Unalmas napnak ígérkezett, mint mindegyik másik. Szarul érzem magam, hogy nincs semmi hasznom. El kéne mennem valahová. Otthon ülök, három hete, mindenki készülődik a karácsonyra, én meg egész nap azt a rohadt tévét bámulom. Unom! A haverokkal sincs kedvem mászkálni már, pedig ki akarok szabadulni innen végre... nem tudom elfoglalni magam. Azt hiszem, be kéne mennem a városba, nem bírom ki itthon tovább. Fáj a fejem a sok tévénézéstől... A díványon eldőlve olvasással próbáltam lefoglalni magam. Mindhiába. Már olvasni sem tudok, és még mindig tél van! Wáááh!! Üvölteni tudnék.

Mint azt már megszoktam az utóbbi hetekben: ESIK! Három teljes hete nem csinál mást, csak esik, esik és esik... hát ilyen nincs! Kint nem változott azóta semmi… csak annyi, hogy már teljesen ellepte az ablaküveget az a nyamvadt hó.

Sóhajtottam. Hasamra tettem a könyvemet és lehunytam a szemeimet. Csend van, nem történik semmi váratlan, nincsenek kalandok, csak a mindennapi dolgaim. A könyvel… haladok, leginkább ezzel a szóval lehetne kifejezni. Apa bement bevásárolni anyával, a bátyám pedig… nos, a bátyám nem tudom hova ment.

Egyre elmélyültebben hallgattam a tűz ropogását. Olyan… csöndes volt minden. Sehol senki. Egyedül voltam…

 - Muszáj, valamit csinálnom, mert megvadulok! - ültem fel a kanapéról. Már tényleg, nem bírtam idegileg. A mellettem lévő kis üvegasztalra dobtam a könyvet, amit elkezdtem. Már épp lépni készültem, mikor visszahuppantam a kanapéra a szédültségtől. Körülnéztem a nappaliban. Ugyan olyan kis hangulatos minden, pont olyan, amire „kis koromból” emlékeztem. A fal narancsszínű, a kanapé karamell, a padló világos fából van. A falon a családi képek, szintén fa kerettel berámázva. A nappalit és az előszobát csak egy fal választja el. Ahogy bejövünk az ajtón, rögtön a lépcsőt látjuk, jobbról a konyha van, balról pedig a nappali. Bár, csak egy fél fal választja el, ha lehet így mondani, mert egy hatalmas faajtó van mindkét oldalon. Szóval kényelmesen be lehet látni mindkettő szobába. Majdnem hogy az egész ház csak meleg színekkel van lefestve és mindenhol fa van… és képek. Nem sokat változott, csak annyit, hogy most a legnagyobb kanapé az a kandallóval szemben van, a másik kettő, ami kisebb, az pedig a nagy mellett. Régebben csak egy ülőke volt, és az is fehér. Mikor már éreztem, hogy a szédülés alább hagyott, most már kissé óvatosabban, de felálltam. Magamra kaptam egy fekete dzsekit és kiléptem az ajtón. A friss, hideg levegő illata csapta meg az orrom. Kellemes mégis fagyos és megnyugtató. Elindultam az erdő felé. Tudni illik mióta az bátyámmal elköltöztünk, anyuék kijjebbre költöztek. Persze az erdő a várostól jó messze volt, nagyon is, de most pont ez kellett nekem. Egy kis séta. A házban keringő süti és fahéj illat már az agyamra ment.

  - Talán mire visszaérnek, én is hazakerülök… - dünnyögtem magamba. A séta rövidebb ideig tartott, mint hittem. Olyan furcsa érzésem volt. Már három teljes hete laktam a szüleimnél. Meg volt minden, amit akartam. Ide értem, nem törtem el semmit. Nem volt vita eddig még semmiből. Még a bátyám is ráért. Bár mégis, annyira nyomasztott valami… mintha… valami olyat felejtettem volna el, amit nagyon nem kellett volna. Csakhogy a bökkenő az-az volt, hogy nem tudtam micsodát.

