Homályos pillantással néztem fel Sasukéra, figyelve az éjfekete szemek, hideg villódzását. Ujjaival finoman cirógatta cserepes ajkaimat, majd hegyükkel, óvatosan feszegetni kezdte őket. Szemöldökráncolva engedtem, hogy az egyik sápadt kíváncsiskodó bekússzon, a szűkre nyílt résen. Először finoman megsimogatta fogaimat, aztán tovább kalandozva, nyelvemre bukkant. - Mit is mondott az előbb? „Naruto, még ne aludj el!" Ezt kérte tőlem. Igen, kérte. Uchiha Sasuke, képes kérni valamit? Tőlem? - Csak néhány szó volt, mégis beleremegett a testem, borzongató hangjába, és megfejthetetlen tekintetébe. - Pokoli szemek! - sóhajtottam némán, tétován pislogva, hogy tisztábban láthassam őt. Nem akartam szem elől téveszteni. Nem akartam elveszíteni, egyetlen percet sem, amit tőle kaphattam. - Bár - szűkítettem össze pilláimat gyanakvóan -, Sasukénál sohasem lehetett tudni, hogy mikor, mire készült. Talán most is csak egy támadást készített elő, ezzel a cikornyás módszerrel? - fürkésztem elkomorodva, de semmilyen árulkodó jelet nem találtam. - Nem - rebbent meg szempillám egy pillanatra. - Bíznom kell benne, és nem utolsó sorban, magamban is. - Kérdően pillantottam, a felettem türelmesen várakozó Uchihára, aki óvatosan visszahúzta ujját. Mintha megérezte volna, azt az apró bizonytalanságot, ami teljesen tönkretette, a bennem kialakult varázst.

- Sasuke, mit akarsz? - tértem a tárgyra, a lehető leghűvösebb modorban, igyekezve erősnek, és tárgyilagosnak tűnni előtte. - Látod? Tudok így is beszélni, Sasuke. Nem vagyok már gyermek. - Hangom mégis recsegett kérdésem közben, mint egy öreg, korhadt faág. Most utáltam, ezt a dühítően árulkodó gyengeséget. Szerettem volna kitörölni magamból, azt a mardosó bizonytalanságot, amely gyökeret eresztett gondolataimban. A másoktól annyiszor hallott fenntartások, észrevétlenül kúsztak bele szívembe, és már csak azt vettem észre, hogy azt kérdezem magamtól: Vajon meg akar ölni? Támadni akar? - Milyen alattomos dolog a kételkedés - szorítottam össze fogaimat keserűen. - Hiába szeretnénk megszabadulni tőle teljesen, valahogy sohasem sikerülhet. Mert mindig marad egy darabka, amely a legváratlanabb pillanatban, felbukkan elménkben, megbéklyózva szabad döntési lehetőségeinket. Hinni akarok benned, Sasuke - néztem bele, azokba a végtelenül sötét szemekbe. De nem láttam bennük bizonytalanságot, vagy gyilkos szándékot. Ajkain nagyon halvány, apró mosoly futott keresztül, még kifürkészhetetlenebbé téve az Uchihát. Nedves ujja végigsiklott hasamon, és megcirógatta ágyékomat. - Már megint egy Sasuke-féle válasz - forgattam meg szemeimet.

- Sokat hiszel magadról teme - morogtam rá ellenségesen. Ujjaimmal belekapaszkodtam vállaiba, hogy végre egyszer, én lehessek a kezdeményező fél. Soha nem hátráltam meg semmi, és senki elől. Némán dühöngve kapaszkodtam bele hajába, és lehúztam magamhoz. Orrunk hegye összeért, úgy mélyesztettem lángoló kék szemeimet, az ő jéghideg feketéibe.

- Csak annyit, amennyit érek - válaszolta egyszerűen, és ajkainkat összeforrasztva, söpört el minden apró gondolatot, és kételyt fejemből. - Mégis valami megváltozott benne. - Csókja hevesen, és perzselően hatolt belém, hevével széttörve habozásom szilárd falait. Már nyoma sem volt benne, az addig óvatosan tapogatódzó, gyengéd ízlelgetésnek. Akaratosan feszült hozzám, hogy minél teljesebben érzékelhessem testét, és vágytól lüktető férfiasságát.

