Finom érzések suhantak végig bőrömön, ahogy egy tétova, mégis hűvös érintéssel elengedett.  Csak ekkor tűnt fel, hogy rázott a hideg. A csókjától.

Ami azonban még inkább meglepett, az a nyomában fellépő hiány, és a miatta érzett szégyen volt. Pusztán attól, hogy nem éreztem testemen a kezeit, valamilyen űrt véltem felfedezni a lelkemben, és ez egyáltalán nem tetszett.  

- Ez így nem helyes. Mert, egyszerűen, nem természetes. Francba veled, teme! Nem érezhetek így. Irántad – szívtam be egy kissé élesebben a levegőt, mint ahogyan szerettem volna. Egy kissé összerándult a teste, ahogy sharinganos pillantásával, belemélyedt tekintetembe. Majd még jobban lazított fogásán, szinte már alig érintve. Minden egyes idegszálam pattanásig feszült a bennem túlcsorduló hévtől, a fellobbanó haragtól, a félelem zsigereket tépő egyvelegétől.

Némán őrjöngtem.

Az a rohadtul, áruló nyugalom, amely körülöttünk lebegett, csak tovább fokozta tehetetlen dühömet. Az a nyavalyás álbéke, töretlenül áradt az erdő üde zöldjéből, a lágyan megzizzenő levelekből, az avarban matató madarakból. Megpróbált belénk szivárogni, torzan láttató tükörként tolva képünkbe, vágyainkat, céljainkat.

Legszívesebben üvöltve téptem volna szét, a minket még összetartó, láthatatlan kötelékeket, csak ne élvezzem, ennyire a közelségét.  

- A büdös francba! – csikordultak meg egymáson fogaim, ahogy igyekeztem visszafogni indulataimat.

Talán megérezte, a belőlem áradó feszültséget, és azért engedett el. Vagy csak a saját szórakozása miatt, hogy aztán újra közeledve hozzám, elnyújthassa provokatív játékunkat.

- Játszol velem? – nyeltem vissza az óvatlan kérdést, nem merve feltenni neki. Túlzottan tartottam az esetleges választól, és a saját reakciómtól.  

Szerettem volna úgy tenni, mintha nem értenék semmit. Annyira jó lett volna, olyan könnyű, nem venni tudomást a dolgok valódi mikéntjéről. Csak egy vigyor kellet volna, egy apró mozdulat, mellyel eltolhatom magamtól. - Valójában mit is csinálunk mi itt, ha? Teme? – kérdezném nevetve, élvezve a harc hevét, miközben felé hajítok egy kunait. Hiszen ellenfelek vagyunk, akiknek meg kell egymással küzdeniük. Mert le kell zárnunk, azt a hosszú ideje húzódó rivalizálást, amely bennünket összeköt. Ez a barátságunk alapja.  

- De, ha most eltaszítom magamtól, akkor végül mi történne? Talán elmenne? A távozásával pedig elveszne az esély, amelyet annyira vártam? – remegtem meg egy pillanatra, a felismerés erejétől. – Elveszíteném a célt, melyet eddig követtem. Elveszíteném Sasukét.

Túlzottan komoly volt a helyzet, semhogy nevetve hátat fordíthassak neki. Az érzéseim is valóságosak voltak, bármennyire szerettem volna magamhoz térni, ebből a végtelenül szürrealisztikus, nyomasztó álomból.

- Franc! – átkozódtam némán, fogaimat összeszorítva. - Meghátrálnék? Uzumaki Naruto, soha nem hátrált meg semmitől – próbáltam lelket önteni magamba, felhasználva pusztító haragomat. Mindig úgy gondoltam, képes leszek szembenézni Sasukével, mint ellenféllel. Ha egyszer legyőzöm, az azt jelenti, elég erős vagyok hozzá, hogy hazavihessem. Miért gondoltam azt, hogy ő is feltétlenül el fogja fogadni mindezt? Mert nem számítana hogyan, vagy milyen módon, de meggyőzném, hogy jöjjön haza. Mert Konoha az otthona, bármilyen otthon is az. Mert a falujának, és a barátainak szükségük van rá.

Mert ő a legjobb barátom, és soha nem hagynám cserben.

Játszani az értetlent, a bolondot úgy, hogy közben tökéletesen értjük, és látjuk a körülöttünk történő dolgokat, a lehető legtökéletesebb útvonal a menekülésre. A legkönnyebb dolog a világon, lehunyni a szemünket, és becsukni a fülünket.

Azonban...

- Én, nem fogok elfutni – szorítottam össze ajkaimat elszántan, és egy pillanatra nem figyeltem másra, csak a velem szemben álló férfira. Alig látható vigyor húzódott számra, győzedelmes, és elszánt. – Megígértem Sasuke, hogy hazaviszlek. Nemcsak Sakurának, nemcsak Konohának és a barátainknak, hanem magamnak is. Milyen ember az, aki a saját ígéretét sem képes megtartani? Hogyan válhatnék így felelősségteljes, hokagévá? Egy olyan emberré, aki ha szükséges, kérdés nélkül, mindenkiért képes lenne feláldozni önmagát? Hiszen a saját barátomat sem tudom megvédeni, önmagától.

Csak néztem, a velem szemben álló Uchihát.

Sasukét.

Annyira másképpen, egy újabb nézőpontból láttam most őt. Még mindig az ölelésemben tartottam, hiába lazult az övé, szinte a semmivel egyenlővé. Úgy karoltam át, mint egy kedves, a szeretőjét. Bőrének melege átsugárzott az enyémbe, nyugtató balzsamként áradva szét tagjaimban, mérsékelve hirtelen támadt haragomat.

Szerettem volna látni a szemeit. De a fekete gyöngyöket, elfedte az eléjük hulló, ében hajzuhatag. Nem nézett rám, nem tudtam kifürkészni a tekintetéből, mire gondolhat, mit érezhet.

- Nem mintha eddig, annyira sikerült volna - húztam el ajkaimat.  

Csak érezni tudtam őt. Még mindig hozzám tapadva állt, rendületlenül, hajthatatlan makacssággal. A vállam felett szuszogott, egy apró résnyire testemtől, éppen annyira kínzóan közel, hogy folyamatosan magamon érezhessem, borzongató leheletét. A puha, fekete tincsek, olykor megcirógatták arcomat, ha éppen a játékos szél, belekapott és fellendítette őket a levegőbe.

- Nem is tudtam, mennyire puha a haja – szimatoltam bele egy rövid pillanatra, az egyik fürtbe, amely orromnak csapódott. Kellemes volt az illata. - Olyan friss. - Szemeim kitágultak, és alig halhatóan nyeltem egyet, ahogy felfogtam mit teszek. – Benne gyönyörködöm. Ez...Abszurdum. Nem folytathatom, ezt tovább. Teljesen megőrültem?

