Ki szeret kora reggel zajra ébredni? Nem sokan. Én sem… pechemre viszont, igen is felkeltett egy, a konyhában elhelyezett mobil.
A telefon csörgése olyan mértékben kezdte el a dobhártyámat szaggatni, hogy már az sem volt elég hogy a párnámat a fejem köré csavartam, vagy, hogy a takarót teljes egészében magamra rántottam. Még ezek ellenére is úgy éreztem, majd szétpattannak az idegeim a szörnyülködéstől.
Hogy van képe valakinek korán reggel másokat zaklatni? Már éppen keltem volna fel az ágyamból, hogy lemenjek a földszintre, hogy földig leteremtsem azt az idiótát, aki ilyenkor képes hívni az embert, de Itachi megelőzött és szinte párducugrással termett hírtelen az ágyából az ajtónk előtt.

Én még mindig ott gubbasztottam az ágyban; nem akartam felkelni, ahhoz túlontúl hideg volt, de furdalt a kíváncsiság ki zavar ilyen korán. Hallottam, ahogy Nii-san lebaktat a lépcsőn, és felveszi a telefont. Már komolyan nem bírtam magammal, ezért kipattantam az ágyamból és leviharzottam meglesni mi a helyzet.
... Némán bámultam a bátyám hátát, miközben ő a vonal másik végén lévő valakivel beszélgetett:
 - Az előbb... tök mindegy, már úgy is felkeltünk... jah, igen itt... hmmm-  aztán széles vigyorral a képén felém fordult, majd folytatta: nanáh, nagyon-nagyon jól fogjuk érezni magunkat! –minden szót külön hangsúlyozott- Hát persze... hát persze... én is, nem kell haza sietni, ráértek! Hello.- lette, és elkezdett kacarászni: - Anyuci és apuci nincsenek itthon, elmentek meglátogatni szegény nagynénénket... Aggódtak, nehogy valami baja essen a nagy fejetlenség közepette –folytatta a hangjában enyhe szarkazmussal és még mindig mélyen a szemembe nézve. - Tehát a ház a mienk, egészen mostantól... amíg járhatóak nem lesznek az utak. – bökött az ablak felé. A szavakat olyan sátánian ejtette ki, hogy a térdeim remegni kezdtek.- ... És persze ÉN vagyok a főnök. De ne aggódj!  Nem fogunk unatkozni. Garantálom. -közben továbbra is végig mélyen a szemembe nézett, majd a falhoz nyomott; utálom, ha ilyen... persze ő ezt élvezi is, hiszen egyre szélesebben vigyorgott miközben arca már csak néhány centire volt az enyémtől. Éreztem, ahogy forró lehelete perzseli a bőröm, és testemet furcsa forróság önti el. Eddig hagytam, hogy hangja csak háttérzaj legyen, a zavarba ejtő közelsége kitöltötte, minden gondolatomat a fejemben, csak most kezdem felfogni a szavai értelmét. Eh? Mit vartyog nekem ez itt? Miféle nagy fejetlenségről beszél, és hogy érti azt, hogy „amíg járhatóak lesznek az utak”? Basszus, ez így nagyon nem lesz jó.
Kezemet Itachi mellkasára téve löktem el magamtól, és amint éreztem megszűnni a vészes közelségét fejembe a gondolatok egyre tisztábbak lettek. Itachi persze még mindig rendületlenül vigyorgott a képembe, de nem tette szóvá az iménti, mondhatni heves reakciómat.