- Francba! - rándultam össze zavartan, amikor megéreztem a forró pulzálást, lábaim között. Szemeimet összeszorítva viszonoztam, a tolakodó csókot, és szinte lökdösve az Uchiha nyelvét, öntudatlanul harcoltam, az így is elveszett dominanciámért. Váratlanul szétszakítva ajkainkat, fülemhez hajolt. Cirógató lehelete, újra végigborzongatta tagjaimat, lágy bizsergést indítva el gerincem mentén.

- Nyugalom, Naruto! - suttogta bele gyengéden a szavakat. - Nyugalom? Hiszen, én teljesen nyugodt vagyok - értetlenkedtem elnehezült pilláimat nyitogatva, hogy újra magam előtt láthassam, a csodálatosan zöldellő erdőt, és az őt alkotó, lenyűgöző színeket. Tompán, távolról érzékeltem, a szemeimbe szűrődő napsugarakat. Vékony fénykarokként nyújtóztak felénk, beborítva bennünket, lágy ragyogásukkal. Feszülten figyeltem, az egyik lábamat finoman felcsúsztató Sasukéra. Más mozdulatra, vagy hangfoszlányra képtelen voltam, a maga teljességében koncentrálni. Hallottam az avar finom zizzenését, a levelek halk susogását, a fákon ugráló mókusok motozását. Minden mást kirekesztettek, kizártak ezek a simogatások, elterelve figyelmemet, a körülöttünk éledező természetről. - Csak őt éreztem. - Ujjai nagyon finoman kalandoztak combjaim belső falán; szinte nyugtatóan masszírozták, a feszült izmokat, hogy utána rásimulva egyre forrósodó ágyékomra, újra felizgassanak. Tágra nyílt szemekkel meredtem magam fölé, egyetlen láthatatlan pontot fixírozva, a nagy semmiben. Testem egyre jobban remegett, ahogy a görcsös idegesség, és vibráló feszültség, egyszerre áradt szét véremben. - Ennyire közel érezni magamhoz valakit, akiről azt hittem, hogy talán tudni sem akar rólam...De nem. Ő nem csupán valaki. Ő Sasuke. - Lebénulva hagytam, hogy nedves ujjai, elkalandozzanak bejáratomhoz, mégis kissé figyelmeztetően szisszentem fel, amikor cirógatni kezdte. Csodálkozva néztem az engem fürkésző, ónix szemekbe. - Minek néz? - nyeltem zavartan, és pillantásomat félrekapva, idegesen fújtam egyet.

- Nyugalom Naruto - susogta finoman, és egyik ujjával, óvatosan megpróbált belém nyomulni. - Mi a...?

- Felejtsd el! - utasítottam el ingerülten érintését. Mellkasára csúsztattam nyirkos kezeimet, és megpróbáltam levetni magamról, az egyre nehezebben lélegző férfit. - Ez így nem lesz jó! - pánikoltam némán, igyekezve elnyomni, az egyre inkább elhatalmasodó, kétségbeesésemet. - Ha ez most megtörténik, minden valóban meg fog változni. Eddig megtehettem, hogy ellenfélként és barátként tekintek rá egyben. De ezek után? - felmordulva igyekeztem lefeszegetni magamról, a kitartóan rajtam csüggő férfit. - Eddig azt akartam, hogy változzon meg minden. Sasuke jöjjön haza, legyen újra teljes a hetes csapat, és az ő élete. De akkor más volt a felállás. Nemcsak az új Hokageről, és az ő rendelkezéseiről van szó. Nem. Hanem arról, mivé is válunk, egymás számára. Nem akarom végiggondolni - néztem továbbra is Sasukét, elmerülve szemeiben. - Nem. - Nagyot nyelve, elpislogtam gyengeségem maradványait, és elszántan tekintettem rá. - Sasuke! - szóltam rá feszülten, kissé megremegve. - Eressz el! Azonnal! - utasítottam elmélyült hangon. Most először hallottam magam igazán határozottnak. - Meg kell állítanom. - De ő, nem mozdult. Egy hosszú, dermedt pillanatig, még engem fürkészett, majd nyakamhoz hajolva, finoman végigharapdálta verőeremet. Forró ágyékát, az enyémhez dörzsölve, még jobban rám nehezedett. Meglepetten pillantottam fel, a tompa nyilallásra, majd az azt követő fájdalomra.    

