekkel elsétált a szakés asztalig. Élénk, vörös mellénye rikítóan elütött a sötét öltönybe bújtatott férfiak ruhájától. A férfi egyáltalán nem foglalkozott az őt lesújtóan méregető pillantásokkal. Felszabadultan töltött magának, és hajtott fel egy szilke erős szakét. Itachi azonnal felfigyelt öccse érdeklődő pillantására. Csak egy szikra volt, amely nagyon gyorsan kialudt a fekete szemekben, olyan gyorsan, hogy más, idegen szemlélő fel sem fedezhette ezt a finom villanást.

- Ő ráállna meglátásom szerint – kortyolt újabbat az aranyszínű pezsgőből. Édes íze végigmarta nyelvét és torkát.

- Érdekes, hogy megosztod ezt velem. – Sasuke hangja halkan, és hidegen csengett.

- Mivel itt leszel, nem árt, ha ismered azokat, akiket meg akarsz majd venni – emelte meg poharát Itachi, egy őt üdvözlő férfi felé. A magas férfi vigyorogva emelte poharát Sasuke felé, de a fiú csak egy halk morgást kipréselve magából, kurtán visszaintett fejével. – Mondanám, hogy mosolyogj, de úgy érzem a lehetetlent kérném tőled – évődött öccsével, és egy alig látható mosoly terült el arcán, amint meglátta az apró, dühös izomrándulásokat a porcelán maszkon. Örült neki, hogy néha sikerült valamilyen érzelmet csalnia öccse arcára. Ahogyan az évek teltek, Sasuke egyre jobban bezárkózott. Ő pedig tehetetlen nézte végig a folyamatot.

- Mintha te egy mosolyalbum lennél! Aniki – horkantott fel Sasuke, és érezte, ahogy elméjét újra elönti a tehetetlen harag. - Már megint! Már megint csak játszik velem! Én meg bedőlök neki! Szánalmas vagyok! – bosszankodott némán, de nem hagyta, hogy arcvonásaira kiüljön hirtelen dühe. Itachi halkan, karcosan felnevetett.

- Outoto, nem ismersz még eléggé – felelte könnyedén, és az arra elhaladó pincér tálcájára tette a poharát.  

- Talán mert alig látlak – kortyolt bele pezsgőjébe Sasuke morcosan, pedig legszívesebben visszaköpte volna a maró anyagot. De nem. Majd lenyeli. Itachi pedig nem gúnyolódik rajta.

- Hn – felelte Itachi, és elgondolkodva emelte szemeit testvérére. – Mintha haragudna! – tanulmányozta figyelmesen a szoborszerű arcot, de nem tudta megfejteni öccse gondolatait. Egy hang rázta fel gondterhelt merengéséből.

- Itachi-san! – úszott be látóterébe Kisame arca. Apró bosszankodással vette tudomásul, hogy egyik legkiválóbb embere megzavarta. Utálta, ha megzavarták. – Ahogyan azt várhattam tőled – nevetett fel tüdőbeteg hangján a férfi -, egy csodálatos rendezvényt készítettél elő nekünk! Gratulálok! – vigyorgott szélesen.

- Hn – hagyta annyiban a dolgot Itachi. Nem nagyon érdekelte, hogy megdicsérik-e vagy sem. Tudta, hogy amit elvégez, az mindig maximálisan jól sikerül.

- Az öcsédnek be sem mutatsz? – incselkedett Itachival a férfi, de egy hűvös villanás azonnal rendreutasította a tolakodó beosztottat. - Hoshigaki Kisame vagyok. Nagyon örvendek a találkozásnak – fordult ragadozó mosolyával a fiatalabb Uchihához. Igyekezett tiszteletteljesen viselkedni, és a fiú felé nyújtotta kezét. Nem akarta, hogy érdeklődése annyira szemmel láthatóvá váljon a másik számára.

Deidaráéktól már hallott az „undok kölyökről”, akivel nem lehet beszélgetni.

- Híján van az udvariasságnak – csengtek Kisame fülébe Sasori távolságtartó szavai. 

