Leplezetlen dühvel ütötte tovább mesterének katanáját. Az edzőteremben hosszú percekig csak a bambusz kardok összecsapásának kemény pattogásait lehetett hallani. A falra felfüggesztett stilizált levél jel kicsit meglebbent, ahogyan a nyitott ablakon beszemtelenkedett a nyári szellő. Még így is nagyon meleg volt a gyakorlóban, mind a két férfit megizzasztotta a csak nagyon néha mozduló, forró levegő. Egy pillanatra elhallgatott a bambuszok élesen csattanó hangja, és a termet halk zihálás töltötte be. Csak ketten tartózkodtak bent, ugyanis az órák még nem kezdődtek el.

- Naruto! – mordult rá a férfi – Fogd vissza magad! Nem dühből harcolunk, így nem lesznek pontosak az ütéseid! – hárította könnyedén az egyik csapását. – Mi ütött beléd? Próbáld újra! - A fiú egy pillanatra megdermedt, majd egyik kezét ökölbe szorítva, levágta a kardot az edzőterem fapadlójára. A csattanás fülsiketítően hasított bele a némaságba, Naruto pedig hátat fordítva mesterének, elindult kifelé. Még hallotta, ahogy a gyakorló katana tovább gurul a szépen megtisztított padlón, de már nem érdekelte ez sem. Ajkait összeszorítva viharzott kifelé, félrecsapva a tolóajtót, arra sem véve a fáradtságot, hogy behúzza maga után. Kint szippantott egy kicsit a meleg levegőből, és verejtéktől gyöngyöző homlokát finoman megtörölve újra vett egy mély lélegzetet, hátha sikerül megnyugtatnia zaklatott lelkét. Kezeit csípőre téve járatta végig tekintetét a művészien elrendezett kerten, az apró szentélyen, a vidáman csobogó kis patakon, amely a kertben kanyargott, olykor megtörve annak összefüggő egységét. A nyár beköszöntével, a tavasz finom színei visszahúzódtak, átadva helyüket az élénk ragyogásnak, míg az eddig bujkáló rügyek most kibomlottak. Minden megérett, amelyet a tél altatott, és a tavasz nevelt. Meg kellett volna nyugodnia ettől a látványtól, de egyszerűen képtelen volt rá. Lepillantott sebes kezeire, melyek az évek múlásával, csak egyre keményebbé, és erősebbekké váltak, a rengeteg edzéstől. Eddigi életét mutatta, kanyargó rajzolataival. Egy örökös küzdelmet, fáradhatatlan munkát.

- Hé Naruto! – rezzent össze az érdes hangra, de nem fordult meg. Nem akarta, hogy Jiraiya lássa a szemeiben a féktelen dühöt. Gyűlölte a tehetetlenségét és azt a kilátástalanságot, amely most uralta az életét. Az idősebb mester a fiú után sétált, aki nagyot fújtatva, levetette magát a veranda szélére. Lábait maga elé húzva, morcosan megtámasztotta állát jobb tenyerében. Jiraiya vigyorogva szemlélte a dühöngő fiatalt. – Nem lesz gond! – mondta higgadtan, megpaskolva tanítványa fejét.

- Még hogy nem lesz? – kezdte el halkan a mondatot, majd a végére már szinte kiabált a hosszú, ősz hajú férfival. Kezét dühödten lesöpörte a fejéről. – Ero-sennin nem értesz te semmit! – kiabált rá kivörösödött arccal. Bal kezét csípőjére vágva nézett morcosan a nyugodt tekintetbe.

- Azt hiszem fiam, túl sokat aggodalmaskodsz – telepedett le mellé az idős férfi, és a dojojuk kertjében virágzó tulipánfára tévedt a tekintete. Hallgatta a madarak dallamos csivitelését, és a hangok közé beúszó távoli kutyaugatást, halk szitkozódást. Elégedetten elvigyorodott. - Naruto elszántsága az évek múlásával, semmit sem halványult. - A szőke fiú halkan morgolódott még egy keveset, de tekintetét továbbra sem emelte mesterére. – Rendben – fojtott el egy mosolyt a férfi. – Mi is az, amit nem értek? Magyarázd el, kérlek!  – vakarta meg homlokát, és két karját melle előtt keresztbefonva feltekintett az égre.

