A tavasz rohanó lépteivel köszöntött be a város lakói közé, felváltva a hideg telet. Érkezésével mindenki egy kicsit szabadabbnak, felelőtlenebbnek érezhette magát, mintha a tél személyében az emberek egy láthatatlan bilincstől szabadultak volna meg. A játékos szellő, mintha csak magából az erdőből kiindulva táncolta volna körbe a zöld rengeteget megtörő kisebb tisztásokat, és az ott csobogó apróbb forrásokat. Minden virágzott, színeikkel feledtetve a tél egyhangúságát. A természet újra életre kelt.

Sakura arcán boldog mosollyal sétált fel az erdőben található egyik alacsonyabb dombra. A hely maga nem esett messze a várostól, talán egy félórányi sétát vett igénybe részéről. Amint felért a dombtetőre, egy hatalmas szusszanással törölte meg arcát, elmaszatolva a ráragadt izzadtságot. Combizmai már átforrósodtak a folyamatos erőfeszítéstől, ahogyan rendületlenül haladt felfelé, az olykor meredekké váló ösvényen. Néha megpihent egy pillanatra, de az ösvény még mindig csak kanyargott felfelé végeláthatatlanul. - Huh! Mintha a múltkor nem lett volna ennyire meredek - fújt egy nagyot, majd újult elhatározással tovább folytatta útját felfelé.

- Upsz! - csúszott ki ajkain, ahogy kissé megbillent, majd felegyenesedve leporolta kezeit. A szanaszét heverő faágak kissé felhorzsolták lábszárát, de nem foglalkozott az apróbb szúró érzésekkel. A dombnak ezt az ösvényét úgy látszik még nem tisztították meg az elszórt gallyaktól, és apróbb kövektől. - Így jár az, aki ismeretlen ösvényt választ - mosolyodott el vidáman, és tovább kúszott felfelé. Amikor végre elérte a tetőt, egy pillanatra megtorpant, és remegő combjaira támaszkodva kifújta magát. - Újra itt - tekintett körbe, elégedetten véve egy mély levegőt. A tetőn feltámadó élénk reggeli szél lassan megszárította verítéktől nedves homlokát, eltüntetve róla az apró cseppeket. Táskáját egy hanyag mozdulattal lekanyarította a hátáról, és ledobta maga mellé a földre. Régen volt rá alkalma, hogy eljöhessen erre a helyre, de a Haruno családnak mindig emlékeznie kellett erre a platóra és a rajta álló pici, romos szentélyre. Élvezte az ujjai alatt terpeszkedő kissé durva tapintású füvet, és a csicsergő madarak hangjait.

Arcán virgonc mosollyal kitépett egy szál füvet a sok közül, és fogai közé harapva morzsolgatni kezdte. Csak azt sajnálta, hogy a régen itt álló szentély romjait nem építi újjá senki. - Bár...Ki tudja. Talán az új tulaj - szomorodott el egy pillanatra. - Na mi lesz? Az új tulaj a földig romboltatja ezt a békés helyet a családnak fontos szentéllyel együtt, és egy nyomorult teniszpálya lesz a helyén. Vagy valami wellneshotel ch! - Mély lélegzetet véve igyekezett lenyugtatni magát. - Most nem. Nem akadok ki. Most csak nézni akarom. - Úgy döntött megpróbál nem foglalkozni a lelkét nyomasztó fájdalommal. Újra körbepillantott a tájon, és az elé táruló kilátáson. Egyetlen szó jutott az eszébe erről a pillanatról, amit igyekezett minél inkább magába szívni, megőrizni még keserűségén keresztül is; tökéletesség. Röpke és nagyon gyorsan elillanó; talán már abban a pillanatban, hogy gondolt rá, meg is szűnt a létezése. De egy másodpercre érezte.

A nyugalmat és békét, amit igazán önmagában, sehol máshol nem talált meg, csak itt, ezen a dombetetőn.