- Nem - felelte kereken, és magabiztosan. Forró lehelete, számat cirógatta, én pedig elhomályosuló pillákkal meredtem, a sápadt arcra.

- Teme! - nyögtem ki figyelmeztetésképpen, összekaparva maradék erőmet, de ajkaimat újra birtokba vette, a halkan lihegő Sasuke. - Liheg. Annyira, furcsán izgató, és taszító ez a hang. - Nyelve nedves ostorként csapott le rám, nem kérve, hanem követelve, az őt megillető helyet. Idegesített, ez a számára magától értetődő fölény.

- Oi dobe! - mordult a csókba, megállítva újabb mozgolódásomat. Fogai közé szívva alsó ajkamat, kezdett el ismét aljasul csábítgatni. Tudta, hogy úgyis sikerrel fog járni. - Francba ezzel a szeméttel és azzal, hogy ennyire ismer! - remegtem meg, visszafojtott dühömben. Szemei egyre fényesebben tapadtak rám, és számba beleharapva kényszerített, hogy háborgó gondolataimat, egy pontra fókuszáljam. Köré. - Naruto - susogta nagyon halkan. - Itt nincsenek győztesek - tette hozzá lágyan, és ismét finoman megérintett szájával. - Vajon tényleg létezik, olyan örök harc, ahol nincsenek győztesek, és vesztesek? Csak egy folyamatos körforgás alkotóelemeként, újra összecsapnak a felek? - Megfeszültem, ahogy az egyik kutató ujj, óvatosan újra feszegetni kezdett. - Francba is! Ninja vagyok, kibírom - szorítottam össze szemeimet, az altestembe hasító fájdalom miatt. De a szemhéjaimon elidőző pilleszárny érintések, azonnal magamhoz térítettek. Puha, vigasztaló csókokat hintett lezáruló szemeimre, igyekezve nyugtatgatni háborgó lelkemet. Ő is érzékelte, a bennem dúló vihart, az ellentmondást, a tétovázást. Pedig azt akartam, hogy erősnek lásson; olyannak, aki eldöntötte mit akar.

- Jól vagy? - kérdezte gyengéden, mintha a hangjával képes lenne elmosni, az engem marcangoló kételyeket, a kényelmetlen feszengést, a szűnni nem akaró fájdalmat. Határozottan bólintottam, igyekezve úrrá lenni, az altestemet folyamatosan marcangoló, nyilalláson. - Ki tudja, mi volt bennem az erősebb? A pánik? Amelyet az érintésével váltott ki? Vagy a fizikai fájdalom? - Nyirkos bőrömet, szinte felperzselte a hideg légáramlat, amikor eltávolodott tőlem. Borzongva néztem, a sarkaira ülő Uchihát. Ködös, elmosódott foltokat láttam, ahogy a kíváncsi ujj beljebb haladt kijelölt útján, még nagyobb feszítést okozva ezzel. - Persze, a francba már! - morogtam mérgesen, haragommal leplezve kétségbeesésemet. Magamra voltam dühös, mert már nem értettem semmit. - Miért hat így rám? Miért? Nem kellene, így éreznem.

- Naruto? - suttogta elfulladva, amikor véletlenül megmozdultam, hogy könnyíthessek helyzetemen. Ujját szinte összepréseltem magamban, új élményhez juttatva mindkettőnket. Elakadó lélegzettel igyekeztem kievickélni, az élvezettel kevert fájdalomból. De minden próbálkozásomat, sikertelenség koronázta. Kínok közepette élveztem közelségét, csak arra figyelve, hogyan reagál. Duzzadt ajkai kissé elnyíltak, ahogy az eredménytelenül visszafojtott, halk nyögés kicsúszott rajtuk. Fekete tűzben égő szemei, éhesen vizslatták minden egyes mozdulatomat, rezdülésemet. Hajszálai kócosan omlottak homlokába, hogy megtapadhassanak, verítéktől gyöngyöző bőrén. Csodálkozva figyeltem, az önmagából teljesen kivetkőző férfit. - Mennyire más vagy most. - Egyik kezével megragadta, újra mereven ágaskodó hímtagomat, míg a másikkal, ismét belülről kezdett simogatni, másik ujját is csatlakoztatva az előzőhöz.