 - Részleteznéd, hogy miről brekegtél az előbb? És hogyan értetted, hogy „amíg járhatóak nem lesznek az utak”? - buktak ki belőlem az első megfogalmazódott kérdések. Itachi válaszra sem méltatva rejtélyesen mért végig. - Mi a fenére gondolhat ilyenkor? Mindegy, nem érdekel, de ha azt hiszi, hogy még mindig gyerekként kezelhet, és válasz nélkül hagyhatja a kérdéseimet akkor, kicseszettül nagyot téved. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy közöljem vele: nem vagyok gyerek és válaszoljon, ha kérdezek tőle valamit, de ő megelőzött, igaz nem úgy ahogy vártam, de végül is a válaszomat megkaptam. Egy szó nélkül fogta meg a csuklómat és rántott a konyha ablakoz, közben szorosan mögém állt. Éreztem, ahogy mellkasa a hátamnak feszült és forró lehelete a fülemet cirógatja. Hátam megfeszült, kissé elhúzódtam. Ez már azért túlzás…- vágtam egy grimaszt- hallottam én már szoros testvéri kapcsolatról, de ő már nagyon kezdi súrolni ezt a határt. Szerencséje volt, hogy az elém táruló látvány teljesen elképesztett. Csak döbbenten álltam az ablak előtt tágra nyílt szemekkel és a kinti fehérséget bámultam. Szó szerint fehérséget ugyanis az ablakunk feléig csak azt láthattam, mivel teljesen belepte a hó. Te jó ég hány méteres, hogy még az ablakunk nagy részéig is felér? Rémülten perdültem meg és Itachi felé fordultam, aki még mindig a csuklómat fogva sunyi mosollyal figyelte elkerekedett szemeimet, és hogy agyam ebben a percben most bizonyára sebesen dolgozhat a látottak feldolgozásában. Mikor látta rajtam, hogy már eléggé képben vagyok és tudok másra is figyelni a gondolataimon kívül megint neki kezdett a szokásos piszkálódásnak.
 - Nah mi van öcskös, elvitte a cica a nyelved? – Kérdezte egy gúnyos vigyor kíséretében, miközben másik kezével már nyúlt volna az állam alá, hogy megnézze piszkálódásának tárgyát, de én még időben észbe kapva elcsaptam a közeledő kezét és hírtelen a meglepetés erejével kirántottam a csuklómat Itachi markából. Még csak az kellene, hogy megint olyan helyzetbe hozzon, mint, amikor a múltkor... Ha szemmel ölni lehetne a bátyám már rég holtan roskadt volna össze előttem. De ahogy nézem, nem zavarja a dolog, sőt jól szórakozik a dühömön; majd felemelte egyik kezét és megpöckölte a homlokomat a szokásos fölényes mosoly kíséretében, pont, ahogy régen tette. Ő volt az, aki vigyázott rám, amikor anyuék nem értek rá. Ő segített megírni a házi feladataimat, és ő volt az, aki megnyugtatott, ha megijedtem a vihartól. fogalmazódik meg bennem a gondolat Itachi reakcióra váró képe láttán. Még mindig az arcomat figyeli. Ami az emlékek hatására önkénytelenül is halvány mosolyra húzódott, és amikor megláttam a bátyám arcán a döbbenetet erre a nem várt reakciómra, csak még erősebb lett a mosoly a számon, már-már súrolta a gyengéd vigyor kategóriát. Hát igen nem ezt a reakciót várta volna tőlem. Biztos arra számított, hogy majd megint kiakadok, és dühöngeni kezdek vagy kiabálni vele, hogy ne kezeljen még mindig gyerekként. Hát ez van bátyó, ezt benézted - vigyorodtam el magamban majd könnyed mozdulattal hátat fordítva döbbenten figyelő bátyámnak visszamentem az emeletre a szobánkba.
Ez a kis közjáték még mindig nem verte ki a szememből az álmot. Tegnap este nem aludtam valami jól és most sem tudtam magam kipihenni, folyton ez a karácsonyi felhajtás járt az eszemben. Visszafekszek még pár órácskát elvégre úgysincs itthon sem apu, sem pedig anyu, hogy leszidjanak érte, vagy kirángassanak az ágyból. Itachi jól mondta az egész ház a miénk mostantól. – ezzel az utolsó gondolattal merültem álomba. De még mielőtt elnyomhatott volna az édes tudatlanság hallottam, az ajtó hangját, ahogy kinyílik majd pár perc után, becsukódik mögöttem. Biztos Itachi akart valamit. Ha fontos majd úgyis elmondja, ha felébredek - gondoltam, és elmerültem a sötétség nyugtató és bódító örvényébe.
