A szoba csöndes volt. Kint esett a hó. Jómagam és Itachi nesztelenül szuszogtunk, ki-ki a saját ágyába. Már fordultam volna a másik oldalamra amikor…
- Ssz…- hirtelen megtörtem a csendet. Épp az álmom közepén tartottam, amikor valami hideget éreztem a bőrömön. Nem volt túl nehéz kitalálni, merről jöhetett a fagyos levegő. Az ablak nem lett becsukva. Furcsa, hiszen egész éjszaka nem éreztem, csak most reggel. Álmosan nyitottam ki a látószervemet, hogy jobban szemügyre vehessem. Nem kicsit… nagyon ki volt tárva. „Ki volt az-az idióta, aki nyitva hagyta?!” –eh…- hallatlanul lusta voltam a puha ágyamból felállni és odatipegni. Túl kényelmes volt… és meleg. Így hát hagytam a fenébe, és magamra húztam a takarót.
Itachi is nagyon el volt magával. Mosolygott álmában. Csak az arca látszódott ki a paplan alól, mert teljesen felhúzta. Egy ideig még nézegettem, de aztán elfordul és én is visszaaludtam.

Csodaszép reggelre ébredtem. A kert tiszta fehér volt. Mindent hó borított. Kár volt kihagynom. Ami este leesett, az mára kellően megkeményedett és jó hógolyókat lehetett formálni belőlük. Pont olyanokat, amivel jól fülön dobhatom a bátyám, ha éppen kedve szottyan megfürdetni. Na, azt az érzést, amikor ő fürdet, a legrosszabb ellenségemnek se kívánom. Az egy rémálom. Még levegőt sem kap az ember… „De idén nem így lesz! Én fogom őt fürdetni…” Kibújtam a takaró alól, majd ismét a bátyámra néztem. Ő is pont akkor kelt fel, amikor én. Plusz-mínusz 2 perc. Első dolga volt, rám nézni és fancsali képet vágni. Egymást bámultuk egy ideig. Majd amikor meguntam a szemezést a hátamra fordultam és megdörzsöltem a látószervemet, hogy elűzzem belőlük a fáradtságot.
Jó reggelt neked is Otouto… - üdvözölt Itachi, majd ásított egy nagyot. Még azt a kis erőfeszítést se vettem, hogy visszaköszönjek, vagy legalább ránézzek. Inkább a gondolataimba mélyedtem.. majd rájöttem egy egész egyszerű dologra:
- Te…
- Én…- fordult felém
- Nem tom te hogy vagy vele,… de én éhes vagyok! – abban a pillanatban kordult meg a gyomrom, jelezve, hogy ennem kéne sürgősen.
- Hmm… aha… hallom– ült fel. Próbáltam én is kikászálódni az ágyból… ami ment is. Miután sikeresen felálltam, lassacskán elvánszorogtam a ruhásszekrényig majd kinyitottam és körülnéztem benne, hogy milyen rongyok vannak. Elővettem magamnak egy fehér hosszujjút és egy fekete farmert, majd visszatipegtem az ágyamhoz és neki álltam öltözni. A bátyám először inkább a fürdőbe ment arcot és fogat mosni. Mikor kész voltam az öltözködéssel én is a zuhanyzóba (ezt én írtam, szal ott mossák a fogukat ahol én akarom xD) felé indultam. Itachi arckifejezését látva a tükörben viszont jobbnak láttam, ha nem zavarom fogmosás közben.
- Szólj, ha végeztél… - támaszkodtam az ajtófélfára unottan.