- Uh! - csikordultak meg fogaim egymáson. Egy pillanatig beleremegtem, az égető fájdalomba. Lassú simogatása, finom körkörös mozdulatai azonban folyamatosan lazítottak rajtam, tompítva az így is lüktető pulzálást. Fogalmam sincs, milyen technikát alkalmazott, de ahogy folyamatosan ugyanazt az egy pontot ingerelte, csak nőtt, és dagadt bennem az élvezet, folyékony lávaként áradva szét, ereimben. Görcsösen vonaglottam alatta, magam mögött hagyva, öntudatom józanabbik részét. Már csak őt érzékeltem, ahogy fölöttem szaggatottan zihálva, síkosan tapadt hozzám, egyre szorosabban, egyre fullasztóbban. Mindent egyszerre érzékelni úgy, hogy közben csak egyetlen személyt látunk, hallunk, tapintunk igazán...Talán az egyik legvarázslatosabb dolog a világon.  

- Nyugalom, nyugalom! - susogta rekedten, bár fogalmam sem volt róla, pontosan kinek is szánta nyugtató szavait.

- Huh! - akadt bennem a lélegzet, hiábavaló kijutási lehetőséget keresve. Egyszerűen képtelen voltam kifújni, a bent rekedt levegőt. Ujjaim hajába kúsztak, ahogy hátam görcsösen ívbe feszült, az újonnan kapott élvezet örömében. Élesen cikázó, szín kavalkád robbant végig retinámon, felszámolva a realitások hideg világát. Zaklatottan feszítettem fel szemhéjaimat, hogy felpillanthassak, a felettem fújtatva támaszkodó Sasukéra. Homlokát az enyémnek préselve, csúsztatta ki ujjait belőlem, hogy átadhassa helyüket, valami merevebben ágaskodó, keményebb dolognak.  

- Sasuke? - néztem rá enyhe kétségbeeséssel, miközben ujjai lesiklottak csípőmre, kissé megemelve azt. A sűrű szempillák felnyíltak, hogy mögülük előbukkanhassanak, a homályosan csillogó, obszidián szemek.

- Megpróbálom megkönnyíteni, amennyire tudom - suttogta halkan ajkaimba, és gyengéd csókkal zárt össze bennünket. - Megkönnyíteni? - járt fejemben a kérdés. Csípője nagyon lassan elindult előre, óvatosan furakodva beljebb testemben. A feszítés folyamatosan nőtt, egyre elviselhetetlenebbé válva, ahogy mélyebbre jutott. Sziszegve markoltam vállait, elfehéredett ujjakkal, rövid körmeimmel belevágva, a hibátlan bőrbe. A karmazsin patakok, apró csíkokban szivárogtak mellkasára, csak még inkább összetapasztva bennünket. Hiába hintett nyugtató csókokat, izgató harapásokat nyakamra, fülemre, és arcomra, a szűnni nem akaró hasogatás, folyamatosan ott lüktetett, és pulzált altestemben. - Szét fogok szakadni! - Nem mertem megmozdulni. Tudtam, ha megteszem, csak még erősebb fájdalmat okozok magamnak. Fogaim majdnem kitörtek az erőlködéstől, ahogy igyekeztem leplezni siralmas állapotomat. - A franc essen...Uh! A jó, büdös élet! - átkoztam magamban, az összes létező istent, és védőszellemet, akiket csak ismertem. Nyelvemen éreztem saját vérem ízét, melyet kiharapott ajkaimról nyaldostam le. Egyáltalán nem élveztem, mégsem állítottam meg. Egyszerűen azért nem, mert ugyanazt az élvezetet akartam adni neki, amelyet én is kaptam tőle. Egy pillanatra megtorpant, és tompa tekintettel, rám pillantott.