- Hogy, mindent elveszítünk – motyogta ki a fiatal férfi feldúltan, egyik kezével idegesen gyűrögetve a bőszárú hakama anyagát. Nem értette, mestere miért ilyen nyugodt. Mintha a sensei nem venné észre, mi történik körülöttük. Mintha, nem akarná észrevenni, hogy minden, amin eddig fáradoztak, most semmivé omlik!

- Ó – válaszolta Jiraiya, és tovább kémlelte a vakítóan kék eget. Egy pillanatra nehéz csend telepedett rájuk.

- Csak ennyi a válaszod? – kérdezte elmélyült hangon a fiú látva, hogy a férfi nem akar többet beszélni. Egy nagy szusszanással visszatuszkolta magába feltörni készülő dührohamát.

- Mi más lehetne Naruto? – kérdezte vontatottan. Elővette mellényzsebéből pipáját egy kis dohánnyal, a tömővel, végül előhúzott, egy doboz hosszúszárú gyufát. Ráérősen kicsomagolta a papírt, tudva mennyire bosszantja a türelmetlen tanítványt komótos mozdulataival. Somolyogva vigyorgott, ahogy szemei sarkából feszülten várakozó keresztfiát nézte. Szépen megtömködte a pipát, és halk sistergéssel megkarcolta a doboz oldalát. Fogai közé harapva a pipa szárát, ráérősen szipákolni kezdett. Naruto mozdulatlanul támadásra készen mérte végig a férfit. De senseie nem mozdult. Helyette lágy füstkarikákat eregetve tekintett fel az égre.

- Talán az, hogy most először nem nyitod ki teljesen a szemeidet – sziszegte megrovóan.

 – Hm. Így gondold? – villantott rá, egy széles mosolyt. - Nézz fel! – bökött állával az ég felé. A fiú követte tekintetét, és fellesett az égen lebegő felhőkre.

- Nézek – morogta Naruto, még mindig paprikás hangon, miután a férfi újra hallgatásba burkolózott.

- Mit látsz? – kérdezte tovább a fiút, mintha megunta volna a várakozást. Lassan ráemelte sötét pillantását az égkék szemekre. A dohány kesernyés illata belekúszott a levegőbe, a füst fodrozódva ölelte körül őket.

- Felhőket – vágta oda félvállról, türelmetlenül. Minden porcikáján érződött mennyire kellemetlennek találja a beszélgetést. – De minek nézzem a felhőket, ha egyszer nem erről beszélek? – húzta össze dühösen szemeit. – Azt akarom tudni, miért hagyod, hogy ezt tegyék velünk?! – hangja szemrehányóan csengett. Jiraiya halkan, de jóízűen felkacagott, és újra felpillantott a vidáman csillogó azúr színű kékségre.

- Milyen követelőző vagy! – nevetett tovább öblös hangján. – Miért kértelek erre? – kérdezte szinte magától. - Igazán nem az elterelés miatt. – Naruto várakozva pillantott rá, tekintetébe érdeklődő csillogás költözött.

- Akkor? Nem hinném, hogy Shikamaruhoz hasonló szórakozásod van – recsegte játékosan.

- Ha? – nevetett Jiraiya. – Shikamaru? Nem. Csak arra gondolok, ha felnézel az égre, ott találod a felhőket. Szinte mindig ott vannak, ott lebegnek. Csak nagyon ritka azaz alkalom, amikor egyet sem látsz; de a távolban mindig feltűnik egynek a foszlánya – osztotta meg gondolatait tanítványával.

- Ez igaz – bólintott a fiú. – Bár nem nagyon szoktam a felhőket külön nézni – tette hozzá, megvakarva állát.