Kezeim lassan lecsúsztak mellkasára, hogy eltolhassam magamtól, mentve józan eszem utolsó védősáncait. Pilláimat lecsuktam, hogy ne láthassam arcát, amikor eltaszítom magamtól.

- Oi dobe! – állította meg mozdulatomat, a fülemben csengő, kellemes hang. – Nyugtalannak tűnsz – simogatott meg lágy tónusával. Olyan könnyedén sikerült manipulálnia, mintha csak erre született volna. Kiegyensúlyozott, bénító csendessége belekúszott zsigereimbe, lágyan végigszánkázva, az izmaimon. Mélyet sóhajtottam, ahogy tenyereim, szinte felforrósodtak, az alattuk feszülő, fekete szöveten.

Jólesett, ez a tétlen nyugalom, ez a bágyadt harmónia. Mérhetetlen csend, amit csak a közelében érzékeltem.

- Pillanatnyi béke – pattantak fel szemeim, és csodálkozva tekintettem körbe. Sohasem gondoltam volna, hogy pont mellette fogom érezni, ezt a harmóniát, a boldogság végtelen illúzióját.

Ütemes szívverésének ritmusa, alattomosan átkúszott tagjaimba, még jobban beletaszítva, az őt mindig körbelengő, hideg nyugalomba.

Most jöttem rá, hogy még sohasem figyeltem ennyire Sasukéra. Vagy inkább, még nem volt alkalmam megfigyelni, ezt az oldalát. Lassan, tapogatózva ismertem meg a tincseit, állának, és ajkainak finom vonalát. Mintha egy idegenre pillantottam volna, úgy fürkésztem arcvonásait, alig látható rezdüléseit.

Nem arról volt szó, hogy kisebb korunkban, ne figyeltem volna meg a technikáit, a mimikáját, a gesztusait, melyekből annyira kevés jutott nekünk. Ahogy visszapörgettem emlékeimet, csak most jöttem rá, milyen sokszor tartottam szemmel őt; a nagy riválisomat. Természetesen kerestem a gyengéjét, és azt, miképpen győzhetem majd le, elismertetve vele, hogy egyenlőek vagyunk.

Figyeltem a mozdulatait, miközben hárította az ellensége támadásait; néztem, amikor pecséteket formált. Fürkésztem, amikor a ramenesnél evett, pálcikáira felfűzve a tésztaszálakat, hogy utána bekebelezhesse ajkaival, a csúszkáló darabokat. A gondolattól, apró borzongás indult el gerincem mentén, lassan haladva tarkóm felé, hogy végül felborzolhassa az összes pihét nyakamon.

Most is lopva őt szemléltem, és a rajta nyugvó kezeimet.

- Teme, beszéljük meg – mormoltam magam elé, és finoman megpróbáltam eltolni magamtól. Életemben először, tényleg úgy látszott, hogy védekező állásba vonulok. Egyszerűen képtelen voltam rendesen kezelni, a kialakult helyzetet, az összekuszált érzéseimet.

Nem tudtam csak úgy átadni magamat annak a felfoghatatlan, és zavart érzéstömegnek, ami bennem feszült. Éreztem a vágyat, de tudtam, hogy nem szabad ilyet éreznem. - Nem akarom ezt érezni iránta.

- Nem akarok beszélgetni – jelentette ki szilárdan, még mindig vállam felett elnézve, a semmibe. Halkan felmordultam, jelezve tiltakozásomat a váratlan csendre intés miatt. Eddig zavart, hogy nem látom a szemeit, mégis ebben a pillanatban, talán örülnöm kellett volna, hogy nem nézünk egymásra.

- Ki tudja, mit látnánk egymás arcán? Nem akarom látni, nem akarom, hogy rám nézzen – szegeztem pillantásomat, a kezeimre. – Egyáltalán nem így terveztem, ezt a dolgot.

Még mindig bénítóan hatott rám a közelsége, az érintése; az eltelt percekben kapott, és adott csók élménye. Csak dermedt várakozással fürkésztem a mozdulatait, a légvételeit, folyamatosan arra várva, mi lesz a következő lépése, és ha tesz is valamit, arra hogyan reagálok.   

- Még sohasem voltam ennyire közel hozzá. Vagyis így nem. – Halvány remegést éreztem, mely gyomromból indult útjára, lassan eluralva porcikáimat. Lábaim finoman megroggyantak, mintha nem tudnák tartani a súlyomat. Jobban nekidőltem, a mögöttem levő fának, és fejemet hátrahajtva, a szikrázóan kék égre néztem. Nem akartam, hogy észrevegye a gyengeségemet, mégis kissé közelebb húzódott hozzám. Megtartott.

- A fenébe is, ő az ellenfelem! Nem állhatunk itt, így mint egy... – Ki sem akartam ejteni ezt a szót. Kezeim egyre jobban elerőtlenedtek, és lassan lecsúsztak mellkasáról.

A lágyesésű anyag, összegyűrődött izzadt tenyereim alatt, miközben folyamatosan simítottam végig köpenyét. Kissé megremegett a teste, de nem értem rá ezzel foglalkozni. – Hazugság ez a béke, ez a nyugalom, amelyet mellette érzek. Ez nem létezik, ez csak önáltatás. Ha meg akarom győzni arról, hogy jöjjön haza, nem lehetek gyenge – haraptam talán egy kicsit túlzottan is erősen ajkaimba, és tovább figyeltem lehanyatló kezeim útját. Még csak kísérletet sem tettem arra, hogy megakadályozzam, kontaktusunk megtörését.

- Össze kell szednem magam! Gyerünk! – gyűlt torkomba egyre nagyobb gombóc, ahogy könnyeimet nyeldestem vissza.

Itt állt előttem, mégis azt kívántam, legyen minél messzebb, hogy ne érinthessen, ne simíthasson. Ne érezhessem, a keze nyomán fellobbanó lángokat.     

Meglepetten összerezzentem, ahogy két erős, meleg tenyér zárta, óvó védelmébe enyéimet. Egy szó nélkül visszacsúsztatta ujjaimat, mellkasára. Most sem nézett rám, mintha ott sem lennék. Kezei szilárdan tartották enyéimet, teljesen magától értetődőnek tekintve ölelésemet.

Pilláimat egy pillanatra lehunytam, kirekesztve a szemeimbe szűrődő napsugarak fényét. 