Egy kis idő múlva ki is jött a bátyám. De még mindig ugyan azzal az arckifejezéssel, amit a tükörben láttam. Gondolom még fel se ébredt teljesen, bár… azt hittem arcot is mosott. Látom nem nagyon segített neki. Amíg ő öltözött, én mosakodtam. Levettem a polcról a fogkefémet és a fogkrémet, majd elkezdtem súrolni a fogaimat. A tükörben magamat néztem, közben számoltam magamba… „egy… kettő… egy…”. Kisvártatva végeztem is, és újra a tükörbe bámultam magamat vizsgálgatva, hogy milyen alapos munkát végeztem. Majd egy mozdulattal becsaptam a fürdő ajtaját és lementem reggelizni. Vagyis le akartam menni. A lépcső felénél megállva láttam, hogy még a szüleim fel se keltek. Az órára pillantottam, de azon már 10 óra is elmúlt. Itachit sem találtam sehol. Kissé rémülten siettem le a nappaliba... ahol szintén nem találtam senkit. Ekkor az ajtó felé vettem az irányt. Gondoltam kimegyek, megnézem, lehet, hogy kint van. De kint se találtam senkit. Már kezdtem teljesen bepánikozni, amikor valaki hátulról eltalált egy hógolyóval.
- Hé! ...- néztem visszafelé- ez nem fair! Nem ér!- de nem figyelt az illető és az pofámba dobta a következő hideg lövedéket.
- Lassú vagy… - hallottam a bátyám kárörvendő hangját. Az arcom ki volt pirulva, de nem is kicsit. Szörnyen elvörösödtem. Ami elképesztően idegesített. Már megint megalázott. Mindig ezt csinálja. Nincs jobb dolga, mint engem a porba alázni. Na de én nem vagyok tápos csirke, hogy ezt annyiban hagyom! Felugrottam és neki rontottam. Kis híján sikerült is ledöntenem őt a lábairól.
- Höh… öcskös! Kora reggel van és te máris nekem támadsz? A-a… ez így nem jó – vihogott és megborzolta a hajam.
- Először is! Te dobtál meg… másodszor… kora reggel? 10 óra van!
- Az korának számít… - fordult sarkon, így nekem háttal állva.
- Heh… neked. – forgattam a szemeimet, miközben még mindig szorongattam a kabátját.
-Hm… arra gondoltam, elmehetnénk a karácsonyi vásárba. – mosolygott szelíden. Most egész kedvesnek tűnt. Bár éreztem, hogy valamit forral. De nem tudtam mit. Majd rájövök, de addig is jó lesz vigyázni, nehogy megint eltaláljon hógolyóval.
- Te? Meg én? Ez meg hogyan jutott eszedbe? – hökkentem meg.
- Olyan régen mentünk el együtt. És ha jó leszel, kapsz tőlem valamit…- erősködött.
- Háááát…- vakartam meg a fejem-… jól van. Elmegyek veled. De egy feltétellel!
- Hm? Mi lenne az? – lökött el magától finoman.
- Soha sem támadsz  le még egyszer! A szívbajt hoztad rám, hogy így eltűntél!- ráncoltam össze a szemöldököm.

Az autóban szólt a rádió. Minden csatorna valami karácsonyi zenét játszott. Chingle bellst, vagy éppen a Merry Christmast. „Kora reggel” az ember nem vevő az ilyenekre! „heee… most ezért keltem én ki? Mé vagyok ilyen ütődött?” Kérdeztem magamtól, miközben a fejemet a hideg ablakhoz nyomtam. Majd, miután válaszoltam magamnak, unottan lestem ki rajta. Talán a „korai” kelés vagy a kaja hiány, ami megzavart, mert észre sem vettem, hogy, áthaladtunk a „Karácsony Határok Nélkül”-ös szalag alatt. Az összes üzlet rogyásig volt mindenféle ócskasággal. Az utcákon tolongtak az emberek. Csak Itachi rángatására lettem figyelmes, amikor már ötödszörre szólt.
- Sasuke… itt vagyunk!
- Hm? Máris?
- Elaludtál vagy mi? – szállt ki az autóból.
- Mih? Nem… - eszméltem fel. Az út elég unalmas volt, és még „reggel” volt – várj meg! – ugrottam ki a járműből és rohantam a bátyám felé, hogy utolérjem.
