Álmosan törölgetem a szemeimet, egész este nem aludtam az miatt a tetű Uchiha miatt. Valahogy van az a rossz érzésem, hogy életem legszarabb 3 hónapja lesz ez... Különböző rémképek gyötörnek, állandóan lány ruhában látom magamat, ahogy a kéréseiket teljesítve futkározok az udvaron, az iskolába, mindenhol...Brr... Borzalmas...

Azon gondolkozom, hogy talán ha ma itthon maradnék, egy pár napig beteget tettetnék, akkor talán megfeledkeznének róla... Nem is hülyeség! Elvégre idővel, mindenki elfelejt mindent!

De nem jó... Eszembe jut, hogy mit perverzkedett velünk Oro, mikor influenzásak voltunk Tobival... Betegen feküdtünk az ágyban, ő pedig kihasználta ezt, s boldogan tett eleget „apai” kötelességeinek, és „ápolt” minket... Ugyan is ez nem szimpla ápolás volt ám! Drága nevelő apánk, tapizott ott ahol ért, markolászott, és mindig saját kezűleg akarta beadagolni az orvosságot... ilyenkor mindig feltűnően sokat időzött a keze a sliccénél... Persze Tobi ebből mit sem vett észre, élte gondtalan, beteg világát, s csak néha-néha sikoltott, amikor Oro jól megmarkolta fenekét... na olyankor tényleg megijedt, s a WC-be zárkózott addig, míg meg nem nyugtattam afelől, hogy a pedofil veszély elmúlt. Jesszus...

Talán nem is kéne itthon maradnom. Arról nem is beszélve, hogyha Itachi telefonja olyan nagy durranás volt, akkor biztosan nem felejti el a dolgot egy hét alatt. Talán még egy év alatt sem... Nem hinném, hogy lemondana értékes bosszújáról. Még hogy Ő? A csodás, tökéletes, lányok kedvence Uchiha Itachi? Nem... ő nem fog élni hagyni, addig, míg úgy nem gondolja, hogy le törlesztettem az adósságot... A francba... Érzem, hogy az elkövetkezendő 3 hónap számomra maga lesz a pokol... Miért is kételkedtem ebben egy pillanatig is??? Elvégre... csak úgy sugárzik belőle a gonoszság, a parfümön és a csáberőn, ne meg a szadista megnyilvánulásain keresztül. Nem hiába fél tőle fél iskola, mert ő úgy van vele, ha beszólsz, meg halsz. Na igen... ez a lányoknak bejön, ám mily balszerencse én nem vagyok az. Most hogy belegondolok, lehet, hogyha lány lennék, talán nem is bántana! Ideje lenne elgondolkodni azokon a rózsaszín masnikon... Fúj... még sem...

Megigazítom magamon az egyenruhám, s várakozóan nézek Tobira, ki még mindig a rock bolt egyik denevérekkel díszített tükrében bájolog, s azon gondolkozik hangosan – talán kissé skizofrén lett az idő elteltével... vagy lehet, hogy szimplán csak nekem beszél...-, hogy vajon nem-e nézne ki jobban egy zöld csíkkal az a nyalóka maszk, mert az kiemeli a szeme színét. Melyik szemét? Azt, amit elrejt vagy azt, amit megmutat? Tulajdonképpen egyik sem látszik jól, így hát nem tudok erről a megállapításáról nyilatkozni, viszont arról már igen, hogyha húz rá még egy zöld csíkot, már csak műanyag nyuszi hiányzik és késsz húsvéti hangulatban fog berobbanni az iskola köztudatába, hogy újfent minden mellette elhaladóból röhögő görcsöt váltson ki. Nos igen... én ezt hagyhatnám, ugyan is előszeretettel nevetnék rajta, csak az a baj, hogy Orot még mindig nem csapta el sem egy kamion, de még a három éves szomszéd kis fiú sem, aki a háromkerekű biciklijével repeszt a forgalmas úton... Pedig de örülnék neki, ha végre feldobná a pacskert... Na jó annak talán nem, mert azért enni még szeretnék egy darabig... és a pénz sem ártana... de egy hónapra simán kórházba kerülhetne egy kis sárgasággal... az legalább új színt vinne az életébe, sőt! Még a szeméhez is illene!

S mivel végig mérlegeltem, hogy most ismét őszinteség elvetése a javaslat, így inkább mondok Tobinak valami szépet... de csak óvatosan mert még a végén elragadtja magát és túlzott szeretet kinyilvánításban tör ki... aminek én roppantul nem örülnék...

- Ugyan Tobi, a maszkod így is...- mit mondjak, hogy ne törjem össze az illúzióit olyan aljasul? Ejj de nehezemre esik...- eredeti, hmm!

Ennél nagyobb hülyeséget nem is mondhattam volna, pláne, hogy ezentúl tuti rám akar majd tukmálni egy ilyen szart... Remek... Gratulálunk Deidara! Ügyes vagy! De legalább Oro nem fog rám szállni. Így is elég, hogy csapdákat kell állítanom a szobámba... már ott tartok, hogy legalább húsz zárral megtoldottam az ajtó biztonságát... még a végén képes és éjnek évadján neki áll kiélni pedofil hajlamit, miközben én egy szebb helyen járok...

- Oh Deidara-senpai! Te olyan kedves vagy! Tudtam, hogy szereted Tobit! Egyszerűen érzem, hogy köztünk van valami, ami egész életünkre összeköt minket!- kiáltja, s vállamat átölelve szorít magához, miközben lelkesen hadonászik szabad kacsójával. Igen Tobi... minket örökre összeköt a... közös fürdőszoba.