- Akkor mit nézel rajta? – pillantott rá kíváncsi szemekkel a férfi.

- Csak azt, hogy szép. Úgy egyben – vonta meg a vállát bizonytalanul, hangja szinte erőtlenül csengett. Jiraiya azonnal egyetértően hümmögött.

- Ez bizony fontos. Egyben látni a sok kis darabot – adott hangot a gondolatainak. Pár percig a felhőket bámulva meredtek maguk elé.

- A felhők sokszor látszólagos mozdulatlanságba merevedve lebegnek az égen nem? – kérdezte a fiútól. – Mintha egy helyben állnának. – Naruto egyetértően bólintott. - De valójában nagyon is haladnak – magyarázta türelmesen, mire a fiú csodálkozva felkapta a pillantását.

- És? – húzta fel a szemöldökét Naruto. – Ezt mindenki tudja! – tárta szét karjait. Jiraiya újra elvigyorodott.

– Igen, mindenki. Nos, akkor mi történik az égen? – kérdezte szinte magától, beszívva egy adag füstöt, és lassan kiengedve azt. - Úgy tűnik nem történik semmi az égen. A felhők formája, tömege nem változik. Valójában nagyon is alakul minden komponense. Tartanak valami felé, és folyamatosan változnak – fejezte be gondolatmenetét.

- Amikor fúj a szél, akkor gyorsabban mozognak – állapította meg Naruto halkan. A férfi némán bólintott egyet, és magukról szinte megfeledkezve bámulták tovább a felhőket. A kék szemek szomjasan itták be a felette szárnyaló madarak sziluettjeit, és egészen addig követte távolodó alakjukat, míg végül a messzeség el nem nyelte őket. De attól még tudta, hogy valahol vannak, valaki más látja őket, ahogyan repülnek.  

- Feltűnnek, áthaladnak, hogy aztán elnyelje őket a messzeség. De mert még nem látod, attól ők még folyamatosan haladnak. – Naruto hatalmas szemekkel nézett a férfira. Ugyanerre gondolt, csak Jiraiya ki is mondta. - Az élet is ilyen nem? Egy folyamatos és láthatatlan változás. Olykor létrehozunk dolgokat, olykor leromboljuk azt. Vagy éppen elveszítjük, vagy lemondunk róla, ahogyan éppen a sors hozza – vonta meg vállát a férfi szárazon, és a fullasztó hőség miatt lekapta vöröses színű mellényét. Tompán puffant az anyag, ahogy maga mellé hajítva megszabadult tőle.

- Úgy látszik nem értjük meg egymást teljesen sensei – ajkain még elfénytelenedett mosolya játszott, melyet szinte azonnal eltüntetett határozott arckifejezése. – Mert úgy látom – nézett rá a fiú komolyan -, hogy ezzel a magyarázatoddal feladsz mindent, amit eddig létrehoztunk. – Kék szemei hatalmas lélektükrökként tekintettek a férfira. – Az élet valóban alakul. De én szeretem ezt a helyet, és harcolni szeretnék érte – felelte elszántan. – Ez itt az álmom, ami megvalósult – nézett körbe. - Nem várhatod el, hogy most csak úgy elhajítsam magamtól? – nézett fel rá egyre dühösebben.

- Nem is ezt mondtam – ingatta meg a férfi a fejét, mire a szőke fürtök tulajdonosa még kíváncsibban fordult felé. - Hanem...Hogy bármi is történik lehet, hogy csak a változás egyik darabja, egy szelete – tette hozzá, lehunyva szemeit.

- Valahogy, én nem így látom a dolgokat – morogta Naruto, és kezeit karba téve, ő is lehunyta szemeit.

- Tudom – felelte a mester, és tovább eregette finom füstfelhőit. Élvezettel töltötte el, ahogy a napsugarak átmelegítették bőrét, és orrát kicsit megmozgatva elűzött egy szemtelenkedő legyet, aki mindenáron rá akart szállni a bőrére.