 - Áh, cseszd meg! – üvöltöttem hirtelen. Az eddigi unalmas napom, fenekestül felfordult. Szemeimmel, amik a nagy megvilágosodástól kikerekedtek, előre bámultam. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. – Hogy lehettem ilyen barom?! Úristen! Úristen! Úristen! – pofozgattam magam. A séta meghozta hatását. Rájöttem mit felejtettem el, bár azt kértem bár ne jöttem volna rá. Akkor legalább nem égne ennyire a pofám. Valószínűleg, sőt biztos, hogy a szüleim és a bátyám azért tűnt el, hogy ajándékot vegyen. Én pedig, mint egy tudatlan seggfej, még a karácsonyról is elfelejtkeztem. – Szép volt Sasuke… te aztán… - azon nyomban sarkon fordultam és visszafelé kezdtem el futni. Ész nélkül rohantam a jeges aszfalton egészen hazáig. A szépen feldíszített, karácsonyi színekben pompázó ház előtt megtorpantam és körül néztem. Nem késtem még el. Senki nem jött még haza. Szinte berúgva a bejárati ajtót loholtam fel a szobámba a telefonomért és a pénztárcámért. Majd mikor kiértem a házból, még mindig száguldva, előkaptam a mobilom, hogy segítséget kérhessek. Reménykedtem abban, hogy ebben a kínos helyzetbe talán tudnának páran segíteni. Pontosabban a barátaim.

 - Naruto! – ordítottam a telefonba, nem így készültem köszönni, de csak üvölteni voltam képes.

 - Igen én… esküszöm, most nem én voltam! – nyögött fel a rémülettől- Öhm… mit is csináltam, hogy ordibálsz velem?

 - Gomen! Nagyon elcsesztem valamit és kéne a támogatás! – lihegtem a telefonba.

 - Te is elfelejtetted, hogy karácsony lesz?

 - Honnan tudtad?!- grimaszoltam.

 - Ühm, várj, kapcsolom Sakut…

 - Hyhy, itt Sakura!

 - Sakura! Sasuke segítségre szorul…

 - Nem má’ ő is elfelejtette, hogy jövő héten kari? – nevetett a rózsaszín hajú.

 - Áh! Honnan tudtok ti ilyen sokat?! – nyögtem fel.

 - Te vagy a harmadik… ezen a héten.

 - Oké. Remek. Jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen. Szóval segítettek? Mindjárt Narutoékhoz érek. Sakura, te is gyere oda.

 - Japp! 2 perc és ott talizunk. Byebye, pusszancs… - azzal letették. A Barbie utánzat és én egyszerre értünk a szöszke háza elé. Majd mikor betessékelt minket apró, de annál szimpatikusabb kuckójába felsiettünk Naruto szobájába tanácskozni.

 - Ki itt az okos? – dőlt hátra a székén a házigazda, és kérdőn nézegetett jobbra-balra.

 - Hm, szóval elfelejtetted, hogy karácsony lesz és még… nem vettél semmit…

 - Pontosan. A bátyám és a szüleim is vásárolni mentek. – temettem égő arcomat kezeim közé. A szégyen, és a tehetetlenség teljesen eluralkodott rajtam.

 - Nem baj! Segítünk, igaz Saku-chan? – vigyorgott Naruto mellénk telepedve. Jól esik az embernek, hogy ilyen barátai is vannak. Hát… a hülyeségeiket leszámítva.

 - Igen… de… Sasuke… - nézett rám értetlenül- Te… hogy is kerültél ide? Úgy tudom, nagyon messze laksz innen.

 - Eh… igen, de rohantam, mint egy őrült. Szóval az a „messze” nem is volt olyan messze. – forgattam a szemeimet, minta ez a világ legegyszerűbb dolga lett volna. Hát igen. Sakuranak mindig is nagyon sok erőfeszítésébe került gondolkozni. Mikor mégis megpróbálkozott, egy számára bonyolult feladattal, akkor valamilyen hülyeséget nyökögött ki. Kívül rózsaszín, belül viszont igazi szőke. De nem sértegetem, mert ha kell, szó nélkül segít. – szóval ötlet?

 - Gyertek! Beviszlek titeket a városba és körülnézünk mindenhol! – mosolygott önelégülten. Nem kellett sokat győzködni, máris indultunk. Az út rövid volt, hamar oda értünk. Az első nagy plázába, amibe Sakura bevezetett minket, valóban ígéretesnek tűnt. Sok lépcső, sok ember, de még annál is több üzlet. Egy kemény két órás menet alatt, csupán pár nyamvadt bögrét vettem anyuéknak, egy Lipset, ezt inkább Kaa-sannak, és egy orrszőr nyírót apámnak, csupán a hecc kedvéért. Biztos örülni fog neki. Aztán csörtettünk további három hatalmas, több tíz emeletes áruházakon át. Narutonak már négyszer beleállt a görcs a lábába, vagy ha nem, akkor meg folyton wc-re kellett futkosnia. Sakuranak meg be nem állt a szája. Ahogy említettem már három nagy plázát átfésültünk, de Nii-sannak még semmit nem vettem.