Ugyan is ezen kívül semmi közös nincs bennünk, csak a fürdő, ahova ő ezt kihasználva előszeretettel settenkedik be, mikor épp békés perceimet töltöm a zuhany alatt. Csodálkozik, ha gazdagítom csodás arcocskáját egy lila folttal. Na az jobban illik a szeme szeméhez, mint a zöld csík!

Megunom ezt a fajta lelkesedését, így nagy nehezen, életemben először nehéz szívvel, de lerázom magamról kezét, s az ajtó felé indulok, holott tudom, ha most átlépem ezt a poros, fekete küszöböt, élve, na jó talán élve igen, de lelki vagy fizikai épségben tuti nem térek vissza. Belegondolni is rossz, hogy az a szadista állat Uchiha mit fog velem tenni, az ő drága, egyedi mobiljáért...

Nagy levegőt veszek, s mintha csak a halálos ítéletemet írtam volna alá, kinyitom az ajtót, s kilépek a reggeli napsütésbe, mely szinte vakítóan borul kék szemeimre, s én hunyorogva próbálok eligazodni, bár be kell valljam rohadt nehéz főleg, hogy Tobi mellém siet, s boldog ölelgetését itt is folytatja, így az egész utca tudtára adva, milyen jó testvérek, vagy mik vagyunk mi... még hogy mi?! MÉG HOGY MI?! Épp eszű ember nem gondol ekkora marhaságokra... A vak is látja, hogy milyen savanyú arckifejezés honol csinos kis pofikámon... Na jó... talán a vak nem, és az útkereszteződésen áthaladó öreg nyugdíjas csoport fele sem, mivel szódás szifon vastagságú szemüveg úgy látszik nem elég ebben a korban...

***

Rémülettől szűkül össze gyomrom, szinte öklömnyi méretűre, mikor már az iskola közelében járunk. Félek azaz igazság, mivel... 3 hónapon keresztül szivózni fog velem Itachi, én pedig egy büdös szót nem szólhatok, vagy úgy meg ver, hogy egy jó darabig tuti, hogy élvezhetem a tolókocsi előnyeit... végül is, gyorsabban halad, kényelmesebb is ülve, sőt sokan mondták, hogy jól áll nekem a fehér! Főleg miután eltörtem a csuklómat egyik tesi órán, mikor ugróköteleztem... persze ez sem történt volna meg ha Tobi nem próbálja bebizonyítani, hogy az ő kötele hosszabb, és jobban hasonlít egy kígyóra, mint az enyém, s talán ha nem tépi ki a kezemből, nem is estem volna el... Komolyan mondom ez az idióta, egyszer biztos az ideg görcsig fog elvezetni, s egy szép napon egy kényelmes kis muszáj dzsekiben fogok ücsörögni egy csini kis fehér párnás szobában... vagy ha nem is én, akkor ő tuti... na ez már jobban hangzik. De ha ő megy, akkor már Orot is elküldöm hozzá... ők ketten úgy is olyan jól szórakoznak együtt... hehe...

Ahogy feltűnik előttem az iskola kapuja, egyre jobban szorongok, idegesen babrálom a táskámat, a tenyerem izzadt és... Tobi már megint rajtam lóg.

- Deidara-senpai nem gondolkoztál még el azon, hogy milyen szerencsés vagy?- kérdezi, miközben kioktatóan lengeti meg előttem mutató ujját. Már megint mit talált ki? Talán azt hiszi, hogy attól, hogy megkeseríti az életemet napjában legalább százszor, attól hanyatt kéne esnem, s boldogságomban ódákat kéne zengnem róla? Szerencsétlen hülye... nem tudom eldönteni, hogy a felfogása ennyire nehéz vagy csak szimplán nem szeret figyelni arra, amit pofázok neki...

- Miért is, hmm?- érdeklődöm, mire ő elém ugrik, s eszeveszetten kezd kalimpálni kezeivel.

- Mert Tobi értékes társaságát élvezheted!- kiáltja, s büszkén mutat magára, mintha valami híres és fontos sztár lenne. Ehh... ez végleges. Szimplán hülye és még észre sem veszi, de ha észre is venné száz százalék, hogy nem érdekelné túlzottan. Vagy próbálná titkolni, ami nehezen menne, mert sül róla, hogy a fejében ész helyett maximum egy elrohadt, nyálkás banán van. Miért banán? Mert utálom azt a gyümölcsöt... épp ahogy Tobit ...hehe...

Megforgatom szemeimet, s türelmetlenül lépek el a maszkos mellett. Ennél az eszementnél még Itachi is jobb...
S lám! Mintha hívásra ott teremne, szemeim előtt feltűnik az Uchiha s kis bandája, akik mikor meglátnak egytől-egyig kárörvendő és gúnyos mosolyokkal fogadnak. Milyen kedves! Kár, hogy nem lettem tőle boldogabb...
Ahogy közelebb lépegetek, szívem eszeveszett dübörgésbe kezd, kis híján kiszakad bordáim közül, úgy érzem, mintha most futottam volna le a maratont... minimum kétszer. Itachi arcán, jól látható sátáni mosoly keletkezik, fekete szemeivel bekebelezően mér végig, s én hallhatóan nyelek egyet... visszavonom. Tobi jobb, mint az idősebb Uchiha...