A karácsonyi vásár mindig is nagy eseménynek számított. Szerettem idejárni, sőt még most is szeretek. Mindig találtam valami kedvemre valót. Kis bódékban árulták az emberek az ünnepi kacatjukat. Az összes ilyen kis faház, kb. akkora volt, mint… hát nagyobb volt, mint egy kis hűtőszekrény, de kisebb, mint egy nagy hűtőszekrény. Mindegyik sorba volt, vagyis egyik sem lógott ki, magyarán szépen el voltak rendezve.(ugye érthető?:P) 20 baloldalon, 20 jobboldalon. Mindbe más és más cuccot árultak. A kék szemüveges nyanya például a kézműves csapat egyik tagja volt. Ők agyagból, fából készítettek kis házikókat vagy kis szobrokat. A mellette lévő butikban egy rózsaszín kendős nénike állt. Ő gyurmaékszereket árult. Aztán volt egy olyan butik is ahol forralt bort osztogattak. Ez mind szép és jó, viszont engem inkább a kürtös kalács érdekelt. Még nem mértem fel teljesen a terepet, ezért nehezemre esett megtalálni, de egy kis erőlködés után felleltem. Amint megpillantottam felcsillant a szemem és szó szerint ráugrottam a bátyámra, és neki álltam nyavalyogni.
- Nii-san!
- Wááá! Mi… Mit akarsz Sasuke? – kérdezte, amikor végre leráncigált magáról.
- Vegyél nekem kürtöskalácsot! Kérlek! Kérlek- kérlek- kérlek- kérleeek!-  mindent bevetettem, ami lehetséges, csak hogy megpuhítsam Itachit. Sikerült is! Ez az egyik leghatásosabb módszerem arra, hogy megkapjak valamit.
- Oké… de még egyszer ne ugorj rám… - túrt bele a hajamba, aztán odakísért a pulthoz.
- … Milyet szeretnél kapni? – nézett körül- van… vaníliás cukros, vagy diós, csokis, mákos…
- Ööö… vaníliás cukrosat. – mutattam.
- Rendben, akkor kérünk egy cukros kürtöskalácsot. – és már nyújtotta is a pénzt az emberkének.
Nem tudom, mi az öreg bácsi neve, de nem pitlák, amit csinál. Nem csak hogy gyors, de még finom is. Amint a kezembe kaptam a finomságot, elkezdtem enni.
- Vigyázz Otouto! Meg ne égesd a nyelved. – simogatta meg az arcom, de én elrántottam és tovább majszoltam.
- Mm! Mvigyázokm! – morogtam magamba-… de Nii-san… - álltam meg egy pillanatra keserű képet vágva.
- Igen? – fordult felém kissé értetlen arcot vágva.
- A kürtös kalács nem kürtös kalács, forró csoki nélkül! – kacarásztam.
- Óóó… akkor szeretnéd, ha azt is vennék? – felhúzta a szemöldökét egy olyan kíváncsi, de ravasz mosollyal az arcán.
- Ahham… - vágtam rá egyszerre. Nem sokat kellett könyörögnöm, vett is nekem egy forró csokit. Már mindenem meg volt, ami csak kellett, mármint a kaja. Imádtam a bátyámmal jönni, mert mindig ő fizetett, és ha akartam valamit, akkor csak sikítanom kellett és megkaptam. „Talán kicsit el vagyok kényeztetve? Itachi vajon utál engem kísérgetni? Áh, nem… még gyerek vagyok!” nyugtattam meg saját magam.
Már vagy másfél órája, hogy eljöttünk a vásárba. Még a hó is esni kezdett. A hangulatosan feldíszített kis faházakat apránként teljesen ellepte a gyönyörű fehér csapadék, és lassan a szél is felerősödött. Egyre hideg lett, és hozzátenném, télen egy farmerban nem kellemes a fagyban álldogálni.