- Naruto? - kérdezte rekedten, száraz, csípős csókot adva, sebes ajkaimra.

- Csináld már teme! - recsegtem játékosnak szánt hangon, hozzáerőltetve egy nevetésnek indult, de nyögéssé váló hangfoszlányt. Mégis inkább szánalmasnak, és esetlennek hatottam, semmint boldognak, vagy vidámnak. - Remek a fenébe is!

- Naruto? - torpant meg enyhén habozva, kissé kijózanodva. Azonnal elkaptam éjfekete tincseit, és szinte beletépve az éles szálakba, visszarántottam magamhoz.

- Sasuke! - lihegtem ajkaira, kicsit megnyalva száját, ezzel is csalogatva őt, egy apró csókra. - Fejezzük be! - nyögtem ki alig halhatóan. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig, engem fürkészett, hogy láthassa valóban komolyan gondolom-e, amit kértem. Most már valóban tudtam. Azt akartam, amit kimondtam. - Befejezni, amit elkezdtünk. A döntéseimet, pedig soha nem változtatom meg. - Homlokát újra nekem döntve, feljebb húzta lábaimat, és egy erőteljes mozdulattal, előre döfött. Kis híján felsikoltottam a fájdalomtól, de szerencsémre, csak egy artikulálatlan nyöszörgés csúszott ki ajkaim közül. Férfiassága lüktetve, forrón ágaskodott, széttépve a bennem feszülő akadályokat. A fájdalom, mindent elsöpört elmémből, és szívemből, ami csak az útjában állhatott. Kételyt. Kétségbeesést. Ellenállást. - Félelmet.

