Vadul futottam az erdőn keresztül, nem figyelve, az arcomnak ütköző faágakat. Sietnem kellett, nem veszíthettem időt. Az ágak, vékony ostorként csapódtak bőrömnek, halvány csíkokat vájva, a már meg lévők mellé.

Egy ninja, nem lehet puhány, én pedig nem is voltam az. A homlokpántom alól lecsorgó veríték, csiklandós utat járt be bőrömön, lomhán lecsusszanva orrom mellett, megállapodva arcomon. Mintha csak könnycseppek lettek volna.

„Út nélküli, célnélküli könnycseppek."

Egyik karommal türelmetlenül kaptam bőrömhöz, és letöröltem a szinte ragadóssá vált, sós nedvet. Minden zavart, minden idegesített. Legfőképpen Danzou döntése, és a Kagek hirtelen hangulatváltozása. Mintha, már nem akarnák annyira elfogni Sasukét.

Fura, pedig mennyire elszántak voltak.

Hunyorogva pillantottam fel az égszínkék égre, melyről a nap ragyogóan sütött rám. A fák lombkoronái, zöldellő sátorként borultak fejem fölé. Minden gyönyörűen idilli volt körülöttem, annyira fájóan nyugalmas, és rendezett. Még ha csak pillanatnyi harmónia is volt az, amelyben részesülhettem, nem bántam.   

Mert mindazt tükrözte, amelyet én soha nem kaphattam, és nem is kaphatok meg. Mert így döntöttem. Akár hagyhattam volna a látszólag értelmetlen üldözést. De ha én is elveszítem a reményt; ki marad neki?

Az égadta világon senki.

Éppen egy küldetésre siettem, melyet csak egy személy számára jelölt ki, az új Hokage. Nekem adta a feladatot mondván, úgyis egyedül én ismerem a terepet. Sakura-channak, a sebesülteket kellett ellátnia, így ő nem hagyhatta el a falut. Kakashi-sensei, a védelmet szervezte meg, így ő is nélkülözhetetlennek bizonyult Konohában.

Így maradtam én. Egyszerűen utasított, hogy nekem kell, végrehajtanom ezt a küldetést.

Egyedül.

Pedig a ninják csapatban járnak küldetésekre, ezt nagyon is megtanultam Kakashi-sensei mellett. De nem volt más választásom, meghátrálni pedig nem akartam, hiába éreztem furcsának a helyzetet.

- Azok a felhő ninják...Furák - sugallta minden egyes porcikám, mégis engedelmeskedtem a parancsnak. - Hányszor mondtam ellent, akár egy hokagénak is? Most mégis úton vagyok. Miért?

„Kit keresek?"

Mégsem kaptam választ a kérdéseimre.

Hát töretlenül haladtam, Teaország felé. Látszólag könnyű volt a küldetés. A két család, újra egymás torkának ugrott, és az volt a feladatom, hogy közvetítsek közöttük. Meglepett, hogy pont rám osztották ezt a feladatot, de talán van némi esélyünk arra, hogy a láthatatlan ellenfelek, ne robbantsanak ki egy újabb háborút. Az most egyáltalán nem hiányzik Konohának, és az embereknek.

Danzou...Érdekes ember.  

Feltehetően, nem véletlenül küldött el Konohából. Bár most a küldetés, és ezzel egy esetleges háború kitörésének a megelőzése, az első. Legalábbis Kakashi-sensei, ezt állította.  

A város helyreállítása, már megkezdődött. A kagek pedig úgy döntöttek kivárják, amíg Sasuke megérkezik Konohába. Nem vadásznak rá. Miért is tennék? Hiszen több mint, biztos, hogy felénk tart. Legalábbis az informátorok szerint, a kagekat akarja. Remek!

Mégis pokolian zavart maga a tény, ahogy nyugtatóan rám emelték pilláikat, és bátorítóan rám néztek.

„Itt leszünk."

- Vajon átvernek? Talán igen, talán nem. Sasuke - sóhajtottam kissé fáradtan -, mindent te idéztél elő - próbáltam hibáztatni magamban őt, de már régen tudtam, hogy a probléma inkább bennem van, és általam generálódik. Amióta a Vég Völgyében, képtelen voltam megállítani, nem szűnt meg bennem, ez a szörnyen nyomasztó érzés.

- Nem tudtam kellő támaszt nyújtani, a legjobb barátomnak.

Ennyi.

- Az átkozott, idióta teme....- mormoltam magam elé, ahogy vadul elsüvített fejem mellett a langyos, tavaszi levegő. - Akatsuki lett belőled. Hogyan történhetett ez meg? - szorítottam ökölbe kezemet, megpróbálva uralkodni, mérhetetlen dühöm felett. Egyszerűen tehetetlennek éreztem magam, és hiába próbáltam palástolni, jelen pillanatban, az is voltam.