Már éppen szólni akartam a bátyámnak, hogy menjünk, de amikor megfordultam, egy hatalmas jégvárat láttam. Kikerekedett szemekkel álltam előtte, és még a nyálam is kifolyt annyira meresztettem rá a szemem. Minden évben felépítik. Ez valami hagyomány. Hülye… hagyomány.

*Flash Back*
- Nii-san! Nii-san! Nii-saaaan!! – sikítoztam. A téli karneválon ismételten felépítették a várat. Itachi minden évben valamit kitalál, hogy ne keljen rám vigyáznia, vagy legalábbis ne minden egyes másodpercben. Imádott velem eljönni, de néha az idegeire mentem és jobb’ szeretett lepattintani.
- Mih van? – mosolygott.
- Ott! – mutattam a várra diadalmasan. Fel akartam menni, meggyőződni róla, hogy nem cukorból van. Ugyan is, a bátyám, ha le akart pihenni, csak egy szavába került és odaragasztottam magam a jégvárhoz. Valamiért mindig ugyan azt mondta, és én mindig be is vettem. Akkor sem volt másképp.
- Cukorból van ám! – vihogott gúnyosan.
- Nöm issssh!O_O– toporzékoltam és már rohantam is megnyalni. – Nyáááhááá!>.< – sikítottam bőgve. A nyelvem már megint a várhoz fagyott és nem tudtam leszedni. Megint bevettem.
- … - nem szólt semmit, csak a hasát fogva a földön vihogott, majd megpukkadt a röhögéstől.
- Nye szeményh! Máj mehing aszhonta cuhojból vahn! – dühöngtem magatehetetlenül.
- Hihh… te meg már… te meg már megint bevetted… - röhögcsélt tovább.
- Hmn… - morogtam magamba, miközben folyt a nyálam.
*Flash Back End*

Hát igen. Minden évben megcsinálta velem. De most, hogy már felnőttem, talán ő is kinőtte ezt a hülye szokását. Legalább is remélem. Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy a gyerekek a hatalmas jégkastélyban futkároznak. „Persze őket nem ugratja be a bátyjuk! Hmn!” húztam fel az orrom. Amint ott csorgott a nyálam és bámultam azt a szörnyűséget, valaki megbökött hátulról. A bátyám volt az.
- Régi szép emlékek – terült el az egész arcán a sátáni mosoly.
- Há! Most nem veszem be! Tudom, hogy nem cukorból van! – háborodtam fel, miközben egyre vörösödtem.
- Áhá, szóval végre rájöttél. – forgatta a szemét.
- Aham! Rá ám! Most már nem szórakozhatsz velem, amikor kedved szottyan rá!
- Káááár… pedig olyan jó volt látni, amint ott szenvedsz és közbe csorog a nyálad – fordult felém fülig érő szájjal.
- Á! Csak akarod! – és a képébe nyomtam egy hógolyót. Végre visszaadtam neki a reggelit. Jobbkor nem is lehetett volna… A hó lassacskán vízzé vált az bőrén és lefolyt róla. Meghökkenve fürkésztem az arcát, ahogy engem bámul. Meg sem mozdult, csak mereven állt. Nem esett a nyakamnak és még fel sem rúgott. Érdekes. Hirtelen a lelkiismeret-furdalás járta át a testem. „Talán nem kellett volna?”
- …I… ’tachi..? – kérdeztem kissé megszeppenve.
- … - morgott egyet. Abban a pillanatba a lelkiismeret furdalás eltűnt. Hallottam a hangján. Csak játszotta a fejét. Semmi baja nem lett, és ezt látva és hallva jobbnak véltem menekülni előle. De akkor már késő volt. Megfogta a kezem, hogy visszahúzzon és egy laza mozdulattal kigáncsolt, én meg a földre zuhantam… Mikor feleszméltem, hogy én a földön vagyok, leguggolt hozzám és egy maréknyi havat a képembe nyomott. Szépen lassan megetette velem. Közbe persze vihogott.
- Hitachih! Ezh HIDEG!- kapálóztam nyávogva.