Megtorpanok, úgy döntök, hogy itt és most, táskámat, büszkeségemet –volt valaha???-, önbecsülésemet sutba vágva elrohanok... haza...nem jó! Oro otthon van, és addig fog kínozni, míg ki nem szedi belőlem miért mentem haza. Ó hogy a hóhér mosná meg azt az ázott kutyaszagú haját... mondjuk rá is férne. Fogadok egy hete nem látott sampon az a fekete szénaboglya, úgy fénylik... kenyeret lehetne kenni vele.

Tobi riaszt föl mély gondolataimból, vállamra teszi kezét, s megértően ütöget meg vele. Ne érj hozzám, mert letöröm...

- Nyugodj meg Deidara-senpai. Meg mondom a senseinek, hogy nem tudsz bejönni órára!- ígéri együtt érzően, mire én tátott szájjal nézek rá. Hova lett az a híres Tobi féle szeretet? Mi lett a „kapcsolatunkkal”? Most bezzeg nem tudna itt maradni... meg figyeltem... mindig akkor lép le, mikor szarban vagyok... de ezt még visszakapod te kis szemét...Tudom ám, hol tartod a Pokemonos kártya gyűjteményedet... vigyázz mert leszek olyan kedves és elküldöm őket nyaralni a WC- szigetekre...Hehe...

- Hidd el Tobi... szívesen a képedbe lépnék, csak féltem a tökéletes cipőtalpamat, hmm... - szűröm ki fogaim között, miközben ő megértően veregetve vállamat spurizik az iskola felé... a kis szemét... Egy szempillantás alatt tűnik el az iskola udvarában, meg sem fordul a fejében, hogy a történetesen ÉN, a mostoha testvére bármilyen fajta segítségre szorulok, meg sem fordul a fejében lerohanni a szeretetével... lehet, hogyha Itachiék meglátnák, milyen szeretettel ölelget engem Tobi, akkor látens homokosság miatt leszállnának rólam...hehe... Bár az is előfordulhat, hogy még jobban megszivatnának... na jó! Ne húzzuk a dolgot! Essünk túl rajta!

Köhintek egyet, majd hangosan zakatoló szívvel lépkedek a cinikus banda felé, érzem, ahogy megborzong a hátam, ráz a hideg... te rohadt élet, hogy be vagyok tojva... MIÉRT?! Nem fognak ledobni a suli tetejéről... bár lehet, hogy Itachi nekem is azt a sorsot szánja, mint a telefonjának... a részecskékre való összetörést...

Már csak pár méter választ el a biztos haláltól, mármint... a biztos lelki kínoktól, bár én biztos vagyok benne, hogy a testem is meg fogja sínyleni ezt a 3 hónapot... ROHADTUL meg fogja...
Meglátom a lenyalt hajú Hidan, alias Don Juan arcán azt a vérfagyasztó szadista vigyort, amivel simán bekerülhetne egy brutális horror filmbe, nem is értem miért nem fedezik fel effajta tehetségét... s ha nem lesz szerencséje, még akkor is lehet pszichopata sorozat gyilkos, s rögtön a rendezővel fogja kezdeni áldozatai listáját... velem meg zárni... Brr...

- Jó reggelt, Deidei! Már azt hittem gyökeret vertél az utca közepén. Titokban attól féltem, hogy elgázol egy autó, amit nem engedhettem volna, hiszen akkor ki teljesíti az óhajaimat? - kérdezi Itachi arcára ráégett gunyoros mosollyal, mély hangja csábítóan búg... Ejjh de kedves vagy! Hát menten ledugom a torkodon a táskámat hálából! Ilyen kedves törődéssel még Tobival is versenyre kelhetsz az „Életem megkeserítője” nemes címért!

- Aha... biztosan nélkülözhetetlen leszek, hmm...- morgom, miközben lesütöm kék szemeimet, s dühösen fonom keresztbe kezeimet mellkasom előtt. Úgy nézhetek ki, mint egy durcás kis gyerek... Éljen!

- Hát persze, hogy az leszel, szöszke! Hiszen ha te nem lennél itt, ki vinné ezeket a nehéz könyveket?- kérdezi tettetett drámaisággal, miközben a többiek kezében tornyosuló könyv tömegre mutat. Azt a rohadt... ezt nem gondolja komolyan!? Összesen 50 kiló vagyok, már hogy a rohadt életbe tudnék én elcipelni nálam nyilván nehezebb dolgokat!? Nem vagyok én David Hasselhoff!

- Én cipeljem a könyveiteket, hmm?- érdeklődöm, mire Itachi csak elvigyorodik s közelebb lépve megpöccinri orromat, gúnyosan, lenézően. Leharapnám az ujjadat, ha nem lennék szorult helyzetben, te tetű...

- Mire gondoltál, Deidei? Nem löknélek le egy szakadék széléről, még akkor sem, ha önként kínálnád fel ezt a lehetőséget... Akkor kit csesztetnék? – kérdezi tettetett ártatlansággal, majd arcára angyali helyett csúfondáros mosoly ül ki, s én legszívesebbén a pofájába tömnék valami rohadt dolgot... mit tudom én... mondjuk egy szilvát! Az úgy is savanyodik otthon elég a hűtőben, és legalább utálom is... ahogy őt is...Azért ez érdekes. Minden egyes utált személyt, egy gyümölcshöz hasonlítok. Tobi a banán, Itachi a szilva, akkor mi Oro? Melyik gyümölcs pedofil? Nem hinném, hogy valaha találnék olyat de... legyen mondjuk a körte! Azt se szeretem és legalább hasonlít a pedofil nevelőapám arc színéhez! Na jó az fehér, de a világos sárgát nem sok választja el a fehértől! Különben is... ha megerőltetjük magunkat, és beültetjük a Teletabik elé, akkor tuti, hogy eléri a sárgás színt...Hehe... Tobinak úgy is meg van az összes része... pár éve még teljes élvezettel nézte... szerencsétlen... miért is csodálkozom, hogy olyan visszamaradott?