- Teme, még mindig nem árultad el, hogy miért vagy itt? – nyitottam fel szemeimet, és ránéztem sápadt, kifejezéstelen arcára. Az ében tekintet, még mindig nem figyelt rám. Nem kaptam választ, csak egy hosszú, de annál beszédesebb hallgatást.

Furcsa, de ez a csend egyáltalán nem hatott rám nyugtalanítóan, vagy nyomasztóan. Nem volt zavaró, inkább olyan természetes. – Miért nem akarsz válaszolni? – folytattam az értelmetlen kérdezősködést. – Nem válaszolsz nekem, soha – mormoltam kissé ingerülten.

- Már el is felejtettem, milyen sokat beszélsz dobe – fordultak felém a sötét szemek, és szinte játékos mosollyal rám villantak. – Nem nyilvánvaló? Naruto? – komolyodott el váratlanul.

- Tudtad, hogy itt leszek? – kérdeztem egyszerűen, és kezeimet megpróbáltam kitépni szorításából. – Szórakozik velem?

- Nem – válaszolta félvállról. Egy pár percig, dermedten meredtünk el, egymás vállai felett. – Te?

- Tessék? – pillantottam rá értetlenül. – Nem – ráncoltam össze szemöldökömet. Már megint terelni akar. - Gyere haza – kértem újra, de kérésem inkább parancsnak hangzott. Ajkait halvány, szarkasztikus mosolyra húzta.

- Már parancsolgatsz is? – kérdezte tárgyilagosan.

- Elmondhatnád Danzounak, hogy vissza akarsz jönni, és csak a bosszúd vezérelt – kezdtem bele lázasan, nem véve tudomást, egyre sötétülő tekintetéről. - Igen, ez a lehető legjobb ötlet. Sasuke visszajön velem, elmond mindent Danzounak, hogy mit, miért tett. Igen, hát persze! Hiszen, ha elé járul, akkor az azt jelenti, másképpen döntött, és újra konohai ninja kíván lenni. - Egy őrült pillanatra valóban elhittem, hogy a tervem kivitelezhető – Istenem! – csapott belém a felismerés, mely azonnali remegésre késztetett. – Miért érzem azt, hogy ez így nem fog működni?  

- Félreértesz dobe – villantak rám figyelmeztetően, hideg szemei. – Nem akarok magyarázkodni. Senkinek – jelentette ki ridegen, és elutasítóan. - Sasuke, csak nemet kell mondanod, és velem tartanod.  

– Úgy érzem, megértené – folytattam hajthatatlanul, pedig már jócskán éreztem, hogy kezdem túllépni, azt a bűvös határt, amely még a mindig fegyelmezett Sasukénál is problémát jelenthet.

- Hallod magad? Ha? – kapta el újra egyik kezével nyakamat, és közel húzva arcához, ismét ajkaim felett duruzsolt. Egy pillanatra összerezzentem, de nem a rémülettől. Önkéntelen reakciómmá vált, amint hozzámért. – Mert, ha valóban hallanád magadat, nem gondolnád komolyan azt, amit mondasz. Danzou? – A kegyetlen élű hang, végigcsikorgott fülemben. - Danzounak, mit magyarázzak el? – kérdezte hideg gúnnyal.

- Missing-nin lettél teme – nyögtem fájdalmasan, és kezeimmel belemarkoltam, a fekete szövetbe. Már nem tudtam magamon uralkodni. Ez túlment, minden határon. Többé már nem számít konohai ninjának. Nem tartozik közénk. Ő pedig nem érzi, egyszerűen nem fogja fel, a szavak súlyosságát, hogy valójában mit jelent ez.

Legszívesebben letéptem volna róla, ezt az átkozott, rohadt köpenyt, amely annyira rikítóan tolta a képembe, hogy az Akatsuki szervezet tagja. – Missing-nin – ráztam meg erőtlenül, lassan tagolva a szavakat. - Nem érti? Miért nem fogja fel ennek a ténynek a súlyosságát?

- Nem fogok magyarázkodni – nézett rám hideg kegyetlenséggel, újra közelítve szám felé.

- Nem mondok le rólad – leheltem halkan, és ajkaim újra megnyíltak övéi előtt, ahogy forrón rám tapadtak. Ebben a csókban, most nem volt semmi finomság, vagy figyelmesség. Keményen tapadt hozzám, mintha csak belém akarná vésni a szavait.

- Nem megyek. Nem magyarázkodom. – Ez volt ő, Uchiha Sasuke. Átkozott nemek sorozata, melyeket most először, gyűlöltem a világon.   

Rezzenéstelen tekintettel figyelt, koromfekete pillái, még erősebb kontúrt rajzoltak a hidegen izzó, ében tekintet köré. Nem hunyta le a szemeit, úgy olvasztott magába.

Egy néma harc, amelyből még egyikünk sem tudta, hogyan fog kikeveredni. Győztesként, vagy vesztesként. Győzni akartam. Minden erőmmel, minden idegszálammal.

Ő pedig, csak meredt bele az arcomba, közvetlen közelről, mintha beleláthatna az agyamba, a gondolataimba, és ettől rosszul voltam.

Elemi erővel tört rám az idegesség, ahogy újra bennem táncolt követelőző nyelve, ellágyulva, édesen izgatva, megint belevonva, testének varázslatos bűvkörébe. Annyira fájt, annyira égetett, ez a törődés.

- A fenébe is! – nyeltem vissza, egy újabb adag könnyhalmot, mert ismét engedtem neki.

Ajkai egyre gyengédebben, egyre hívogatóbban simogattak, eltompítva az előző, szinte bántóan kemény csók élét.

Képtelen voltam nem viszonozni, ezt a tapogatózóan lágy kóstolgatást. Pilláim egyre sűrűbben hullottak szemeimre, de még tartottam magam. Nézni akartam őt.

Simogató tenyerei ismét arcomon voltak, majd egyik keze besiklott fürtjeim közé, és tarkómnál fogva, szorosabban magához húzott. Csókja egyre mélyült, ahogy az eddig visszafogott szenvedélyéből, egy falatnyit útjára engedett.

Szabad keze, alig érezhetően végigsiklott mellkasomon, hasamon, és a következő pillanatban már csak a vállaimat érő, lágy masszírozásokat éreztem.

Felsőmet finoman lesimítva rólam, újra hozzám dörgölődzött, és tovább folytatta birtokló nyelvjátékát. Egy pillanatra elengedett, hogy egyre homályosuló szemei, magukba ihassák, nyálától csillogó ajkaim látványát.

Várakozva nézett rám, én pedig kissé elbódulva csókjától, fürkésztem sötét tekintetét. Vár. Valamire vár.