Mély álmokkal teli tudatlanságomból órákkal később ébredtem csak fel. Eszméletlen, mennyire kipihentnek érzem magam már most. Nagyon is kialudtam magamat, fejemet a plafonról az ajtó mellett lógó, fehér műanyag keretes órához fordítottam és döbbenten vettem észre, hogy már fél egy is elmúlt. Ahogy a fejembe is tudatosul, ugyanúgy a gyomromban. Egy hangos korgás adta tudtomra, hogy ennem kéne valamit . Így belegondolva a reggelit és az ebédet is átaludtam, nem csodálom, hogy olyannyira éhes vagyok, hogy még Naruto étvágyát is lekörözném. És azt az idióta Uzumakit megszégyenítve tömném magamba Ichiraku teljes rámen készletét. De sajnos most nincs rá lehetőségem, sőt most így belegondolva, hogy anya nincs itthon, és Itachi nem az a konyhaszerető típus szinte már érzem, hogy ebből nem lesz semmi ehető és egész nap rosszkedvűen korgó hassal, fogom hallgatni a bátyám beszólásait.
 - Én hülyeh... nem kéne erre gondolnom -anyu biztos említette Itachinak a telefonba, hogy hol keressük a kaját. - dörzsöltem meg a szemeimet, majd egy laza mozdulattal fellibbentve a takarómat, kisasszéztam a fürdőszobába rendbe hozni magamat. Miután lezuhanyoztam és a jól megszokott reggeli szertartás részekként fésülködés helyett csak simán, borzosan felzseléztem tüskékben a hajam és kivettem a szekrényből egy fekete nadrágot egy sötétkék pulóverrel.  Szeretem a sötétkéket, a kedvenc színem, ahogy a fekete is; bár, az Itachi kedvence, erőszeretettel hordja. Mikor megérkezett és kipakolt a nyitva felejtett ruhásszekrénye láttatni vélte, hogy igen hasonló ízlésünk van. Mondhatni a ruhatárunk majdhogynem teljesen megegyező a méreteket leszámítva. Kicsit furcsa, hogy ennyire hasonlítunk, és mégis mennyire különbözünk egymástól. Anya is mindig ezt mondja; legutóbb a minap hallottam ezt tőle, amikor a mosott ruhákat próbálta rendszerezni, hogy melyik kié… hát igen hamar ráunt, és a végén az egész halom Itachi ágyán kötött ki: majd mi megoldjuk egymás között alapon, bátyám nagy örömére. Képzelhetem mekkora élvezet lehetett neki az alsójaim között kutakodni. (Bár ahogy elnéztem őt koránt sem zavarta annyira a dolog, mint engem.) Néha komolyan azt hiszem, hogy őt zavarba sem lehet hozni. Eleve úgy született, hogy ő a nagy és tökéletes Itachi Uchiha, a nyugalom és hidegvér megtestesítő alakja… Mindegy. Belebújtam az otthoni papucsomba és frissen-fitten lerohamoztam a konyhát, illetve csak lerohamoztam volna, mikor hírtelen a konyha felé nyíló nappali szobából egy nagy mellkasnak neki nem mentem
 - Úristen! – csúszott ki a számon. Ez nem volt valami kellemes érzés. Már épp dőltem volna hátra egyensúlyomat elveszítve, mint egy zsák krumpli, de ekkor éreztem, hogy derekamat ölelő karok támasztják, és meleg kezek fogják feljebb a hátam alsó részét. Hírtelen bizsergés futott végig a testemen a gerincemtől kiindulva egészen a fejem búbjáig.
 - A puffanást elkerülted…- Várjunk csak… kezek az én derekamon? Nézek fel riadtan az előttem kajánul vigyorgó alakra, de az arca sokkal közelebb volt, mint amire én számítottam. Fekete szemei csak öt centire voltak, meleg leheletét, minden egyes lélegzet vételét éreztem a számon.
