Már két napja kínoznak... úgy érzem magamat, mint valami gályarab a napon, azzal a különbséggel, hogy én nem a vízben vergődöm egy hajóval, hanem sok hülye között egy rakat könyvvel. Nos igen... előszeretettel sózzák rám minden tantárgyból kiragadott, válogatott nehézségű leckéiket, „majd a szőke megcsinálja” alapon. Kár, hogy mivel nem jár velük egy osztályba, kissé nehéz a szőkének megoldania... egyre jobban kezdek azon tűnődni, hogy a hajam színe igen is kihat az észbeli képességeimre... ez tökéletes magyarázat lenne arra tényre, miszerint Oro körte, Tobi babán, meg Itachi szilva miért ilyen sötétek belül... hajuk csupán hírből sejteti a bennük uralkodó művészien sötét...hmm... feketeséget... eszük kopár síkságán csak egy elszáradt bokor bukdácsol át, Tobinál még az sem... neki csak egy kupac banán rohad ott.

Most is itt görnyedek a tetű Uchiha fizika házija fölött, s próbálom megfejteni a megfejthetetlent... az egyenleteket... meg a számokat, melyeknek ködös kiléte örök homályba vész előttem, mivel Don Juan – Hidan- épp az imént hamuzott rá, így már csak halványan sejtem mi volt ott régen... s mivel a fele banda fizika elleni sztrájkba kezdett –én is így tennék, ha nem félénk attól, hogy Oro megpróbál korrepetálni belőle... még a végén MINDENT felölelő „tananyagot” adna le ...- így náluk még csak orbitális tévedés miatt sincsen még egy könyv. Itachi pedig elkönyvelte magában, ha az elmúlt két napban minden szivatásra találtam megoldást, minden bizonnyal erre is fogok... a mókus rágná ki a beledet...te...szilva...

Rohadt lassan telnek a napok, mintha minden ellenem dolgozna... még Tobi is. Most, hogy egyre több házit kell megoldania, egyre többször kényszerülök arra, hogy mazochista módon kínozzam magam azzal, hogy dannának szólítom. Már csak a gondolatától is hidegrázást kapok, pláne, hogy Tobi banán az hiszi, hogy ő meg én boldog szerelmesekként élünk a világ eme csodálatos rejtett poklában, s Itachi meg a kis bandája szerelmünk megkoronázása... Jesszus... Lassanként fürdőszobai kukkolásnál, egy szinttel följebb lép, s legközelebb pucéran vergődik be mellém, mikor épp egyetlen élvezhető otthoni tevékenységemet végzem.

De ez is mind, ennek a drága, mellettem lelkesen pöfékelő, arrogáns Itachinak köszönhető, kinek minden álma, hogy a legközelebbi találkozásunkkor, már a síromhoz jöjjön ki, vagy minimum egy csini muszáj dzsekiben üdvözölhessen. Kedves... legszívesebben letépném a „kis barátját” s szétdobálnám szuvenírként az érte rajongó kis ribik között. Annak a rózsaszínhajú, Sasuke bolond lánynak biztos vagyok benne, hogy tetszene... a kisebbik Uchiha meg végre ténylegesen meggyőződhetne róla, hogy nagyobb-e vagy sem a bátyja szerszáma.

Hunyorítva próbálok kivenni, hogy vajon a lapon lévő szám, egy nyolcas vagy egy négyes... bár azaz igazság, hogy a kettő nem hasonlít egymásra, de így félig megperzselten szemet hunyok a látási problémáim felett, s tovább fejtegetem a dolgokat, már ha értek belőle valamit... sebaj, úgy teszek, mintha keményen dolgoznék - pedig csak bámulom a lapot- és majd otthon rábízom Tobi gondjaira. Neki az elmúlt két napban úgy is sok hasznát vettem, ő pedig kis is használta, hogy hasznát veszem... folyamatosan molesztál, tegnap este már a szobámba is be akart költözni, mondván mivel szerelmesek vagyunk együtt kéne lakunk, egy szobában, hogy a szexuális életünk felhőtlenebb legyen. Mégis milyen szexuális életről beszél ez? Nekünk nincs olyan... és ha lenne, teljesen biztos vagyok abban, hogy nem vele osztanám meg...
De azért... kissé zavar, hogy szegény kretén még mindig azt hiszi hogy bemelegedtem, mint télen a konvektor, de azaz igazság hogy nem... vagyis ezen el kéne gondolkodnom, mivel ez a tetű Uchiha mindig tesz valamit, amivel zavarba hoz... nem tudom mi a fenének érint engem olyan érzékenyen, de hát ki nem hőkölne hátra, mikor az arcomba hajolva olyan benyomást kelt, mintha épp megcsókolni készülne? Lehet, hogy ez a szemét homokos... és én vagyok a következő prédája? Jézusom... de ez teljességgel lehetetlen, mivel a lányok rajonganak érte, és ő ki is használja... az Akatsuki kedves tagjaival azon versenyeznek, ki tud több lányt az ágyába hurcolni...vagy nem is lényeges az ágy... múltkor Don Juan –Hidan- és a drága Salior Moon csaja épp a WC-be vonultak el a egy romantikus numerára... én meg inkább eliszkoltam, féltem, hogy nekem is segédkeznem kell... Don Juanból kinézném...képes lenne rá és nekem kéne tartanom a kis ribijét, miközben akciózna... Jézusom...

Hirtelen hosszú ujjak érintésére leszek figyelmes, s nagy szememmel nyugtázom, hogy valaki a hajamat piszkálja lelkesen... Oldalra fordulok, s kitágult szemekkel nézem, ahogy Itachi ujjai között pödörgeti egyik szőke tincsemet, miközben szájában unottan füstölög a cigije. Mi a szart csinál ez? Talán meg akar győződni róla, hogy vajon paróka-e? Akkor jól simogasd te tetű... mert ez nem paróka! Ez a világ legszebb szőke hajkoronája! Háromféle balzsamot használok hozzá... olyan selymes, hogy elmehetnék vele egy sampon reklámba! Még jól is mutatnék... sokkal jobban libbentetném meg ezeket a csodás szőke fürtöket, mint az a bányarém, aki a TV-ben dobálja a fejét, mint aki éppen élvezetes érzéki játékokat játszik... A hajam, testem egyetlen szeglete, amit feltétel nélkül imádok... a többiről kétes véleményeim vannak...