- Tudom Otouto. Tudom.
- E- eressz el te barom! – vinnyogtam miközben etette velem a havat.
- Nem… dehogy eresztelek, ha már nem fagytál oda a várhoz hadd röhögjek rajtad máshogy!x)

Szörnyen mérges voltam rá. És nem szóltam hozzá egészen hazáig. Csak azért se. Ő persze mindig szórakozhat velem, de ha én csinálok vele valamit… Kifelé lesegettem. Kémleltem a havas tájat, majd egyszer még visszanéztem az egyre jobban kivilágított utcáktól.
Az autóban csönd volt. Itachi csak az utat figyelte és semmi bűnbánó arckifejezést nem láttam rajta. De nem is érdekelt. Na, jó talán egy kicsit bosszantott. Egész úton, a hazafelé azon gondolkodtam, mit csináljak, ha hazaérünk. Anyuék már biztos felkeltek és készítik a reggelit. Ahhoz, hogy kimenjek túl hideg volt. A barátaim 250 km-re laktak tőlem. A telefonom meg lemerült. Még beszélni sem tudok velük. A tv-ben pedig mindenféle szart nyomnak. Minden évben ugyan azt. Mintha más nem lenne. Csak lusták megvenni. Egyetlen elfoglaltságom lett volna, Itachi. De hozzá nem fogok szólni egész nap. Elég volt 2 perc és teljesen elrontotta a kedvemet. De fel se tűnik neki! Csak vezet…

Itthon vagyunk. Jól gondoltam. Anyuék felkeltek és máris nekiálltak a főzésnek. Már kintről lehetett hallani a rádió hangját. Nem tom de anyunak mániája volt, hogy ha főz, akkor zenét hallgat. Talán azért, mert akkor nem kell apu szemrehányásait hallgatnia, mert aztán apu is… neki semmi nem jó. Vagy sós, vagy éppen nem elég sós… most ezt így kell belerakni, most miért nem pácoltad be a húst… azt nem úgy kell kiklopfolni, meg stb. Szóval kész őrület, amit ezek ketten csinálnak a konyhában. Semmi kedvem nem volt közbe avatkozni, ezért inkább felsiettem a szobámba. Beérve hamarjában levetkőztem. Aztán elővettem az mp3-lejátszómat és kizárva a külvilágot magamra húztam a takarót.

(nem Sasuke szemszögéből)
- Itachi… - rikkantott az anyjuk a konyhából.
- Igen?
- Az öcsédnek mi baja? Nem is köszönt, csak felment. – nem is nézett a szólítotthoz, el volt foglalva a klopfolással.
- Talán az, hogy nem csak kívülről, de belülről is sötét… - forgatta a szemét.
- Itachi! Legyél kedvesebb az öcséddel… és ha már te is felmész, és itt hagysz engem… -ez az egyik kedvenc célzása Mikoto-nak, csak a báty nem értette.
- Nem megyek fel.
- Nem? Akkor gyere ide segíteni! – vigyorgott a fiúk anyja.
- Mi? Nem! Úgy értem… oké, csak… felmegyek átöltözni! – kapott a fejéhez Itachi. Senki se szeretett anyunak segíteni. Mindenki tudta, ha ő és valaki más is a konyhában van és véletlenül valami ici-pici hiba a főzés vagy éppen a sütés közben megesett… az 3 héten keresztül krumplit pucolt, plusz ő mosogatott és takarított. Kemény házirend.
- Siess. Még itt van egy hatalmas kacsa. Csak rád vár!
- Hú de örülök... -_-’– jegyezte meg halkan.
(Sasuke szemszögéből)
Eközben én próbáltam elaludni, de sikertelenül. Ráadásul még a bátyám is berontott a szobába.
Nem volt elragadtatva a szétszórt ruháktól. Kaffogva nézett körbe. Először engem sem talált meg, úgy összegubancolódtam a takaróba.
- Sasuke. Nem meg mondtam...