Na-ezt-tutira-direkt-csinálta! - háborodok fel magamban és felegyenesedve karjaiból, ami megjegyzem, még mindig a derekamat öleli; kihúzva magamat tolom el karnyújtásnyi távolságra. Hogy törölné már le valaki neki ezt az idegesítő fölényes vigyorát, annyira irritáló, legszívesebben… nem, nem mondok inkább semmi csúnyát és sértőt elvégre neki köszönhetem, hogy nem dobtam egy hátast vagy éppen egy seggest a padlón. Most örülnöm kéne, hogy volt annyi készsége, hogy elkapjon. Itachiból simán kinézné az ember, hogy már csak azért sem kapná el az illetőt, hogy fentről nézhesse le az „áldozatát” azzal a fölényes mosolyával. De nem így tett, arcomra már megint akaratlanul is egy halvány mosoly szökött, a bátyám nagy döbbenetére… hát úgy látszik, a napokban többet mosolyogtam, mint az elmúlt 15 évben. A bugyuta képzelgéseim hatására már megint kiülhetett az arcomra a jókedvem, ahogy bátyám csodálkozó tekintetét elnézem. Heh, hát igen, nem minden nap látni mosolygó Uchihát a városban.
…Áh rámen…- futott végig az agyamon. Hirtelen vágtam egy grimaszt és elsikítottam magam:
 - Életem egy rámenéééhééért!!- mit nem adnék most egy tál rámenért; gyomrom korgására Itachi is felfigyelt, mert gondolataiból felocsúdva vakkantott egyet, és megint csuklón ragadva, mint nem sokkal ezelőtt berángatott a konyhában, és „gyengéden” mondhatni ledobott az egyik ülő alkalmatosságra. Majd a hűtőhöz lépve egy könnyed mozdulattal feltárta és szemeit végigfutatva a polcokon halk ciccegésbe kezdett. Aztán a kezeibe kapott két tányér aufoliával letakart csomagot és egy laza mozdulattal megfordulva felém, lábával közben becsukva a hűtő ajtaját letette elém az asztalra őket. Kíváncsian csomagoltam ki az egyik tál tartalmát, amíg ő lazán kihúzva a székét lehuppant mellém és kezeivel az állát megtámasztva engem méregetett. Instant miso rámen? Néztem fel gondolataimból feleszmélve a mellettem ülő alakra. Hálásan hümmögtem, majd fogtam magam és eltipegtem a mikro felé felmelegíteni az ételeinket; a második tálat vettem volna ki a mikrohullámú sütőből, azonban figyelmetlen módon, nem húztam fel a konyhakesztyűt és a forró porcelántányér széle, megégette az ujjaimat.
 - Áuh!- Egy halk nyögés közepette adtam tudtára a helyiségben lévő másik személynek, hogy valami igencsak fáj. Itachi aggodalmas pillantással lépett mögém és hátulról átölelve már megint hozzám simulva finoman a csuklóim köré fonta kezeit majd ellépett velem a mosogatóhoz, hogy fölétartva kezeimet, hidegvizet folyasson rá. Szorosan hozzám tapadt, hogy moccanni se tudjak. A mellkasát már megint a hátamon érzetem, ismét lehelete cirógatta a bőrömet.
Megfeszült a hátam; feszengésemet megérezve jobban fülkagylómhoz hajolt és csitítóan nyugtatott, ami csakugyan lekenyerezte a nemtetszésemet. A lehelete a hallójáratomba süvített és egészen beleborzongtam ebbe az új, viszont nagyon kellemes érzésbe. De hirtelen feleszmélve, hátammal Itachi mellkasának dőlve toltam el magamtól mikor már utolsó mozdulatként bekötözte a kezemet.