Megpróbálnám kitépni kezéből gyönyörűséges hajamat, azonban ő arcához emeli, s szemeit behunyva mélyet szippant belőle...Jézusom... Elpirulva figyelem a fekete hajút, aki minden bizonnyal, ha tisztában van a tetteivel, akkor sem érdekli...
Mi a szarnak csinálja ezt? Elakarja adni parókának a hajamat? Azt már nem! Ha kell erőszakot alkalmazok! Ráuszítom Tobit! Egy percnél tovább még Itachi sem bírná...hehe...
Ez nem is rossz ötlet... ideje ennek a szilvának is kapni Tobi banán szeretettéből...hehe...
Vagy ha igazán gonosz akarok lenni, akkor veszek neki, egy rózsaszín, pihe-puha, bojtos- foltos, aranyos kis nyuszikát... biztos vagyok benne, hogy sikoltozva menekülne előle...merénylet késsz... Sőt! Elrejtek a nyuszikában egy fél téglát, s ha fejbe vágom vele, legalább mély benyomást tesz rá az ajándékom... Muhahahahaha...
Csak hogy lássa, mennyire szeretem...hehe...

Már szinte zavaró, ahogy pödörgeti a hajamat, arca vészes közelségben van, fekete szemeit rám emelve ássa az én megdöbben kék íriszeimbe. Gúnyos mosoly kúszik ajkaira, s elengedve hajamat dől hátra a tető rácsos kerítésének nyugtató biztonságába. Úgy... menj csak távolabb... rúgó távolságba... úgy is olyan szépen terpesztesz... szinte vonzza a lábamat a „kis barátod”...

- Éhes vagyok, szöszke.- jelenti ki kissé unottan, ugyan akkor arról a gigantikus méretű arcáról nem bírja eltűntetni azt az irritáló mosolyt, amit én legszívesebben egy kis sósavval törölnék le a pofjáról...hehe...
Én megmondtam... egyikünk a másvilágra jut! És az ő lesz! Én szebb vagyok!
És mégis mit kezdjek vele, hogy éhes, Rohanjak el a legközelebbi kb. egy kilométerre levő boltba? Álmodj csak.

- Akkor egyél, hmm.- közlöm, s látszik nem igazán elégedett a válaszommal. Miért? Mit csinál az ember, mikor éhes? Eszik! Ejnye, te tetű szilva... hát ezt sem tudod?
Mondjuk néha Tobi agyáig sem jut el, hogy mit kéne csinálnia... olyankor csak bambul a tányér fölött, néha azt hiszem, beleájul...

Az idősebbik Uchiha azonban összeszedi magát, s ölébe rakva táskáját kezd kutatni benne lelkesen, én pedig kíváncsian figyelemvajon mit akar elő venni...
Mi van ha egy ostort és megbüntet, amiért visszaszóltam neki? Vagy egy női ruhát... mondván, ez jobban illik a stílusodhoz... adnék én neki olyat hogy... hogy milyet? Tényleg... mit is csinálnék vele? Lelökni nem tudom, mert itt ez a hülye rács de... a fizika könyv pont megfelelő! Tökéletes összhangban lesz a pofikájával... vagy esetleg elkérem Tobitól a Teletabik első harminc részét... lekötözöm, s megnézetem vele... sikítozva fog könyörögni, hogy hagyjam abba...hehe...

Kissé meglepődöm, mikor a várt fenyegető fenyítő eszköz helyett egy doboz bentot vesz elő, s felém nyújtja. Mit akar ezzel? Azt hogy egyek? Oké...! Úgy is éhes vagyok...

- Rajta, Deidei! Etess meg szépen!- int, miközben kezembe nyomja a bentot. MI VAN!?
Azt még elviseltem, hogy a fél banda velem elégítteti ki a cigi iránti hiányát, s kis csicskás módjára szaladgálók az öngyújtóval a sok barom között, mintha épp a maratont futnám, csak kisebb lánggal... de...de...ez magalázó... MÁR MI A SZARNAK ETETNÉM ÉN MEG EZT AZ IDIÓTÁT!?
Talán kezd vissza fejlődni? Azt még megértem, hogy egy év múlva Tobit majd kis kanálla etetnem a banán pépből, ez nem meglepő, mert ha így halad szellemi szintje eléri egy 1 évesét, és... nos... akkor már pelenkára is kell gondolnom... de ő... róla nem ezt képzeltem el. Mondjuk ez a szemét, mindent meg tesz, csak hogy szivasson...szóval... nem kéne meglepődnöm... de azért mégis megteszem...
LEESNE AZ UJJADRÓL A NEM LÉTEZŐ KARIKAGYŰRŰ HA KIBONTANÁL EGY ROHADT BENTOS DOBOZT, AZTÁN MEGENNÉD!?
Ó hogy az a...

Visszafojtott dühvel veszem el kezéből az ételt, majd kibontom, s remegő kézzel veszem fel az evőpálcikákat. Mi lenne ha ezt nem a szádba hanem a szemedbe szúrnám? Olyan jól állnának ott... jobban mint a répák! Igazán csinos lennél velük...
Egy percre tényleg felemelem a pálcikákat, s fenyegetően indítom el egy centit az arca felé, de inkább azzal hűtöm le felforrósodott idegeimet, hogyha megtenném, akkor engem élve ásna el a legközebbi kis kertben, egy szép, elszáradt bokor alatt... szörnyű vég lenne... minimum egy rózsabokrot megérdemlek, amiért ilyen jól végzem ezt a szolgás szart!