Hiába segítettem a városban, szinte már az őrületig hajszolva magamat, a lakók elégedett, és békés mosollyal veregették meg vállamat, és pihenésre intettek.

„Naruto! Te már bizonyítottál."

- Bizonyítottam, de mit? Hiába, az annyira vágyott elismerés. Nem tudom veled megosztani.

„Pihenned kell, biztosan elfáradtál."

- Pihenni? Ki tud ilyenkor pihenni? Nevetségesek az emberek! - puffogtam magamban. - Tsunade kómában fekszik, a falu lerombolva. Sasuke Akatsuki tag lett. Ki tudna ilyenkor pihenni?

Mégis, hiába segítettem erőm felett, és figyeltem a lassan újjáéledő Konohát, úgy éreztem, valami lényeges dologban, nem haladok előre. Sőt, inkább egyhelyben toporgok

Hiába múlt az idő, most sem lett könnyebb. Bár a dolgok változtak, egyvalami nem változott meg bennem.

„Azt hittem a barátom vagy."

Megráztam a fejemet, és fogaimat összeszorítva, igyekeztem elűzni magamtól a rám rontó fájdalmat.

- Talán ezzel a küldetéssel, egy kicsit visszarázódom a dolgokba.

Próbáltam összepontosítani, és koncentrálni a feladatomra mégis, a gyanú árnyéka, nem tűnt el belőlem teljesen.

Még mindig nem értettem igazán az összefüggéseket. Ki tudja, mi lehetetett Danzou, valódi oka? Amiért pont engem küldött el?

- Valami zavar, a zsigereimben érzem.

Egyik lábam, halk puffanással érkezett meg a vastag faágra. Minden annyira hallatlanul idilli volt, és békés körülöttem.

Talán még rajzolni sem lehetett volna mesésebbet. Madárdal, elkeverve némi gallyrecsegéssel, melyet lábaim keltettek, ahogy egyik fáról a másikra lendülve, haladtam. Hihetetlen ellentétet alkotott a táj, és mindaz, ami bennem volt. A természet nyugalma mellett, a bennem tomboló vad düh, és mindent elemésztő harag. Mi marad bennem, ha mindez eltűnik?

Ha mindez háttérbe szorul?

Csak a kitölthetetlen űr, a hiány. Egy kiüresedett létezés, mely álomszerű alakot ölt, meggyőzve arról, hogy csupán a dolgok puszta látszólagossága csalja meg érzékeimet.

- Még mindig úgy érzem, hogy mellettem vagy. Sasuke.

Amikor magam mellé nézek, olyan mintha ott lennél. Mogorván, zsebre vágott kézzel, hideg faarccal. Mintha a lépteidet is hallanám, ahogy mellettem puffannak, tompán, nem keltve zajt. - Hallom a hangodat is, amikor valamit elrontok, vagy nem tökéletesen hajtok végre.

- Usuratonkachi! - sóhajtod lemondóan a fejemben, ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanazzal a törődéssel. Pedig nem vagy ott, mégis úgy érzem, igazán nem mentél el.

- Hallom a hangodat Sasuke. Amely mindig másképpen cseng. Megrovóan, lenézően, minden érzelmet elhárítóan.

Ilyenkor tényleg nehéz nevetni. Mert elég csak egy illat, egy hely, egy hangfoszlány, amely azonnal előhív téged, az emlékeimből. Mert amíg gondolunk valakire, és emlékezik a szív, akként gondolunk emlékünk tárgyára, ahogyan belénk vésődött.

- Én is így gondolok rád.

Barátként, konohai ninjaként, akinek segítenünk kell.   

Sokszor pokolian nehéz eljátszanom, hogy erős vagyok, minden helyzetben. Mert nem vagyok az, csak megpróbálom túlszárnyalni a saját gyengeségemet azért, hogy egyszer, tényleg vissza tudjalak hozni.  

Minden változik. Csak egy valami nem, a körforgás. A természetben minden meghal, és újjászületik. Ez így van, valóban.

Elismerem.

De úgy gondolom, számunkra megadatott az, hogy dönthessünk a dolgok mikéntjéről. Arról a nagyon vékony sávról, amely ott lebeg születés és halál között. Amelyet életnek nevezünk.

- A pokolba is teme, meggyőzlek, hogy gyere haza!