- Szemtelen! – sziszegte kissé mérgesen.

- Tessék? – kérdezett vissza a fiú, és szemeit résnyire nyitva, rápillantott az idős férfira. Majd elvigyorodott, ahogy észrevette az apró szemtelenkedőt. - Ma meglátogatom Sakurát a kávézóban - hunyta le újra szemeit, hangja szinte duruzsolásként hatott a balzsamos levegőben.

- Hm. Azt jól teszed – válaszolta az idős férfi, tovább pihentetve szemeit. Az eddig álló levegőt, hirtelen felkavarta a finoman meglebbenő szél, lágyan átmozgatva a terem bejárata fölé szerelt csengőket, és meglebbentve az egymás mellett pihenő férfiak tincseit. A mesterét, és a tanítványét.

 

 

***

- Örülnék, ha a megnyitóra is eljönnél – morrant Itachi a telefonba, ahogy üres csészéjét bökdöste tollával. Az elmúlt hetekben, szinte mindennap bejött a kávézóba, hogy megihasson egy csészével, és nyugodtan átnézhesse a tervezeteket, és a szerződéseket. Itt legalább nem zavarta senki. Tollát unottan forgatta az ujjai között, miközben az éterben felhangzó mély hangot hallgatta.  Zakóját hanyagul a háta mögött levő támlára akasztotta, míg ingének ujját feltűrte. Levetett nyakkendője mellette tekergőzött az asztalon. A nagy melegben nem volt kedve a túlzottan elegáns öltözékhez. Már megérkeztek az érdeklődő telefonok is, melyek izgatottan várták, az Uchiha üzletlánc újonnan megnyitott dojonak pályafutását.

 – Sasuke! – mordult figyelmeztetően a telefonba. – Nemsokára úgyis idejönnél. Nem hinném, hogy ez a két hét totális egzisztenciális válságba sodorna – tette hozzá. Dühös horkantáshoz hasonló hang hallatszott a készülék másik végén, Itachi ajkaira pedig gúnyos mosoly kúszott fel. – Akkor két nap múlva Sasuke, és ha lehet, öltözz fel rendesen! Nem akarom, hogy az öcsém az üzletfeleim előtt hakamában, és katanával a kezében rohangáljon. – Egy darabig várt, majd a vonal másik végén beleegyező morgásra halványan elmosolyodott. – Rendben otoutoyo – felelte lágyan, és egy mozdulattal kinyomta a telefont. Felpillantott a pult mögött sürgölődő lányra. Ma nagyon sokan voltak, így a pincérnőnek többfelé kellett figyelnie. Már öt perce rendelte a második feketéjét, és még nem érkezett meg. Már éppen emelkedett volna fel, hogy elhagyja a helyiséget, amikor a lány megperdült, és egy tálcával a kezében elindult felé. Egy barátságos, de távolságtartó mosollyal tette le az asztalra.