Megfogok egy falatot, majd remegő kézzel, lángoló szemekkel irányítom az Uchiha felé, aki egy gúnyos vigyor után kinyitja száját, s várja, hogy beletegyem az rizst... mi lenne, ha az arcába pöccinteném? Legalább frissítő rizspakolást kapna, hogy még csodásabb legyen az arcbőre...hehe...
Elvetem az ötletet, mivel szembesülnöm kell a ténnyel, miszerint, ha ezt megtenném, rövid úton kerülnék én az örök rizsek tengerére...
Fogalmam sincs, hogy az milyen, de nekem biztosan nem tetszene, mivel egy elcseszett, Muppet bábukkal alakított rizs reklámban említették... maga lehet a pokol... Brr... inkább Tobinak kívánom ezt az élvezetet... ő biztosan jól érezné magát egy halom rizs meg egy két beszélő, gagyi és roppantul idegesítő bábu társaságában... pont összeillenének...

Nagy levegőt veszek, s kényszeredetten, uralkodva magamon, Itachi szájába rakom az első falatot, amit ő elégedetten hümmögetve nyugtáz, majd gúnyos mosollyal néz vissza rám. Akadna a torkodon...

Miután lenyeli, felém nyújtja kezét, s mutatóujjával végig ível arcomon, ezzel engem totális zavarra ösztönözve, melynek hevében egy kis aranyos pír ül ki pofikámra, aminek én rohadtul nem örülök...
MI A FASZNAK CSINÁLJA EZT? SZERETI NÉZNI, AHOGY AZ ÁLTALA LÁTENS BUZINAK HITT SZŐKE SZENVED? Te tetű... Itachi szilva!

- Ugyan Deidei! Kicsit lelkesebben!- utasít vigyorogva, s én összehúzott szemekkel szorítom az evőpálcikát... lelkesebben..? Tudod mit csinálnék én teljes lelkesedéssel? A nyakadat szorongatnám teljes buzgalommal...
De a nyaka híján, csak az evőpálcikán tudok bosszút állni, melyet olyan erővel – nem kell nagy dologra számítani...csak amivel egy gallyat eltör az ember... sajnálatos módon, többre nem futja... azért nevetséges, hogy Tobit ezzel a „csak gallyakat eltörni képes” erővel páholom el, de úgy, hogy utána kómásan nyáladzik a földön egy jó darabig...hehe...- szorongatok, hogy pár másodpercen belül félbetörik, s kis darabkákban omlik a földre. Arcomról süt a düh, a harag, ha szemmel ölni lehetne, ez a tetű Uchiha már rég a másvilág előnyeit élvezné...

Élvezettel figyeli dühtől remegő kezeimet, s még nagyobb lesz arcán a gúnyos vigyor, mikor a kezemben félbetört pálcikát veszi szemügyre. Mit nézel? Mindjárt teszek róla, hogy ne legyen mivel...

- Ejnye Deidei... hogy akarsz, most engem ellátni? Vigyázz jobban szöszke, mert a végén még rólad eszem le az ebédemet...- búgja ez a szemét Uchiha borzolva idegeimet... ez...ez... tűrés határon van. Még egy szó... még egy mondat és repül a bentos doboz...- Tisztában vagy vele, hogy milyen cuki vagy ilyenkor, Deidei?
Hangja gúnyos, a „cuki”-t a lehető legjobban megnyomja, hogy éreztesse, mennyire lennék az... ez olyan... megalázó... még hogy én cuki???? Egy kellemesebb személytől bóknak venném, de te...te nem tartozol a kedvenceim közé...te... Itachi szilva...
Ujjival gunyorosan vigyorogva cirógatja meg arcomat, s én fogaimat összeszorítva, ingerülten szorítom szegény bentos dobozt... visszaszámlálás megindul... 3... még mindig vigyorog, láthatóan rohadtul élvezi a helyzetet...2... éjfekete szemeit, az enyémbe ássa, s mikor látja, a visszafojtott indulatot, felkuncog...1... megpöcköli orromat, s felállva röhög rajtam újra egy sort... KILÖVÉS!!!! ÉS REPÜL A BENTOS DOBOZ!!!!

Az étellel teli fatartó vígan siklik a levegőben, közben másodpercenként rizs galacsinok potyognak ki belőle, s mikor eléri Itachi arcát, ajakaimat ördögi mosolyra húzom... Üdvözöld szépen a legújabb barátodat, te tetű!!!!
Ám a fekete hajú az utolsó pillanatban elhajol, s a „lövedék” repül tovább, s meg sem áll, az épp meglepett tekintettel felénk forduló, vígan pöfékelő Hidanig, akit másodperceken belül meglátogat a „támadásom terméke”, s szépen landol a képében. Don Juan dermedve áll meg, a cigi kiesik szájából, s néhány rizs szem társaságában potyog a földre, utánuk pedig egy-két hal falatka...

Hoppá... Kissé eltévesztettem... Célozni még meg kéne tanulni...

Kitágult szemekkel nézem, ahogy a lenyalt hajú vállai remegni kezdenek, ujjaival ingerülten söpri le arcáról az ételkupacot, s így előtűnnek egy kicsit sem nyugodt szemecskéi... ajajj...

Gyilkos tekintettel néz rám, s vicsorítani kezd, mint valami veszett kutya... huh már csak a habzó nyál hiányzik...
Itachi készségesen áll félre – rohadnának le a lábaid...-, helyet adva ezzel Hidan bosszújának beteljesedéséhez, azonban én- felfogva, hogyha nem menekülök, nekem végem, s hamarosan kapok egy csini kis sírkövet a föld kupacom fölé- felpattanok, s mint valami rémült nyuszi ugrok el öklének biztos célpontjából, s diszkrét sikoltozással rohanok el a tető ajtaja felé, kárörvendő vihogások kíséretében. SEGÍTSÉG!!!!!

***

Fáradtan dőlök az asztalra a házi feladatok tengerébe, s szőke hajam függönyének repülésére egy halom papír borítja el fejemet, melyeket én egy agresszív mozdulattal lökök le az asztalról.
Épp hogy elmenekültem az elől a szadista állat, Don Juan elől, s már épp a megnyugtató szabadságot élveztem, de ez a tetű Uchiha fél óra pihenő idővel utánam eredet, s az udvaron elcsípve utasított miszerint: legyek ötre a suli előtt, vagy büntetésben lesz részem...