A még mindig hideg tekintet, elzárkózva mélyedt belém. Megint nem tudtam kiolvasni belőle semmit. Megfejthetetlenül, és ridegen nézett le rám, nem közvetítve semmilyen érzelmet. Pólóm hidegen tapadt nyirkos testemre, és hiába sütött melengetően a nap, jeges borzongás nyaldosta végig bőrömet, végig borzongatva idegvégződéseimet.

Kezei finoman rásiklottak az enyémekre, átmelegítve kihűlt végtagjaimat. Ujjaim görcsösen remegve szorongatták köpenyét. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire erősen kapaszkodom belé. Kezeivel nyugtatóan masszírozni kezdett, hogy merevségem oldódhasson.

Hatalmasat nyelve hagytam neki, hogy irányítsa kezeimet, lassan vezetve fel nyakához, rákulcsolva reszkető, jéghideg ujjaimat, a patentokra.

- Oldd ki őket! – sugallták a megbabonázó szemek, de nem szólt egy szót sem. Csak türelmesen várakozva figyelt tovább, ragadozóként tartva szemmel, minden egyes rezdülésemet.

Kezei pilleszárny érintésekkel siklottak újra arcom, és kuszált fürtjeim felé, hogy ujjait újra élvezettel elmeríthesse hajamban.

- Mit tegyek? – hangzott fel bennem újra, az üresen kongó kérdés. - Ha én most ezt megteszem...Akkor, minden megváltozik – nyaltam meg kicserepesedett ajkaimat.  – Mégis. El akarom őt utasítani? – pillantottam fel a kifejezéstelen szemekbe.

Nem kellett beszélnünk, nem volt szükségünk szavakra. Azok nélkül az elcsépelt, emberi nyelven semmit sem mondó, hangtöredékek nélkül is értettük, éreztük egymást. Mert ezen a nyelven, nem lehet leírni, kimondani mindent.

Az első kapcsot oldottam ki a legnehezebben. Engem is meglepett, milyen könnyedén követte a többi. Legnagyobb szégyenemre, annyira remegett a kezem, mint egy gyenge kis nyárfalevél, a süvítő szélben. Sasuke mégsem nézett rám lenézően. Ridegen fürkészte, rezzenéstelen arccal tétova, szakadozott mozdulataimat. 

Csak bámultam az elém táruló hófehér, izmokkal tarkított mellkast, mely szaporán emelkedve és süllyedve szívta magába, a tealevelektől fanyar levegőt. Fel sem tűnt, mennyire szaporán veszi a levegőt.

Lapos hasán kirajzolódtak az apró izomkockák, belőlem pedig végtelenül mélyről tört fel, valamilyen ismeretlen sóvárgás, kibírhatatlan vágy, hogy mindezt, amely elém tárul, fogadjam el.

Levegő után kapkodva próbáltam elhátrálni, nem foglalkozva, a hajamat húzó erős kezekkel, és a mögöttem tornyosuló, széles fatörzzsel. A nyúzott kéreg, egyre erősebben vágott bőrömbe, kijelölve nagyon is szűk határaimat.

Nem volt tovább.

Ha lett volna rá lehetőségem, beleolvadtam volna a fa testébe. Csak ne kelljen éreznem ezt a zavart feszengést, és feszült vibrálást.

- Naruto? – hallottam a gyengéden felcsendülő kérdést. Csak a nevemet ejtette ki, mégis több volt ebben az egy szóban, mint bármi másban, amit eddig valaha is kimondott.

- Soha nem mondtam, hogy a barátom vagy – idéztem fel szavait. Ahogy néz, ahogy hozzám ér. Úgy kóstolgat, olyan vággyal, olyan élvezettel, mint egy szerető. Mint, egy szerelmes férfi.

- Szerelmes? Sasuke nem lehet szerelmes. Belém – fújtam magamra szarkasztikusan, és hitetlenül felpillantottam rá.

- Oi dobe – villant rám a sharingan enyhe fenyegetéssel. – Figyelmetlen vagy, ismét – közölte velem nagyon halkan.

Valóban. Nem arra figyelek, ami valójában foglalkoztat. Csak halmozom magam elé, az álproblémákat, nehogy meglássam a valódit. A kérdést, amely valójában foglalkoztat.

Sápadt arcom visszatükröződött szemeiben, a látvány pedig hihetetlenül megdöbbentett. Erőteljesen és magabiztosan néztem szembe vele, elhagyva minden apró pirulásomat, és kétkedésemet. Kezem lassan ökölbe szorult, és pillantásom, a háta mögött felvillanó, zöld cserjére esett.  

- Nem tudom ellökni magamtól. Nem tudom megtagadni tőle azt, amit akar. Egyszerűen nem vagyok rá képes – vándoroltak pilláim márványszín nyakáról, széles mellkasára. Kezeimet nagyon lassan megemeltem, és tétován, szinte alig érezhetően végig simítottam meztelen bőrén. Ujjaim kíváncsian vándoroltak felfelé, kissé megkarcolva száraz bőrömmel melleit, hogy aztán csodálkozó szemeim arcára tévedve, övéivel találkozhassanak. A tinta fekete pillantás hidegen nyelte el, tétova rezdüléseimet.

Nem fogta le kíváncsiskodó ujjaimat, nem állított meg. Egyszerűen hagyta, hogy felfedezzem, hogy megismerjem a testét. Magamtól, önszántamból.

Nem kellett volna megérintenem a bőrét.

- Ha valóban azt akartam volna.

Nem kellett volna beletúrnom hosszú, egyenes tincseibe, kiélvezve az ujjaim között tekergőző, éles hajszálait.

Annyira engedelmesen tűrte az érintéseimet, olyan végtelen türelemmel, mintha az idő csak valamilyen kitalált fogalom lenne, amelyet kedvünkre alakíthatunk. A tér, amelybe belevetett bennünket a kiszámíthatatlan sors, valójában nem bír szigorú keretekkel, és kiszakadhatunk belőle.

Ujjbegyemmel végigrajzolgattam testének vonalait. Úgy éreztem, életemben először látom őt igazán félmeztelenül.

Ajkaimat szorosan összepréselve pillantottam fel, a még mindig kifejezéstelen, rideg tekintetbe. Apró lángocskák táncoltak az ében pillákban, elnyelve minden fényt. Légzésem egyre jobban elnehezült, ahogy kezdtem felfogni, mit is művelek vele.

Mégsem állította meg tétován barangoló kezeimet. Csak figyelt, mintha a reakcióimra lenne kíváncsi.

Arcom hiába forrósodott fel az engem fűtő zavartól, és szégyentől, akkor sem szakította el rólam pillantását. Némán tanulmányozta rezdüléseimet, légvételeimet.