- Készülj, Deidei!- figyelmeztet Itachi, s egy másodperc alatt gazdagít tonnás könyveivel, én pedig már ettől majd összerogyok... hogy a jó büdösbe lehet nekik ennyi könyvük? Nem is ez a kérdés... miért ilyen nehéz? Lehet, hogy direkt elrejtett mindegyikben egy fél téglát? Elképzelném róla... tetű...
Ám nem készülhetek fel lelki elégtételvevésemnek, mivel csak fejben tervelhetem ki, teljesen kizárt, hogy a valóságban, akár a kis ujját is eltörjem, mivel vagy egy fejjel magasabb nálam, legalább 10 kilóval nehezebb is, és az ökle maga a pokolra szóló útlevél...
A többi bandatag is élvezettel halmozza még magasabbra, s nehezebbre a kezemben lévő könyv kupacot, főleg Hidan és kis Salior Moon klón csajával együtt gúnyosan vihogva telepíti karjaimba táskájának szerves és szervetlen tartalmát... ugyan is úgy egész véletlenül egy igazán gusztusos, kb. egy döglött patkány szagával felérő, WC-ből épp hogy csak kiragadott, valaha volt szendvics is landol a könyvek tetejét, s én hálát adok a kamiknak, amiért kisebb fajta kapálózással lesegíthetem magamról, s szinte betont marva landol a földön... mint valami mérgező kémiai vegyület... esetleg védőkesztyűvel Itachi arcába segíthetném...hehe...

- Mire vársz, szöszke? Szedd a lábad, mert pórázt kötök rád!- kiált hátra az idősebb Uchiha, ki már jó négy méterre lebzsel előttem azzal a rózsaszínhajú ribivel, aki igazándiból az öccse csaja, de az a töketlen Sasuke most épp azzal a nyafogó Sasuke bolond szőke csajjal... Azzal az Inoval van elfoglalva... Nyavalygó, seggrázó, fennhéjázó sarki... ömh... nem kéne sokat káromkodni... izé... pláza macák! Nah ez tökéletes jelző rájuk!

- Megyek már, hmm...- morgom, s cifra káromkodásokat magamba fojtva indulok el a temérdek könyv kupaccal, s meglepődök, hogy küszködések árán, de milyen ügyesen bírom a terhelést... hehe... talán mégis beillek David Hasselhoffnak... csak a mellszőrzetem ne legyen majd olyan, mint egy elvadult őserdő... még szerencse, hogy nincsenek ilyen gondjaim...
Azonban láthatóan minden ok nélkül bízom el magam, mivel önmagam csökevényesedett önbecslésnek fényezésében az útpadka nyilvánvaló ténye zavar meg, s én rövid úton teszek mély benyomást a pihe-puha betonra. A könyvek ólmos súlyokként hallanak rám, s én elterülve nyögésekkel válaszolok minden egyes darab érkezésére. Nah ez rohadt jól esett... ingyen masszázs... heh...
Nyögdécselve tápászkodok négykézlábra, s sajgó testrészeimet simogatva örülök magamban, hogy nem törött el semmim, s minden a helyén, aminek ott kell lennie...

Megkönnyebbült öntanulmányozásomból, egy az orrom elé hulló fekete hajzuhatag ráz ki, melynek kellemes, bódító illata kígyóként kúszik orromba. Érdeklődve pillantok fel, s egy gúnyosan szikrázó, éjfekete szempárral találom szembe magamat, mik látható élvezettel mustrálják zavart pír borította arcomat. Csak pár centire van tőlem, kék szemeimet ajkaira függesztem, melyek kaján vigyort alkotnak... Egy percre azt hittem, hogy teljesen elvarázsolt... hiszen... bárki megmondhatja milyen jóképű... és ezt tudja is magáról... ki is használja, de itt csak az a kérdés, hogy én miért jövök zavarba attól, hogy pár centiről mélyeszti sötét íriszeit az enyémekbe, s miért zavar forró lehelete... ez beteges... lehet, hogy Tobinak igaza van, és bemelegszem? Na nem... tuti nem...
Hátra hőkölök, hogy biztonságos távba kerüljek tőle, de ő tovább méreget... ne nézz már, mert répát tömök a szemgödrödbe!
Kényelmesen guggolva szórakozik dühömön, amit nagy nehézségek árán folytok csak magamba, hisz a legkevésbé sincs szükségem arra, hogy eltorzítsa gyönyörű pofázmányomat...

- Ejnye, ejnye Deidei...lehetnél óvatosabb is! Nem szeretném, ha a könyvek tönkre mennének!- búgja mély hangján, én pedig csak erőltetetten fojtom magamba agyamat méregként fertőző dühömet, mi egyre nagyobb hanggal ösztönöz arra, hogy fojtsam bele a legközelebbi kanál vízbe... bár amilyen nagy pofája van, még az óceán is kevés lenne ehhez...Feláll, s fölényes, lesajnáló tekintettel néz le rám, mintha valami átkozott kis szolga lennék... adok én majd neked... végül is... a csicskása vagyok... csakhogy érte nem fogok a porban kúszni! Akkor most mit csinálok? Ejj de hülye vagyok...- ha összeszedted magad, várlak a termünknél.