 - Szóval! Vettünk anyukádéknak egy Lipset… - mutatott rá Naruto.

 - Anyámnak… ne tudd meg miért… - túrtam bele a hajamba közben kissé elnéztem, hogy ne kelljen válaszolnom.

 - Aztán még neki, egy tusfürdőt. Apádnak… meg egy orrszőrnyírót, és egy vicces mamuszt. A bátyádnak, pedig… ööhm… nos, neki semmit… - nézett a végig a fekete műanyag szalagon, amire feltettük az ajándékokat, hogy kifizessük.                             

 - Semmi pánik! Még van egy pláza és… hmhm – kuncogott- én már tudom, mit vehetnél!- azzal a karácsonyi meglepetéseket bepakoltuk, a már így is szörnyen zsúfolt kocsiba. Útközben Sakura megosztotta velünk a gondolatait. Talán tényleg szorult egy kis ész az üres kobakjába. Kitalálta, hogy Itachinak tökéletes lesz egy Hifi berendezés, és egy saját fényképezőgép, aztán Naruto még javasolta a Web camerát, így hát mire odaértünk, már nem kellett pluszba felesleges időt pazarolni a gondolkodással. Végül, mikor a bevásárló körutunk megvolt, már jócskán beesteledett, és ugye bár a szülők mindent tudni szeretnek, szóval, pontban 18:00 perckor megcsörrent a mobilom.       

 - Sasuke drágám! Hová a rákba tűntél? – kérdezte szórakozottan anyám, de kihallatszott hangjából az aggodalom is.

 - Ühm! Naruto… val, ésh hát… Sakuraval… - dadogtam, közben a két említett személy kapálózott és mutogatott valamit. – szóval… csak elmentünk együtt… szórakozni. Igen. – vágtam ki magam. Telefonba könnyebb anyámnak hazudni, mint az életben, akkor nem látja, hogy mit csinálok.

 - Szóval szórakozni… és tudod te mennyi az idő?

 - Hat múlt két perccel.

 - Bezony ám kicsi kincsem, szóval most azonnal hazatotyogsz, különben szobafogság egy hétre…!

 - Oké-oké! Megyek már! – kaffogtam bele a telefonba. Közben már láttam messziről a házunkat. – úgyis mindjárt hazaérek!

 - Már várlak! Siess! –azzal letette.

 - Phh! Remek… anyám ki van akadva, nem tudja hová tűntem… na persze, ha nem felejtettem volna el egy-két dolgot… na, mindegy. Szerintetek hogyan dughatnám el az ajándékokat?

 - Úristen tényleg! – kapott a fejéhez a szöszi.

 - Hmmm…

 - Mit szólnál, míg téged lecsesznek, addig mi felmászunk a szobádba és eltesszük őket az ágyad alá!

 - Ch. Nem jó. Itachival közös szobánk van, és… te észlény, nem tudsz falat mászni! Nem te vagy Pókember!

 - Na és, mi lenne, ha mi elterelnénk a szüleid figyelmét és addig te… felcsempészed az ajándékokat?

 - Az sem jó. Nii-san egyre kiszúrná.

 - Hn! Pedig sietni kéne! Pár ház és hazaérsz! – tépte a haját a szőke.

 - És mi lenne, ha addig nálad lennének az ajándékok Naruto? Te nem laksz messze, és holnap úgy tudom, szintúgy eltűnnek és akkor lesz időnk hozzánk átpakolni őket és elrejteni.

 - Jáj hát ez nagyon jó ötlet! – figyeltek fel mindketten az ajánlatomra. Ám ahogy ezt még egyszer átgondoltam, mégis csak hülyeségnek tűnt. Sakura anyja van olyan pletykás, vagy még rosszabb, mint a lánya. Hozzá öt perc alatt elér minden. Szóval még ma megtudnák mi történt.  