Feleszmélve révületemből, elhúztam kezeimet, és mozdulatlanul állva, fürkésztem tovább tekintetét.

- Miért nem mondasz semmit? – kérdeztem rekedten, kissé megköszörülve torkomat. Nem válaszolt, helyette egyszerűen átölelt, és magához húzva, szenvedélyesen megcsókolt. Ez a csók már nem az a tapogatózó, kíváncsi, vagy a kemény, követelőző csók volt. Határozottan és birtoklóan érintett meg, beleolvasztva szájába, átnedvesítve kiszáradt ajkaimat.

Nem követelt semmit, mert eleve mindent a magáénak tekintett.

Fogaival óvatosan belemart alsóajkamba, és finoman szívogatni kezdte, az általam ejtett, apró sebet. Közben tenyerei besiklottak fekete pólóm alá, finom rajzolatokat cirógatva bőrömre.  Megriadtam a hirtelen tempóváltás miatt, és fejemet elrántva, kissé odébb toltam.

Lihegve néztem fel rá, és vállait kezeim közé kapva, magamhoz rántottam.

- Nem, a franc essen beléd! – ziháltam szaggatottan, nagy kortyokban kapkodva a levegőt. – Teme! – mordultam rá, torokba fojtott hangon. - Nem térhetsz ki a kérdéseim elől – kértem számon egy csipetnyi dühvel, és szemrehányással.

- Nem térek ki előlük – ragadta meg kezeimet, és közel húzva magához, nyakamhoz hajolt. – Egyszerűen, nem érdekelnek – nyalintotta végig verőeremet.

- Franc beléd! – morogtam szitkaimat, teljesen öntudatlanul. – Te nem veszel komolyan – vádaskodtam felfortyanva, és kékesfekete hajába markolva, megpróbáltam elhúzni nyakamtól nedves ajkait. Abban a pillanatban meg tudtam volna ölni, az önteltsége miatt.

Mégis annyira perzselően borzongató helyeken érintett meg, nyelvével lustán kóstolgatva bőrömet. Magával tudott ragadni a varázsa.

- Nem dobe – emelte fel kissé fejét, váratlanul elkomorodva. – Te vagy az, aki nem vesz komolyan – vájta bele éjnél is sötétebb szemeit enyéimbe. – Az értelmetlen kérdéseiddel, csak folyamatosan megalázol – jelentette ki ridegen, és lassan felhúzva pólómat, megpróbált kibújtatni belőle. - Megalázom? Én nem megalázni akarom, hanem legyőzni, és aztán hazavinni – nyeltem hatalmasat, kimeredt szemekkel bámulva arcába.

- Nem igaz teme – állítottam meg mozdulatait. – Nem értesz engem – próbáltam megmagyarázni.

- Nem Naruto – ingatta meg fejét, és nagyon lassan lehámozta rólam a bő, fekete anyagot. – Te vagy az, aki nem értesz engem. Csak hajtogatod a magadét, és közben nem figyelsz másokra. Ez volna a te titkos összetevőd? A figyelemnek álcázott figyelmetlenséged? – kérdezte unottan.

Szoborrá dermedve álltam vele szemben, nem érezve a felsőtestemen végigfutó, lágy szélrohamot, amely alig látható libabőrrel burkolta be tagjaimat. Egyszerűen nem voltam képes felfogni semmit, csak a fájdalmat okozó szavakat.

- Ez...Ez nem igaz teme – habogtam elborzadva, de alig jöttek értelmes hangok ajkaimra. - Nem vagyok ilyen, nem láthat ilyennek. Csak a legjobbat akarom neki. Vagy inkább magamnak? – kínoztam lelkemet, a gyötrelmes kérdéssel. – Igen. Egy ideje félek attól, hogy összekeverem azt, ami nekem jó, és azt, ami neki fontos. Nem. Nem lehetek ennyire önző.

- Valóban, dobe? – perzselte végig száraz tenyerével, meztelen bőrömet, újabb szégyenhullámot indítva el bennem, az általa keltett élvezetért.

- Nem akarom, hogy az életed ennek szenteld – jelentettem ki szilárdan. - E mellett, akkor te is csak a magadét hajtogatod – néztem bele egyenesen szemeibe, igyekezve állni a rideg pillantást.

- Én így döntöttem Naruto. Fogadd el! – vágta hozzám rezignáltan, és közelebb lépve, kibújt hófehér ingjéből.

- Oh, ez már döntés? – nyomtam meg felháborodva a már szót. - De az én döntésem, puszta önzés? Nos, akkor teme, te vagy az, aki nem veszi figyelembe, az én döntésemet! Ez nem olyan, mint amiről te beszéltél az előbb? Ne? – vádoltam meg gyilkos dühvel. - Azért küzdök, hogy boldogan élhess, hogy lásd, nem vagy egyedül. Erre önzőnek titulálsz?

- Nem Naruto – nézett rám szigorúan, kissé megemelve szemöldökeit. – Még életben vagy – válaszolta egyszerűen.

- Milyen nagylelkű vagy – súgtam maró gúnnyal hangomban, és megremegtem a rám törő haragtól. Legszívesebben megütöttem volna, abban a pillanatban. Fogalmam sincs mi tartott vissza.  

- Kiforgatod a szavaimat – torpant meg előttem, és hihetetlenül finoman, állam alá nyúlva, maga felé fordította tekintetemet. Mégsem néztem rá. Nem akartam. Inkább a mellettünk sokasodó fákat, és a békésnek látszó tájat figyeltem.

- Te is az enyémeket – suttogtam erőtlenül.

- Nézz rám! – utasított lágyan, én pedig lassan ráemelve szemeimet, engedelmeskedtem. – Soha nem kértem számon azt, amit tettél, és azt, amit most is teszel – nézett rám nagyon komolyan, kissé összeráncolva szemöldökeit, majd elgondolkodva lepillantott a földre. A levetett ruháinkra.  

Nagyot nyelve követtem tekintetét, és rámeredtem a földön heverő, két anyagdarabra. Pont egymás mellé hullottak, élesen elütő kontrasztot alkotva a puha, smaragdos füvön. Tiszta határvonal húzódott a két árnyalat között. Nem voltak homályos, összemosható tónusok, csak a világosan kivehető kontúrok.

Ezek a színek, már létezésüktől fogva, kibékíthetetlen ellentétet alkottak. De ettől még képesek voltak egymás mellett élni, és harmóniát alkotni. Pont az emelte ki a szépségüket, amely az ellentétüket alkotta.

Az egymás mellett feszülő különbözőségük.

Vajon, egy másik szín mellett is látjuk az egyediségüket? Biztosan, de mégsem érezzük azt a feszült harmóniát, mint amikor erre a kettőre nézünk.   