- Elnézést – mosolygott rá futólag, gondosan kerülve a hosszabb szemkontaktust, és elkezdte kipakolni a csészét a vízzel, és a csokoládéval. Ezután az üres csészét, és a kiürült poharat a tálcára visszaszedve felvette azt, és ránézett a férfira. – Hozhatok még valamit? – kérdezte csengő hangján. Itachi nem felelt, csak egy fejrázással jelezte, hogy nem kér semmit. Sakura nagyon büszke volt magára. Bár még egy kicsit tartott a férfitől, már nemcsak a cipőjét merte bámulni. Lassan ment végbe a folyamat, szinte napról-napra merte feljebb emelni a pillantását. Bár amikor a férfi belépett, még mindig megdermedt, és zavarba jött. Azonban igyekezett ezt nem mutatni előtte. – Mintha észrevenne bármit is magán kívül – jegyezte meg szarkasztikusan. Egy ideje pedig egészen ügyesen boldogult vele is. Mondjuk úgy, mint a többi vendéggel. Például óriási haladásként élte meg, hogy rá mert pillantani a kezére. A nyakára, a zakójára, vagy az ingje bal zsebére. Bizony, erre mind egyben. - Az a bal zseb – állapította meg némán, és rájött, hogy totálisan idiótaként viselkedik. A férfi arcát csak egy pillanatra nézte meg. Csak úgy futólag, mert figyelmét lekötötték a szemei. Mágnesként vonzotta ez a fekete, örvénylő mélység, amely áthatóan pillantott rá. Úgy érezte, mintha belelátna a gondolataiba, és ettől nagyon zavarban érezte magát. Mindig is utálta az ilyen „mindent tudok rólad” pillantású alakokat. Még nem tudta ki lehet, mert a rendelésen kívül nem beszéltek másról. Először úgy gondolta átutazó. De a férfi már több mint három hete mindennap bejött a kávézóba, hogy elfogyaszthassa a már megszokott feketéjét. Itachi egy kissé értetlenül meredt az előtte zavartan álldogáló pincérnőre. - Most nem értette meg, hogy nem? – figyelte tovább, keresve a zöld tekintetet.

- Köszönöm, nem kérek semmit – mondta tagoltan, nyomatékosítva előző fejmozdulatát. Sakura egy pillanatig leforrázva téblábolt az asztal előtt. – Istenem! Most azt hiszi, hülye vagyok! Mindig eléri, hogy esetlennek, és bénának érezzem magam a közelében. Mégis, hogyan csinálja? – gondolkozott, miközben megfordult, és elindult a pult felé. Mosolya az arcára fagyva, szinte felégette a vonásait. – Ezt a férfit...Ezt a férfit ki nem állhatom – állapította meg, még mindig széles mosollyal.

- Ez a pincérnő, ma elég zavart – állapította meg Itachi, miközben pillantása elkalandozott a lány után. Már megszokta a fehér kezet, amely rutinosan elé tette a kávéját, minden délelőtt. Igazából kezdte megkedvelni a város hangulatát. – Hm. Lehet, hogy maradok még egy darabig? – kortyolt bele az italába. – Úgyis lenne még néhány elintézetlen ügyem, e mellett ki nem hagynám, hogy ne nézzem végig Sasuke vergődését az új helyen – ajkai széles, elégedett vigyorra húzódtak, ahogy szemeivel végig siklott a nyomtatott betűkön.

A rivális üzletnek két tulajdonosa volt. Az egyik Uzumaki Naruto volt, a másik pedig egy Jiraiya nevű titokzatos férfi, akinek a múltjáról nem sokat tudott előásatni az embereivel. Még a felbérelt magánnyomozók sem tudtak használható információt kikutatni róla. Naruto, azonban nyitott könyv volt a számára. Városa ifjú tehetsége, egy kiváló bajnok pont, mint Sasuke. Még soha nem találkozott velük személyesen, és kíváncsi volt, vajon belemennének-e az ajánlatába? - Végül is ugyanazt kellene tenniük, mint eddig, csak társulnának az Uchiha vállalathoz – itta ki az utolsó korty kávét.

- Sakura! – rázta fel merengéséből, egy éles, vidám hang, mely egy időben harsant fel a csengővel együtt.

- Naruto, hát te? – Azonnal megdermedt, amint meghallotta a nevet. Óvatosan oldalra kémlelve figyelte a pulthoz sétáló fiút, aki elé odasietett a pincérnője, és jól megropogtatva átölelték egymást. Figyelte, ahogy tekintetük megtelik szeretettel, és kissé gúnyosan visszapillantott papírlapjaira.

– Valamikor Sasuke is ilyen volt – vette kézbe tollát, és a szerződésre fordította a tekintetét. Látszólag úgy tett, minta elmélyülten olvasna, valójában élénken hallgatózott, és egy terv kezdett megformálódni az elméjében. – Talán rá tudom venni, hogy társuljon.

- Kérsz egy kávét? Vagy egy teát? – kérdezte Sakura, miközben visszasietett a pult mögé.