Felháborító, és egyben roppantul irritáló, hogy ez a szemét szilva még élni sem hagy, de még a délutáni békés, Tobival a rock boltban elunatkozott időmet is elakarja venni... na jó, Tobival nem épp a legkellemesebb a dolog, mivel általában a Pokémon kártyáinak rejtelmeit magyarázza, s szüntelenül arról próbál meggyőzni, hogy játsszak vele, mert hogy az olyan rohadt jó móka... gondolom... elképzelem magam, ahogy nagy Pokémon fan módjára eldobok egy beszélő gazt, s diadalmasan vigyorogva közlöm, hogy a járkáló cserepes virágnak több a támadó ereje, mint az ő megkövül gilisztájának... brrr...JÉZUSOM!

Nem hinném, hogy valaha is lesüllyednék erre a szintre, de Tobi intenzív zaklatása, és Oro kígyó feje, ami napi állandósággal nyomul az arcomba, rábírna egy ilyenre... maximum Tobi nagyon hamar búcsúzna el az élettől, na meg a hülye kártyáitól...

Azért kíváncsi lennék mit akar tőlem az a szemét Uchiha...
Nem kéne elmennem, nincs is kedvem... minek is mennék? Iskolán kívüli tevékenységei nem tartoznak rám... ha épp bandaharcot vívnak egy másik köcsögökkel teli bagázzsal, hát tessék! Nem én kerülök kórházba helyettük... Sőt! Ha szépen megkérnek, még kutyákat is hozok, és rájuk szabadítva ösztönzöm őket arra, hogy még jobban belemelegedjenek a harcba... meg a menekülésbe... hehe...
Azonban... nem ártana figyelembe vennem azt, hogy Itachi azt is szíveskedett elárulni, hogyha nem megyek, akkor büntetést kapok...ami...nos...nekem nem tetszene, ebben halál biztos vagyok... van pár rémképem, hogy mit csinálhatna velem, ezért alaposan fontolóra kéne vennem, hogy még is elmegyek...

Mi van ha előkap egy korbácsot a zsebéből, és azzal szadiz meg engem!? Vagy épp kirak a forgalmas útra, s úgy próbálja igazolni az elméletét, miszerint a szőkéket könnyebben elcsapják, mert visszaverik a napfényt... mondjuk ez Tobi elmélete, ugyan is szerinte, he én fényes nappal, autókkal teli főútra kilépnék, akkor valószínűleg rögtön szélvédőre kenne egy kedves kis autós, mivel szerinte a hajam olyan szőke, hogy a kedves sofőr joggal nézne napsugárkának... és ezt Tobi, mind bóknak szánta, amit én kedvesen, aranyosan egy jó nagy orrba vágással jutalmaztam...
Kikérem magamnak! Engem nem gázolhatnak el csakúgy! Nagyobb közönség kell hozzá, és egy normális kocsi! Csak nem kenődhetek fel egy olcsó autó szélvédőjére! Akkor már ne bóvli, hanem, márkás alkatrészek nyomai maradjanak egy hétig az arcomban...

Fáradt sóhajjal, kedvetlenül ülök fel újra, s válok el az asztallap kényelmes keménységétől, s a székben hátradőlve próbálom magamat rászánni arra, hogy további mozgás gyakorlatokat végezzek... például...tessék felállni! Rajta lábak! Álljatok fel!
Nincs kedvem hozzá... olyannyira biztos vagyok benne, hogy Itachi valami számomra biztosan kellemetlen dolgot talált ki, hogyha így lenne ötösöm a lottón tuti milliomos lennék...
De hiába... a büntetés valószínűleg ezerszer rosszabb lesz... szegény én... kezdem ténylegesen, az átlagosnál jobban sajnálni magamat...

Végre mozgásra bírom elgémberedett tagjaimat, s felállva, küszködve az eleséssel, kis híján pofára esve evickélek ki a könyv és papír tengerben az ajtóig, majd megkönnyebbülten lépek ki a folyosóra, s Oro-keresésbe kezdek...
Lássuk, hogy lehet könnyen megtalálni...?

Hirtelen Tobi, éles, összetéveszthetetlen, operaénekeseket is megszégyenítő sikoltására leszek figyelmes. Összehúzom szemeimet, s megrázom a fejemet.
Hát így...
Így bármikor megtalálhatom a drága, kígyóképű nevelőapámat, mert napjában kétszer legalább molesztálni kezdi szerencsétlen Tobit...és ő bizony tud kiáltozni, de úgy rendesen... csodálom, hogy még nem hívták a gyámügyet... azt hinné az ember, hogy valami brutális, szadista kínzás folyik itt, s nem is állnak messze a valóságtól... mondjuk Tobi már megszokta hova kell menekülni, ahova Oro tuti nem követi... a szobájába, ugyan is a drága maszkos kiragasztott egy csomó, szép, rózsaszínlovacskás posztert, s ehhez párosulva csatlakoznak a Pokémonos rajongó plakátok is... amióta ezek kint vannak... azóta Oro tiltott, életveszélyes- inkább lelki békére és szellemi fejlődésre veszélyes- területnek nyilvánította ki... ami azt illeti, én is csak szükség esetén megyek be... félek, hogy a végén megvakulok... vagy épp az egyik polcról leugrik a műanyag Pikachu, és gyilkos erőszakkal próbálja meg kierőszakolni belőlem, hogy én is Pokémon bolond legyek...

Jézusom... honnét a francból tudom, hogy hogyan hívják az a sárga, villámfarkú, macska kezdeményt????? Jesszus... jobb lesz távolabb maradni Tobitól... vagy egyszerűen örök búcsút venni a kártyáktól... nem is hülyeség! Ha haza jövök elküldöm őket „békésebb” tájakra...hehe...