A domb, ahová járt, sok-sok évvel ezelőtt a családja tulajdonát képezte. A különleges gyógyítói képességekkel megáldott Haruno család szentélye volt. Szerinte semmilyen különleges erő birtokában nem voltak. Ősei egyszerűen csak jól ismerték a gyógynövényeket. Ennyi. Ez a terület hozzájuk tartozott, a szentély pedig családjának egyik imádkozó helye volt. De a háború után állami kezelés alá vették a birtokaikat. Hiába pereskedett érte, nem bírta megfizetni az árat, amit kértek. Pedig csak ezt az egy parcellát kérte vissza magának, és nem valami hülye szálloda felépítése miatt. Szerette ezt a helyet, érdekesnek találta. Érdekes volt számára, hogy ennyire vonzotta. Talán az örökség, vagy a valahová való tartozás miatt érezte ezt az eltéphetetlen kapcsot. Talán más volt az oka. De egy valami biztos volt. Mindig akkor látogatta meg ezt a helyet, amikor valamilyen döntőfontosságú lépésre készült. Itt ült, amikor beadta a jelentkezését a gimnáziumba, és akkor is itt töprengett, amikor az egyetemre készült. Akkor is itt volt, amikor a terület visszaperléséről töltötte ki az aktákat.

Zöld szemei élénken siklottak végig a hajnali, gomolygó ködből előrajzolódó színes háztetőkön, és az innen szinte aprónak ható épületeken. Mintha a reggel kósza fényei, mindent aranyszínű köntösbe öltöztettek volna. Szerette nézni az ébredező várost. A kávézóban dolgozó munkatársai mindig kinevették romantikus gondolatai, és kijelentései miatt, melyeket az erdője kapcsán tett. Csak akkor lett arcuk egy kicsit szomorúbb, és fakóbb amikor kijelentette, egyszer még visszaszerzi ezt a területet, és védett körzetté nyilváníttatja. Senki sem hitt benne. Kivéve egyetlen embert.

Egy mély lélegzetet véve, és azt lassan kiengedve élvezte a fák levelei között átfújó szellőt, és csak hallgatta, ahogyan a levelek megzördülve engednek a közöttük átrohanó légáramlatnak. Nem akart megint ideges lenni. Számtalan papírt beadott már, de mivel a terület nem az ő tulajdonában, hanem a városéban állt, megtehették, hogy eladják. Egy idegennek. - Francba! - Egy pillanatra úgy döntött, nem vesz tudomást a világról, így kiélvezve a pillanatnyi nyugalmat. Egyszerűen csak hagyta, hogy megélje ezt a pillanatot, félretéve aggasztó gondolatait, dühös kételyeit. Pedig a szomorúság egyre alattomosabban lopózott szívébe, ahogy körbe kémlelt. - Majd - gondolta, átadva magát a pillanatnak -, ráér egy kicsit később is a dühöngés. - Az életének olyan ritka momentumai voltak ezek az itt eltöltött nyugodt percek, melyek a tökéletesség képzetét idézték elméjébe. Apró, idilli pillanatokét, melyeket annyira kevésszer él át az ember élete során. Vagy ha át is él, talán észre sem veszi, és elsétál az élet nyújtotta lehetőségek mellett. Tegye ezt ő is? Véve egy mély levegőt, újra az őt foglalkoztató problémára koncentrált. - Mit tegyek? - nézett maga elé, egy pillanatra elszontyolodva. - Szeretnék segíteni Narutonak, de amióta megtudta, hogy egy újabb dojo nyílik a városban - ajkába beleharapva összeráncolta a szemöldökét -, teljesen letört.  - Újra felpillantott az előtte elterülő békés tájra, és a keserűség, mely eddig szívét uralta, egy kissé mérséklődött. Eszébe jutott, hogy Naruto mindig kiállt mellette. Mindig támogatta, és bátorította. Szerette volna elhozni ide őt, de drága barátjára egyszerűen nem tudott hatni. - Gépiesen végezte tovább a munkáját, de mégis érzem rajta, hogy valami - rágcsálta ajkait tovább -, valami nagyon nincsen rendben. Bizonyára tart attól, hogy a konkurencia kiszorítja Jiraiya mestert. Idejönnek és mindent elvesznek - háborgott tovább némán. - Nem is ismerjük őket, és máris építtetnek egy rivális dojot, és megvásárolják az erdőnek ezt a részét. Mégis, hogyan történhetett ez? Egy csapásra eltűnik mindaz, amit eddig biztosnak hittünk. Utálom ezt. Utálom! Kár, hogy nincs rá pénzem, hogy megvegyem. Talán, soha nem is lesz. - Sakura mélyet sóhajtva pillantott fel a kék égre, és az azon úszkáló felhőkre. Erősnek kellett lennie, és mellette kellett állnia, mert Narutonak szüksége volt rá. Ő nem gyengülhetett el, most nem. Újra csak a tájra figyelt, igyekezve megnyugtatni lelkét. - Minden meg fog oldódni - nyugtatta magát. - Meg kell oldódnia, és mindennek rendbe kell jönnie. Én pedig megteszem, amit csak tudok. Ami az erőmből telik. Bár még azt sem tudom megakadályozni, hogy ezt a helyet felvásárolják - hunyta le egy pillanatra szemeit. - Tehetetlen lennék? - Szemhéjai felnyíltak, ahogyan halk motoszkálást hallott a háta mögül. De mire megfordult, már egy hatalmas fehér kutya töltötte be látóterét, megállva mellette boldogan csóválta a farkát, és nekidőlt hatalmas súlyával.