… he?- mikor zárta el a csapot egyáltalán? És mikor szerzett kötszert és miért nem vettem észre, amikor rám tekerte? - Na nem; ez már beteges, Sasuke! A közelsége teljesen kiüt az agyadra. – korholom le gondolatban magamat… ez már durva, inkább hanyagolom a további gondolkodást. És ahogy ezt kijelentettem magamban arra eszméltem ismételten, hogy Itachi „egy mihamarabb gyógyuljon puszit” ad a bekötött jobb kezemre, miközben mélyen a szemembe nézve hajol ismét fel, hogy ébenfekete csillogó szemeit immár fentről csodálhassam… Ledöbbentem. Miket beszélek én? Atya világ! Mi csodálni való van a bátyám szemeiben?! Takarékra kell tennem magam, még mielőtt beleőrülök a hülyeségeimbe! Ez a karácsonyi készülődés jobban megviselt, mint azt gondoltam. Gondolataimból egy mély bariton szakított ki aki immár messzebbről szólt hozzám, mint az előbb. Megláttam a hang irányába fordulva bátyámat, ahogy már az asztalnál ülve vár, a tányérokat letéve a székek előtti asztalrészre. Milyen gyors… vagy csak én gondolkoztam volna ilyen sokáig? És hol a kesztyű, amivel vitte? Nemlátom sehol, csak nem puszta kézzel fogta meg? Nem… ő csak az idegesítő bátyám. Biztos letette valahova útközben a kesztyűt. Várakozó tekintetét nézve ismét kitörtem gondolataim börtönéből, és szó nélkül huppantam le a mellé tett (nagyon is szorosan mellé tett) székre. Az ebédet csendben fogyasztottuk el, csak néha nézett rám Itachi, mintha valamit mondani szeretett volna, és mikor befejeztük, szokása szerint felállt az asztaltól, majd sarkon fordulva az ajtó felé indult, megtámaszkodott az ajtófélfában, és a háta mögött rám sandítva egy sugárzó Itachi-féle gunyoros mosoly kíséretében odavágta, hogy a mosogatást rám bízza. Pff! Valahogy sejtettem. Éppen tiltakozásra nyitottam volna a számat, amikor már a hűlt helyére lettem figyelmes. Hát ez szívás, most te nézted be Sasuke.- gondoltam magamban, és egy lemondó sóhaj kíséretében betettem a tányérokat a mosogatógépbe. Még szerencse, hogy nem kézzel szoktunk mosogatni, különben a tányérok itt indulnának penészedésnek, mert én, a bekötött kezemmel nem tudnám elmosni, a bátyám meg… nos, igen a bátyám… Soha az életbe vetemedne ilyen alantos dologra; de nem érdekel, akkor is az Én bátyám- mosolyodok el halványan magamba.
Miután végeztem a konyhai teendőkkel, bementem a nappaliba, ahol Itachi már a díványom elterülve nézi az unalmasabbnál unalmasabb karácsonyi műsorokat. Önző módon úgy kisajátította a kanapét, hogy nem maradt rajta egy talpalatnyi hely sem. Ez jellemző rá. Inkább felteszi a lábát is csak, hogy bosszantson. Fásult képpel bámulta a tévét továbbra is, mintha észre sem vette volna, hogy én is itt voltam. Itachi nagy örömére, beállok a tv és a kanapé közé, hogy még csak véletlenül se lássa a mosópor reklámot, ahogy egy ráncos, aszalódott kezű nő dobálja jobbra-balra a lepedőjét, azzal hogy „Nézd milyen tiszta lett! ”… Itachi dühösen horkant fel és én közelebb sétálok a kanapéhoz, majd megállok közvetlen az elterülő Itachi előtt.
 - Nii-san tedd arrébb a patádat. Hadd üljek le! - kezdek bele, de ő egy gúnyos mosoly kíséretében csak legyint, hogy álljak el a televízió elől. Na- most-már határozottan kezdek besokallni és ezt ő is nagyon jól tudja! Tudom, hogy tudja, látom, hogy nagyon is látja rajtam, hogy megint szinte villámokat szórnak a szemeim, és láthatólag, újfent nagyon jól mulat a dühömön. Direkt dühít, élvezi, ha felhúzhat, és a kettőnk közti erőkülönbségeket fitogtathatja. Mindig ezt csinálja, látványos erődemonstrációnak szánja.