- Egy teát elfogadok – vigyorgott rá vidáman. - Azért jöttem, mert szeretnélek meghívni egy ramenre – mondta ünnepélyesen, mellyel azonnal megnevette a pult mögött álló lányt. Sakura azonnal visszakacsintott a fiúra.

- Hát nem is tudom – játszotta el a töprengőt Sakura, és egy hatalmas sóhajjal rápillantott a fiúra, aki kuncogva figyelte a lány összefutó szemöldökeit. - A munkaidőm lejárta után megfelel? – kérdezte szertartásosan, mégis halkan kuncogva kis játékukon, miközben előhúzott egy csészét.

- Tökéletes – vigyorgott rá a szőke. A fiú kedvenc zöld teáját készítette. A vizet gyorsan feltette forrni, és egy mélyzöld dobozt felpattintva kikészített egy adagra való tealevelet. – Sárkány kútja rendel? – kérdezte mosolyogva. A fiú örömtől csillogó szemekkel nézett fel rá, és vadul bólogatott, miközben felugrott a bárpult előtt álló székek közül az egyikre.

- Ilyenkor ezt szerettem a legjobban inni – nevetett fel Naruto. – Nincsen tőle annyira melegem. Neked is inkább teáznod kellene, nem pedig egyfolytában azt a vacak kávét inni – jegyezte meg, kicsit aggodalmaskodva. Sakura lágyan felkacagott. Teljesen feloldódtak egymás társaságában.

- Naruto – fenyegette meg játékosan egyik ujjával. – Egy kávéimádóval beszélsz, ne feledd – mosolygott rá újra, majd gyorsan körbefuttatta pillantását a kávézón. De úgy látta, senki nem kér semmit, így nyugodtan szusszanhatott pár pillanatot.

- Ma mikor zársz? – kérdezte a fiú, miközben figyelte a lányt, aki takaros mozdulatokkal levette a tűzről a feltett vizet, és átforrázta a tealeveleket.

- Huh, hát lássuk csak! – dörzsölte meg homlokát. - Ino ma délelőttös a virágboltban, úgyhogy kettőre fog jönni - felelte, miközben beáztatta az átforrázott leveleket. Előhúzta a csészét, és pár perces várakozás után, átszűrte a tiszta, jáde zöldszínt idéző levet. – Tessék – tette le a fehér csészét, és a pult mögé állított székre felülve, felkönyökölt. Izgatottan fürkészte a reakcióit. Naruto olyan régen járt már itt, annyira örült most neki.

- Megvárlak – rántotta meg vállát a fiú. – Az még fél óra – nézett fel a lány mögé akasztott órára, miközben a fülnélküli kis csészét felmarkolva, belekortyolt a gőzölgő teába.

- Szuper! – vigyorgott rá a lány. Naruto elégedetten sóhajtott egyet.

– Ez isteni lett – csettintett nyelvével.

- Örülök, hogy ízlik – mosolygott rá a lány álmatagon, és fáradtan lehunyta a szemeit.

-  Hé Sakura? – kérdezte kissé bátortalanul, és letette maga elé a csészét.

- Hm? – kérdezett vissza a lány, még mindig lehunyt szemekkel. Jólesett neki ez a pár percnyi pihenés.

- Kibával beszéltetek, azóta? – kérdezte a fiú halkan, mire Sakura arcáról azonnal lefagyott a békés mosoly, és szemei felpattantak. Egy pillanatra néma, feszült csend borult közéjük. – Miért most kell ezt felemlegetnie? – fújta ki a levegőt Sakura.

- Neked semmi miatt nem kell okolnod magad – hasított a meredt csendbe Sakura heves hangja. – Ő értett félre mindent, oké? Ez az egész ügy, nem a te dolgod! Ne aggasszon! – leperdült a székről, és idegesen elkezdte rendezgetni a mögötte található csészéket és tea, illetve kávétartó dobozokat.