Már régen magam mögött hagytam Tűzföldet, és Teaországban jártam. Látom és érzem is, hiszen mások a fák, még a levegő balzsamos illata is eltérő a miénktől. Olykor kissé fanyarabb, a tealevelek szálldosó aromájától, amelyek körbelengik az ideérkezőket.

- Itt is voltunk közösen. Mennyi emlék, mennyi hely, amely őrzi a nyomunkat.

Halk neszezésre figyeltem fel az egyik bokor mögül, mely eltért az eddig megszokottakétól. Azonnal megtorpantam, és fülelni kezdtem.

- Valaki meglapul ott. Biztos vagyok benne - szűkítettem össze szemeimet, miközben előhúztam kunaimat. Egy feszült pillanatig, mely talán csak annyira volt elegendő, hogy a kissé belém rekedt levegőt kifújjam, figyeltem fel a mögülem szállingózó illatra.

- Lehetetlen - suttogták elmém józan zugai, de érzékeim nem csaltak meg.

- Are, are dobe. Azt hittem, elég nagy zajt csapok - hallatszott mögülem, a hideg hang. Mély volt, jeges és hipnotikusan nyugtató.

- Ő az, itt van - nyeltem egy hatalmasat, és hangomra visszatalálva megszólítottam. Igyekeztem minél hűvösebb és tárgyilagosabb lenni. -  Teme! Már egy ideje hallottam, ahogy a bokorban motozol, mint egy mókus - emelkedtem fel, kunaimat még mindig a kezemben tartva. Nem hallatszott semmilyen válasz, semmilyen reakció. Összeszedtem maradék erőmet, hogy felé fordulhassak.

A hosszú köpeny, tetőtől-talpig beburkolta, alig engedve rálátást, a hirtelen csendbe burkolózó férfira.

- Máris hajtóvadászat indult ellenem? - kérdezte hidegen, felsőbbrendűen. - Mintha élvezné ezt a morbid figyelmet. - Próbáltam távolságtartó maradni és higgadt. De nagyon nehezen ment. - Ne becsüld túl magad, teme! - vakkantottam vissza dühödten. - Még mindig fel tud húzni. Hihetetlen - gondolkodtam lázasan, miközben folyamatosan őt fürkésztem.

- Látom, az évek nem csiszoltak rajtad túl sokat. - Hangja nyugodt volt, kellemesen simogató. Hűvös, mint egy falatnyi víz, amit magunkra locsolhatunk, ha melegünk van. Mondhatnám, hogy nem változott semmi, ennek ellenére itt állt velem szemben, Akatsuki köpenyben. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha így fog állni előttem. - Mintha az ellenség lennél teme.

- Akatsuki lettél - néztem rám szemrehányóan, pillantásomat belefúrva a hideg, ében gyöngyökbe.

- Így van - értett velem egyet, mintha csak annyit mondtam volna, hogy süt a nap.

- Sasuke! - mordultam rá figyelmeztetően. - Miért vagy itt? - kérdeztem egyre feszültebben, míg ujjaim kissé nyirkosan tapadtak, kunaim hűvös felületére. Nem válaszolt, csak nézett tovább. - Nem érzek fenyegetést. Elképzelhető, hogy Sasuke nem akar megtámadni?

Bár nem akartam elveszíteni a szemkontaktust, egy pillanatra megrebbent a szempillám. Amikor a másodperc talán töredéke elteltével felnyílt a szemem, már nem ált előttem. Nem volt ott. Csak a játékos fénysugarak táncoltak a fák között, finom hátteret biztosítva a lágyan csicsergő madárdalnak, megvilágítva a levegőben szálldosó apró porszemeket.

- Hol van?   

- Dobe, még mindig szereted a rament? - kérdezte mögöttem, egy jéghideg hang.

- Francba! Mikor került mögém? - perdültem meg idegesen. - Miféle kérdések ezek Sasuke?! - nyújtottam el hosszan nevét, ahogy a düh, egyre vadabbul pumpálta bennem az adrenalint. - Mégis mi...Mi a jó fészkes, büdös, jó francokat képel ez?! - ordították idegszálaim.

- Nahát dobe - hallatszott hátam mögül a játékos, gúnyos hang. Arrogáns volt, mint mindig. - Nem kérdezhetem meg a régi csapattársamat arról, hogy szereti-e a rament?

- Miért vagy itt? Miért lettél Akatsuki? - kérdeztem hajthatatlanul. Egy lágy suhanás, én pedig megkésve követtem a hihetetlenül gyors ninját. Ajkamba harapva fogtam vissza a kiáltást, amikor váratlanul támadva, kirúgta alólam a bokámat. Gyorsan megperdülve a levegőben, már a környéket pásztáztam. Nesztelenül talpra érkezve, megfeszülve kutattam célpontom után.