- Akamaru? - nevetett fel, megvakarva az elégedetten felcsaholó kutya fültövét. - Hát a gazdádat merre hagytad? - nézett kérdően a kutyusra, és azonnal idegesen körbenézett. - Ha ő itt van, akkor...- Akamaru azonnal hátrakapta fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Az erdő egy másik ösvényéről gazdája bukkant fel.

- Sakura? - hallotta a meglepett hangot, majd a fiú füttyentett egyet az ebnek, aki azonnal engedelmeskedve hozzárohant. Kiba egy botot szorongatva, kissé tétovázva indult meg a földön ülő nő felé. Kellemetlen feszültség telepedett közéjük.  

- Szia Kiba - köszönt kedvesen, és zavartan elkapta róla pillantását, amint érezte, hogy egy kissé rosszul vette a levegőt zavarában. Kezével zavartan kikapta a fűszálat ajkai közül, és idegesen morzsolgatta tovább a nedves szálat ujjai között. Mély lélegzetet véve igyekezett visszafogni a feltörő köhögés rohamot, amely a torkát kaparta. - Nem hiszem el, hogy pont itt és pont most kellett találkoznunk! Mintha, ez a nap, már nem lehetne rosszabb! - pánikolt a lány, és hatalmasat nyelve igyekezett visszafojtani az idegességtől képződött gombócot a torkában. Akamaru izgatottan toporgott Kiba előtt, feltartóztatva egy pár pillanatra a fiút. Minden mozdulata szinte toporzékolt azért, hogy végre dobják el neki azt a nyamvadt kis botot. Amint a fiú elhajította, utána vetve magát elrohant érte, majd megfelelő távolságban letelepedett, és folyamatosan őket figyelve diadalittas pillantásával, mohó elégedettséggel elkezdte szétmarcangolni a fadarabot. Kiba egy halk nyögéssel huppant le a lány mellé, és rávigyorgott.

- Mi újság veled? - kérdezték szinte egyszerre, majd zavartan elhallgattak. A kínos túlzottan is hosszúra nyúló csendet, végül Sakura törte meg. - Ezt így nem folytathatjuk tovább. Már több hónapja volt, és most már vége. - Nagyot nyelve feltekintett a meleg barna szemekbe, melyekben feszült idegességet látott.

- Mit csinálsz erre? - kérdezte Sakura erőltetett mosollyal, és pillantását a földre szegezte. Ujjai idegesen babráltak a lábai mellett levő fűszálakkal. Az eddig érzett békés idill, azonnal szertefoszlott körülötte.

- Akamarut sétáltattam. Szüksége van a mozgásra - felelte egykedvűen a fiú, szemeit az égre szegezve. A szemkontaktust gondosan kerülve, igyekeztek minél barátságosabb hangnemet megütni a másikkal szemben. Sakura megborzongott, pedig a levegő már nem volt olyan csípős, mint hajnalban, amikor elindult. Rettentően ideges volt.  

- Kiba - vett egy mély levegőt, de utána lemondóan kieresztette -, mi újság Narutoval? - terelte el azonnal a témát. Még nem volt ereje beszélni róla, főleg nem neki. A fiú egy pillanatra meglepődött, majd kissé komorabban tekintett maga elé, szemeit a gyönyörű tájra szegezve.

- Engem kérdezel? - vonta fel szemöldökét, majd ajkait elhúzva folytatta. - Valójában nem tudom - vonta meg a vállát, és idegesen beletúrt rakoncátlan barna tincseibe. Látszott rajta, hogy nem egészen erre a mondatra számított. - Nagyon zavarja ennek a riválisnak a megjelenése - felelte tompán.   