 - Hogy a franc vinne el téged, Itachi! Hogy lehet, hogy ilyen kicseszettül bosszantó bátyám legyen?! - Szaladt ki a számon dühömben. Egy fél másodpercre rá, lélegzet-visszafolytva meredtem a bátyám szemébe. Sápadtan álltam Itachi előtt, aki a kanapéról nyájasan nézett vissza rám. Túl könnyen lever, és ha felidegesítem, mindig én húzom a rövidebbet. Már éppen kezdtem volna a rossz emlékek hatására valami magyarázat félével előállni, hogy valamelyest enyhítsek rajta, de semmi hihető nem jutott eszembe. Barátságosan elmosolyodott, majd megindult felém, hogy megöljön... Gondoltam én: egy igen durva rántással a csuklómnál fogva magára rántott. Te jó ég! Mit művel ez? Pontosabban miért csinálja ezt? -ezernyi gondolat kavarog a fejembe és Itachi vészes közelsége ismételten, nem sokat segít a gondolkozásban. Egymáson fekszünk a díványon, szemben egymással. Érzem magam alatt a testéből kiáramló meleget, finom illatát, és minden egyes lélegzetvételét. A bátyám meleg ujjai zökkentettek ki a gondolatmenetemből, ahogy végig simított az arccsontomon. Eddig csukva tartott szemeimet, most kinyitottam, de az arca közelebb volt, mint gondoltam. Közelebb hajolt és egy csókot nyomott az orromra. Az arca teljesen sima volt, nem sokat lehetett leolvasni róla… Önkéntelenül is elmosolyodott.
 - Mmmmh… - a szemei furcsán csillognak… vágy tükröződött bennük. Csak nem vette a mosolyomat kihívásnak?- döbbenek meg. Mély torokhangon kuncogott, majd rám nézett. Nem, hiszen a bátyám kicsit furcsán viselkedik mostanában ez igaz, de nem meleg, vagy ilyesmi… Kiskoromban is mindig csodálattal és már-már szinte rajongással figyeltem minden egyes mozdulatát, szavát. Sóvárogva vártam az érintéseit, a dicséreteit felém. Számomra ő volt a legerősebb és a legokosabb; még apa sem vetekedhetett vele, ha róla volt szó. Nagyon is szerettem Itachit, és ez ennyi idő után sem változott. Bár a munkája miatt évekre eltávolodtunk egymástól, de a köztünk lévő kapocs nem változott, ugyanúgy viszonyulunk egymáshoz, mint régen, ugyanazzal a ki nem mutatott, vagy mondott törődéssel. Igen örülök, hogy a bátyám, még ha keveset is látom, és erőszeretetten szórakozik a számlámra, de akkor is az Enyém- mosolyodok el a gondolatra. Fogalmam sincs Itachi, mire gondolhatott eközben, de kezd elég furcsává válni a helyzet: ahogy fekszek rajta rendíthetetlen mosolygással, ő pedig perverz vigyorral bámul, miközben csak pár centi van az arcunk és az ajkaink között. Most kéne csak, hogy valaki meglásson bennünket. Kívülállók számára ez most igazán megbotránkoztató jelenetnek tűnhet két testvér egymásra találásáról. Na jó ezt már tényleg nem bírom! Még jó, hogy nem látom saját arcomat; már megint olyan kedvesen nézek és mosolygok rá. Márpedig egy Uchiha sosem vigyorog, mint a tejbetök, és nem is nagyon tapintatos... most mégis amióta Itachival együtt vagyunk, kettesben, nem tudom szabályozni magam. De miért? Mi az oka? -tódulnak a fejembe a kérdések, sőt egyre több és több kérdés merül fel bennem.
Számon nedves forróságot érzek. Ijedten nézek le, és kikerekedett szemekkel bámulok le az alattam fekvő bátyámra, aki a derekamat átfogva behunyt szemekkel nyalja végig édes nyelvével az ajkaim, és közben fölényesen mosolyog. Vajon mire gondolhat? És én miért nem húzódtam már el tőle? Már megint ennyire a hatása alatt vagyok? A fenébe is, Sasuke szedd össze magad! -korholom le saját magam. Mire némi erőt gyűjtök a bizsergető érzéstől elgyengült végtagjaimba, hogy most már gyorsan lepattanhassak az alattam fekvő bátyámról. Nyelvével végig simít a számon. Lassan az alsón, majd a felsőn; majd játékosan harapdálva kér engedélyt a bebocsátásért. Rémültség és a meglepettség furcsa keveréke uralkodik rajtam és ennek hangot is adva ijedten nyögök fel, ő pedig kihasználva az alkalmat behatol a számba, és felfedező útra indul végig szájpadlásomon, majd fogaimon. Lassan kéjesen járja be a nedves barlangot, majd nyelvemet szenvedélyes táncra hívva mélyíti el csókunkat, közben egy percre sem válva meg ajkaimtól. Végig derekamat szorosan átkarolva húz, szinte már présel magához. Lehunytam a szemeimet és az arcomat belefúrtam a nyaka hajlatába. Éreztem, ahogy az ajka homlokomat érinti. Feljebb emeltem az arcomat; megérintette ajkával az ajkamat. Itachi olyan erővel szorított magához, hogy eleinte levegőt sem kaptam. Mélyen és lassan, keményen és finoman, ezerféleképp csókoltuk egymást. Fejemet hátravetve élveztem a kényeztetést, amit a bátyámtól kapok és abban a pillanatban, ahogy ez a szó tudatosul bennem, hogy bátyámtól, hírtelen a testemnek megállt parancsol az agyam egy része; de az nem engedelmeskedett, a rózsaszín köd teljesen ellepte az agyamat és már csak motyogni tudtam:
 - Abba kellene hagynunk…- újra megcsókolt, de ez a csók vadabb volt, mint eddig. Mindketten egyre gyorsabban vettük a levegőt.