- Úgy játszik velem, mint macska az egérrel - szisszentem fel dühösen, amikor újra magam mögül éreztem tiszta, friss illatát.

- Gyors vagy - mondtam higgadtan, és újra szembenézhettem a jéghideg, kifejezéstelen rubint szemekkel. Milyen más volt most az arca. Már a mogorvaság nyomait sem láttam rajta. Semmilyen érzelemét.

Csak egy érzéketlen maszkot láttam magam előtt. Bár ne láttam volna semmit.

- Ez az ember, nem az én Sasukém - figyeltem tovább, egyre szomorúbban egykori csapattársamat. Ajkain egy halvány, félmosoly játszott.

- A te Sasukéd? - susogta halkan, és közelebb lépve hozzám, egyik kezével megragadta államat. Mukkanni sem bírtam a döbbenettől. Keze annyira meleg volt, és kérges a sok gyakorlástól. Mégis, a porcelánfehér bőr hibátlanul ragyogott előttem.

- Naruto - suttogta halkan, egyre közelebb lépve hozzám. - A céljaimat követem - mondta lágyan, mintha csak magyarázkodni akarna.

- Miféle céljaidat? - morogtam vissza kelletlenül, túlzott közelségétől. Nem válaszolt. - Miféle célok vezethetnek, egy olyan szervezethez, amely jinchuurikiket üldöz? - ordítottam dühödten, és kezét lecsapva államról, elhátráltam.

- Igen Sasuke, észre sem vetted, és egy olyan társasághoz csatlakoztál, akik pont a magamfajtákat üldözik. El tudod te ezt képzelni? Hogy milyen érzés lehet? Azt a fojtogatóan borzalmas érzést, hogy a legjobb barátom, talán egy nap, meg akar ölni?

- Nocsak dobe - ragadta meg nyakamat, puszta kezével. Ujjainak szorítása úgy tekeredett torkom köré, mint száz és száz kígyó, nyálkás testének nyálkás ölelése. Undorodtam tőle. Undorodtam a bőrétől, a hangjától

Késemet egy egyszerű mozdulattal szegeztem, lüktető verőerének. Milyen szaporán sodródott ott a vérárama. Elég lenne, csak egy mozdulat, és ez az éltető vér, mind kiáramlana belőle. Nem tartaná életben ezt az áruló testet. - Félsz tőlem? - kérdezte nagyon halkan, egyre közelebb hajolva.

- Attól félek teme - morogtam vissza, és a kunaival kissé megvágtam nyakának bőrét -, hogy meg talállak ölni, a nagy szád miatt. - Most sem válaszolt, csak kifejezéstelenül meredt vissza rám. - Egyáltalán, egy élő emberrel beszélek? Vagy egy üres dobozzal?

Némán figyeltem, a karmazsin patak útját, amint lágyan csordogáló, vörös folyamként alábucskázott a tökéletesen fehér mázon.

- Hn - morogta vissza, és már ajkaim felett suttogva, kegyetlenül rám vigyorgott. - Naruto, nem te vagy a célpontom - mondta tárgyilagosan.

- Miért mondja ezt el? - néztem rá megütközve. - Bármikor azzá válhatok Sasuke. Egy olyan szervezet tagja vagy, amely a világunkra tör, amely az én világomba rombol.

- Akkor ebben hasonlítunk - válaszolta halkan, én pedig megdöbbenve kaptam fel fejemet. - Hogyan?

- Te egy olyan valamit hordozol magadban, amely az egész ninja világ romlására tör. Ne? Naruto? - Egy pillanatra sem vettem le róla a szemeimet. Pedig legszívesebben ordítva törtem volna be a fejét, ezért a rohadtul igaz, és gusztustalan mondatért.

- Nem értesz Sasuke - leheltem kissé erőtlenül.

- Miért keresel Naruto? Miért követsz? Miért nem hagysz egyszerűen magamra? - záporoztak a fájdalmasan rideg, és tárgyilagos kérdések, melyek apró tőrökként szakították fel, lelkem legrejtettebb sebeit.

Olyan közel hajolt, lehelete már az ajkamat simogatta, haja lágyan cirógatta bőrömet.

- Mert a barátom vagy az istenit már! - ordítottam dühödten, szemeimbe pedig apró, láthatatlan cseppek gyűltek.

Néma csend szállt körülöttünk a tájra. Súlyos, nehéz csend, melyet talán a leggyűlöletesebb hallgatni az egész világon. Már alig kaptam levegőt, úgy nyeldekeltem vissza a könnyeimet. - Borzalmas, miatta képes vagyok sírni is. - Sírok, mert a tehetetlen düh, már teljesen felemésztett.