- Értem - bólintott Sakura, és szemeit ismét az ujjai által megkínzott fűcsomóra emelte. Nem akart a fiúra pillantani. Egyszerűen nem mert. - Hogy lehetek ilyen hülye? Pont tőle kérdezni, és pont Narutoról...

- De neked kellene jobban tudnod - vette oda félvállról a fiú. Sakura egy pillanatra megdermedt, ahogy a jeges zsibbadtság végigömlött gerince mentén. Kezeit ökölbe szorította, hogy legyűrje feltörő dühét. - Miért érezzem magam bűnösnek olyanért, amit el sem követtem?

- Egyáltalán nem arról volt szó, amire most is gondolsz - vágott vissza ideges hangon. - Naruto, a legjobb barátom - folytatta, hangja megremegett az elfojtott haragtól.

- Ühüm - bólogatott a fiú, rá sem nézve a lányra. A dermedt, fagyott csend, melyből képtelenek voltak kitörni, újra közéjük ereszkedett. Sakura fél szemmel rápillantott a karórájára, és nagyot sóhajtva felemelkedett a földről, egy utolsót szippantva a hajnali levegőből.

- Nekem most mennem kell. Ma én nyitok - szűrte ki fogai között. Ha ez lehetséges volt, még nagyobb feszültség, és ideges vibrálás telepedett közéjük.

- Értem. Elkísérjelek? - kérdezte Kiba, szemeivel még mindig a tájat fürkészve. Nem nézett a lányra, Sakura gyomra pedig szinte apróra zsugorodott, ahogyan görcsberándult, az újabb idegességtől.

- Nem szükséges - felelte kissé dadogva. - Még csak az kellene! -  Majd hajába túrva megvakarta tarkóját. - Szervusz Kiba, további kellemes napot!  - hadarta el búcsúzásképpen, majd gyorsan megfordult, és kissé kapkodó mozdulatokkal holmija felé nyúlt.

- Neked is Sakura! - hallotta közben a fiú gúnyosan csengő hangját, amelytől még inkább esetlennek érezte magát. Minél hamarabb el akart tűnni a szeme elől. Nem volt hibás, Kiba tekintete mégis elérte, hogy rosszul érezze magát tőle. Bűnösnek. Zsákját fél vállára felkapta, és gyors léptekkel nekiindult a szűk ösvénynek, néha kicsit jobban meglódulva, ahogy az út olykor meredekebben kanyargott lefelé. Közben előkapart hátizsákjából egy almát, és beleharapva morfondírozott tovább, nem is figyelve az őt körülvevő fákra. Már nem érdekelte a táj, a látvány. - Ennyit a jó napomról - húzta el bosszúsan ajkát.  