 - Áh! Sasuke! Hát akkor dugd el őket a garázsba! – csapta össze a tenyereit Naruto.

 - Na, ez… nem is rossz! Végre van egy NORMÁLIS ötleted… – erre az említett személy morgott egyet. Ahogy Sakura leállította a motort én gyorsan kiugrottam a járműből és berohantam. Ők pedig, a tervhez híven, közbe pakolták a garázsba a karácsonyi meglepetéseket. Alig, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, Kaa-san kilépett a konyhából és nem volt túlzottan elragadtatva késői érkezésemmel. A szeme összeszűkült és alaposan végig mért.

 - Sasuke… késtél!

 - Tudom, és sajnálom. Többen nem fordul elő megígérem. – hajtottam le a fejemet, hogy az alakítás még sikeresebb legyen. Igazából nem túlzottan érdekelt anyám. Volt nála fontosabb dolgom is… de első a család. Nem?

 - Arigatou. Most pedig, ülj be egy kád forró vízbe, mert úgy látom teljesen átfagytál! – mutatott végig rajtam a főzőkanállal a kezében. Szó-szó tényleg agyonfagytam. Ahogy elmentem a nappali előtt, láttam, ahogy apu kényelmesen elhelyezkedve ül a kanapén és nézi a tévét. Viszont a bátyámat nem.

 - Mondd… Nii-san hol van? – fordultam vissza anyámhoz, aki máris folytatta konyhai tevékenységeit.

 - Fent a szobátokban- meg se fordult, csak gyúrta tovább a tésztát, amiből feltételezem később süti készül. Felsiettem. A bátyám csakugyan a szobába volt. Lassan benyitottam a szobába és végig néztem rajta. Az ágyán feküdt és zenét hallgatott.

 - Nii-san? - Meg sem moccant, csak résnyire kinyitotta az egyik szemeit.

 - … hm?

 - Semmi-semmi –majd sarkon fordultam és átbaktattam az ablakhoz, meglesni, hogy haladnak a többiek. Épp akkor indultak vissza, amit én boldogan nyugtáztam.

 - Majd kiesnek a szemeid. Mit lesel annyira? – állt fel az ágytól, és oda sétált hozzám. Mielőtt bármit is láthatott volna elé ugrottam és visszafelé kezdtem el tolni közben próbáltam elterelni a szót:

 - Mikor jöttetek meg? – igyekeztem minél ártatlanabbnak tűnni.

 - Nem sokkal te előtted. De… én veled ellentétben nem késtem el. – majd elmosolyodott. Úgy láttam már nem érdekli mit néztem. Hál’ Istennek.

 - És te… hová tűntél? – kérdeztem kíváncsiskodva.

 - Semmi közöd hozzá Sasuke! – kacarászott, bár a nevemet erősebben megnyomta. – És TE… hová is tűntél?

 - … Semmi közöd hozzá… Itachi! – szemeim összeszűkültek, miközben hajoltam.

 - Hn… - majd megpöccintette a homlokomat és elfordult. Evvel a beszélgetés befejeződött.

Megfogadtam anyám tanácsát és beültem egy kád forró, habos vízbe. Mikor kellően átáztam, felöltöztem a pizsamamámba és az ágyamra ugrottam nekifutásból- kellemes dolog, pláne fürdés után, egy meleg és puha ágyon landolni. Az álmom viszont már nem volt olyan kellemes. Egész éjszaka össze-vissza álmodtam mindenféle baromságot! Természetesen a karácsonyról és az ajándékokról. Arra ébredtem, hogy az ágyamban ülök, izzadok, és levegő után kapkodok. Próbáltam magamhoz térni a nagy rémületből. Nem hagyhatom, hogy valami balul süljön le! Mi lesz, ha holnap apa véletlenül a garázsban jár? Vagy Itachi elmegy valahová, és akkor ő is észreveszi a meglepetéseket! Vagy ha anyámnak megint barkácsolni támad kedve, ő is betéved és akkor mindennek vége!

 - Nem! Az nem lehet! – suttogtam magamnak és egy szempillantás alatt kiugrottam az ágyból. Lefutottam a lépcsőn és ki az ajtón, a garázs elé. Bent még hidegebb volt, mint kint. De minden a helyén, alig észre vehető helyen, bár én majd tudom mit hol keressek. Nyugodt szívvel visszasétáltam a házunkba. Próbáltam csöndben becsukni az ajtót. Valamennyire ment is. Épp léptem volna fel az első lépcsőfokra, mikor megszomjaztam. A rémálom… nem gyerekjáték. Lusta voltam felkapcsolni a villanyt, és nem is akartam felébreszteni senkit, meg talán az én szemem is jobban járt így.