- Nem érdekelsz… - vágtam a szavába. A paplan alól kukucskáltam ki és mértem fel a helyzetet. Ő nem látott, de én láttam… és ez tetszett nekem. Nagyon is.
- Eh… te velem nem beszélhetsz így, ilyen hangnemben. Még a tojáshéj le se jött a fenekedről és máris hogy ágaskodsz!  – háborodott fel. Tisztán látszott rajta, hogy nagyon nem volt ínyére neki ez a modor. Viszont megérdemli, azok után, ahogy bánt velem. – figyelsz te rám egyáltalán?
- … mondtál valamit?... – vigyorogtam önelégülten.
- … - ennyi elég volt neki. Lehúzta rólam a takarót és rám dobta a vizes ruháimat. Hozzáteszem csak egy alsógatya volt rajtam, de csöppet sem izgatta, inkább kitépte a fülemből az mp3-mat.
- Hééé! Add vissza különben… - abban a pillanatban befogtam a számat. Ha én kekeckedek vele, abból semmi jó nem sül ki. Az előbb még jó mókának tűnt, de most, hogy sikerült kihoznom őt a sodrából… hát nem a legszerencsésebb.
- Különben…? – vicsorgott rám. A szemei villámot szórtak, és úgy berezeltem, hogy majdnem betojtam. Néhányszor már előfordult, hogy nagyon magamra haragítottam a bátyám, ezekkel a beszólásaimmal. Nem mondtam semmit, csak hozzávágtam a párnámat. Helyesbítek, csak hozzá akartam, mert egy jól irányított mozdulattal kivédte a vánkost. Totál olyan voltam, mint egy gyerek. – Sasuke. Most nem érek rá veled játszadozni, de este kinyiffantalak… - és elsétált. „Elég! Nekem annyi! Megöl! Áh! Én hülyeeee!!” fogtam a fejem siránkozva.

(Itachi szemszögéből)
- Itachi! Úgy volt, hogy átöltözöl, aztán még sem. Most már nem bújsz ki a felelősség alól! Gyere ide segíteni. – utasított anyám.
- Rendben. – sóhajtottam nagyot.
- Szivem, add ide a kést.
- Itt van…
- Szivacsot.
- Tessék… - adtam oda.
- Szikét kérek.
- Szikét… O_O… minek neked szike anyu?! – kerekedtek ki a szemeim egy pillanatra.
- Jajh! Ne kérdezz ennyit, csak add ide! – fintorgott.
- Itt van… de még mindig nem értem mire – akkor anyu kettészelte a kacsát, és elkezdte kiszedni a belét. Én pedig - köztudott, hogy nem bírom, amikor anyám alkot a konyhában, mert az mindig valami kibelezésével jár, és köszönöm azt már eleget láttam - eszeveszetten rohantam a wc-be hányni.
- Áh, ezek a férfiak. Meglátnak egy kacsát és máris futnak hányni. De mér’?!

Hát igen. Én jól ismerem a bátyámat és állíthatom, hogy Itachi sok mindent kibírt, de még neki is van 1-2 gyenge pontja. Például a szétcincált kacsa és annak a hihetetlenül gusztusos bele.

(Sasuke szemszögéből)
Miután meguntam a duzzogást lekullogtam meglesni, mi is történik. A helyzet nem sokat változott. Anyu még mindig a kacsát cincálta, a bátyámat még mindig a rosszullét kerülgette, és az apám, még mindig nem jött vissza a boltból, ugyanis időközben elment. Szerintem anyu és a kacsája elől menekült. Akár mekkora szemét állat… tudom sajnálni Itachit is. Én sem szívesen lennék a helyében, sőt szerintem senki.
- Sasukeee! Lejöttél? Akkor segíthetsz te is… - fordult felém anyám nyakig dzsuvásan, egy sanda mosollyal az arcán. Hirtelen elkapott valami rossz érzés, hogy talán jobb lenne innen menekülni, amilyen gyorsan csak lehet.