- Sohasem mondtam, hogy a barátom vagy Naruto - nézett rám hidegen, és eltávolodott tőlem. - A céljaim pedig ehhez a szervezethez vezettek.

- Mert csak így tudod megölni a bátyádat? Ha? - kérdeztem fojtott hangon, mégis ellenséges provokációval. A szavak egyszerűen bent rekedtek a torkomban, és nem jutottak tovább onnan. Így csak annak valamilyen elrekedt zugából duruzsoltam. - Tiszteletben tartom a céljaidat Sasuke. De ez még nem jelenti azt, hogy nem jöhetsz haza - folytattam halkan, szinte esdeklően. Talán már évek óta vártam arra, hogy ezeket a szavakat elmondhassam neki. - Egyáltalán, hogyan tudsz abban a szervezetben létezni? Hiszen vele együtt vagy? - Nem is emlékszem mikor viselkedtem ennyire meggondolatlanul, ennyire naivan, és őszintén.

- Ő már halott. - A három szó, mely hidegen koppant a fák között, mintha nem is egy gyönyörű nyári napon állnánk itt, Teaország egyik legidillibb, és legeldugottabb sarkában.  - Megöltem.

- Hát megtetted végül. Akkor mégis, miért? - visszhangoztak bennem az agyon koptatott kérdések, melyeket már ezerszer feltettem magamban. - Miért? - kérdeztem egyszerűen. - Akkor miért?

- Nem kell mindent tudnod - jelentette ki egyszerűen. Olyan távoli lett hirtelen, annyira jeges. Elérhetetlen messzeségbe sodródott, én pedig éreztem a balzsamos levegőben terjengő, vereség szagot.

- Nem engedlek el - mordultam fel, és egy laza mozdulattal nekirontottam. Úgy tért ki előlem, hogy észre sem vettem.

- Hallottam megerősödtél, és legyőzted a vezért - susogta nyakamba, és vállamat elkapva, előrelendítve nekicsapott az egyik göcsörtös élű fának. Nagyot nyekkenve csapódtam neki, felverve a rajta tanyázó madarakat. Azonnal éreztem a számba tóduló vér fémes, kissé sós ízét. Kiköptem a vörös nedvet, feltápászkodtam, és idézésre emeltem kezeimet. - Mégsem tudsz elbánni, azzal az emberrel, aki szeretett városodra tör? Milyen szánalmas, és milyen gyenge alak vagy - jelentette ki kegyetlenül, és katanáját lassan előcsúsztatva tokjából, felém emelte.

- Mi a fenéről vartyogsz Sasuke? - ordítottam magamból kikelve. - Ki a gyenge? Neked soha nem elég? - csaptam felé elszántan. Fülemben csengett a két penge, egymáson súrlódott vészes hangja. - Te soha nem tudod befejezni? Ezt az esztelen bosszúhadjáratot? Megölted a bátyádat - rugaszkodtam el tőle, csak azért, hogy újra, és nagyobb erővel feszülhessek neki. - Mit akarsz még?

- El akarom pusztítani azokat, akik erre az útra vezettek engem, és a bátyámat! - kiabált vissza. Most már ő is, elveszítve hidegvérét.  

- Te magad választottad ezt az utat - szorítottam egyre közelebb torkához, saját kardját. Izmaink remegtek az erőfeszítéstől, pengéink kissé megcsúsztak egymáson. Nem tudtam miért nem tér ki előlem, miért nem vet le magáról.

- Őrültséget beszélsz - mordult rám, és egy hatalmas balegyenessel újra nekivágott, a mögöttem kényelmesen terpeszkedő fának.

- Sasuke teme, csak annyit kellett volna mondanod, hogy nem - nyögtem ki halkan, újra idézésre emeltem kezemet. - Kage bunshin no jutsu! - kiáltottam el magam, és klónomat magasra feldobva, már pattantam is fel, készülve az esetleges támadásra. - Henge! - idéztem meg hatalmas shurrikenemet, de ahogyan Kakashi, úgy Sasuke is meg tudott állítani. Bár nem számolt azzal, hogy bevetek még egy klónt. Nem a valódi Narutok álltak vele szemben.

- Talán nem jön rá - mormoltam magamban.  

Az árnyékklón, ott időzött az Uchiha mögött, kifejezéstelen arccal feszítve hátának, a fényesen megcsillanó kunait.

- Ugyan dobe! Ezt nem gondolhatod komolyan - pattant fel a levegőbe, egyszerre hárítva mind a két klónom támadását. - Azt hiszed, nem láttam, hogy itt vagy? Nem tudod elkerülni a sharingant - állapította meg halkan a hátam mögül, és magához penderítve, nyakamnak szegezte gyilkos fegyverét.