***

Az üdítő levegő és a mosolygó nap érkezésével, mintha a természet, hosszú álmából eszmélt volna fel. A tavasz a megújulás, az újrakezdés évszaka. Mintha mindig tartogatna meleg levegőjével valamilyen újdonságot; valamit, amely új reménnyel, új várakozással tölti el az embereket. Lassan ért ki a fák közül, és szórakozottan pillantott az elé táruló házakra. Az utcák viszonylag kihaltak voltak, de most egyre több és több ember jelent meg, munkahelyükre sietve. Táskájából vontatott mozdulatokkal bányászta elő a fémesen megcsörrenő kulcscsomót, és a megfelelőt kiválasztva a kötegből, beleillesztette a zárba. Halk kattanás jelezte, hogy az ajtó nyitva áll. - Meredek volt ez a reggel - sétált be a megreccsenő hajópadlón a kávézóba, és becsukta az ajtót. Feje felett halkan csendültek meg a felszerelt csengettyűk. Az antik páccal bevont fabútorok melegen üdvözölték körükben, míg a pirosas és narancsos színekben játszó falak, csak tovább növelték a belépők otthonosság érzetét. Talán az összhatás miatt szerették ennyire sokan ezt a kávézót. Itt az emberek tudtak egy kicsit lazítani, egy rövid időre meg tudtak állni a mindennapos hajtásban, és félre tudták tenni a problémáikat. A kulcsot a kezében szorongatva hátrasietett. Szinte futva megkerülte a hosszú pultot, és holmiját lepakolta az alkalmazottak számára fenntartott külön helyiségben. Mindenkinek volt egy külön kis szekrénye, ahová a személyes holmijait eltehette. A kulcsokat gyorsan átválogatva megtalálta az apró darabot, és a zárba illesztve kinyitotta vele szekrényét, hogy elpakolhasson. Kapkodva vetette le zöldszínű kardigánját, és akasztotta fel a fogasra, majd nyomában kikapta a fekete kötényt. - Gyerünk, gyerünk. Mozogj kislány! - Késésben volt a nyitással, így igyekeznie kellett. Kapkodva berámolta a dolgait, és becsapva a szekrény ajtaját, szinte kitépte belőle a kulcsot. Gyors léptekkel kisietett a vendégek számára fenntartott helyiségbe, miközben ujjaival már a hosszú kötény száraival babrált. A pult alól gyorsan elővette a törölgető rongyot, és fürgén nekilátott az asztalok letisztításához. A munkaadója azt szerette, ha minden a lehető legtisztább, és mégis a legtermészetesebb a vendégek környezetében. Hamar leszedte a székeket az asztalokról, és az órára felpillantva szinte rekordidő alatt áttörölte az asztalokat. A helyiség nem volt túl nagy, azonban rendelkezett egy fölé épített kis galéria résszel is. Ezt a felsőbb részt a tradicionális japán teaházak mintája alapján igyekeztek elrendezni, ezzel is kielégítve a vendégek igényeit. A rongyot vállára csapva elrohant a pulthoz, és felkapva az étterem itallapjait, szétrakta őket a lenti asztalokon. Nagyot fújva körbenézett, majd a pult mögé sietve, gyorsan meggyújtott egy füstölőt. Finom, egyszerű illatú levendulát választott, nem szerette a fullasztóan erős aromákat. - Oké, emelet! - sprintelt fel kettesével szedve a lépcsőket. Cipőit lekapva gyorsan letérdelt, és az ülőpárnákon átevickélve, letisztogatta a teázó asztalokat. Közben elrendezte az általa kissé szétpakolt párnákat. Pillantását gyorsan végigfuttata, és örömmel látta, hogy Ino tényleg kikészítette az apró teamécseseket az asztalok közepére. Elégedetten felállt, és elindult a lépcső felé. - Emelet kész! - húzta vissza cipőit, és az ajtóhoz röppenve megfordította a táblát.

Nyitva. - Akkor kezdjünk! - pillantott határozottan az üvegajtóról visszatükröződő arcára.

***

A fekete hajú férfi komoran követte szemeivel embereinek fürge munkáját, miközben enyhe rosszallással feltekintett az égre. Még csak kilenc óra volt, de már így is érezte a homlokára, és nyakára tűző napsugarak forróságát. A vakítóan kék égen egyetlen kósza bárányfelhő sem úszkált, egyik sem akarta eltakarni előle, a már most forrón tűző napsugarakat. Fekete öltönye szinte magába szívta, és páncélként megtartotta a levegő melegét. Tekintete újra visszasiklott, a cége által vásárolt telekre, és a kerítés elé beásott tábla színes rajzolataira. Egy gyönyörű dojo tervezete állt rajta, a megálmodott ötlet felett pedig, egy legyező motívuma, mely a családja, és egyben a cége emblémája is volt. Fekete szemei tovább siklottak a felújításra váró edzőterem falaira, és a kertnek szabadon hagyott hatalmas részre, ahol legnagyobb örömére még rengeteg fa állt. Utasította az építkezésen dolgozókat, hogy a területen található növényzetre nagyon vigyázzanak. - Több évtizedig tartana kinevelni ilyen hatalmas cseresznyevirág fákat - járatta végig pillantását a kopár földből kiemelkedő törzseken. A fű tönkrement, a lehulló törmelékek és mészpor miatt, illetve a rajtuk átgázoló nehéz munkagépek következtében. A terület befüvesítése jelentette a legkisebb gondot, így ezzel nem foglalkozott. A kert, rendkívüli fontosságot igényelt munkája számára, hiszen a belső harmóniához vezető első lépéseket, a tanulóknak először egy olyan helyen kellett elsajátítaniuk, ahol körülveszi őket a nyugalom, és a béke. - Milyen ironikus, hogy pont én vagyok az egyik, aki a belső harmóniára tanítja őket - horkant fel, önmagán is nevetve.