Halkan, hisztérikusan felnevettem, de hangomban több volt a fájdalom, mint a boldogság.

 - Már látom Sasuke – emeltem rá könnyektől csillogó szemeimet. Nem szégyelltem őket, mégis elpislogtam, a tétován gyülekező cseppeket. Nem szólt, nem szakított félbe. Talán csak most értettem meg a szavait.  – Már látom, hogy nem győzhetlek meg téged – mélyet sóhajtva nekivetettem hátamat a fának, nem foglalkozva, a most már bőrömet is felhorzsoló kéreggel. – Azonban – hajtottam hátra fejemet, élvezve a lombok között bekandikáló, napsugarak melegét az arcomon -, én sem adom fel soha. Emiatt pedig – húztam újra keserű mosolyra ajkaimat -, soha nem leszünk képesek abbahagyni a harcot. Ne? Sasuke? – kérdeztem elgondolkodva. Egy végtelennek tűnő pillanatig még várt a válasszal.

- Hai – érintette meg államat jelzésképpen, majd óvatosan fölém hajolt.

Valóban nem. A saját céljait követte, akárcsak én.

Figyeltem száját, amely ismét megnyílva enyém előtt, finoman végigkóstolta megremegő ajkaimat. Lehelete felperzselt, forró bizsergést indítva el gyomromban, amint engedelmesen kitárulkoztam neki. Ugyanúgy hagytam őt kalandozni számban, mint ahogyan én fedezhettem fel testének zugait. Kissé kapkodva, és futólag, de megérintettem oldalát, majd óvatosan cirógatni kezdtem. Kezei simogatóan siklottak arcomra, és hozzám préselődve, forrón ízlelgetett tovább.

Eddig nem mertem lehunyni a szemeimet, amikor megcsókolt. Most bátran zártam le, könnyektől fénylő pilláimat. Hüvelykujjával alig érezhetően letörölt egy kósza könnycseppet, amely kiszökött szemhéjam alól, és nyelvével fogaim közé furakodva, újra megkóstolt, elbódítva érzékeimet.

Gyors, futó csókokat hintett arcomra, államra, azután nyakamra letérve, ismételten végignyalta verőeremet. Fogaival először gyengéden, majd egyre erősebben harapdálni kezdett, szinte a fájdalomig őrjítve testemet.

- Ngh – nyögtem fel halkan, bár nem akartam hangokat kiadni. Ajkamba harapva igyekeztem visszafojtani az apró kitöréseket, melyek felbuggyanva torkomból, hallható formát kívántak ölteni. Állkapcsom is beleremegett, követve reszkető ajkaim vonaglását, olyan nagy hatással volt rám az érintése, nyelvének lassú simítása nyakamon.

Biztos voltam benne, hogy csak kínozni akar. Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, aki végre levegőhöz juthat, amikor egy pillanatra elengedett csak azért, hogy lehúzva magával a hepehupás földre, leülhessen.

Kissé kótyagos fejjel kapkodtam az éltető levegő után, igyekezve minél többet juttatni megkínzott tüdőmbe, miközben finoman belehúzott ölébe.

- Sasuke? – suttogtam kissé zavartan, és idegesen fészkelődni kezdtem rajta. Nem érkezett válasz, így továbbra is úgy ültem az ölében, mint egy szerencsétlen gyermek. Pokolian feszélyezett, ez az ölbe ültetés dolog.

Enyhén nyirkos kezeimmel vállaiba markoltam, hátha magamra vonhatom a figyelmét, de nem jártam sikerrel. Szorosan lezárt szemekkel hintett apró, futó csókokat nyakamra, miközben karjai óvatosan körém fonódtak.

Ujjaimat tincsei közé bújtattam, és finoman meghúztam haját. Egy kissé mérges szemvillanást kaptam válaszként. Szó nélkül evickéltem ki öléből, cseppet megbillenve, de még időben megtámaszkodtam, nehogy elguruljak. Lábaimat magam alá húzva, elvackolódtam vele szemben, majd rápillantottam.

- Körülményes vagy – borzongatott végig vágytól elmélyült, mégis hideg hangja, ahogy félig térdre emelkedve, megint magához húzott. Halkan felmordultam, amikor ismét megcsókolt. Szinte már rutinosnak éreztem magam. Pusztán csak viszonoztam a finom érintéseket, és nyelvemet bátortalanul, de hozzáérintettem az övéhez.

A gyomromban tanyázó idegesség, egyre jobban szorította görcsbe, már így is mogyorónyira szűkült szervemet. Fullasztó zavar, és feszengés uralta, minden egyes mozdulatomat.

Nem könnyítette meg a dolgomat, még apróbb csipkelődéssel sem. Szótlanul tört célja felé, magával rántva engem is, abba a megfogalmazhatatlan őrületbe, melyből egyáltalán nem láttam kiutat.

Óvatosan kényszerített egyre hátrébb terelve, míg hátam újra üdvözölhette, a kérges fatörzset. Kicsit fölém emelkedett, és folyamatosan arcomat nézve, óvatosan simogatni kezdett. Az alig érezhető borzongás, a gerincem mentén képződött meg, amikor nyakamhoz hajolt. Óvatosan végigharapdálta, saját ösvényt vágva magának, melyet aztán kényelmes tempóban, végigsimított nyelvének érdes érintésével. A vég nélkül ismételt mozdulatsor, újra felizzította a bennem parázsló lángokat. Ujjai egyre határozottabb érintésekkel simítottak végig, letérve hevesen fel-lesüllyedő melleimre.

Élesen kifújtam a levegőt, amikor ujjaival finoman körözni kezdett egyik mellbimbóm körül, hegyesre dörzsölve a rózsás csúcsot. Elszakadva nyakam kínzásától, lassan lesiklott a kulcscsontomra, ott folytatva élvezetes tortúráját.

Egyszerre éreztem a bennem munkáló idegességet, és vággyal telített feszültséget. Képtelen voltam lazítani, bármennyire is szerettem volna. Akármennyire is akartam, egyszerűen nem oldódott bennem, ez a megmagyarázhatatlan, bénító dermedtség. Gyűlöletes volt ez a kettősség.

Kívánni, és közben viszolyogni mindattól, amit teszünk.

- Oi dobe – susogta fülemnél alig hallhatóan, és finoman beleharapott az érzékeny porcba. Óvatosan morzsolgatta fülcimpámat, irányíthatatlan remegéshullámokat indítva el bennem, hogy utána tovább haladva, megállapodhasson ajkaimnál.