Lassú, óvatos mozdulatokkal kezdett el ringatózni, olyan finoman, mintha attól félne, hogy szétrepedek. Az erőlködéstől egyre több izzadtságcsepp ütközött ki bőrén; izmai megfeszültek, ahogy visszafogta, néha szaporábbá váló lökéseit. - Kímélni akar. - Türelmesen folytatta tovább, az egyre gyorsuló ritmust, néha egészen mélyre jutva bennem, hogy utána töredéknyi ideig kihúzódhasson, égető űrt hagyva maga után. Arcomat nyakába temetve, szorítottam össze fogaimat, igyekezve eltűrni, a szűnni nem akaró kínt. Inkább éreztem a fájdalmat, így legalább biztos lehettem benne, hogy valóban itt van, fullasztóan közel hozzám. - Nem álmodom. Sasuke itt van. - Néhány apró, célnélküli könnycsepp indult útjára szemeimből. Nem akartam, hogy legördüljenek, mégsem engedelmeskedtek nekem. A cseppek végül összeolvadtak, a bőrén megképződött sós réteggel, melybe néha belekóstoltam. Valódi örömet éreztem, mert itt volt velem, mert erre a röpke időre bár, de ismét együtt lehettünk. Hirtelen nem számított, hogy nemsokára el kell mennie, mert valóra vált, az álmom egy része. Itt volt. Velem. - Tudtad Sasuke, hogy minden történet, végül elbeszéli önmagát? Amikor ez megtörténik, akkor zárul le. Vajon a mi történetünk, mikor fog igazán a végére érni? - Szemeimet kinyitva, felpillantottam a barázdákkal szántott, és harapásokkal tarkított porcelánfehér vállra, onnan pedig az élvezettől eltorzult arcú Sasukéra. Szemöldökei összefutottak, mintha erőteljesen koncentrálna valamire, míg ajkai résnyire szétnyíltak, ahogy a levegőt harapta rajtuk. Egyik kezemet tétován felsimítottam az arcára, körberajzolva ajkainak lágy ívét, majd egy hangos nyögéssel tarkítva fogadtam magamba, az egyre vadabbá, és keményebbé váló lökéseket. Vállaiba markolva, újra a nyakához hajoltam, megtalálva az átokpecsét sötét köreit. Először csak óvatosan nyalintottam meg a szélét, de amint megéreztem a heves feszülést testemben, és meghallottam a fülemben felhangzó, rekedt nyögést, azonnal rávetettem magam, az érzékeny területre. Fogaimmal, nagyon apró harapásokkal közeledtem a jel közepe felé, megnyalva az apró bemélyedéseket, melyeket magam után hagytam. Halk kiáltással váltam el a pecséttől, ahogy kezei fenekembe markolva kényszerítettek, hogy még beljebb engedhessem, az önkívületi állapotban hullámzó férfit. Éles fogai belemartak nyakamba, hogy aztán vadul megszívhassák, a cserzett területet. Hátamat felsértette a kemény föld, ami olykor előbukkant, a smaragdos fű alól; izmos karjai csípőmet fonták körbe, elválaszthatatlanul hozzátapasztva, izzó ágyékához. Az égető fájdalom, már szinte a torkomat fojtogatta, mégis éreztem azt az árnyalatnyi kéjt, amely képes volt megédesíteni együttlétünket. - Együttlét. - Két karjára támaszkodva, lassított a tempón, homlokát újra az enyémnek nyomva. Pont oda, ahol a ninja létünket jelképező, fejpántom volt. - Két shinobi, valóban szeretheti egymást? Így? -  Lihegve kaptam ajkai után, ő pedig meglepetten viszonozta, lázas csókomat. Szemei egy pillanatra kitágultak, hogy utána forrón, és szinte kifulladásig csókolva, préselhessen bele a földbe. Kissé kijjebb húzódott belőlem, újra hagyva pár pillanatnyi pihenést, megkínzott testemnek. - Valóban nincsenek győztesek? - Nyelve kutatóan siklott fogaim közé, vad izgalmat korbácsolva fel porcikáimban, ahogy incselkedve imitálta, előző mozdulatainkat. Forró bizsergés áradt szét bennem, de a röpke élvezet, azonnal elillant, amint mélyre visszahatolt. Lökései egyre hosszabbakká váltak, elnyújtva azt az élvezetet, amelyben részesült. Megszeppenve tanulmányoztam a sápadt, mindig fegyelmezett arcot. Apró, érzelemszilánkokat véltem felfedezni, a kifejezéstelen vonásokon. - Törődést. - Bár csak résnyire nyitottam fel pilláimat, így is jól láttam az éhes élvezetet, a követelést a szemeiben, amikor azok felnyílva, rám pillantottak.  - Vágyat.

- Naruto - suttogta nagyon halkan, mielőtt újra belehajszolt volna, egy tüzes csókcsatába. Kezei egyre hevesebben szorítottak, majd a lassuló lökéseket felváltották, a lágyan ismétlődő ringatózások. Megrészegült testéből, folyékony mézként áradt szét gyönyöre, belém árasztva ragacsos élvezetét. - Sasuke.

Reszketve az átélt eseményektől, hunytam le szemeimet, ernyedten hagyva, hogy az Uchiha mellém fekhessen. Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz. Lustán hagytuk, hogy a gyorsan elillanó pillanatok, és élmények vihara lecsillapodhasson bennünk. Lehunyt szemekkel hallgattam, a fák között elsuhanó szelet. Néha feltámadt, hogy utána gyorsan tovaszállva, magunkra hagyhasson bennünket. Váratlanul a semmiből előbukkanva, finoman cirógató, pilleszárny érintést éreztem mellkasomon. Meglepetten nyitottam fel fáradt szemeimet, hogy láthassam mi térített magamhoz révedezésemből. Kíváncsian pillantottam lefelé, keresve a betolakodót testemen. Egy apró falevél hullott rám, beleragadva izzadságtól, és vértől csatakos bőrömbe. - Milyen sok levél alkot egy lombot - pillantottam fejem fölé. -Mindegyik ugyanolyannak tűnik, mégis amikor lehullanak, látszik a különbözőségük. Pont olyanok, amelyek Konohát és a lakóit is szimbolizálják. - Zavartan lestem Sasuke felé, aki még mindig, a felette ringatózó lombkoronát figyelte. - Ugyanazt a fát, amit én is. - Mind a ketten vadul kortyoltuk a levegőt, tágra nyílt szemekkel fixírozva a zöld leveleket, és a közöttük feltűnő, kékes foltokat. Még elcsíptem elégedett pillantását, és azt a sóhajhoz hasonló mély lélegzetet, amelyet vett. Arcán már nyoma sem volt az előző percek élvezetének, a gyengédségnek, az olyan gyorsan átélt kéjnek. Újra a jól ismert, Uchiha Sasuke nézett velem farkasszemet. Egy szakadár, távolságtartó ninja, akinek vannak barátai, akármit is tesz ezekkel az emberekkel, mert hisznek benne. - Mert remélnek. - Akinek van otthona, bármit is hisz, vagy gondol, arról az otthonról.