Se szó, se beszéd vígan vihogó bandájával együtt elsiet, mint aki jól végezte dolgát, én pedig megrökönyödés és ingerültség keverékével nézek utána, ugyan is ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy nem volt olyan kedves, hogy elárulja hol lesznek... ó hogy az a... most már látom... ha ezt fogja csinálni velem 3 hónapon keresztül, akkor joggal jelenthetem ki, hogy... EGYIKÜNK BIZTOSAN A MÁSVILÁGRA KERÜL!
Mert ha én úgy egészen véletlenül nem hülyülök bele ebbe a szolgásdiba, akkor biztos, hogy őt fogom két szép, aprócska kezemmel az örök vadászmezőkre küldeni...

***

Miután nagy nehezen, két emelet végig kutatása után, negyven ember végig kérdezése után végre megérkeztem a teremhez, szinte örömtáncot tudtam volna járni, mikor végezetül ledobhattam az egyik padra azokat a szaros könyveket, s már tényleg abban a tudatban iszkoltam az ajtó felé, hogy: éljen! Megszabadulhatok tőle!, de Itachi, az a nagyképű tetű tett róla, hogy még véletlenül se legyen egy perc örömöm sem, mivel a kis drága közölte velem, hogy árgus szemekkel, ugrásra készen kell lapulnom az osztályterem előtt, hogy bármikor rendelkezésére állhassak.

Magamban még azóta is káromkodom, s unottan üldögélek a terem ajtajának tövében, arra várva, hogy végre-valahára kitolják a puccos seggüket, pedig nagy esélyem van rá, hogy ilyenkor nem fognak kirobogni, csak azért, hogy örömöt okozzanak nekem... Egyébként is, miért jönnének ki óra közepén? Annyira csak én lehetek szerencsétlen, hogy itt ülök, ahelyett, hogy angol órán lennék. S mivel én most nem vagyok ott, holt biztos, hogy Tobi banán – az utált gyümölcsből kiindulva- megörvendeztet majd egy kis korrepetálással, mivel úgy gondolja, ha nem vagyok órán, az ő feladata kínozni miatta... vagy utána... vagy közben... teljesen mindegy, az a lényeg, hogy ez az eszement, banán agyú kretén minden alkalmat megragadt – kivéve mikor bajba kerülök, akkor bezzeg lapít, mint szar gazban-, hogy kínozzon, és éreztesse velem, hogy mennyire „szeret”... komolyan mondom, még egyszer hozzám ér, s legyűröm a torkán az angol könyvét...

Hirtelen nyílik az ajtó, ami kegyetlenül hátba talál, s én kis híján orra bukok meglepetésemben, nem számítottam arra, hogy valaki az óra kellős-közepén készül kijönni...Érdeklődve pillantok fel, s az Akatsuki kedves, tenyér bemászó – pofozásra tökéletes- tagjaival találom szembe magamat, főleg egy bizonyos Uchihával, ki laza mozdulattal elém állva ragadja meg ruhámat, s annál fogva tökéletes egyszerűességgel rángat föl a földről.
Én kitágult szemekkel nézek rá, mintha a semmiből csöppent volna oda... ezek tényleg annyira nagyfiúnak hiszik magukat, hogy kilógnak óráról? Az egy dolog, hogy én végig alszom fél iskolában töltött időmet, de legalább bent vagyok órákon! És miért érdekel ez engem!? Azt csinálnak, amit akarnak, nem én szívom meg... na jó... ebben nem vagyok olyan biztos...

- Térj magadhoz, szöszke. A tetőre megyünk, te fogsz fedezni.- közli, s intve egyet elindul a tető felé vezető úton. A kis bandája egy szó nélkül követi őt, de én még mindig csodálkozva állok egy helyben. Miért is kéne a tetőre menni? Csoportos öngyilkosságra készülnek? Hajrá! Ha kérik egyenként lököm le őket! De minek kéne őket fedeznem? Lényegtelen...

Megrázom fejemet, s a nyomukba szegődök, közben félve nézek szét, hátha jön egy idegbeteg tanár, aztán lenyom egy prédikációt az óra kerülés veszélyeiről... nem nekem kell majd... ezeknek a pihentagyúaknak. Feltéve, ha eljut csekély értelmi szintjükig...

Észre sem veszem- ugyan is túlságosan leköt a „fedezés”- hogy megérkezünk a tetőre, s Itachi laza mozdulattal nyitja ki az bejáratot lábával, mintha épp egy vadnyugati filmben a bár ajtót rúgta volna be... pont oda illik... ő lenne a kis poros városka bűnözője, s minden szerencsétlen, csípőprotézises néniből kizsarolná az összekapargatott nyugdíját...Hehe... ráillik ez a szerep...

Mint a kis kacsák, egymás után özönlenek az iskola tetejére, majd mikor ez megtörtént, s én is felvergődtem magamat oda, Sasori egy ügyes mozdulattal csapja be az ajtót, de úgy, hogy én szinte holt biztos vagyok abban, hogy a suli minden szegletében hallották ezt... nem normálisak... volt valaha kétségem efelől? Nem hinném...

