Éppen a decemberi Mondót bújtam nagy lelkesen a vonaton, amikor az ablakban feltűntek a város fényei. Nagasakiba tartottam a családdal tölteni a karácsonyt. Már vagy nyár óta nem látogattam meg a szüleimet. De talán nem is ez volt a legszörnyűbb, hanem az, hogy Itachival már 3 éve nem találkoztam. Sosincs ránk ideje, olyan elfoglalt mióta megkapta azt az állást… de most megígérte, hogy eljön, és hogy velünk lesz ünnepléskor. Remélem, betartja a szavát és semmi nem csúszik közbe… Éreztem, hogy lassan megállt a szerelvény. Az összes ember egyszerre indult kifelé. Nem volt túl kellemes érzés, amikor a vonatról leszállva az arcomba csapott a hideg szél… na meg a hó. Kisvártatva körülnéztem.„Végre megint itthon…” mondtam magamba és elindultam hazafelé.
Így mentem Nagasaki város kivilágított utcáin. Cipekedő emberek százait láttam, akik lökdösődtek, engem is taszigálva. Mindenkinek volt valami ajándék a kezébe, vagy ha nem is meglepetés, akkor egy hatalmas karácsonyfa. Az összes kis üzlet kirakata szépen fel volt díszítve ünnepi hangulatba. A lurkók oda voltak tapadva a boltok ablakaihoz és sikítozva mutogattak, hogy nekik mi kell. Ezen enyhén elmosolyodtam. Emlékszem, amikor még ugyan olyan idős voltam, mint ezek a gyerekek és Itachi kísérgetett az ilyen karácsonyi vásárokra, mert anyuék egyfolytában dolgoztak. Mindig kaptam tőle valami édességet, csak azért, hogy befogjam végre a pofámat. Általában kürtös kalácsot és forró csokit vett nekem. Akkor még volt rám ideje.

Nem sokkal ezután haza is értem. Bár akkorra már jóval sötétebb volt. Az otthonunk fel volt díszítve mindenféle ünnepi mütyürrel. Volt vagy 3 féle izzó a házon és ettől úgy világított, mint egy égő karácsonyfa. Na de üsse kő. Ünnep van nem? Ilyenkor az embereket elkapja a karácsonyi láz, és agyon díszítik a házukat. Így sincs másképp anyámmal. Minden évbe tele stikkel mindent. És még csodálkozik, hogy sok a villanyszámla. Bár, ha az ember hunyorít… kicsit félre dől… és hátrébb megy, egész tűrhető.
Amikor benyitottam a házba kellemes meleg volt és gyorsan lekívánkozott rólam a kabát, a sál és a sapka. Kicsit beljebb sétálva, beértem a nappaliba, ahol ropogott a tűz és a szépen feldíszített karácsonyfa figyelt a sarokból.
 - Sasuke, kicsim!- sikította anyám, és rögtön nekem esett majd elkezdett csókolgatni.
 - Fiam! Hát megjöttél… - mosolygott apám.
 - Régen láttunk kicsi kincsem. Mesélj, mi van veled? Mi történt? Úgy megnőttél!- hadarta Mikoto. Hát igen, anyunak mindig beszélhetnéke van. És mindig mindent tudni akar. Miért nem elég az neki, hogy itt vagyok?
 - Heh… Én is örülök, hogy látlak titeket –nyögtem fáradtan. Úgy látszik megviselt az út. - Ha most megbocsátotok, felmegyek… kipakolni.
És gyorsan felsiettem a szobámba. Örültem, hogy megjöttem és hogy a szüleimmel lehetek, de tényleg nagyon elfáradtam. 4 órányi utazás rendesen kikészíti az embert.
Ledobtam magamról a pólómat meg a gatyámat és rádőltem az nyoszolyámra. „Áh… de hiányzott ez az ágy!”  A cuccaim még szétszórva hevertek a padlón vagy éppen a , fekvőalkalmatosságon de nagyon nem érdekelt. Fáradt voltam. Már majdnem elaludtam, amikor valami koppanást hallottam az ablak felől.
 - Mi a…- Gyorsan odafutottam és ki nyitottam, hogy jobban kilássak. Hát rossz ötlet volt, ugyan is egy hógolyó fejbe talált. -… gyááá! Ki a… ki volt ez?! Ekkor láttam meg Itachit lent az udvaron fülig érő mosollyal az arcán.
 - Hé, öcskös! Csukd be az ablakot, mert a végén megfagysz!
 - … hmn… - morogtam magamba.