Sóhajtva indulok el a lépcső felé, s vigyázva, nehogy elcsesződjek az itt-ott eldobált ruhadarabokon, osonok lefelé. Nem merek belegondolni, hogy kinek a ruhái lehetnek, félek, hogy a még a végén túlságosan is MEGLEPŐ fordulat érne... bár nem hinném, hogy Oro valaha is tud újat mutatni a „pedofilkodjunk egy jót Tobival” című előadás körútja során. Túlságosan is beleéli magát, észre sem veszi, hogy mindig ugyan úgy kezdi, és ugyan úgy végzi a dolgot... először nyelvével próbálja Tobit beszédre bírni – kis híján a szájában turkál vele-, majd kezeivel próbálja Tobit mozgásra bírni – a ruhákat eszeveszett iramban tépi le róla, ezért nem akarom tudni, hogy vajon tényleg Tobié-e...-, majd mindezt egyszerre, s végül a banán nem bírja tovább, s paradicsomra színeződve rohanna fürdőbe. Nos... velem nem próbálkozik, mert mióta egészen véletlenül a karácsonyra kapott Kis kémikus kézlettel kis híján berobbantottam fél szobát, s majdnem leégettem fél hajkoronáját –aminek megjegyzem nem ártott volna, mert legalább a Schauma árát megúszta volna...hehe...- nos azóta nem nagyon meri a fenekemet markolászni...muhahahaha... Fél hogy újra a szomszéd pulikutyáról kell szőrt lopnia hajkiegészítéshez...hehe...

Miután akadály és tanyálás nélkül leérek a földszintre, mint valami FBI ügynök, tökéletes ügyességgel nyitom ki az ajtót, mintha ott sem lennék... elég érdekes kép tárul elém, én meg nagy szemekkel követem az eseményeket... Tobi a pult lábaihoz van kötve, s Oro élvetegen ostorozza a miniatűr pókokkal felszerelt kis ostorral, ami hogy is mondjam...kissé...extrém? Nem... ez nem jó szó... idétlen? Tökéletes!
A maszkos olyan hangosan nyüszít, minta kutyák a teli holdra, Oro pedig rekedtes nevetésének egy újabb válfaját mutatja be: a szörcsögő, röfögő halálhörgést... Hát idáig is eljutottunk... észre sem vesznek... hízelgő... bárcsak Itachi elől is ilyen könnyen elillanhatnék...

Zavartan köhintek egyet, mire Oro meglepetten kapja felém fejét, s gyanakodva –hátha a kis kémikus készlet egyik megmaradt darabja nálam van- végig mér, majd széles mosolyra húzza ajkait.
- Nahát Deidara-kun! Észre sem vettelek...- mondja rekedtes hangján, s közben krákogva köhögi fel bedohosodott, tüdejében áporodott nikotin felhőjét, amit valószínűleg még a reggeli dohányzásából tartott bent idáig. Lenyűgöző... bárcsak a levegőt is ilyen sokáig tartaná bent... elküldeném egy mélytengeri kirándulásra, nap végéig észre sem venné, hogy halakkal beszélget...

- Persze hogy nem. Járok, mint a szellemek, hmm...- morgom, miközben várakozóan fonom keresztbe magam elé a kezemet. Nos igen...ezentúl a nevem.. Szellem ügynök! Aki mindenki elől eltűnik! Kivéve a röntgenszemű Itachi szilva elől, ki formatervezett, részecskéire törött telefonjának kártérítési árán egy extravagáns röntgenes szemüveget vett, s azzal kutatja, hogy hol vagyok, abban a reményben, hogy életem legkedvesebb személye lehet, hátha közvetlen közelről keserítheti minden percemet... kedves... szakadna rá az ég...

- Nos, Deidara-kun... miért jöttél? Talán te is be szeretnél szállni?- húzza fel szemöldökét drága, jó nevelőapám, s közben a lelkesen nyavalygó Tobihoz fordul, aki lábaival kis híján pofán tapossa Orot.
Ó igen... minden álmom, hogy én is betársuljak ebbe a... khm... játékba...

- Öhm nem... Az az igazság, hogy el kell mennem mert....- mit mondjak, hogy ne fogjon gyanút??? Ez a köcsög pedofil még a végén képes és kémkedik utánam vagy... vagy nem tudom...de nem is akarom tudni, mit csinálhatna velem...- mert dolgom van, hmm!

Micsoda meggyőző érv! Ez igen Deidara! Ügyes vagy! Biztos nem veszi be... ahhoz már neki is totális agyaglágyultnak kell lennie...

Oro egy darabig gyanakvóan méreget, s bennem feltámad a halál, vagy inkább a testi épségem miatti félelmem, majd mikor széles vigyorra húzza száját, megkönnyebbülten sóhajtok fel... vagy inkább ez csak a sóhajom első fele... még nem beszélt...

- Rendben, Deidara-kun! Menj csak! Én és Tobi-kun jól elleszünk...ku ku ku ku...- kezd újra hörgő vihogásba, majd mintha a beszélgetés meg sem történt volna, tovább folytatja Tobi „kínzását”. Ehh... ez a pedofil tényleg nem komplett... ki az a hülye, aki nem kérdez rá a dolgomra? Mindegy... nem zavarok tovább... Viszlát Tobi! Jó szórakozást...hehe...

***

Na igen. Úgy gondoltam, hogyha fél órával előbb jövök tudok gyártani egy olyan indokot, amivel simán le tudom rázni Itachit. De... nos... hiába állok már itt egy ideje, s verem a fejemet a kerítésbe, semmi nem jut eszembe...
Hogy miért nem? Nos ez egyszerű.... AZ AZ TETŰ UCHIHA MÁR A GONDOLATAIMAT SEM HAGYJA NYUGODNI!!!
Ugyan is, egyre jobban gyötör a tudat, hogy ma délután olyan tettek résztvevője leszek, ami nem igen fogja el nyerni a tetszésemet... vajon miért lehet ez az érzésem? Nem nehéz kitalálni, de azért... Másoknak... rejtély...

Sóhajtva dőlök neki a kerítésnek, a kemény drótfonalak vágják a hátamat, szinte belemélyednek. Kényelmetlen, de még mindig jobb, mintha az útkereszteződésben feküdnék le napozni.

Nem bírom tovább. Ha nem jön ez a köcsög szilva, akkor haza megyek, és szarok rá, hogy mi lesz a büntetés, na jó... szarni talán nem kéne rá...de... jelenleg türelmetlenségem olyan fokig terjedt, hogyha meglátom az a tetűt, akkor megfogom és kihajítom a legközelebbi őrült kamion elé.