- Hm. Gondoltam, legalább a művészet érdekli? Hiszen a harcművészet, és a kertépítészet is művészet. De válaszra sem méltatott! – Deidara volt a legsértettebb kettejük közül. - Bár ő elég hamar megsértődik, ha nem osztják a művészetről alkotott nézőpontjait - gondolta Kisame elnyomva egy gúnyos vigyort magában. Igazán érdekelte ez a különös fiú, aki mindenkivel képes volt távolságot tartani. Bár számára, maga Itachi is kiszámíthatatlan figura volt. Évek óta dolgoztak együtt, mégis tudta, hogy nem ismeri teljesen a férfit. Egyszerűen soha nem engedett teljes betekintést a lapjai közé. Mindenesetre, még soha nem találkozott személyesen a nagyfőnök öccsével, mert a gyermek vagy nem jelent meg a megnyitókon, vagy neki volt halaszthatatlanul fontos dolga. Így most jött el az ideje, hogy megnézze magának a fiút. Sasuke hűvös tekintettel mérte végig a tőle sokkal magasabb férfit. Kissé szürkés arca enyhe döbbenetet keltett benne, de meglepettségét azonnal elleplezte a maga elé húzott maszkjával.

- Tehát ő Kisame, Itachi jobb keze. - Már hallott róla bátyjától. Kisame egy kissé felköhögött, mely eltorzította így is gyűrött arcát, majd újra ragyogó mosollyal a fiatalabb fiú felé fordult.

- Uchiha Sasuke! – Szavai hidegen koppantak kettejük között, tovább növelve a hirtelen kialakult szakadékot. Kelletlenül, de kezével megszorította a szinte jegessé hűlt végtagot. – Ez az ember, nem egészséges – hasított Sasukéba a felismerés.  

- Már be is mutattad magadat Kisame-san – nézett rá hűvösen Itachi.

- Azért kerestelek – fordult Kisame az idősebb Uchiha felé –, mert Pein beszélni akar veled a részvények újraelosztásáról – intett fejével az egyik mögöttük levő asztal felé. Pein mint mindig, gyönyörű feleségével, és egyben üzlettársával jelent meg a partin. – Tudod, hogy őket nem lehet megvárakoztatni.

- Hn – mordult fel halkan Itachi. Kisame, egy darabig mozdulatlanná dermedve állt, és fürkészte vezetője tekintetét. Hátha esetleg láthat valamilyen érzelemszikrát a hidegen fürkésző pillantásban. De a sötét szemek nem mutattak semmilyen érzelmet. Nem érezte, hogy meglepődött, vagy esetleg ideges lett volna. Nem érzett semmit, csak a belőle sugárzó bénító nyugalmat. Fél szemmel Sasuke felé sandított, de a fiú arcáról sem tudott semmilyen reakciót leolvasni.

- Ezek az Uchihák! – bosszankodott némán. – Nagyon érdekes emberek.

- Gyerünk Kisame! – utasította érzelmektől mentes hangon, és magabiztosan megindult Pein asztala felé. Sasuke mozdulatlanságba dermedve állt, mintha csak akkor ébredt volna bódító kábulatából. Úgy viselkedett, mintha eddig az események felett lebegett volna, távol az árgusan kémlelő tekintetektől, és művi csillogástól. Éjfekete szeme hidegen járta be a mulatozó, pezsgőző vagy éppen szakét kortyolgató embereket. A hosszú asztalokon hidegtálak pihentek, néhány üzletvezető onnan csemegézett, miközben aktuális részvényárfolyamaikról beszélgettek. Mintha egy teljesen másik világba csöppent volna. Egy ismeretlen világba, amelynek kapui előtte zárva voltak. De amint körülnézett az őt körülvevő embereken rájött, egy számára nagyon fontos dologra, amely megkülönböztette őt az itt összegyűltektől.

Ezt a hatalmas, és láthatatlan kaput soha nem is akarta kinyitni.

Hirtelen ítélne? Lehet, hiszen nem is ismeri őket.

De nem is akarta megismerni őket.  