- Franc! - szisszentem fel. A kunai mely mindig naprakészen várakozott a kezemben, most a nyakamtól tartotta távol, Sasuke katanáját. A fémes csikorgás, egy pillanatra megzavarta a ránk nehezedő, feszült csendet.

- Vajon ez a harc, az a harc? - kérdezte higgadtan, hűvös nyugalommal. - Egyszer meg akarok küzdeni veled. Igen, tisztán emlékszem, hogy ezt mondta.

- Úgyis legyőzlek - sziszegtem indulatosan.

- Úgyis veszítesz - válaszolta vissza komoran.

Nem lehetett eldönteni tulajdonképpen miről beszélünk. Erről a harcról, vagy arról, hogy amit gondolok mennyiben helyes? - Vajon tényleg nem vagyok elég erős ahhoz, hogy hazavigyem a legjobb barátomat? Vajon tényleg elveszíteném ezt a harcot? Nem tudnám meggyőzni?

- Sasuke, gyere haza. Kérlek - suttogtam halkan, és a kunait még mindig kettőnk között tartva, belenéztem a szemeibe. Tudom, hogy nem szabad belenézni a sharinganba. Tudom, hogy bármit megtehet velem. Megkínozhat a genjutsujában. Mégis azt akartam, hogy lássa, hogy talán érezze azt, amit én érzek.

Nem válaszolt, csak némán figyelt.

- Nem lehet Naruto - ingatta meg a fejét. Még mindig annyira fegyelmezett volt. - Minket már nemcsak a pillanatnyi céljaink választanak el.

- Hogy érted ezt? Mi köze ennek Konohához? - kérdeztem kissé visszafogottabban.

- Mi köze? - húzta keserű mosolyra ajkait. - Elmondjam? Hát legyen. A bátyámat, a harmadik hokage, és Danzou bízta meg azzal, hogy irtsa ki a klánunkat - közölte velem tárgyilagosan. Abban a pillanatban, ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, ajkaim kiszáradtak, a szívem egy pillanatra megszűnt dobogni.

Visszaemlékeztem az idősebb Uchihára, aki sohasem támadt rám, és aki erejének egy részét átadta nekem.

- Azért, ha Sasuke ellen kellene használnom, hogy megvédjem Konohát. Már akkor tudta, hogy fenyegetéssé is válhat.  

- Sasuke, neked nem kell... - de szavaim elakadtak.

- Hogyan Naruto? Hogyan mehetnék így oda vissza? Amikor legszívesebben, az egész világot elpusztítanám? - Annyi indulat, annyi rejtett seb. - Úgy sajnálom Sasuke, tényleg.

- Neked nem kell ezt elhinned, nem kell elhinned, hogy így kell élned! - vágtam hozzá a szavakat. Rám nézett, enyhe lemondással a szemeiben.

- A klánunk puccsot szervezett - folytatta kegyetlenül, tudomást sem véve szavaimról. - Itachinak őket kellett nyomon követnie, és likvidálnia. Ehhez azonban, olyan fejlett fokot kellett elérnie, amely még az ő hatalmas erejét is meghaladta...

- Sasuke! Hallgass! - szóltam rá erélyesen, hangom mégis gyenge tavaszi szellőnek hatott, az övé mellett.

- Így meg kellett szereznie az Uchihák legveszélyesebb, és legfélelmetesebb technikáját, a Mangekyo Sharingant. Melyet, csak a legjobb barátjának megölésével érhetett el. Utána - folytatta kissé megremegő hangon, melyre azonnal felkaptam a fejemet. - Utána beteljesítette a parancsot, és elhagyta Konohát - zárta rövidre az elbeszélést Sasuke. - Ezek után, mit tennél Naruto?

- Sasuke, nem kell egyedül maradnod, nem kell így élned - suttogtam nagyon halkan.

- Válaszolj Naruto! - szólította fel.