Hunyorogva pásztáztam az idilli környéket, újra elmerülve, a természet lágyan daloló hangjaiban. Apró, békés mosolyt csalt ajkaimra, a harmónia ilyen kézzelfogható megnyilvánulása. - Bárcsak, örökre így fekhetnénk, egymás mellett! - bambultam el tompán egy pillanatra. Egy kicsit feljebb akartam húzni az egyik lábamat, de azonnal magamhoz tértem kábult álmodozásomból, amint újra belém hasított az éles fájdalom. A kábult köd, lassan emelkedett fel gondolataimról. Szégyelltem magam, ismét. - Innen hogyan tovább? - gondolkoztam idegesen. Nem bántam meg semmit, mégis furcsán éreztem magam a közelében. Nem akartam ránézni az arcára, a pirosra csókolt ajkaira, az apró zúzódásokra a vállain, mellkasán. Inkább igyekeztem, minél kifejezéstelenebb arccal nézni az eget, és a rajta olykor végig szárnyaló madarakat.

- Jól vagy? - hallottam a lágyan, és érzéketlenül csengő kérdést, a már megszokott hangon. Nem néztünk egymásra, helyette a fákon hajladozó, magányos leveleket bámultuk. - Magány.

- Igen - feleltem reszelős hangon, de azonnal megköszörültem a torkomat. Sasuke egy szó nélkül felemelkedett, és ruháiért nyúlva, ráérősen öltözni kezdett. - Elmegy? - meredtem rá ijedten. - Persze, hogy elmegy! Micsoda hülye kérdés! - válaszoltam magamnak, beszívva szám szélét. Nekem háttal állt, így nem láthatta, amikor gyorsan magamra húztam, a lábaim elé túrt alsómat, és narancssárga nadrágomat. Figyelmen kívül hagytam a fájdalmat, amely minden egyes mozdulatomnál, belém mart. Csak rá figyeltem, és ruháinak halk súrlódására. - Most rögzíti a nadrágját, azzal a kötéllel - füleltem lesütött szemekkel. Ólomsúlyúnak éreztem, minden egyes mozdulatomat. Az altestemben vájkáló néhol éles, olykor tompa hasogatás, pedig csak tovább nehezítette feladatomat. Zavartan, pírban égő arccal pillantottam fel az ingjét felhúzó, fekete hajú férfira. Még mindig nem fordult felém, pedig már a kardját kötötte meg. - Egy szó nélkül, akar elmenni? - szorítottam ökölbe kezemet.

- Mire a városba érek - kaptam fel fejemet rideg hangjára -, nem akarlak ott látni! - utasított hideg hangon, továbbra sem méltatva figyelemre. Megfagyott a levegő körülöttünk. - Idióta!

- Ne kérj lehetetlent! - vágtam vissza indulatosan. Nagyon is jól értettem, mit jelentenek a szavai. Ha Akatsuki tagként Konohába ér, ott összecsapás lesz. Az ő célja, hogy elpusztítsa a világomat, az otthonomat. Az enyém, hogy minden áron megvédjem azt. Ha pedig mind a ketten ott leszünk, akkor...

- Naruto! Van, ahol vannak győztesek - jelentette ki nyugodtan, magára öltve, a piros-fekete felhőkkel tarkított köpenyt.

- Mondj újat Sasuke teme! - szóltam rá flegmán, hirtelen dühbe gurulva viselkedésétől.