Körbe néznek, majd minden fajta szégyenérzet nélkül túrnak zsebükbe, s kezük egy doboz cigivel és egy-egy öngyújtóval tér vissza a vadászatból... szóval ezért jönnek ide... bent is csinálhatnák, a WC-be nem mennek a tanárok... Mondjuk ciki, ha füstölgés közben nem várt esőzést kapnak az égből... mármint a plafonon lévő tűzriasztóból...az legalább lehűtené a kedélyeket... meg eloltaná ezeket a füstölgő nikotin rudakat, amik így együttesen rosszabbak Oronál, aki néha két cigivel a szájában imitálja a városszéli gyárkéményeket...

- Hé! Szöszke! Gyere ide!- hallom meg Itachi összetéveszthetetlen mély hangját, s felé fordulva, lassú, óvatos léptekkel lopakodok oda a földön kuporgó Uchihához, aki, amint oda érek kezembe nyom egy doboz cigit meg egy öngyújtót. Azt akarja, hogy gyújtsak rá? Na azt már nem... túl szép a hangom ahhoz, hogy rekedtes vén tatához hasonlítson... Érdeklődve pillantok rá, ő pedig vigyorogva hajol fel hozzám, szinte zavaró közelségbe... Mi a lószarnak kell neki mindig az én intim, személyes szférámba pofátlankodnia? Nem csak azért mert zavarba hoz hanem... izé... na... mert ez az én légterem, és ő nem szívhatja el a levegőmet!- Na mire vársz, szöszke? Vegyél ki egy szálat, gyújtsd meg, és tedd a számba!

Hát ez hihetetlen... letörne a keze, ha ezt is önmagának kéne csinálni, igaz? Nagy nehezen, magamba fojtva a csúnya, igazán obszcén káromkodásokat, felnyitom a fehéres dobozkát, s kihúzok belőle egy hosszú cigaretta szálat, s ügyetlenkedve kezdek el babrálni az öngyújtóval... Direkt ilyen szar nem lánggal égő, hanem gázos hülyeséget kellett adnia? Már harmadszorra nyomom le a gombját, mikor végre felizzik, s én odadugva a cigit, meggyújtom azt majd Itachi felé nyújtom... Egy percre megfordul a fejemben, hogy mi lenne ha a parázsló felét dugnám a szájába... egy darabig tuti nem szólalna meg, ami nekem tiszta haszon lenne! Vagy esetleg... begyújtanám a haját... milyen jól állna neki az a lángoló hajzuhatag! És az égett hajszagot meg se érezné ettől a tömény nikotin füstfelhőtől! Nem is lenne rossz...
De inkább elvetem az ötletet, azzal az érvel, miszerint a kis „baleset után” kétszeres keménységgel tenne egy életre szóló benyomást öklével puha kis arcomra... Amit én... nos... nem igazán szeretnék... Szóval inkább nagy nehezen, a rendes, parázstalan felét teszem szájába, s ahogy egyik ujjam, forró, nedves ajkához ér, megremegek a furcsa bizsergéstől...Mi volt ez?

Úgy rántom el a kezemet, mintha égő tűzbe nyúltam volna, s nagy szemekkel hátrálok – inkább seggelek- ülve egy kicsit, a fekete hajú fiú pedig széles vigyorral nyugtázza eszeveszett menekülésemet. Mi volt ez az előbb? Miért jöttem tőle zavarba? A faszomat is, mi a jó büdös élet volt ez?! Tényleg kezdek a homokosok felé húzni... ajajj... na jó! Nyugalom... ez csak átmeneti elmezavar, és betudható eme kényelmetlen és feletépp szorult helyzetnek...

Mélyet szippant a tüdőgyilkos rudacskából, s önfeledten fújja ki a szürkés füst felleget, mely boldogan lebeg az ég felé. Mintha épp abban a percben tért volna magához, megragadja táskáját, s egy percnyi elmélyült kutatás után nagy örömmel kapja ki belőle a felismerhetetlenségig roncsolt könyvecskéjét, melyen, ha jobban hunyorítok szépen virít a „matematika” felirat. Miért vette elő? Itt akarja megcsinálni a háziját? De milyen pechje van... én nem tudom az ő anyagukat, szóval... ezt megszívtad te retardált szívtipró... hehe...
De ő úgy látszik nem magára osztja a matematikus szerepét, ugyan is laza mozdulattal dobja ölembe a megviselt könyvet, s én érdeklődve nézek fel gunyoros arcába, amelyre leplezetlen élvezet ül ki érdeklődő egyben ijedt arcomat látva.

- Remélem, Deidei, hogy a hajad színe nem üt ki az agyadra, mert akkor igen nehéz dolgod lesz a házimmal.- magyarázza, miközben újfent beszippant egy jókora slukkot a cigijéből, én pedig tágra nyílt szemekkel, eltátott szájjal nézek rá... ez azt akarja, hogy az ő matek leckéjét csináljam helyette? Hiszen úgy hírlik az Uchiha testvérek rohadt okosak, akkor mi a fasznak nem ő csinálja meg? Már, hogy a jó büdös életbe tudnám én megcsinálni, egy felettem járó hülyegyerek matek háziját?! MÉG NEM IS TANULTAM! TE TETŰ!

- De...de én még nem tanultam ezt, hmm!- hegem, hangomban nem kis felháborodás cseng, s ez minden bizonnyal, jól érezhető, mivel az idősebbik Uchiha, csak előre dől, s gúnyos mosollyal fújja képembe a cigaretta füstöt, amitől lelkes köhögési rohamot kapok, s könnyeimet törölgetve próbálok szabadulni a számomra kellemetlen, fojtogató nikotin felleg által okozott érzéstől.