De hirtelen gondolatmenetemet félbeszítva, egy csapat motoros hajt a suli elé nagy port kavarva, amitől én indiszkrét köhögési rohamot kapok. Nem is kicsit... majd kiszakad a tüdőm...

- Hát itt vagy szöszke? Már azt hittem el sem jössz!- hallok egy roppantul irritáló, mély hangot, melyben legalább annyi gúny cseng, mint amennyi homok az én tüdőmben kavarog, de veszettül.
Miután végre rendbe szedem magam, felnézek s kitágult szemekkel bámulom meg az éjfekete, méregdrága motoron csücsülő Uchihát, aki gunyoros mosollyal figyeli meghökkentségemet. Ne nézz...mert nem lesz mivel... -Na mire vársz? Pattanj fel mögém!

MI!!!!??? Még hogy én mögé...? A motorra? Na nem... még a végén képes és meggyilkol...lelök az forgalmas útra az egyik kocsi alá... Neeeemm..... nincs az az Isten amiért én felülnék arra a motorra.. neeeemmm... Biztosan mesterkedik valamiben, ez a köcsög szilva... tuti, hogy így akar megölni... ELVISZNEK EGY ELHAGYATOTT VALAMIHEZ ÉS SZÉTRANCSÍROZZÁK AZ AGYAMAT A HÁTSÓKERÉKKEL!!!

Na jó ez már beteges... de akkor sem ülök fel... félek, hogy leesek... mert hogy én abba a tetűbe nem kapaszkodnák, az is biztos...

De úgy látszik a drága Itachi szilvának más tervei vannak, ugyanis egy türelmetlen szemforgatás után hozzám trappol, s csuklómat megragadva kezd a motorja felé ráncigálni, én pedig hevesen tiltakozom, s kapálózók, szabadulást kísérelek, azonban mint rá kell hogy jöjjek, az Uchihába sokkal több fizikai erő szorult, mint belém és Tobiba együttvéve... nem látszik túl boldognak.... Fekete szemei villámokat szórnak, arcán egy kicsit ...KICSIT ingerült kifejezés... na igen... biztos nem szereti ha sokat ellenkeznek...hehe... Jesszus ez most félreérthető volt...

Lecövekelve állok meg a motor előtt, s nagy szemekkel nézem a járművet, mintha a bőrülés fekete mintázata hipnotizált volna. De neeemm... Nem vagyok képes rászánni magamat... nem ülök föl... kicsinál ha megteszem...

- Na mi lesz szöszke? Legyökereztél? Üljél fel!- utasít Itachi, de én csak tagadólag megrázom a fejemet. Nem...
Fáradt sóhaj hagyja el a fekete hajú torkát, s megragadva derekamat könnyed mozdulattal kap karjaiba. Kitágult szemekkel kezdek kapálózni, ám őt a legkevésbé sem érdekli, sőt! Még jól is mulat rajtam... Rohadna le az arcod a helyéről...
Gúnyos mosollyal figyeli küszködésemet, megdöbbent arcomat fürkészi, fekete szemeiben a káröröm szikráit vélem felfedezni...te tetű...
A motorhoz lép, s egyszerű mozdulatokkal ültet rá, mint valami kisgyerek... úgy is érzem magamat... mint egy betojt kis gyerek...
A fejemre nyom egy fekete bukósisakot, egy kicsit sem gyengéd mozdulatokkal- megjegyzem eléggé kényelmetlen ez a szar...-, s felül elém. Olyan közelségbe kerül hozzám, hogy én szinte húzódnék távolabb, de nem tudok hova... zavarba hoz ez a túlzott közelség, az, hogy tíz centi és szinte hozzábújok... Ő sisakban fordul hátra, s kezeimet megragadva kulcsolja dereka köré őket, s vállamat elkapva kényszerít arra, hogy hátához simuljak. Mi...mit művel!?

- Kapaszkodni is kell, szöszke! – kommentálja kissé kioktató hangnemben, ami egy pillanatra elkergeti fejemből a félreérthető gondolatokat, miszerint most sok nőnemű lenne a helyemben, ugyan is a nagy Uchiha Itachi előttem ül, én pedig akaratlanul is, kényszer alatt, de ölelgetem őt, ráadásul kis híján elveszek a hátában.
Érzem, hogy pír szökik arcomra, szinte ég a pofikám... hehe... kínos helyzet... Elég lett volna azt mondania, hogy kapaszkodjak, és én a vállaiba markoltam volna... ehelyett ő azt akarja, hogy az út kellős közepén, száguldás közben ölelgessem... ez...ez... zavarba hoz... MIÉRT IS!? Jó kérdés... eltöprengenék rajta egy darabig...

Azonban békés gondolat menetemet még el se kezdem, Itachi motorja máris párduchoz hasonló dorombolásba kezd, s pár pillanat múlva már száguld is a forgalmas úton. Te jó isten...
Kétségbeesetten ölelem az Uchihát, félek, ha nem teszem, lepottyanok, aminek... nos... nem igazán örülnék... ezért ruhájába csimpaszkodva őrzöm egyensúlyomat, de úgy látom, hogy őt egyáltalán nem zavarja. Nem látom arcát, viszont szívverését még ruhán keresztül is érzem. Lassú, egyenletes, semmi izgalom, azt hiszem ő a higgadtság megtestesítője. Fura... én az ő helyében versenyt futnék a szívemmel... „ki ugrik ki előbb” alapon...