- Nem kössz… - rázott ki a hideg, és már lépni is akartam, amikor anyám visszahúzott és egy könnyed mozdulattal majd rám adott egy köténykét. - … ne már! Anyu! Jajj ne csináld már! – kapálóztam miközben ő tolt a konyha felé.
- De! – fogta be a számat - És csak azért is, mert én most apátok után megyek a boltba… lehet, hogy már megint eltévedt. Jesszus, belegondolni is rossz! – forgatta a szemét.
- Én? Itachival? MIH?! – háborodtam fel.
- Igen. Miért, valami baj van? – nézett értetlenkedve.
- Hát… hát… az… meg hogy… és…
- Értem… na, amire haza érek, a kacsa legyen a sütőben! És kövessétek a könyvben leírtakat. Ha elég… nem kaptok vacsorát! – mondta teljes nyugodtsággal majd becsapta maga mögött az ajtót.
- Heh… remek. – savanyodtam el. „Nem elég, hogy Itachival kell együtt lennem, de még dolgoznom is kellett, vele. Na jó, ez a nap kezdett már nagyon rossz lenni” Még mindig nagyon mérges voltam, hogy a képembe nyomta a havat. Viszont ami a legjobban zavart, az az volt, hogy Itachi még mindig nem kért bocsánatot. Pedig már ezerszer megtehette volna, de nem. Ő nem.
- Ennyire már ne örülj nekem… - morogta felém se nézve. Csak végezte azt a monoton munkát, amit anyánk ránk bízott. Magyarán tömte a kacsát. Azt a drága, jó kicsi kacsát, ami az előbb még az életéért kalimpált anyám kezei közt, az, amelyiktől Nii-san gyomra fenekestül felfordult.
- Ennyire látszik? – kérdeztem szárazon. Tudtam, hogy nem örül, hogy nem szólok hozzá, de…
- Eléggé.
- Akkor is a te hibád! Nem kellett volna a képembe nyomni a havat! Hideg volt… és… és... nem csak hideg, hanem hideg is!– annyira idegesített, hogy tehetetlen voltam, nem bírtam semmit sem kinyögni. A kezemben lévő kés már gyilkolásra kész volt, bár tudtam, ha neki rontok, az csak nekem lesz rossz.
- Az enyém?! Szóval azt hiszed, hogy ez az én hibám, de miért?– kérdezte a szemöldökét összeráncolva. Ez az arca sosem tetszett, kissé megrémisztett. Amikor ilyen pofát vágott, az általában azt jelentette, hogy valami nagyon nem fekszik neki, vagy azt, hogy már megint felidegesítette valaki.
-    Mert… - kezdtem nagyot nyelve. Gyorsan végig futott az agyamon, mi lesz, ha nem találok elég jó kifogást. Péppé ver… vagy még rosszabb. Sebesen elkezdtem kutakodni az emlékeimben, mi volt az, amitől én begurultam. Igazából most már nem voltam rá mérges. Igazából. Egy pillanat. A gondolkodási idő lejárt…
- Te… te kinevettél, és… - észre se vettem, de a kezem automatikusan egyre gyorsabban kezdte el aprítani a zöldségeket, oly annyira, hogy a saját ujjamat is elvágtam. - … au!- szisszentem fel. Az ujjamból rohamosan kezdett el a  vér ömleni, hogy pár másodperc alatt az egész pultot összevéreztem. Ezt látva letette a főzésre alkalmas kellékeket és hozott kötszert.
- Áh, Sasuke… – semmi rosszindulat, vagy szemrehányás. Csöndesen bekötözte az ujjamat, majd a végén egy puszit nyomott a sebre, hogy „könnyebben gyógyuljon”. Az utolsó mozdulatától kissé beleremegett a testem, de nem is tudom miért. Enyhe pír szökött az arcomra. De nem szólaltam meg. Sikerült visszatartani egy nyekkenést.