- Sakura! Kérlek, ne haragudj rám! – A bűnbánó, suttogó hang hallatán a nő összerezzent. – Hogy én, ne haragudjak rá? De hát ő nem hibás! - sikoltotta egy kis hang fejében.

- Naruto, én nem haragszom rád – fordult meg, de ebben a pillanatban észrevette, hogy egy átható, fekete tekintet figyeli őket. – Kérlek, ezt majd megbeszéljük Ichirakunál – mosolygott rá a fiúra kedvesen. – Most fontosabb mi van veled – tornázta vissza magát a székre, tekintetük újra összeforrt. - Nagyon letört vagy még a dojo ügy miatt? – kérdezte együttérzően. A fiú egy pillanatra elkomorult, és kezei összeszorultak az apró szilke körül. Egyikük sem látta a háttérben finoman megfeszülő hátat.

- Letört?! A francokat! – egy pillanatra lehunyta ragyogó szemeit, majd a lángoló kékségnek utat adva a pultra vágott. - A vén perverz nem ért semmit! Csak felhőkről hadovál, meg változásról, meg nem is érdekel – fakadt ki váratlanul Naruto. Majd fejét megrázva újra a nőre emelte dühtől izzó tekintetét. – Én most tényleg nagyon mérges vagyok az egész miatt – tagolta a szavakat lassan, hangjában visszafojtott indulat bujkált. Feldúltan belekortyolt a teájába, és egy pillanatig hagyta, hogy a meleg folyadék szétáramolva testében megnyugtassa zakatoló szívét. Nem akarta Sakurára zúdítani a dühét. Nem akarta megbántani, amikor Kiba valószínűleg miatta...És a szentély is.

- Tudom – felelte a nő tompán, és megsimogatta a fiú fejét. Halk csengettyű hangja hasította át a kávézót, ahogyan a váltás megérkezett. Ino gyorsan elsöpört a pult mellett.

- Bocs Sakura a késésért, két perc és jövök – zihálta, átemelve feje fölött a keresztben átvetett táskát.

- Nem gond, nyugodtan – mosolygott rá Sakura, majd felpillantva látta, hogy az öltönyös, kellemetlen fickó intett neki. – Két perc Naruto, csak egy vendégem fizet – suttogta, és a pénztárgépbe a tételeket gyorsan beütve, a tálcát felkapva, kivitte a férfinak a számlát. – Fizetni szeretne? – kérdezte Sakura udvariasan. Sokkal magabiztosabbnak érezte magát attól, hogy Naruto a közelében volt.

- Igen – válaszolta a kellemes hang. Letette a férfi elé a kis bőrtokba csúsztatott számlát. Itachi gyorsan megnézte, és tárcájából elővarázsolta a 440 yent, majd visszatette a kikészített tokba. Sakura felvette, majd a tálcára gyorsan felpakolva, rámosolygott a fekete szemekre.  

- További kellemes napot! – közölte vele boldogan, és hátat fordítva neki, visszasétált a pulthoz.

- Önnek is – hallotta a mély hangot, maga mögül. Megfordult, és mosolyogva bólintott vissza, megköszönve a gesztust. Itachi meglepetten nézte a két fiatalt. – Ennyire jó viszonyban lennének? – gondolkodott el egy pillanatra. – Milyen érdekes, hogy a sors pont ebbe a kávézóba vezetett – húzta alig látható vigyorra ajkait. Szemei sarkából a lányra pillantott. – Azt hiszem, Naruto társulni fog hozzám, és már azt is tudom, hogyan fogom ezt elérni – húzta apró mosolyra ajkait.Lassan elpakolta aktatáskájába az iratokat, hanyagul bedobta rájuk a nyakkendőjét, a mobilját, és a tollát, majd felemelkedett. Zakóját hanyagul a hátára vetve elindult kifelé.

- Nagyon finom volt a kávé – villantotta Sakurára ragadozó mosolyát, mielőtt kilépett az ajtón.

 

<---Előző     Vélemények     Következő--->