 - Sasuke! – hallottam hirtelen anyu hangját. Majd’ megfulladtam a rémülettől. Lassan egy terv körvonalazódott a fejemben, mivel úszhatnám meg ezt az egészet. – mit keresel te itt? Ilyen korán?! – nézett a konyhában lévő órára. Hajnali öt múlt három perccel. Én mit keresek itt? Ő mit keres itt! Én csak ellenőriztem, a dolgokat, nehogy szívbajt kapjak. Úgyis olyan sokat dolgoztam értük!... Lassan megfordultam és anyámat kezdtem el pásztázni. Csak egy méter választott el bennünket.

-                     Sasuke…? – legyezgette tenyerét a szemem előtt. Lehet, hogy beválik és elhiszi, hogy csak alszom! – Sasuke! Te most alva jársz?! – hőkölt hátrébb egy kicsit. Majd hosszas vizsgálódás után látta rajtam, hogy nem mozdulok, csak szuszogok, és alig pislogok. Igen. Elhitte, hogy alvajáró vagyok. Szépen kivette a kezemből a poharat, és felkísért. Mikor becsukta maga mögött az ajtót. Mikor elegendő levegőhöz jutottam, visszafeküdtem, és elaludtam.

***

Álmosan pislogtam az ágyamban, már majdnem egy egész perce, de még mindig nem keltem fel. Kaa-san a napokban megfenyített, hogy muszáj lesz valamilyen elfoglaltságot találnunk a bátyámmal, mert ez a folytonos semmit tevés nem segít neki, és ha ez még sokáig így lesz, akkor annak minimum szobafogság lesz a vége. Ami valljunk be őszintén nagyon nem szórakoztató. Vagyis ha én… és drága Nii-sanom együtt vagyunk, az egyenlő egy taifun erejű tornádó rombolásával. Szó-szó, ha kettőnket egy szobába zárnak, abból vagy súlyos vérveszteség illetve orrtörés, vagy pedig valami annál is rosszabb lesz. És rendszerint én fázok rá. Jómagam, ezzel szemben a szünetet élvezni szeretném, mindenféle fizikai fájdalomtól mentesen. Ellentétben a mondottakkal, a napokban elég kevésszer találkoztam a bátyámmal. Nem sokat volt itthon, ami egyrészt jó, de azért aggasztó is. Szinte már hiányoztak a verekedések. Itthon kellett volna lennie. Velem! De nem… nem tudtam hol van. Anyuhoz visszatérve pedig... A délután folyamára terveztem a lomtárazást. Ezt már nagyon várta, mert szörnyű kupleráj uralkodott a cuccaim közt. Az nap sok dolgom akadt, de legalább nem kellett tétlenül ücsörögnöm. Ha viszont, történt volna valami, akkor is volt egy ötletem a büntetés kikerülésére. Egy rendkívül egyszerű dolog kellett hozzá: süti. A sütiket mindenki szereti.

Mikor újra tisztáztam a tervet a fejemben, feltápászkodtam és eltipegtem a ruhás szekrényig. Kikotortam magamnak egy világoskék farmert, egy fehér pólót, arra rá meg egy zippzáros hosszúujjút. Cipő helyett pedig fekete zoknikat húztam. Mikor felöltöztem, a fürdőbe siettem arcot és fogat mosni. Szokásomhoz híven a fésülködést zselével pótoltam. Miután abba hagytam a tollászkodást, visszamentem eligazítani az ágyamat. Mindezt gyorsan és hangtalanul, nehogy szobatársam- szeretett bátyám- felébredjen. Ezt követően letipegtem a konyhába, ahol nagy meglepetésemre egyedül találtam magam. Csupán a frigóra ragasztott cetli társaságát élvezhettem, amin kedves-drága anyám kéréseit és parancsait olvashattam… amit szó szerint idézek:

„ Pici cukorfalatkáim! Anya és apa elmentek, majd csak délután-estefele jönnek haza. Kérlek szépen titeket ne csináljatok semmi butaságot! Vagyis ne verekedjetek, ne gyújtsatok fel semmit és ne zárjátok ki egymást! Itachi szívecském, te pedig vigyázz a kisöcsédre!