Megállíthatatlan erővel reszketni kezdtem, ahogy a fölém tornyosuló Uchihára néztem. Szavai hiába akartak megnyugtatni, csak még inkább tovább szították, a bennem lakozó feszültséget.

- Olyan más vagy most Sasuke. Még soha nem láttalak ilyennek, és ez lenyűgöz. - Szemeimet lehunyva, beletúrtam sötét fürtjeibe, és magamhoz húzva, finoman megpusziltam a száját. Megállt útjára indított mozdulata közben, és várt.

Most én kezdeményeztem, ő pedig hagyott nekem teret. Engedte, hogy számat újra övéhez nyomva, apró pirulással érintsem meg nyelvemmel ajkát. Behunyt szemekkel kóstolgattam, kiélvezve a bőréből áradó illatot, és hajának puhaságát, melybe ujjaimat temethettem. Néhány tincset az ujjaim közé vettem, és játékosan morzsolgatni kezdtem.

Nem érintett meg. Tűrte, hogy én barangoljak rajta, kielégítve csillapíthatatlan kíváncsiságomat.

Nem tudom, hogyan omlott le a bennem falként magasodó zavartság, a lényemet eluraló idegesség. Már csak azt észleltem, hogy bebocsátásért könyörgök neki, ő pedig megnyílva nekem, fogai közé enged.

Testem reszketve lüktetett, én pedig bódultan kászálódtam térdeimre, hogy átölelve őt, még közelebb juthassak hozzá.

Csókom végre felforrósodott, én pedig levakarhatatlan indaként tekeredtem köré, nem foglalkozva azzal, hogy lehet holnap, egyáltalán következő óra, vagy perc, amit esetleg megbánhatok.

A lényemet eluraló zsibbadtság, és álmatag vágyakozás egyre vadabb méreteket öltött. Végigsiklottam fogain, megtapogatva az éles, hegyes részeket, megízlelve a közöttük mozdulatlanul várakozó, érdes nyelv melegségét.

Lihegve szakadtam el tőle, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy önként bújtam ölébe, és vörös foltokat hagyva a sápadt bőrön, fájdalmasan szorosan kapaszkodva nyakába. Zihálva bámultam bele szemeibe, melyek még mindig hidegen tekintettek vissza rám, de egyre homályosabban, és vággyal telítetten csillogtak.

- Hatalmam van fölötte – érintettem meg óvatosan állát, és finoman jobbra fordítottam. Hagyta.

Lassan visszafordítottam, és óvatosan fölé hajoltam. Megelőzve tapogatózó, óvatos csókomat, ő indította útjára, újabb játékunkat. Nyelvemmel simogattam, masszíroztam az övét, lágyan kergetőzve, átcsalogatva magamhoz, hogy aztán visszaevickélhessek ajkai közé.

Beletéptem fürtjeibe, annyira feszített már a telhetetlen vágy, hogy érinthessem, csókolhassam, haraphassam érzékeny bőrét. Csípőmet fullasztóan erős ölelésébe húzva, forró ágyékához passzírozott, éreztetve velem, a benne tomboló vágyat.

Nem voltam rémült, csak hihetetlenül döbbent, amiért ennyire kívántam izgató érintését. Amiért ennyire vágytam arra, hogy végre én is tapinthassam.

Finoman belemarkolt, egyik remegő combomba, majd masszírozni kezdte, a megfeszülő izomkötegeket. Lábaimmal lefejtettem magamról szandáljaimat, és meztelen talpaimat a finom fűbe támasztva, közelebb csusszantam hozzá.

Fejemet vállára döntve, felpillantottam a hatalmasnak tűnő fákra, és a közöttük aranysárgán beszüremkedő napfénycsíkokra. Hunyorogva néztem, a kéken ragyogó ég foszlányokat, alig figyelve, mégis intenzíven érzékelve a testéből áradó, izzó forróságot.

- Forróság – jutott el agyamig a széttöredezett gondolat, Sasuke minden egyes, apró simításával, tovább lazítva felfogóképességem szilárd határain. Minden annyira összemosódott, és idegen volt körülöttem.  – Keménység.

Rémülten kaptam fel fejemet, feleszmélve tespedt bódultságomból, és reszketve belepillantottam, az engem pásztázó feketékbe.

Tudtam persze, hogy mit jelent, ha egy férfi kíván valakit, és vele együtt akar lenni. De gyönyörű vágyképeimben, ilyenkor egy érett, gyönyörű nő szerepelt, vagy Sakura-chan.

Kutattam a szemeiben tükröződő neheztelést, de nem láttam semmit, a rideg figyelmen kívül.

Még a gondolattól is kiszáradt a szám, a szégyen újra elemi erővel égetett, ahogy beismertem magam előtt sóvárgásomat. Hiába tudtam, hiába éreztem, akkor is nehezen ment a továbblépés. - Nem tudok csak úgy mindent feladva, megélni dolgokat. Legalábbis ezt nem. Ebben az egy esetben, gátat éreztem. Talán azért, mert nagyon is tudatában voltam, a helyzet fontosságának. - Zavartan hanyatlottam vissza vállára, arcomat nyakába fúrva.

- Én megbolondultam teme – suttogtam bele nyakába, ideges fújtatások közepette, és megszimatoltam.

- Hn – mordult fel halkan, és finoman felém lökte csípőjét, még jobban hozzám dörgölve, lüktetően ágaskodó forróságát.

- Hogyan tudsz? – kérdeztem szaggatottan, hatalmas szüneteket tartva. Alig bírtam folytatni. - Mit akarok mondani? Hogyan tudsz ennyire önfeledten velem lenni? Hogyan tudod ilyen könnyen, elfogadni mindezt? Hogyan tudtál ennyire közel kerülni hozzám? A franc, hiszen észre sem vettem – szorítottam össze pilláimat.

- Mit hogyan? – kérdezte tisztán. Nem volt benne kétely, vagy hezitálás. Bágyadtan közelebb fúrtam hozzá orromat, és számmal picit megpusziltam nyakát. Áhítattal simítottam végig a fehér bőrt, amely annyira elütött, az én barnább árnyalatomtól.

- Nem számít – susogtam erőtlenül, és újra lassan csókolgatni kezdtem torkát, finom borzongást indítva el testében.

Vannak kérdések, amelyeket nem kell megválaszolnunk.

Egy pillanatig még éreztem a belőle áradó feszültséget, majd ő is folytatta egyre erőteljesebbé, és határozottabbá váló simogatásait. Halk sóhajok szöktek ki ajkaim kerítésén át, miközben finoman fogaim közé vettem, nyakának puha bőrét. Élvezettel játszogattam azzal, hogy néha beszívtam bőrét, finoman szopogatva, utána pedig eleresztettem a megkínzott darabot. Félig lehunyt szemeimmel arcát figyeltem. A rideg maszkon, apró repedésekként mutatkoztak érzelmeinek óvatlan jelei.