 - Nem akarom abbahagyni. Most nem...-éreztem ujjait a gerincemen. Tenyerembe fogtam az arcát, és közelebb húztam magamhoz. Láttam, ahogy rohamosan ver az ütőere és szinte képtelen türtőztetni magát. Mellkasomon éreztem az egyre szaporább szívverését, amit én váltottam ki belőle. Kezeimet az arcához emelve simítok végig rajta, majd szenvedélyesen a hajába túrok észrevétlenül, eltüntetve a vörös hajgumiját, amellyel hátul egy laza copfba szokta összefogni, az ébenfekete, lágyan csillámló, selymes hajzuhatagot, és immáron akadálytalanul, érzékien szánthatom végig tincsei között az ujjaimat, miközben a saját nyakát és hátát simogatják, ahogy leereszkedve hullanak alá a vállára, majd az én arcomba és nyakhajlatomban. Csodálatos érzés, ahogy a finom, lágy tincsei cirógatják az arcomat és érzékien bódító illata tompítja az érzékeimet.
 - Ah! – szakad fel belőlem egy kéjes nyögés és öntudatlanul is Itachi férfiasságának dörgölőzöm, miközben csípőmet szorosabban nyomom az övéhez.
 - Sasukeh… - megremeg alattam, és egy hangos nyögés hagyja el csóktól duzzadt, piros ajkait.
 - Menekülnöm kéne… Mit művelsz te velem? - kuncogtam. Éreztem forró leheletét a bőrömön; éreztem, ahogy elmosolyodik. Ujját a nadrágom övrésze alá dugta, és így préselt még jobban magába.
 - Megígértem, hogy jól fogunk szórakozni, nem? ... Élvezd! - levette fekete színű pulóverét, majd az, az alatti trikót. Ujjai egyre feljebb araszoltak az én felsőmben; ekkor feljebb emelte a ruhadarabot a hátamon, egészen fel, közben segítettem lecibálni magamról. Eszméletlenül jó érzés volt, ahogy gyengéden cirógatja a testemet az ujjaival, néhol kicsit körmével jólesően megkarcolta oldalam vagy mellkasom, ahogy kényeztetett.