Ezután a tanulóknak egy olyan helyen kellett megőrizniük az általuk megtanult egyensúlyt, amely koránt sem volt ilyen nyugodt és békés. Ezt a célt szolgálta az edzőterem mellett épülő külön helyiség. A családjának talán ez volt a legnagyobb újítása, amikor létrehívta ezt az üzletláncot. Hiszen, aki el akarta sajátítani a budot, és ezen belül a ninjutsut vagyis ninpo taijutsut, a kilenc régi japán harcművészeti stílusból álló technikákat, a fizikuma mellett, a lelkét is erősítenie, és edzenie kellett. Ezért vezette be családja, ezt az újítást. Nemcsak a teret biztosították, ahol a lélek elmélyülhet, de egyben egy próba alá is vetették azt. Az állóképesség próbája alá. Szerette ezt a stílust, pontosan a kötetlensége és a sokszínűsége miatt. Ha valaki először találkozott ezzel a harcművészeti formával, egy kombináció felépítéseként mutatkozott meg előtte, amely az Aikido, és a Ju-jutsu stílusát idézte. Különlegessége a technikának, hogy teljes mértékben a pusztakezes alapokra épült. Még a fegyverek használata sem mellőzhette a kiválóan elsajátított taijutsu alapokat. Az életének egyik része ebben a szenvedélyében nyugodott. A másik egy ettől teljesen eltérő életformát kívánt meg tőle. Finom rezgést érzett a szíve felett, és az öltönye zsebébe nyúlva előhúzta telefonját.

- Tessék - szólt bele nyugodt, mély hangján. - Igen, én vagyok - válaszolta. Egy darabig hallgatott, figyelve a készüléken át beszélő alakra. - Értem - felelte röviden. - Minden a terv szerint halad - válaszolta kurtán. - Igen, amikor gondolja, megtekintheti az építkezést. Önnek is - nyomta ki egy egyszerű mozdulattal mobilját. Tekintete visszakalandozott a munkások tömegeire, és egy nagyot fújva intett nekik.

- Nemsokára itt leszek - utasította őket hűvös hangján, és nem foglalkozva a reakcióikkal, hátat fordított a dolgozóknak.

- Uram, a kocsija - hallotta maga mögül sofőrje kimért hangját. Válaszra sem méltatva intett neki, hogy most nincsen szüksége a szolgálataira.

- Kell egy kávé - húzta össze szemöldökeit morcosan, miközben lassan végigsétált a nyüzsgő utcákon. A város szíve felé tartott, gyalogosan. Félszemmel tanulmányozta a tarka színekben pompázó virágbolt kirakatát, ahol egy szőke hajú lány rendezgette a dekorációt. Majd átpillantott a vele szemben található étteremre, melynek hívogató illata, arra ingerelte az ott elhaladókat, hogy legalább egy szippantást elcsenhessenek belőle. - Valószínűleg most kezdhettek neki az ebéd elkészítésének. - Nem is figyelve merre viszi a lába, gondolataiba mélyedve haladt tovább.

- Hát igen, itt is van egy dojo. De az üzlet, az üzlet - mordult fel halkan, ahogy felpillantott a kék égre. A hónap végére végeznek az előkészületekkel, ő pedig folytathatja tovább a munkáját, és a vállalat terjeszkedését. Lehet, hogy ez annyira nem egyezett az életről alkotott elképzeléseivel, de az apja ráhagyta ezt az örökséget. Élnie kellett vele. Unott, és kissé bosszús arccal nyomta le a kávézó kilincsét. Még a feje felett megcsendülő csengettyűk is idegesítették. Köszönés nélkül bevágtatott, és letelepedett az egyik sarokba. Sakura azonnal letette a kezében tartott könyvet, amint meghallotta a csengettyű dallamos hangját. Gyorsan belerakott egy könyvjelzőt, és a pult alá csúsztatva, legszebb mosolyát elővarázsolva nézett a belépőre. De a férfi fel sem nézve elviharzott a pult mellett, és hanyagul levetette magát az egyik asztalhoz. Nem nyúlt az asztalon levő itallap felé, helyette táskájából elővéve egy papírköteget, feszülten olvasni kezdett.