- Az már nem az én gondom, szöszke. – jelenti ki olyan fölénnyel és arroganciával, hogy legszívesebben a szájába tömném ezt a hülye matek könyvet... szépen is mutatna ott... hehe...Még közelebb hajol, s éjfekete gúnyosan csillogó szemeit az enyémekbe mélyeszti, s én szépen lassan megint zavarba jövök ettől... MI A SZARNAK HAJOL EZ MINDIG ILYEN KÖZEL?! NEM VAGYOK SÜKET HALLOM FÉL MÉTERRŐL IS!- Tudod mit, Deidei? Hogy belejöjjél, s legközelebb könnyebb dolgod legyen, a többiek háziját is megcsinálhatod.

- Remek, hmm...- morgom, miközben dühtől fortyogva tűröm, hogy az Akatsuki füstölgő tagja megbombázzanak szebbnél-szebb munkafüzeteikkel. Nyugalom... nem támadom el, és nem fojtom meg ezt a pár centire tőlem vigyorgó tetűt, nem fogom bántani... még ha tudom is, hogy semmi esélyem ellene, attól még szerezhetek egy-két kellemetlen percet a „kis barátjának”...hehe...
S mintha csak meghallotta volna gondolataim, vagy méregtől szikrázó kék szemimből olvasta ki a nyilvánvaló szándékaimat, feláll, s leporolva magát lazán pöccinti a földre cigijének maradékát.

- Jó szórakozást, Deidei.- néz le rám, majd elindul a tető ajtaja felé. Szakadna le alattad a föld... jól állna neked a kórházi kötés...hehe...

Fürgén slisszolnak el, mintha attól félnének, hogy a könyvek karjaimból kirepülve üldözőbe veszik őket, azonban ez – főleg az én sajnálatomra- nem történik meg, hanem továbbra is kitartóan nyomják tekintélyes súlyukkal a végtagjaimat. A francba...

***

Nem értem. Ez az két szó, ami így Itachi matek könyve felé görnyedve eszembe jut. Nem értem. Minden féle cifra betű, számok, arányok, meg tököm tudja mik.... Soha életemben nem láttam még ilyen kusza egyenletet, kétlem, hogy Itachin meg Sasorin meg.... Na jó még talán az a szöges arcú Peinen kívül egyikük is érti ... legalábbis Hidanből kinézném, hogy csak nyáladzva görnyed fölötte, és még a számok értéke sem jut el a tudatáig...
Megvakarom fejemet, s tovább nézegetem a feladatot, de rá kell jönnöm, hogy Itachinak beigazolódott a félelme... intelme... tök mindegy, az a lényeg, hogy ebben az egy tantárgyban tökéletesen alkalmazkodom a hajam színéhez. Mármint... a mi anyagunkat azt értem, de teljességgel képtelenség, hogy az eggyel felettem járóért is tudjam...az a tetű... ezért még megfizet...

Minden reményemet feladva rogyok az asztalra, homlokom hangos koppanással találkozik a falappal, én pedig csak halkan felszisszeni vagyok képes, s még többször megismételni ezt a mozdulatsort, s fejemet az asztallapjába verve próbálom arra ösztönözni magamat, hogy eljussak valameddig...de milyen meglepetés! Nem sikerül...

- Deidara-senpai!- hallom meg Tobi üvöltését az ajtóm előtt, s magamban elmormolok egy halk imát, hogy ne jöjjön be... ne... csak azt ne... nem akarom, hogy az idegeimet összetartó utolsó húr is elszakadjon, mert akkor egy hétig a sarokban fogok ülni, és papírt tépegetek... ne jöjjön be...neeeeeeeeeeee...De úgy látszik imáim nem hallgattattak meg mivel ez a szellemileg egy két éves szintjén lévő, maszkos idióta szinte feltépi az ajtót, s hatalmas lelkesedéssel robban be a szobámba... mióta engedem én meg neki, hogy csak így betörjön?- Deidara-senpai, Tobi volt olyan kedves, okos és szép, hogy elhozta neked az angol leckét, amiről lemaradtál!

Még hogy ő, kedves? Okos? SZÉP?! Nem lennék én ebben olyan biztos... na mindegy... téves önbecsülése legalább nem sodorja a befordulás felé, ami csak nekem jó, mivel ha így történne, egy szabad percet sem hagyna nekem... mondjuk most sem, de legalább most nem nyaggat az érzékeny lelki világával...olyan gyakran...

Mellém lép, s boldogan lóbálja meg a füzetet az orrom előtt, én pedig összehúzott szemekkel lököm el magamtól az összeragasztott papír kötetet, s újra átadom magamat békés önsajnálatomnak.
- Aha, köszi, Tobi. De most van fontosabb dolgom is, hmm.- bökök a matek könyvre, s könyökömre támaszkodva fejtegetem tovább. Tobi azonban nem hagyja annyiban, minden tudóan teszi állára kezét, s hümmögve tanulmányozza végig a feladatsort, majd végül lelkesen vág hátba de úgy, hogy kis híján a földön landolnak a belső szerveim...Ezét kibelezem... de előbb meggyőződöm róla, hogy a tüdőm még a helyén van-e... van erő a csávóban, csak épp nem tudja... nem is kell tudnia...hehe...