Mert egyszerűen nem tetszett neki a tarka ruhákba, és feszes öltönyökbe bújtatott emberek hada, akik lágyan ringtak és lejtettek a táncparketten, vagy izgatottan beszélgettek asztalaikat körbeülve. Nem is hallotta a hangjukat, mert számára nem volt önálló hangjuk, önálló gondolatuk. Mind ugyanazt mondták, ugyanazt szajkózták. Mintha csak egy groteszk maszkabálon vett volna részt, ahol mindenkinek régen meg volt a saját jelmeze, a hozzátartozó szereppel, és a kötelező szöveggel. Csak ő nem viselt jelmezt, neki nem volt szerepe. 

Hanyag mozdulattal fordult meg, és poharát letéve a hozzá legközelebb álló asztalra, kiindult a sátorból. - Még a tűző nap is jobb ennél – állapította meg némán, és elindult felfedezni a kertet. Úgy döntött, most egy másik úton elkanyarodva halad tovább, mert a dojonál lévő részeket már megnézte. Egyre közelebbről hallotta a mesterségesen megépített tó csobogását, így gyorsan felé vette az irányt, áthaladva az előtte emelkedő hídon. A frissen festett fa tompán verte vissza lépteit, ő pedig élvezve a végre megkaparintott kevéske nyugalmat, egy pillanatra megállt a híd tetején. A korlátnál állva lepillantott a folyóban vidáman úszkáló halakra, akik kényes eleganciával lebegtették meg tarka uszonyaikat. A guppik felszabadultan siklottak a vízben, élvezve a rajta keresztül átszűrődő melengető sugarakat. Morcos haragja, és nyomasztó érzése azonnal elszállt, ahogy letelepedett az egyik széles lombú fa alá, szemben a tóval. A tavirózsák bágyadtan úszkáltak a víz felszínén, és a nyugodt csendet, csak a róluk néha leugró békák neszezése, és halk brekegése törte meg. Szinte alig hitte el, hogy mindez a szépség és nyugalom ennyire odaadóan megfér a mulatozó hangok mellett. Egy darabig meglepetten fülelt, de rá kellett jönnie, hogy érzékei nem csalják meg. Nem hall semmit. Semmit a nevetésekből, a száraz üzleti ügyekről beszélgető emberi hangokból.

Némán élvezte ezt a természettől átvett, kicsiny másolatot, melyet emberkéz munkája hozott létre. Mélyet szippantott a víztől friss levegőből, amely üdítőleg hatott rá a forróságban. Bár az árnyék mérsékelte a meleget, és a közeli tó is csak tovább hűtötte az ott levő levegő hőmérsékletét, így is olykor megérezte a fullasztó forróság érintését bőrén. Zakóját lehúzva, hanyagul maga mellé hajította azt, és törökülésbe helyezkedve körbenézett. Még ha tudta is, hogy mindezt a szépséget, pont azok az emberek hozták létre, akiktől annyira idegennek érzi magát, szerette a kerteket. Mert bennük minden valami nagyobbnak, valami másik élőnek a szimbóluma volt. Magukat a hegyeket mintázták a hármasával, vagy ötösével elhelyezett sziklák, a hullámzó tengert pedig a kert közepére épített, lágyan hullámzó tó. A japán selyemfenyők méltóságosan lengedeztek az olykor meglibbenő szél hatására, szinte megkarmolva a körülöttük lebegő levegőt. Csak most tudott leülni, és igazán elmerülni a táj szemléletében, kielemezve minden apró szeletét a mesterségesen létrehozott képnek. Az örökzöldek mellett, melyek szegélyezték a pirosra festett hídhoz vezető utat, gyönyörű lombhullató fák is maradtak a területen. Sasuke csodálkozva tekintett fel a japán juharfákra, illetve az épen maradt díszcseresznye és szilvafákra. Itachi kétségkívül megtalálta a legkiválóbb és legalkalmasabb helyet, amelyet ember csak fellelhetett, egy ilyen eldugott kis városban. A nyár üde zöldje lassanként eluralkodott az utolsó szirmát is lehullató dísznövények felett. Mindig innen látta, hogy az új évszak megérkezett. Elég volt csak néznie, csak figyelemmel kísérnie a folyamatosan változó tájat, azonnal tudta mi következhet az időjárásban. Mégis a folyamatos változásban, itt is volt egyfajta állandóság, amely szilárd fogódzót jelentett számára. Legalábbis az örökzöldekben az időnek ezt a mozdulatlanságát vélte felfedezni. Egy bezárt kis világot, ahol a szemlélődés és a harmónia volt az úr.