Valójában örültem, hogy végre megjött, de annak nem hogy ilyen „szívélyesen” köszöntött. Gyorsan leszaladtam. Hozzáteszem csak egy szál alsógatya volt rajtam. De nem futottam rögtön hozzá, mert észrevettem magamat a tükörben. Megálltam a lépcső előtt és leültem az egyik fokára, éppen csak annyira, hogy lássam, mi történik lent. Annyira boldog voltam, hogy végre itt van velem és itt is marad karácsonyig… Nem volt sok cucca, csak 2 bőrönd, legalábbis amit én ott fentről láttam.
Anya és apa őt is ugyanúgy körülrajongták, mint engem. Szépen lassan betessékelték az új „vendéget”
 - Nii-san… - suttogtam a lépcsőn ülve.
 - Áh, Sasuke hol van? – hallottam Itachi kíváncsi hangját.
 - Fent van, kipakol… azt hiszem. – mondta Mikoto. Erre felhúztam a szemöldököm, mivel igazából csak menekültem.
 - Akkor én is kipakolok… - Már éppen indulni akart amikor Fugaku megfogta a vállát.
 - Ha már felmész, hozd le az öcsédet, mert azt hiszem elfelejtett visszajönni – nevetett.
 - Oké…
Azzal a lépcső felé vette az irányt. Hallottam az egyre erősödő trappolást, ahogy közeledik. Ezt látva illetve hallva, hanyatt-homlok menekültem vissza a szobámba nehogy észrevegyen. Beérve a szobába elkezdtem összeszedni szélsebesen a ruháimat. Itachi nem szerette, ha az saját felén is az én cuccom van. Hálaistennek előbb végeztem, mint ahogy ő beért. Éppen indulni akartam le, amikor ismételten azon veszem észre magam, hogy csak egy boxer van rajtam. Sebesen kotorászni kezdtem a ruháim között, de sehogy sem találtam meg a gatyám és a felsőmet. Már készültem feladni, amikor végre nagy nehézségek árán megtaláltam a nadrágom, de akkor már késő volt, a bátyám berontott.
 - Sasu… ke, hát te mi a fenét művelsz? – kérdezte, ugyanis elég érdekes pózban voltam. A földön fetrengve próbáltam magamra húzni a farmeromat, ami persze nem akart sikerülni.
 - Üm… - kortyoltam egyet. Szörnyen zavarba voltam. El is pirultam. Nem is kicsit – ööh… azt hiszem… a nadrágomat próbálom felhúzni…
 - Áhá… - nem nagyon izgatta, hogy ott szerencsétlenkedek… egy alsógatyába. Inkább letette a bőröndjeit és kisétált.
 - Huh… - könnyebbültem meg, vagyis akartam, mert ismét becsapta az ajtót.
 - Jah, Sasuke… siess, mert eszünk. Szedd össze magad és gyere – mondta parancsoló hangon. Most vagy ennyire élvezte, hogy kibabrál velem egy egyszerű nadrág, vagy… áh, szerintem az első. Most már mindegy. Itachi látott félmeztelenül, nem? Akkor meg minek sietni? Mikor meguntam az önsajnálatot és plafon bámulását felálltam és lesétáltam.
 - Végre! Azt hittük már meghaltál. – forgatta a szemét apám.
-    Lekésted az előételt. Pedig milyen finom volt a leves! – hümmögött anya, kicsit elkeseredetten. – na de késő bánat!  - és elém rakta a hatalmas pulykacombot.
Isteni illata volt. Gyönyörű körítéssel… a szám szélén egy kis nyálcsík futott végig. Anyu ezt mosolyogva fogadta. Nem sokat vártam, rögtön neki is álltam enni.
 - Mmmm anya ez mennyei!
 - Csak a kedvetekért csináltam. Olyan régen nem volt együtt a család és úgy gondoltam, ha már végre ilyen szépen egybegyűltünk, akkor…
 - Akkor anyátok megcsinálta ezt a kis vacsorát - vágott Mikoto szavaiba apa. – szóval nekem csak annyit mondjatok meg, mi volt a 3 évben, amíg nem láttunk titeket, vagyis Sasukét igen, de téged nem Itachi.
 - Hát… - kezdte -… Amióta megkaptam ezt az állást… azóta nem volt túl sok időm a családra és a barátaimra.
 - Túlságosan leköt a munka! – vágtam a szavaiba mérgesen. Ugyan is nagyon idegesített, hogy a gürizés jobban izgatja, mint a család, de talán irigyeltem is egy kicsit. Ilyen fiatalon, a világ egyik legsikeresebb és legjobban fizető helyén dolgozni…
 - Sajnálom, Otouto - a hangjában szégyenkezés, sajnálat és belátás hallatszott.
5 percnyi néma csönd lett. Senki sem akart ehhez hozzászólni. Majd apu hirtelen megtörte a hallgatást. A kezébe vette a poharat és kihörpintette a benne lévő bort.