- Micsoda egy faragatlan tuskó! - öntötte el azonnal a düh, de mint jó vendéglátó igyekezett elővarázsolni legkedvesebb mosolyát. Várt még pár pillanatot, figyelve a vendég mozdulatait, de a néma férfi, még mindig nem nyúlt az itallap felé. - Akkor bizonyára tudja, mit akar - lépett ki bizonytalanul a pult mögül. Elővette jegyzettömbét, és tollát majd a férfihoz sétált.

- Jó napot kívánok! - köszönt illedelmesen, visszafogva a haragtól kissé megrezzenő hangját. De semmi reakció nem érkezett. Aprót sóhajtott, és folytatta a beszédet. - Sikerült választania?

- Egy hosszú kávét kérnék, feketén - felelte a lágy hang, de a tulajdonosa, még mindig nem tekintett fel rá. Elmélyülten tanulmányozott egy iratot maga előtt, így a lány csak a csillogó fekete hajat látta.

- Azonnal hozom - felelte illedelmesen, de még mindig dolgozott benne a harag. - Semmi köszönöm. - pufogott magában némán. Persze, mint pincér megszokhatta volna, hogy elsődlegesen a vendég számít. Ha a vendégnek rossz kedve volt, akkor sem lehetett tapintatlan. Különben munkaadója kirúgta volna. - Lehet, hogy csak rossz napja van - húzta el ajkait, miközben felírta a rendelést, és az asztalszámot. - Pont, mint nekem. - Visszasétált a pulthoz, és mögé állva feltette a feketét főni. A pult alsó részéből elővett egy tálcát, és egy szalvétát. A már ezerszer elismételt mozdulatai eszébe juttatták az első napját. Hány csészét is tört össze? Ja igen. Kilencet. Találomra választott egyet a pult alatt sorakozó kisebb üvegpoharak közül, amit a fény felé tartva leellenőrzött. - Tiszta - méregette, de azért újra áttörölte. Szerencsére a mosogató jó munkát végzett, így a vékony poharat, a tálcára állította a meghajtott szalvéta mellé. Az egy decis üvegpohár mellé került a fehér csésze alátéte. Már hallotta is, ahogyan a kávéfőző halk morajlással megadta magát, és magából szinte kiköpte a fekete levet, illatos párát bocsátva ki magából. Mélyen beszívta a frissen főzött kávé aromáját. Lezárta a kávéfőzőt, és a csöpögtetőt elvéve alóla, kiöntötte a fehér csészébe. Egy kisebb palack ásványvizet vett elő, és egy apróbb csokoládét. Szépen elrendezte a tálcát, és azt fél kézzel felkapva elindult a néma férfi felé. Igyekezve nem zavarni a munkájában, lassan lepakolta a tálca tartalmát. A kávéval teli csészét, mely egy picit megrezzent nagy óvatoskodása közepette. Kicsit beharapta a száját, és mozdulatait még lassabbra véve igyekezett láthatatlan maradni. Nem hallott semmilyen morgolódó hangot. Kifújta a kissé benntartott levegőt, amelyről eddig észre sem vette, hogy benne rekedt. Végül mellé tette a poharat, gyorsan letekerte az üveg kupakját, azt is letéve a pohár mellé. Az utolsó simításokat elvégezve igyekezett eltűnni a nyomasztó férfi közeléből.

- Köszönöm - hallott meg háta mögül, egy mély hangot. Megfordult, és a férfi tekintetét kerülve, kissé meghajolt. Folyamatosan a cipőjét figyelte. Szép, fekete bőrcipő volt, de most egy kissé poros volt. Egyszerűen maga sem tudta miért, de képtelen volt rápillantani. Megdermedt a közelében, és szinte kellemetlennek érezte az egész helyzetet. - Vagy csak ennyire kiborított volna a reggeli találkozás Kibával? Közhely, de túl sok minden történt, eszméletlenül kevés idő alatt. Naruto, Kiba, az új dojo, a régi családi szentély felvásárlása - gondolkozott lázasan, igyekezve megtalálni zavarának okát. Kicsit megköszörülve torkát válaszolt a vendégnek.

- Ez a dolgom - felelte, és elsétált. - Hogyan lehet valaki ennyire nyomasztó? - csodálkozott Sakura. - Egyszerűen leblokkoltam a közelében. Még sohasem találkoztam vele. Mennyi feszültség egy nap alatt - sóhajtotta fáradtan.

Vélemények     Következő--->