- Mit gondolsz mire valók a kertek? – hallotta háta mögül a váratlanul felhangzó, érdes férfihangot. Meg sem fordulva tekintett fel a kék égre.

- A személés és a gondolkodás helyszínei – válaszolta hűvösen. Már egy ideje tudta, hogy nincsen egyedül, de nem foglalkozott a különös emberrel. Most azonban válla fölött hátrasandított a lehunyt szemmel pihenő idősebb férfira. A férfi a tó körül sűrűn futó bambuszfák védelmét választotta pihenőjéül, hogy ne érjék el a nap sugarai.  – Ön szerint? – nézett végig az élénk színű mellényen, és a bozontos ősz üstökön.

- Ha az ember akar egyet aludni, elbújhat a figyelő tekintetek elől – nevetett fel öblös hangján, és pilláit résnyire felemelve a meglepett fiúra sandított. – Van egy kis szakém. Kérsz? – nézett rá egy kaján vigyor kíséretében.

- Nem iszom – hangzott az elutasító felelet. - Nem szeretem az alkoholt – húzta ki magát a fiú. Jiraiya öblös hangján felnevetett.

- Ezek a mai fiatalok! – hangzott fel Sasuke háta mögül a sírós dorgálás. Ha nem lett volna annyira komoly, talán még nevetett is volna az öregen. – Látom, te is az a fajta vagy, aki túl komolyan veszi magát. Ejnye! – cancogott mesterkélten.

- Hagyna pihenni? – sandított hátra hidegen. Igyekezett, hogy hangjába minél több megvetést csempésszen, de mégsem volt képes a teljes elutasításra.

- Persze – válaszolta az öreg könnyedén. Sasuke egy mély lélegzetet véve tekintetét újra a szemlélt táj felé fordította. Esze ágában sem volt elhagyni a helyet. Túl szép volt, túlzottan is idilli. Itt legalább nem kellett aggódnia attól, hogy néhány öltönybe bujtatott ismeretlen arc magával hurcolja, sűrű vállba veregetések közepette. E mellett csak azért, mert az öreg hamarabb ért oda, mint ő, még nem jelenti azt, hogy neki kellene felemelkednie és elmennie innen. Pár pillanatig békésen hallgatta a daloló madarak énekét, majd ismét hátrasandított. Nem tudott nem foglalkozni vele, és ez meglepte. Meglepte és kissé bosszantotta. A férfi szemmel láthatóan nem véve tudomást róla, élvezte a pihenés adta örömöket.

- Ne bámulj! – szólt rá az öreg. – Ha kérdezni akarsz, inkább bökd ki! Még a végén gyanút fogok, és félre talállak érteni – cukkolta egy rátarti mosollyal a fiút. Sasuke arca szinte elszürkült dühében. 

- Hogy merészel vele szemben ilyen hangnemet megütni? – fortyant fel mérgesen, majd felpattanva kihívóan végigmérte a békésen pihenő mestert.

- Hallom, hogy ön a másik dojo vezetője – vágott bele mondandójába.

- Így is mondhatjuk – dünnyögte Jiraiya az orra alatt, nem foglalkozva a dühös Uchihával. – Úgy látom te sem élvezted nagyon a nyitóünnepélyt? Vagy hogyan is neveztétek? Partit? – húzta fáradt mosolyra ajkait.

- Hn – fordult el tőle Sasuke.