Szemeimmel a suhanó kocsikat figyelem, akik csigáknak tűnnek a kissé gyorsan hajtó Itachi mellett, ki egy párduc ügyességével kerül ki mindenkit, mintha egész életében ezt csinálta volna. Nem is értem, miért aggódtam... azért ne adjuk be a derekunkat olyan könnyen! Még érhetnek meglepetések...
Nem sokára egy mellékútra kanyarodunk, aminek vége felé feltűnik egy elhagyatott, minden bizonnyal már használaton kívüli gyárterület. Drótkerítés veszi körül a hatalmas udvart, melyen csupán valami hídféleség ível át, az alatt pedig temérdek autógumi sorakozik. Lehet, hogy valami autó gyár volt? Nem tudom... nem jártam még itt... de rossz érzések gyötörnek ettől a helytől... mi van ha idehoztak, hogy nyugodtan megkínozzanak? Lehet, hogy beteges vagyok, de nem hülye... nem véletlenül jöhettek ide... bajt keverni! Én pedig nem akarok részt venni benne...
Az Uchiha határozottan kanyarodik le a gyárterület kerítése elé, leállítja a motort, s leveszi fejéről a sisakot. Arcom bukósisaktól fedetlen részére hullnak copfba kötött fekete tincsek, s úgy kezdik csiklandozni bőrömet. Elengedem Itachit, s a fejfedőt lekapva kezdem vakargatni arcomat, ahol megcirógattak a puha hajszálak... finom illata volt az már biztos... nem tudom pontosan, hogy mi de... erős,bódító, és kellemes... MI A SZART GONDOLOK ÉN EGY MÁSIK HÍMNEMŰ LÉNYRŐL!? NE LEGYEN IGAZA TOBINAK! NEM AKAROK BEMELEGEDNI!

Kissé imbolyogva szállok le a motorról, minden percben eleshetek, egy cseppet nehézkes a leszállás, mivel életemben először ültem ilyenen... de nem utoljára az a sanda gyanúm... a vezető személyétől függetlenül azért jó volt ez az egész... kissé zavaró, de élveztem a kis „utazást”... s ha nem ez a tetű ült volna a közvetlen közelemben, még jobb lett volna.

Érdeklődve mérem végig a lerobbant épületet, a gumikkal szépen telerakott udvarral, és nem igazán nyerte el a tetszésemet... egyáltalán nem...

- Menjünk be.- adja ki a parancsot az idősebbik Uchiha, s én kék szemeimmel rögtön a bejárat felé kutatok, de valahogy nem akar feltűnni előttem egy sem... ez de jó... kerítést mászhatok...
Így hát jobb ötlet híján a drótkerítéshez lépek, s küszködve kezdek mászni rajta, de valahogy nem igazán megy olyan könnyen... Ó hogy az a... még a gatyám is beakadt!
Kétségbeesetten küzdöm fel magamat a tetejére, majd ott megállapodva, biztos kapaszkodásban állok neki, hogy a nadrágom szárát kiszabadítsam a kerítés fogságából. Csak nem leesek egypárszor, s vészesen közel kerülök ahhoz, hogy vagy seggre vagy pofára essek...melyik a jobb? Nos azt hiszem a seggre esés a helyes válasz... az arcom túl szép és finom ahhoz, hogy csak úgy összetörjem... nem szeretném ha idő előtt öregednék húsz évet... vagy idő előtt ingyen plasztikát kapnék... azt megtartom Oronak...hehe...
Mihelyt kiszabadítom a nadrágom fellélegezve nézek körbe, s az első amin meg akad a szemem, az az előttem álló vígan vigyorgó, gunyoros arcú Uchiha, aki a legnagyobb örömmel figyeli, mit szerencsétlenkedek... HOGY JUTOTT BE!!!???

- Tudod, van kapu is, szöszke...- bök a tőlem körülbelül egy méterre lévő bejáratra, ami tárva-nyitva várja, hogy valaki áthaladjon rajta... azt előbb még nem volt ott... vagy csak nem láttam... szemüveg kéne... kezdek ténylegesen vak lenni... HOGY A SZARBA NEM LÁTOK EGY 1 MÉTERRE LÉVŐ SZAR KAPUT? HOGY LEHET OLYAN NEHÉZ ÉSZREVENNI, AMIKOR MÉG „BEHAJTANI TILOS” TÁBLA IS VAN RAJTA! Csak nem rakják a táblát olyan helyre ahol nincs kapu...ej, ej Deidara... kezdesz behülyülni... hamarosan Tobival fogok a Pokémon előtt nyáladzani...brr... jesszus! Még sem... olyan mélyre nem tudnék süllyedni...

Morogva próbálok tudomást sem venni az idegesítő szilváról, aki vigyorogva nézi, hogy kerülök egyre közelebb a leeséshez, majd mikor a másik lábamat is átvetem egy percig diadalom ittas öröm lesz rajtam úrrá: „NÉZD TE TETŰ! NEM ESTEM LE! MUHAHAHAHA!!!!”, azonban mikor már tennék egy mászási kísérletet lefelé, nos akkor elfelejtkezem arról, hogy a lábamat be kéne akasztani valahova így, zakózok egy nagyot, s az állam újfent mély benyomást, s kedves találkozást bonyolít le a koszos betonnal. Éljen... Áu... ez fáj...

***

Még most is sajog az állam... de legalább nem a tűző napon rohadok... Miután a drága, egyetlen, pótolhatatlan Itachi szilva végre végig röhögte a gyárudvart a tanyálásom emlékképeitől gyötörve, neki kezdett a többi agyatlan, kedves, és aranyos Akastuki taggal ralizni a gumik között, vagy versenyezni, vagy mit tudom én mit csinálni... s mikor a többi eszetlen csaj csak nyáladzva, csillogó szemekkel, viháncolva nézték őket, nos én akkor inkább bekuporodtam ez alá a hídhoz hasonló izé alá, s inkább mély alkotásba burkolóztam. Még most is rajzolgatok, elmélyülten húzogatom a vonalakat az épp kialakuló valami... mi is? Nem tudom...öhm... egy macska köré! Na ezt legalább most olyan nehéz kibogoznom, mint Tobi házikóját vagy mijét... egyébként tényleg a kuka mellé raktam... nagyon jól mutat ott! Emlékeztet rá, hogy Tobi fejét legközelebb hova dugjam bele, ha otthagy egyedül a szarban!

Komolyan mondom ez a szemét banán, mindig akkor tűnik el mikor kéne, s akkor tűnik fel mikor nem kéne... mint egy FBI ügynök... csakugyan Tobi a mestere a fel- és eltűnéseknek... lassanként nem is csodálkoznék, ha az egyik kocsi gumiból elő bújna, s boldogan integetne a hülye Pokémonos baseball sapkájában... az az egy szerencsém, hogy legalább arra sikerült rábeszélnem, hogy azt ne hordja...