Biztosan azt hitte, nem látom.

Nagyon apró, halvány nyomok voltak. Ajkainak apró rándulása, szempilláinak gyorsabb rebbenése, csillogó szemei felett.

A szemei.

Egyik kezem felkúszott arcára, és alig érezhetően körberajzoltam vonalait, magamba gravírozva, minden egyes vonását, csontját. Szemei felett megállapodtam, és azokhoz hajolva, gyengéd csókokat hintettem lecsukódó szemhéjaira.

Váratlan szenvedéllyel csókolt meg, és gördített maga alá, nem hagyva időt a megbánásra, vagy kétkedésre. Kezei villámgyorsan lesimogatták rólam nadrágomat, ujjaival újra elidőzve, és játszadozva bőröm felszínén. A heves csókokat, finom nyalogatások, és apróbb harapások követték, letérve torkom vonalára, végigszánkázva veszettül háborgó mellkasomon.

- Huh! – haraptam újra számba, amikor nedves nyelvével finoman megérintette gyöngyként ágaskodó bimbómat, és óvatos nyalakodással, lágyan eláztatta.

- A kamikra! – feszültem meg reszketve, és vállaiba kapaszkodva próbáltam józan eszem utolsó mentsvárait őrizgetni. Teste olyan vadul remegett, mint az enyém, mégis éreztem benne a visszafogottságot, az önfegyelem erőteljes béklyóit.

Ágyékom egyre hevesebben bizsergett, elfogadva érintéseit, és az örömet, amelyet nyújtott.

- Talán, ha nem vele lennék, nem is lenne, ennyire kínzóan varázslatos.

Ismét ajkaimba haraptam, ahogy meleg tenyerével, és hosszú ujjaival végigcikázott oldalamon, még hevesebb borzongást indítva el bennem. Észre sem vettem mikor emelkedett fel rólam, csak a váratlanul arcomnak nyomódó, fűszálak csiklandozásából éreztem, hogy hasamra fordított. Szemeim kipattantak, és apró félelemmel visszanéztem rá.

De ő nem foglalkozott velem, helyette hátamat bámulta, és lassan fölém hajolva, alig érezhetően nyalogatni, harapdálni kezdett.

- Ah! – feszültem meg kitágult szemekkel, és a smaragdos csomókba kapaszkodva, igyekeztem tompítani vad reszketésemen. Nyakamnál kezdte édes kínzását, két karján könnyedén megtámaszkodva, pont az enyémekkel párhuzamosan.

Képtelen voltam eltépni pillantásomat róla, szemeim csak az izmok játékára tudtak figyelni, melyek ott hullámzottak bőre alatt, ha éppen kissé elmozdult felettem. A kínzóan édes gyönyör, amelyet fogaival okozott, szinte az őrületbe taszított. Csak vonaglani, és halkan sóhajtozni tudtam, miközben olyan pontokat talált meg testemen, amikkel eddig, mint erogén zónákkal, nem is számoltam.

Lehelete felperzselte, az általa rajzolt nyálcsíkokat, hogy aztán fogaival is megerősíthesse nyomukat. Lapockáimnál, és gerincem mentén kalandozott, nem engedve pihenni pattanásig feszült idegeimet.

Megpróbáltam karjaimra támaszkodva megfordulni, de annyira remegtem, hogy egyszerűen képtelen voltam megtenni. Alkarjaimra húzva magamat pihegtem, és újra belemarkoltam a puha fűbe, körmeimet a földbe merítve, amikor nyelvével elért csípőmhöz.

- Franc! – ejtettem le fejemet. Érintése nyomán, egy újabb borzongással kevert erőtlenség söpört rajtam végig.

Lüktető forrósága fenekemhez dörzsölődött, igyekezve minél többet érezni és éreztetni, hogy minden színlelés, minden kétely eltűnhessen belőlem, és ne maradhasson másnak hely.

Gyengéden hátamra gördítve, csókolt meg újra, míg ujjaival ismét elindult lefelé, egyre közeledve, vágyamnak kemény tárgyához. Ajkai gyorsan sikló kígyókként követték ujjai vonalát, elkalandozva a már jól ismert tájakon.

Üres tekintettel bámultam a felettem ringatózó leveleket. Néhány leszakadva helyéről, lezuhant mellénk, és beleakadt összekuszált fürtjeimbe.

Hiába láttam a felettünk sátorként összeboruló lombokat, csak az érintésére tudtam koncentrálni; ahogy néha simogatón, olykor követelőzően csókol, harap, újabb határátlépésre kényszerítve elmémet.

Ujjai erősen záródtak körém, finoman masszírozva, izgatva vágytól lüktető hímtagomat. Kissé tiltakozóan feszítettem meg testemet, de amint ajkai is követték ujjai mozdulatát, halkan felkiáltottam.

- Ez hihetetlen...Sasukeh – vonaglottam meg reszketve, alig érezve kocsonyássá vált izmaimat. Képtelen voltam lélegezni, csak ijedt kortyokban nyeltem a levegőt, nem merve lepillantani az Uchihára. Nem mertem megnézni mit tesz velem, pedig minden egyes nyelvcsapását, apró harapását éreztem, és élveztem.

Egyszerűen és nyersen érzékeltem őt. A meleg, nedves nyelvét, mely hol kínzóan lassúan nyaldosott végig, hol pedig gyors csapásokkal ajzotta tovább, már csillapíthatatlannak tűnő vágyamat. A lágyan csiklandozó hajtincseit, melyek hasamat cirógatták, apró remegés hullámokat indítva el bennem.

A világ, olykor tényleg el tud tűnni. Összemosódtak a színek, eltűnt a lágyan ragyogó, kék ég, a szikrázóan sütő, arany nap. Mind összeolvadtak.

Halkan felsóhajtva adtam át magam a lágy lebegésnek, melybe az erőteljesen szívó ajkak repítettek. Nem akartam felfogni mit tettünk.

Szemei enyhe önelégültséggel csillogtak, ahogy fölém emelkedve, végigpillantott rajtam. Halkan pihegve néztem fel rá, sűrűn pislogva homályos szemeimmel.

- Ezt mind tőled kaptam, Sasuke. - A hirtelen fáradtság, amely végigsöpört rajtam, kis híján áttaszított az álmok birodalmába.  

- Naruto – eszméltem fel gyengéd sóhajtására. – Még ne aludj el! – suttogta, és finoman beleharapott nyakamba, ujjaival folyamatosan ajkaimat cirógatva.