 - Eh, Nii-sahn…- újabb heves csókkal hallgattatott el. Kissé eltávolodtam tőle, de csak épp annyira, hogy hagyjam átfordulni és így most ő volt felül. Éreztem övcsatja hideg négyszögét a hasamon, és ahogy babrál vele. Egy pillanatig elgondolkoztam, mire vetemedtünk, de igazán csak egy percre, mert az alsóm eltűntetése visszarázott a valóságba. Ugyanúgy félre dobta, mint a többi ruhát; egy másodpercre felült, hogy lerángassa magáról is az idegesítő ruhadarabot. A lélegzetem is elakadt, amikor megláttam a bátyám meztelen felső testét, szépen kidolgozott hasfalát, izmait és fakó bőrét, melyet gyönyörűen megvilágít az ablakon beszűrődő fénysugár. Belül már lángolok, érzem, ahogy majd szétvet a vágy. Az érzés, ami már teljesen átvette, mint testem, mint pedig agyam felett az irányítást. Ujjaimmal, csodálattal mérem fel Itachi kidolgozott testét és cirógatom, felhajolva, nyalogatom egészen a kulcscsontjától, a köldökéig, amit jólesően körbecirógatok a nyelvemmel. Nem helyes, amit teszünk, de saját erőmből és a puszta akaratomból képtelen vagyok szabadulni. Itachi túl erős… és ez az érzés, nem tudnék megmozdulni, ha akarnék, akkor sem, túlságosan is hatással van rám a közelsége, ezt nem tagadhatom. Mintha isteni közbeavatkozás lett volna…; ebben a pillanatban megszólal a konyhában lévő mobiltelefon. Itachi először nem foglalkozott vele, folytatta eddigi tevékenységét és a nyelvével körkörösen húzott forró, bizsergető nyálcsíkokat az immáron meztelen mellkasomon, de a telefon egyre csak csörgött megállás nélkül, én kábultan felnyögtem a kéj hatása alatt, de tudatom egy része, még képes volt reálisan gondolkozni, és tudtam, hogy fontos lehet ez a hívás, ha újra és újra hív ilyen hosszan még a szétkapcsolás után is.
 - Niihh-sanhh- nyögöm erőtlenül, szinte fullaszt ez a szenvedély, amivel Itachi csókol, minden érintésbe beleremegek. Tehetetlen, partra vetett halnak érzem magam a kezei között. – Lehet, hogy fontos…-még mindig kába vagyok, de tudom nagyon jól, hogy ha nem győzöm meg Itachit, hogy vegyük fel a telefont, akkor később nagyon meg fogjuk bánni. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy anya aggodalmaskodik, és ha nem vesszük fel erősen az-az érzése lesz, hogy tényleg felgyújtottuk a házat, vagy megint verekedtünk, vagy esetleg kizártuk egymást, ebbe a nagy hóesésben. De erre biztos nem gondolna… Jobban is járunk, mert akkor a szívinfarktusa nem csak gyanús lenne, hanem azonnali és végzetes. - Ha nem vesszük fel és a szüleink azok akkor bajban, leszünk… mondom erőtlenül utoljára, ebbe az utolsó mondatban van az összes önuralmam, erőm és meggondoltságom, ha ez sem hat Itachira, akkor nagy bajban leszünk.
 - Mrrrrrrrh - Megválik ajkaival a mellkasomtól, és morogva ugyan, de lemászik rólam és megindul a telefon irányába a konyha felé; de mielőtt felvenné vár egy kicsit. Gondolom neki is egy kis időbe telik, amíg rendezi a szapora légzését, és visszanyeri a higgadtságát. Elvégre most kénytelen rá. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, amikor meghallom, hogy immáron teljes Uchihákhoz méltó hidegvérrel és nyugodtan beszélget a telefon másik oldalán lévő személlyel. Nem sokat hallok a beszélgetésből, mint a távolsággal, mint pedig a még mindig bennem tomboló vággyal küzdök, amit Itachi hagyott maga után.


El sem hiszem, hogy ez velem történik meg… de nem bánom egy csöppet sem; jó érzés olyannal lenni, akit szeretek, mert ő az egyetlen személy a földön, akit már kiskorom óta szeretek és bár sosem mondtuk ki egymásnak, sőt mélyen titkoltuk és apró piszkálódásokkal takartunk, most mégis a felszínre jutott. Ez egy kimondatlan tény volt mindig is köztünk, a ragaszkodás, a törődés, a figyelem, amit a másik kapott tőlünk. Egy szó, ami sosem hangzott el köztünk, bár mindketten a tudatában voltunk. Szeretlek.- ez a szó visszhangzott a fejemben, ezzel a szóval merültem egy mély távoli örvénybe, mely az édes tudatlanságba húzott. Mielőtt még átadhattam volna magam a hívogató sötétségnek, éreztem, hogy egy kéz simít végig gyengéden az arcomon egészen a nyakam hajlatáig, majd valami puha, selymes anyag omlik a testemre, miközben a homlokomon forró bizsergést érzek. Finom meleg, és puha, jó érzés. Majd végül elmerültem az álmok csábító világában.
 

<---Előző     Vélemények     Következő--->