Elmélyülte igazítom ki a macsek farkát –nem rosszra gondolni... a bozontos, hosszabb farkát!-, olybá tűnik, hogy már nem is hasonlít egy macskához, sokkal inkább valami elcseszett rókához... Ez egyre rosszabb... nem tudom eldönteni, hogy a rohadt hangos motorzúgás idegesít jobban vagy épp a sok pláza maca, akik rohadt hangosan sikongatnak, s vihognak itt mellettem... nehéz kérdés...

- Hé szöszke! Szöszke!- kiáltja Itachi, s én csak a szemem sarkából nézek az épp a motorról leszálló fekete hajú felé... nem tudom, mit akar, de nem is érdekel! Majd megoldja! Nem vagyok én a csicskása! Na jó... mégis... de nem kell az orra alá dörzsölni! Hehe...
Úgy teszek, mintha nem hallanám, ahogy tíz métere tőlem kiáltozik, helyette inkább süketen ülök, s rajzolgatok. Majd ha akar valamit, idejön... vagy inkább... küldjön valakit! Ha személyesen jön akkor nem számíthatok semmi jóra... nem tudom miért, de ha a közvetlen közelemben van, rögtön, szinte azon nyomban a baljós árnyak szállnak ránk... s jön a Sötét Oldal! És nekem csatlakoznom kel hozzájuk, mert Tobi Véder kijelenti, hogy... ÉN.... VAGYOK... A... BANÁNOD!
JÉZUSOM!!!!! Hogy gondolhatok ilyenre...

Léptekre riadok fel, hallom, ahogy lassan de biztosan egyre közelebb érnek hozzám, majd várakozóan állnak meg előttem. Nos... ameddig nem csinál semmit, nem érdekel...
Erős ujjak ragadják meg a ruhámat, s én kezemből a füzetet kiejtve engedem tehetetlenül, hogy Itachi kicsit sem kedves mozdulatokkal fölrángasson a földről. Na jó... Most már érdekel...

Megilletődve nézek az éjfekete szempárba, melyekben különös láng gyúl, s kaján mosollyal, élvetegen figyeli, ahogy végre talpra állok. Egyik kezét a falnak támasztja, ezzel utat állva menekülési útvonalam egyikének. Mit akarhat? Nem tudom... de nem tetszik nekem...
Vészes közelségbe hajol, csökkenti a köztünk lévő biztonságos távot, s én döbbenten, arcpírral küszködve mélyedek közvetlen közelről hollófekete íriszekbe... érzéki, kesernyés illata körbe lengi, kígyóként kúszik oromba, eltompítja érzékeim, elbódít... jézusom... miket gondolok...

- Ejnye szöszke... jobban kéne figyelned! Mit szólnál, ha megbüntetnélek egy kicsit ezért...?- érdeklődik halkan, s hüvelyk ujjával lágyan cirógatja meg számat. Mi... mit művel ez!? MIT SIMOGAT!?
Megdöbbenve, nagyra tágult szemekkel meredek rá, hirtelen moccanni sem bírok, tagjaim szobor mereven állnak, a legkisebb utasításomra sem reagálnak.
Elveszi ujját, s helyette inkább saját ajkaival simogatja az enyémeket. Érzem, hogy arcomon szép, enyhébb színek játszanak, de ez Itachit a legkevésbé sem érdekli...
Fogaival játékosan harap figyelme tárgyába, ezzel ösztökélve azt arra, hogy megnyíljon, s utat engedjen neki... te jó ég... el kell mennem! De sajnos, minden erőlködésem ellenére, még ujjaim sem mozdulnak meg, csupán bénán lógnak mellettem.
Ahogy az Uchiha száját az enyémre szorítja, s megérzem ajkainak puha forróságát, ha lehet még jobban megdöbbenek, s rémülten felnyögve adok akaratlanul is engedélyt neki... megremegek, ahogy nyelve a számba siklik, s behunyt szemekkel, megadóan tűröm, hogy birtokba vegye ajkaimat, hogy elmélyítse a csókot. Öntudatlanul, mintha valami furcsa kábítószert adtak volna nekem, tűröm, hogy vadul, szenvedélyesem, követelőzően csókoljon, mintha a sivatagban szomjazna... s én lennék a víz, amivel csillapítja elemésztő, az éltető folyadék iránti sóvárgását... Furcsa, meleg bizsergés keletkezik gyomromban, olyan mintha apró kis lepkék ostromolnának bennem, arra várva, hogy kitörhessenek...

Életem első csókja...

Egy fiúval...

EGY FIÚVAL???????

JÉZUSOM!

Ijedten pattannak fel szemeim, s kezeimet az Uchiha mellkasára feszítve tolom el magamtól. Pihegve, kipirult arccal nézek fel a gúnyosan mosolygó szilvára, kinek szemeiben leplezetlen elégedettség csillog, s nem is rest kimutatni... Ez...ez...ez.. nem tudok jó szót rá...
Ellöki magát a faltól, a kajánul kuncogva lépked újra motorja felé, én pedig megkövülten, döbbenten meredek egyre távolodó alakjára...

Megcsókolt... Itachi megcsókolt... ez a köcsög tetű Uchiha Itachi szilva megcsókolt... egy velem egynemű... Tobinak igaza lesz... szépen lassan úgy melegszem be, mint a konvektorok télen...

EGY FIÚVAL CSÓKOLÓZTAM!!!!

Mintha valami halálos mérget nyeltem volna, oldalra fordulok, s eszeveszett iramban kezdek köpködni, krákogni, köhögni, s ajkaimat törölgetni, hogy megszabaduljak minden nemű Itachira emlékeztető dologról... Ez...ez... túlmegy minden határon...
De ezért még megfizet... ezért még...ELKÜLDÖM AZ ÖRÖK RIZSEK TENGERÉRE!!!! MUHAHAHAHAA!!!!!!

<---Előző     Vélemények     Következő--->