- Hát nem az én társaságom. Pedig a társam figyelmeztetett rá, hogy nem fogom jól érezni magamat. Talán ha hallgattam volna rá... – hajlította karjait a feje alá. A fiú nem felelt, csak lassan visszaereszkedett a helyére. Jiraiya egy félmosollyal figyelte a fiatalembert. - Pont annyi idős, mint Naruto. Mégis egy teljesen más vérmérséklet.

- Akkor miért van itt? – vetette hátra a válla felett Sasuke a félmondatot, bár már bánta, hogy ennyire kimutatta érdeklődését a férfi irányába.

- Jó a szaké, és szépek a nők – közölte egyszerűen a fiúval.

- Gondolom, ezért fekszik itt magányosan – nézett hátra gúnyosan a válla felett Sasuke. Jiraiya szemei összeszűkültek a cinikus megjegyzésre.

- Azért egy üveg szakét elhoztam – nevetett fel vidáman. Az ében szemek bosszúsan meredtek rá, szinte rendreutasítóan. Majd komor hidegségébe menekülve, visszafordult a tó felé. De Jiraiya még elcsípte az apró mosolyt, mely a szája sarkában bujkált. Nagyon halovány volt, mint egy alig pislákoló csillag fénye. De látta, és ez neki elég volt.

- És – kezdett bele, kissé vontatottan -, amúgy tetszik a hely? – kérdezte mintegy mellékesen.

- Ugyanolyan város, mint bármelyik másik – felelte a kifejezéstelen hang.

- A város? Oh, az igen. De a benne levő emberek már lehet, hogy nem – nevetett fel újra. Egész lényéből sütött az élet iránti feltétlen öröm, és odaadás. Teljes ellentétét alkotta a parton ülő, és néma hidegségébe zárkózó fiúnak. Sasuke nem reagált a kijelentésre, meg sem rezdült. – Most mennem kell fiú! – emelkedett fel, miközben leporolta magáról a rátapadt leveleket, és kevéske füvet. – Szívesen látlak a dojomban, ha meg akarsz látogatni valamelyik nap – villantotta rá mosolyát, és vissza sem nézve elsétált a fiú mögött.

- Hn, üzleti tárgyalás? – hallotta a fiú hangját, melyben nem érződött, egy árnyalatnyi változás sem.

- Csak egy meghívás – rántotta meg a vállát Jiraiya, miközben tovább folytatta útját. Nem torpant meg a fiú provokatív mondatától. Karját fellendítve sétált a híd felé. – Csáó! – kiáltotta vissza nem túl tiszteletteljesen. - Mert ez a város, mint a többi, és a benne élő emberek különlegesek voltak. Csak egyszerűen meg kellett ismernie őket.

 

***

- Az a nyomorult Uchiha – szisszent fel mérgesen az idősödő férfi, és kilesett tincsei alól. Hidegen villanó szemeivel rápillantott a kényelmes bőrfotelbe süppedő alakra. Hosszú, fekete haja ráomlott a vállaira, ahogy mérgesen fújtatva, hátrafésülte néhány rakoncátlan tincsét. – Nem tudom mitől olyan sikeres, de most elért az én területemre – mormolta maga elé.

- Orochimaru–sama, mi az óhajod? – kérdezte a vele szemben ülő férfi, megigazítva szemüvegét. Lábait keresztbevetve várakozott a parancsra, hogy azonnal végrehajthassa azt.

- Át akarom venni a vezetést, és hát! – vigyorodott el kegyetlenül, megnyalva ajkait. – Az emberi élet oly’ esendő. Soha nem tudhatod mikor csap le rád, a szörnyű halál – állapította meg cinikusan a férfi. Hangja gyűlöletről, és a gyűlölet iránti élvezetről árulkodott. – De jobb, ha óvatos vagy. Az idősebb elég okos, de a kisebbik, talán még manipulálható. Csak egy kis ráhatásra lenne szükség, ha érted mire gondolok – fonta össze ujjait maga előtt. Egy halvány, és kegyetlen mosoly kíséretében lehunyta pilláit.

- Értem. Mikor induljak? – koppant a színtelen hang a légkondicionáló monoton zúgása mellett.

- Holnap reggel, és tiszta munkát végezz! 

 

<---Előző     Vélemények     Következő--->