- Válaszoljak? Megteszem, de vajon megértesz? - sóhajtottam fájdalmasan. - Gyűlölhetném ezt a várost, az apámat, amiért belém pecsételték a démon rókát. A város miatt kell együtt élnem, ezzel a szörnnyel, elfogadva az emberek utálatát. Mégsem sajnáltam, egy pillanatig sem. Szomorú voltam, letört, és értetlen. Egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy valakik miatta veszítették el a családjukat, a gyermekeiket, és ezért gyűlölik a bennem élő szörnyeteget. Azonosítva engem vele, a Kyubival. Így a gyűlöletük kiterjed rám is - tettem hasamra a kezemet, megsimogatva a pecsétet. - Megküzdöttem azért, hogy elfogadjanak - csuklott el hangom egy pillanatra, ahogy a rengeteg fájdalmas emlék az eszembe ötlött. Mégis, a tengernyi fájdalmat követte a megbékélés. - Az én apám is miatta halt meg. Mondhatnám azt, hogy nekem is más élet járt volna. Gondolhatnám ezt Sasuke, és hova jutnék? Nem lenne Sakura-chan, nem lenne Kakashi, nem lenne a falusiak tisztelete - folytattam ellágyulva. - Nem panaszkodom miatta, nem. Mert, nekem ez a sorsom, ez a rendeltetésem. Együtt fogok élni ezzel, ahogyan neked a családod tragédiájával kell együtt élned. De ez nem jelenti azt, hogy azt az utat kell járnod, amire az emlékeid kényszerítenek - szegtem fel fejemet, és újra belenéztem az immáron fekete szemekbe.

 - Azt hiszed, valóban érted, miről beszélek? - vette el lassan katanáját a torkomtól.

Fényévek. Fényévek választottak el attól az embertől, akit a világon, a legjobb barátomnak tartottam. Ugyanazzal a problémával küzdöttünk, mégis teljesen más oldalakról közelítettük meg azt.

- Miért nem ölsz meg? Hiszen a sharingan fejlettebb változatára van szükséged - tettem hozzá halkan.

- Ezt soha nem mondtam - felelte szárazon, és immáron fegyvertelenül néztünk szembe. Kunaimat a tartójába helyeztem, és várakozóan rápillantottam.

- Akatsuki vagy, egy napon engem is le kell vadásznod - mordultam fel.

- Lehetséges - válaszolta rezzenéstelen arccal.

- Nem fogom feladni Sasuke - jelentettem ki halkan.

- Nem fogsz meggyőzni Naruto - tekintettek rám a hideg, ében szemek.

- Menekülsz Sasuke, elfutsz a barátaid elől - próbáltam meg hergelni, hátha előcsalhatom belőle azt az embert, akit ismertem. De az Uchiha, csak egy megvető félmosolyra húzta ajkait. - Gyáva vagy! - vágtam belé, az éles kést.

- Micsoda arrogancia, micsoda önelégültség! - csillant fel dühösen izzó szemeiben a sharingan. Még gondolkodni sem volt időm, még pislogni sem. Máris előttem termett, és a fának szorítva testemet, hozzám préselődött.

- Mit akarsz tőlem Naruto? Menjek vissza bohócot játszani Konohába? - sziszegte mérgesen arcomba, miközben kezeimet lefogva megakadályozta, hogy idézhessek, vagy a kunaim felé nyúlhassak. Talán nem is akartam fegyvert rántani ellene.

- Csak gyere...Gyere haza - tagoltam szavaimat, lassan elnyújtva a szavakat. Néhány madár újra csak boldogan trillázva énekelt felettünk, olyan könnyedséggel, olyan hévvel, mint a szerelmesek.

- Nem vagyok rá képes - suttogta ajkaim felett, lehelete megcirógatta, és cserepesre szárította az enyémeket. Kissé megnedvesítettem őket, hogy beszélhessek.

- Melletted leszek, mindenben - suttogtam belemerülve a sharinganba. - Sasuke, megtennék érted bármit!

- A bármi, egy nagyon tág fogalomkör. Ugye tudod? - suttogta, és ajkával nagyon finoman hozzáért az enyémekhez. Szemeim hatalmasra nyíltak, és kétségbeesetten próbáltam feldolgozni a sokkhatást, amely ért. Finom, tapogatódzó érintéseket éreztem arcomon, melyek felperzselték bőrömet.

De nem a vágy égetett, hanem a döbbenet, az értetlenség, és a fájdalom.

- Sasuke mit művelsz? - suttogtam megreszketve, ahogy száraz ajkaimat egyre több, és több pilleszárny érintés érte. - Azt mondtad, a barátom vagy, nem teheted ezt - tiltakoztam erőtlenül. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

- Soha nem mondtam, hogy a barátom vagy Naruto - duruzsolta ajkaimba, és türelmesen folytatta tovább, egyre kínzóbbá, egyre kínosabbá váló érintéseit. Bőrömet jeges karmok simították végig, egyszerre okozva fájdalmat, és érthetetlen izgalmat. Izmaim kissé megremegtek, ahogy szorosabban feszült nekem, az izmos férfitest. Most először tekintettem Sasukéra úgy, mint férfira.

- Egy férfi ölel. Egy férfi csókolgat.

Sasuke.