U.i.: kaja a hűtőben!  Puszil és ölel: anya”

Na igen, Mikoto kitért mindent leírt, amit le lehet. Bár…, hogy a szüleim eltűntek, egy teljes napra, biztos voltam benne, hogy a tervem nagy sikert arat.

Nem sokáig ácsorogtam, rögtön neki is láttam teendőimnek: elővettem egy nagy szakácskönyvet, egy tálat, amibe teszem a kellékeket: lisztet, tojást, mézet, és a többi hozzávalót, és elővettem a többi dolgot is, ami esetleg kellhet. Majd nekiálltam sütni. Koránt sem volt olyan egyszerű, amilyennek megálmodtam. Az első problémám a tojások felverésekor adódott, mert vagy túl keveset, vagy túl sokat, de kétszer még tojást is elfelejtettem feltörni. Aztán jött a többi: kimaradt a só, néha a cukor. Nem lehetett összegyúrni, mert szétesett vagy éppenséggel kőkemény lett... Már készültem felrobbanni, és kidobni az egészet az ablakon, úgy ahogy van, mikor a bátyám végre valahára felkelt. Kivételesen itthon volt. Első dolga egy értetlen grimasz vágása volt. Tehát be kellett avatnom. És hál’ Istennek felajánlotta, hogy segít nekem. Rám fért. A szakácskönyv tele volt mindenféle mézes sütivel kapcsolatos dologgal, de mi kiegyeztünk a sima, hagyományos mézeskalácsban. Egyszerű, de nagyszerű.

„Mézeskalács recept      

recept: puha, ehető mézeskalács. A puha mézeskalács titka, hogy fogyasztás előtt legalább hét napig légmentes dobozban tároljuk almacikkelyekkel összezárva. A siker garantált!
Hozzávalók:
1 kg liszt
2 evőkanál szódabikarbóna
25 dkg (1 kocka) margarin
35-45 dkg méz
25 dkg cukor
2 db  tojássárgája
esetleg a fahéj, szegfűszeg, ánizs, gyömbér,
tészta sötétítéséhez kakaópor (választható)
díszítéshez magvak (elhagyható)

elkészítési idő: díszítés nélkül: 1,5 óra”

Nekünk mindezt, két teljes óra és három perc, kemény munkával sikerült elérnünk.

 - Szóval ez… így már jó lesz?

 - Öö… nem…

 - Mi?! Mért nem?

 - Hm… ez nekem bűzlik! Kételyeim vannak evvel a sütivel kapcsolatba. – közben kettétörtem egyet, hogy megnézzem, átsült-e. Hülyeség volt a részemről.

 - Neked minden bűzlik, ami nem hamburger! Add ide! – kitépte a kezemből a sütit és ízlelgetni kezdte. Az arcán hirtelen valami felvillanyozódás szerűséget vettem észre, de ugyanolyan sebességgel magához szorított. Ami nekem… nagyon is kellemetlen volt.

 - Engedj el! Megfulladok! Eressz!

 - Hmmmm… Sasuke – annyit elárulok, hogy teli szájjal beszélt hozzám. Ami nem volt túl gusztusos, de úgy vettem észre, valami nagyon tetszett neki.– Ezt meg kell kóstolnod! – mondatra nyitottam a szám, de két mézeskalács betömte a lyukat, amiből készültem a sértő szavakat „kiengedni”. Úgy viselkedett a bátyám, mint egy hat éves, aki most fedezte fel a világ 8. csodáját, közben csak vigyorgott. Jó volt látni, hogy tud ilyen is lenni.

Minden kételyem elszállt. Már az illatától is összefutott a nyál a számba, de az ízétől… egyenesen hátast dobtam.

 - Wáááááh! Tudtam, hogy jó szakács vagyok, de hogy ennyire!! Ez fantasztikus! Nem is tökéletes! – álmélkodtam konyhai tehetségemen. Na persze Itachi egyből kijavított:

 - Hn. Nem legyél annyira elesve magadtól te tökfej! Én segítettem a sütésben és vigyáztam rád, nehogy magadra gyújtsd a konyhát!

 - Az most mellékes! Ne legyél már ilyen ünneprontó…- nyelvet öltöttem rá, aztán tovább dicsértem magam.