 - Enyje gyerekek! Karácsony van. Sasuke… nem illik a bátyád fejéhez vágni mindenféle ocsmányságot! Egy kis tiszteletet. Ez a munkájával jár. Most pedig senki ne viaskodjon, hanem együnk tovább és érezzük magunkat jól! Végre együtt vagyunk, erre ti egymásnak estek.
Talán igaza volt apunak. Túlságosan a szívemre veszem az ilyen dolgokat. Most örülnöm kéne, hogy végre együtt vagyunk, és hogy a bátyám közelébe lehetek.
 - Elnézést… sa-sajnálom Nii-san! – kaptam ijedten a fejemhez, hogy már megint hülyeséget csináltam. És elkezdtem mentegetőzni.
                                      ***
Az előbbi kis incidenst már azt hiszem mindenki elfelejtette. A szüleim és Itachi kényelmesen leheveredtek a kanapéra és hangulatosan elcsevegtek a munkáról, a politikáról és még ki tudja miről. Én ez alatt a fürdőszobába pancsoltam. Jól esett a forró fürdés és végre ténylegesen kipihenhettem magamat. Úgy másfél órát ücsörögtem ott. Vagy a gumikacsával játszottam, vagy pedig a műanyaghajóval. Amikor már úgy éreztem átáztam, mint egy szivacs, kikecmeregtem a kádból és csak lazán magamra tekertem egy törölközőt. Még a fáradtságot sem vettem, hogy megszárítsam a hajamat. Éppen ki akartam nyitni az ajtót, amikor Itachi bejött.
És az arcába csapódott a pára.
 - Jesszus… tisztára, mint egy szaunában… - legyezett a kezével.
 - Hmn… - nem túlzottan érdekelt és elsétáltam mellette. Egy valamire nem számítottam. Itachi kiskoromban mindig törölközővel csapkodott. Azt hittem már kinőtt belőle, de nem. Megfogta a rajtam lévő törcsit és össze „hajtogatta”
 - … Te! Te kis te! Rendesen beszélj az idősebbekkel! – és rácsapott a combomra. Mondjuk olyan fájdalmas volt, mint egy ostorcsapás. Mit ki nem lehet hozni egy törcsiből nem?
 - Héé! Add vissza! – kiabáltam elpirulva. Hát igen. A törölközőn kívül nem volt rajtam semmi és meglehetősen zavarba ejtő volt a saját bátyám előtt meztelenül ugrálni és kapkodni egy törölköző után.
 - Öcskös… hm… - azt arcán szétterül a sátáni mosoly. Én pedig még jobban elvörösödtem. De nem volt túl sok időm gondolkodni, hogyan vágjak vissza, mert megint csapkodni kezdett.
 - Au! Hé! Te… ez fáj! –egy könnycsepp futott végig az arcomon. Szörnyen zavarba ejtő volt és még egy alsógatyát sem tudtam felvenni.
 - Na és? Érdekel ez engem? – kacagott fel. Hangjában tisztán hallható volt a kárörvendés.
Kb. még fél órán keresztül kínzott azzal a nedves ronggyal. Miután már úgy érezte, elég volt, mint aki jól végezte a dolgát besétált a fürdőbe és magára zárta az ajtót. Fürdeni ment. Én pedig tele lila- kék-zöld foltokkal feküdtem az ágyon lihegve. Szörnyű fájdalmak gyötörtek. Minden végtagom hasogatott. A karjaim, a seggem és a lábaim is. „Na, ezt megbánod Nii-san…” vigyorogtam magamba, miközben szerénységemre húztam egy alsóneműt. Itachi éppen akkor jött ki a fürdőszobából. A haját szárította, törölte… egy… törölközővel. Majd kajánul rám mosolygott.
 - Látod ezt itt?! – és a kékes-lila foltra mutattam a karomon. – ez te voltál! Avval… avval a törölközővel
 - Hm… szép lila – és elmosolyodott.
 - Szééééép?! Mi az, hogy széép?! Ez… ez fáj!
Nem szólt semmit csak leheveredett az ágyára. Majd felém fordult és szóra nyitotta a száját:
 - Igen szép. Jól áll neked a lila.
 - Há… hő! ...- morogtam magamba. Majd odasétáltam hozzá és leguggoltam elé.–Nii-san…
 - Igen? – kérdezte szemöldök ráncolva.
 - … gonosz vagy… - böktem ki. Gondolom nem erre várt.
 - … h… hm… tudom! – vágta ki magát, nagy csodálkozásomra, hogy most nem esett nekem. Törölközővel.
Ezután mindketten lefeküdtünk a saját ágyunkba és lassan elszunyókáltunk. Ez még csak az első nap volt. Akkor mi lesz holnap…?

Vélemények     Következő--->