- Ne csináld ezt! - susogtam erőtlenül, és kezeimet megpróbáltam kiszabadítani szoros fogásából. Mintha meg sem hallotta volna, úgy folytatta kínzásomat. Ajkai közé vette felső ajkamat, és finoman szívni, harapdálni kezdte azt, miközben ujjaival folyamatosan masszírozta tenyereimet. Miután végigkóstolta szám felső részét, letért az alsóra.

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálja, nem...Én ezt nem akarom - nyöszörögte tudatom, egy még józan szeglete.

- Nem hiszem el, hogy hagyom neki.

Nyelve nagyon finoman, szinte kérlelően ostromolta szám vékony vonalát, bízva benne, hogy utat engedek neki. Szemeim kimeredve pásztázták a hófehér, tökéletes arcot, az ében pillákat, a szép vonalú szemöldököt.

Szebbnek, és finomabbnak láttam, mint egy nőt.

- Hogyan gondolhatok ilyet? Ő egy férfi, a csapattársam, a barátom.

De gondolataimat azonnal elterelte, kutakodó harapdálásaival. Milyen puhák voltak azok az ajkak. Az a rózsás, tökéletes száj, amely olyan kegyetlen szavakat volt képes megformálni. Mégis, némi örömet, és vágyat éreztem mérhetetlen zavarom, és enyhe undorom mellett.

Igen vágytam rá. Egyre inkább vágytam arra, hogy folytassa, hiszen addig legalább velem volt, addig legalább mellettem volt.

Bőrének illata belekúszott az orromba, kényszerítve agyamat, hogy jegyezzem meg, raktározzam el a megszerzett információkat. A sötét szemek, hideg vágyakozással pillantottak rám. Nyelve nedves várakozással simogatta ajkaimat, néha feszegetve, kicsit beljebb haladva, elakadva fogaim akadályában.

- Ha most engedem neki, ha most ez megtörténik...Mivé válunk egymás számára?

Egy pillanatig még éreztem a levegő simogatását, utána már csak az arcomat érő meleg, kérges kezeket érzékeltem. Furcsa, kettős érzés volt ez. Mindent éreztem, hallottam magam körül. Az ő forrón fújtató lihegését, mely annyira halk volt, amikor számat egy kissé megnyitva, magamba fogadtam nyelvét.

A madarak csicsergését, a kisállatok motozását az avarban. Lehunytam a szemeimet, és arra gondoltam, amit teszek az borzalom.

- Undort kellene éreznem, megbotránkozást, mégsem csak ezt érzem.    

Helyette összeszorított szemekkel élveztem, a gyengéden simogató csókot, kezeinek lágyan cirógató érintését, melyek arcomról kiindulva, lassan letérve nyakamra, lejjebb húzták, felsőm cipzárját. 

Nem viszonoztam a csókot, csak hagytam neki, hogy számat feltérképezve, belepréseljen a mögöttem tornyosuló fába. Az éles, elöregedett kérges felület, még a ruhán keresztül is a bőrömbe vájt, vad borzongást indítva el testemben.

- Sasukeh - suttogtam halkan, amikor elszakadt tőlem egy pillanatra. Pillái lassan nyíltak fel, én pedig még nagyobb zavarral küszködve, tanulmányozhattam magamat fekete szemeiben. Arcom pírban égett, ajkaim felduzzadtak, finoman ízlelgető csókjától.  

- Nem lehet - leheltem halkan. - A barátom vagy, ezt nem tehetjük - rebegtem egyre pirosabb arccal.

- Nem Naruto, te nem a barátom vagy - suttogta újra, és még mindig kifejezéstelen arccal felemelte karjaimat, hogy a saját nyaka köré fonhassa.

Miért engedtem? Miért hagytam? Nem tudom. Csak néztem, mintha nem is ebből a világból valók lennénk, mintha az egész élet, az egész univerzum, csak egy gyorsan múló, és átrendezhető díszlet lenne.

- Vajon mikor enyészik el mindez? Mikor ébredek fel?

Automatikusan öleltem át, és közben az arcát néztem. - A második csókomat is elloptad Sasuke.   

Újra engedtem neki. De ezúttal finoman, és bátortalanul megérintettem a számba sikló, nedves izmot. Halk nyögést kaptam válaszként, melyre szemeim azonnal felpattantak. Sasuke arca, annyira földöntúlinak hatott abban a pillanatban. Talán el sem hittem, hogy mindez valóban a valóságban történik.   

- Nem a barátom vagy Naruto - susogta újra, ahogy egy pillanatra elszakadt tőlem. - Nem az.

„Szüksége van rám."

Vélemények     Következő--->