 - Abban viszont igazad van, bolond kisöcsém, hogy azok a puccos, francia szakácsok sem lennének képesek EZT felülmúlni! Egy kalap szart se érnek…- aztán magához ölelt. Valójában nagyon is jól esett, hogy ölelget, de mégsem hagyhattam… Vagyis, ez nem fiúkhoz méltó viselkedés. Inkább tiltakoztam:

 - Ne buzulj Itachi! – próbáltam magam eltolni tőle… sikertelenül.

 - Te az én kicsi öcsikém vagy! Bármikor csicskáztathatlak, sértegethetlek, vagy bármi mást csinálhatok, ami NEKEM jól esik. Tehát, neked, Sasuke, szó nélkül tűrnöd kell mindent. – az arcán egy alattomos mosoly jelent meg. Ami sugallta, hogy mind ezt halál komolyan gondolja.

 - Akkor se ölelgess! – megint neki álltam kapálózni. És nem meglepő, újonnan sikertelenül. Erre már csak húztam a szám.

 - De bizony! Ott ahol akarlak és akkor, amikor akarlak. – pöccintette meg a homlokom, aztán sarkon fordult és felsétált a lépcsőn. Gondolom lepihenni a szobánkba. Még most is bosszantott kicsit a viselkedése, meg a múltkori kis incidens. Az is csak a szerencsén múlott, hogy nem kaptak rajta, hogy miket művel velem ez a barom… Igyekeztem az efféle gondolatokat kiűzni a fejemből és nem stresszelni ezen.

 - Mennyire igaz… királyok vagyunk!!>.< - majd kicsattantam a boldogságtól és a büszkeségtől. Sütöttem! Ráadásul első osztályút! Álmomba se gondoltam volna, hogy ENNYIRE tehetséges szakács vagyok… és mind ezt egyedül! Vagyis… némi segítséggel. De az most lényegtelen. De a fő, hogy a vártnál ezerszer jobbak lettek a sütik, ami már fél vagy inkább háromnegyed siker! Áh, néha megdöbbenek, milyen remek ötleteim vannak. Pár percig még ugráltam örömömben, mint egy tinilány, ami most vettem meg a legújabb cipőt, aztán el kezdtem villámba kihordani a sütiket a titkos helyemre. Szerencsémre a bátyám ebből semmit nem vett észre.

A sütés közben adódott jó pár érdekes helyzet, így a takarítást egyikünk sem akarta vállalni. Ki akarna egy plafonig mocskos konyhában takarítani, ahol a falak, az üveg, az összes edény, pohár és evőeszköz száz százalékig koszos? Nem sokan… gondolom én. Márpedig valakinek igen is kellett, mert a szüleink bármelyik pillanatban betoppanhattak volna, és akkor vége lett volna a kis meglepetés tervemnek. A szándékom végülis az volt, hogy sütiket sütünk a bátyámmal anyuéknak ajándék képp. Persze más dolgok is várak rájuk- a garázsban-, de a karácsonyi meglepetés sütik mindig nagy sikert aratnak.

Aztán valahogy abban egyeztünk meg, hogy ketten csináljuk meg a takarítást. De így is csak a nap exitusára végeztünk. A fájdalom, amit akkor éreztem a lábaimban és a karjaimban, leírhatatlan volt. Még a fenekem is sajgott, de az nem tudom miért. A nyakamtól kezdve, egészen a talpamig mindenhol izomláz kínzott. De nem csak engem…

Ettől függetlenül elégedetten rogytam le a kanapéra, és vártam, hogy anyuék betoppanjanak.

***

A sütemények már a garázsban vannak, ahol minden bizonnyal biztonsága vannak. Anyuék nem is gondolnák, hogy ott rejtettem el őket. És szerintem azt se sejtik, hogy miért vagyunk ilyen hullafáradtak. Mert közben megjöttek… és mi még mindig csak egyhelyben, ugyan abban a pózban, mint három órával a sütés után, pihentünk… vagyis inkább aludtunk. A kanapén elnyúlva feküdt a bátyám, én meg rajta… Minden eddiginél korábban aludtunk el, ráadásul egymáson.  És az igazi karácson előtti készülődés még csak most jön! … Vagyis holnap jön… A KARÁCSONYI NAGYTAKARÍTÁS!!

 <---Előző     Vélemények     Következő--->