- Ahol pedig léteznek győztes felek - folytatta higgadtan, összepattintva a kapcsokat -, ott harc is van - vetette hátra félvállról. Kitartóan nézett maga elé a semmibe, nem engedve, hogy lássam az arcát. - Mert ahol harcolnak, ott szükségszerűen halál is van. Igen, ezt mind a ketten tudjuk. - Egy darabig, kitartóan fürkésztem a hátát várva, hogy talán felém fordul. De nem tett semmit. Látszólag elutasítóan, és felsőbbrendűen állt, hátat fordítva mindennek, amely egy új esélyt jelenthetett volna. Számunkra.   

- Hát így állunk - suttogtam magam elé, rámeredve a zöld fűben heverő pólómra. Halkan, kissé hisztériásan felnevettem, majd darabos mozdulatokkal megvakartam tarkómat. - Hé Sasuke?! A történetek, mindig elbeszélik magukat nem? - suttogtam rekedten, de nem láttam mást, a meglebbenő fekete hajtincseken, és a fehér nyakon kívül. - Akkor érnek csak a végükre - hajoltam előre pólómért, és gyorsan magamra kaptam. Sietségemnek köszönhetően, a mellkasomon heverő medál, kissé felhorzsolta bőrömet. - Tsunade-obachan bízott bennem. Mindenki bízik bennem, aki a barátjának tart. Vajon te Sasuke? Hiszel bennem? - Kezem segélykérően tapadt totememre remélve, hogy még nagyobb erőt meríthetek belőle. - Miért nem nézel rám teme? - kérdeztem lágyan, alig merve kiejteni a szavakat. Egy pillanatra láttam, hogy keze megremeg, miközben katanájára csúsztatta egyik kezét. Továbbra is a hátával néztem farkasszemet.

- Csak ne légy ott! - parancsolta újra hidegen, mozdulatai és szavai mégis meghazudtolták hangszínét. A hideg, áthidalhatatlan csend, jéggé fagyott közöttünk. Nem volt lehetőség az a feloldására, a megszüntetésére.

- Tudod, hogy úgyis ott leszek - húztam fel cipzáros felsőmet. Nem tehetünk semmit, a végzetünk ellen. Ami pedig elkerülhetetlen, annak jobb megtörténnie, mint értelmetlenül halogatni, arra várva, hátha elkerülhető a vele járó veszteség, és fájdalom. - Nem fogok elfutni Sasuke, ne is várd ezt tőlem - jelentettem ki szilárdan, újra megtalálva hangom régi fényét. Még mindig a földet fürkésztem, nem akarva rápillantani a köpeny mögül kikandikáló, hófehér ingre. Akkor is a smaragdos füvet néztem, amikor megtette az első lépést, hogy elinduljon.

- Mondd meg Danzou kutyájának, hogy nem illik, két ember magánügyébe beleavatkoznia - jegyezte meg színtelen hangon. - Hogy? - kémleltem körbe gyanakvóan, de nem érzékeltem senkit a közelünkben. - Mit értett ez alatt? Hiszen, nincs itt senki. Vagy mégis?

- Sasuke?! - kiáltottam utána, és mély levegőt véve, lassan felemelkedtem. - Várni foglak, otthon - jelentettem ki szilárdan, kihangsúlyozva az otthon szót. Nem válaszolt, de egy pillanatra megtorpant, majd tovább folytatta útját. A gyönyörű, békés természet elnyelte az alakját, magába olvasztva, és eltüntetve, lépteinek nyomát. Tökéletes kép volt, egy befejezéshez. Mint azok a színdarabok, amiket néha megnéztem, a konohai fesztiválokon. Ennél a résznél gördült le, a függöny. Még sokáig néztem utána, hátha hallhatok valamilyen neszt, ami talán valamilyen formában rá utal. De csak a fűben kirajzolódó nyomunk maradt hátra, gyorsan múló emlékként terpeszkedve, a pázsit zöldjében.

- Találkozunk még barátom - húztam győzedelmes mosolyra ajkaimat. - Ha nem tudlak hazavinni, majd megvárlak otthon. 

<---Előző     Vélemények     Következő--->