- Egy köszönöm elég lesz ^^– mosolygott kedvesen és újra a kezébe vette a fakanalat, hogy keverjen egyet a levesen. Még mindig nem fogtam fel, hogy miért tette, amit tett.

Ez után a kis balesetem után gyorsan végeztünk a kacsával meg a többi étellel és betettük a sütőbe sülni, majd letelepedtünk a tv elé. Na persze szokás szerint csak ismételtek.

- Unalmas… unalmas… szörnyen unalmas… katasztrofálisan unalmas… gyalázatosan unalmas… - kapcsolgattam szemforgatva a tv-t - Umh… az istenit, hogy nem képesek egy normális műsort leadni! Wááá… - mérgelődtem tovább. Itachi mellettem csöndben ült és az arcomat fürkészte, ami meglehetősen idegesített.
- Mi van?! – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Nagy fejed… - mosolyodott el.
- Há! Hát tudd meg, hogy… neked nagyobb van! – dugtam rá ki a nyelvem.
- Hm, de hosszú a nyelved Otouto.
- És téged ez miért érdekel ennyire?! Nagy nyelvem van, de legalább én jobban tudok csókolni, mint te!*sátáni kacaj*
- Hmmm… hát ezt meg honnan vetted? – kérdezte, miközben közelebb ült hozzám.
- Menj a francba innen! O_O Öhm… - igazából fogalmam sem volt róla, milyen képességei vannak, ezen a téren, de azért persze én odamondtam neki. „Szép volt Sasuke, megint kevered a szart -.- ”
- Hm! Próbáljuk ki! – látszott az ördögi vigyor a képén és máris közelebb hajolt az arcomhoz, ami valljuk be egy kicsit zavarba hozott. Még meg sem érintett én mégis beleremegtem. Gyengéden átölelt, majd a párnához nyomott, aztán a hajamba túrt, és az arcomat kezdte el simogatni. Kikerekedett szemekkel fürkésztem minden egyes mozdulatát, ahogy egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám, amíg ajkaink végül össze nem értek. Nyelvét végig simította szájpadlásomon, majd saját nyelvével félrelökte az enyémet ingerlésképp. Kénytelen voltam valamit lépni erre… lassan lehunytam a szemeimet majd kissé megemeltem a nyelvem, mire ő elmosolyodott. Már éppen kezdtem élvezni a dolgot, amikor lépések neszére lettünk figyelmesek… „Oh! Hogy ezeknek is pont most kellett jönniük!!” morogtam magamba.
- Haza is értetek? – ugrott fel Itachi, mint aki nem csinált volna semmit.
- Hát… apátok leragadt az édességeknél és… - hajolt közelebb a bátyámhoz, hogy súgjon valamit-… tudod, milyen, ha édességet lát.
- Oh…
- Na és… különben végeztetek a kacsával? – mosolyodott el. Abban a szent pillanatban eszméltünk fel, hogy a kacsát a sütőben hagytuk. Abban a szent másodpercben rohantunk ellenőrizni. Mármint a kacsát.

Este az ágyban:
Késő este volt, az egész család aludt már, csak én nem. A plafont bámultam. Nem tudtam aludni, engem az a rohadt csók érdekelt. „A testvérem lesmárolt az Istenit és még nem is ellenkeztem! Sőt! Bakker, ez nem igaz!”. Csak ezek a szavak visszhangzottak a fejemben. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá a bátyámra. Ő bezzeg gondtalanul szuszogott. De ő miért nem remegett? Lehet, hogy buzi a bátyám?! AKKOR ÉN IS?! Nem, ezeket a dolgokat gyorsan elűztem. Gondolni se akartam az ilyen dolgokra. Csak egy hülye játék volt a részéről. Ez az a hülye játék volt!! „ Áh ez nem igaz! Tudtam én, hogy valamire készül!! Hmn! Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmivel áll elő… de most már mindegy. Majd holnap visszakapja*ördögi kacaj*”

<---Előző     Vélemények     Következő--->