- Tobi tudja a megoldást!- kiáltja, s én nagy szemekkel nézek rá. Lehetséges lenne, hogy ez a szerencsétlen tényleg tudja? Ha igen akkor... meg vagyok mentve! Éljen!
Lelkesen ragadom meg vállát, s csillogó szemekkel nézek rá.

- Ez igaz Tobi? Tényleg tudod, hogy kell megoldani ezt a sok szart, hmm?- rángatom meg, de úgy, hogy szinte rongybabaként vergődik kezeim között, s nyekeregve hadonászik, mint valami elmebeteg.

- Iii...gen...- hebegi, s én szinte táncolni tudnék örömömben. Végre! Végre eljött a nap, amire mindig is vártam! Hasznát veszem Tobinak! Kitépi magát ujjaim rabságából, s terpeszbe vágva magát mutat rám.- De Tobinak van egy feltétele! Szólíts dannának, senpai!

- MI, HMM!?- rökönyödöm meg ettől a nyilvánvalóan eltúlzott kérdéstől... még hogy én, őt, dannának? Ugyan már... még ha az életem függne tőle... még akkor sem... na jó... akkor talán...

- Akkor nem segítek neked, Deidara-senpai.- vonja meg vállát a maszkos fiú, majd ráérősen indul el az ajtó felé. A francba is... muszáj valahogy összekaparnom ezt a tonnányi házit, de nem értem... az egyetlen esélyem Tobi... ő az esély a túlélésre... vagyis inkább az Itachi általi fenyítés megúszására, ami ha jól megnézem nem is olyan rossz! Elvégre... Itachi pokolra szóló élményekben résesít ha nem csinálom meg ezt a sok szart... egyetlen szó... és megmenekülök... Rajta Deidara! Mondd ki! És megmenekülsz!

- Várj, hmm...- kiáltok Tobi után, ki érdeklődve áll meg, s csípőre tett kézzel fordul félig felém... de csábítja a feneked az én csinos kis talpamat... te... banán... jól van... kimondom... egyszer... és többször soha!- Tobi-danna...hmm...

Jézusom... a szó kiejtése is fizikai is mentális fájdalmat okoz, érzem, ahogy agyamban a kis feddő hangok legszívesebben láncfűrésszel vágnák le a nyelvemet... Jesszus... el sem hiszem, hogy ki mondtam...

Azonban úgy tűnik, Tobit meghatotta, mivel boldog sikolyokkal övezve veti magát nyakamba, én meg kis híján lebukdácsolok a székről, de hála az asztalnak ez nem történik meg.

- Tobi tudta! Tudta, hogy szereted Tobit, Deidara-senpai!- kiáltja, miközben kezeit nyakam köré fonja, s fullasztó ölelésben részesít... Ejj de bonyolult, és érthetetlen mondat... rád jellemző te... idióta...Mégis mi jogon ölelget ez engem?
Vicsorítva tolom el magamtól, s lábamat állára éve rugdosom arrébb, hogy kikerüljön a személyes szférámból. Még egyszer hozzám ér én megölöm... és berakom Oro ágya alá. Úgy sem tűnik fel neki a hullaszag...

- Jól van! Most már állj neki a háziknak, Tobi banán, hmm!- bökök a könyvkupacra, s csak most jut el az agyamig, hogy kimondtam a rájellemző utált gyümölcsöt. Csak kicsúszott... nem mintha értené a jelentését...

Érdeklődbe lép mellém, s maszkos arcát felém fordítva, vakargatja meg fejét. Látom nem érted... Helyes... Nem is kell. Megterhelné a kishörcsög agyadat...

- Miért banán?- érdeklődik. Miért kellett megkérdezni? Most mit mondjak neki? Nem törhetem össze a lelki világát, mert fenn áll a veszélyes, hogy Oro megint lesben áll az ajtó mögött... Mondunk neki valami szépet...

- Mert az olyan... sárga? Illik a maszkodhoz, hmm!- vágom rá. Ez szép! Jó kifogás sosem rossz... Ugyebár...

- Akkor miért nem narancs?- faggatózik tovább. Te hülye banán...

- Mert azt szeretem, hmm.- jelentem ki. Jól van. Ha nem kell a szép, kapsz csúnyát! De a lelki segély szolgálatot nem tőlem kapod meg utána... majd Orotól... az úgy is olyan szívesen „segít” neked...

- Miért? Nem szereted a banánt, Deidara-senpai?- kérdezi, s az asztalra támaszkodva hajol hozzám közelebb.

- Pontosan, hmm.- bólintok rá. Ezt neked... Miért nem jó neki a kamu? Mindig kivárja, hogy megsértsem... szegény szerencsétlen... talán mazochista... lelkiekben.

- Akkor nem szereted Tobit? De Tobi szeret téged, Deidara-senpai!- ragadja meg vállamat, s úgy vinnyog, mint valami idegbeteg. Ráteszem ujjaimat kezére, s egyszerű mozdulattal söpröm le őket vállamról.

- Tudom, Épp ezért vagy te a banán, hmm.- közlöm, s mit sem törődve hisztériájának első jeleivel, felállok, s szélsebesen iszkolok ki a szobából. Reménykedem benne, hogy a házit azért megcsinálja... Mert ha nem... én meghalok. Azt pedig nem akarom. Nagyon nem. Különösen nem, az miatt a hülye Uchiha miatt.

Nagyot sóhajtok, s fáradtan indulok el a konyhába. Kifárasztott, ez a matek. Nem csináltam semmit, de ezt már nézni is szenvedés volt. Kezdem érteni, hogy miért sózták rám. Hiába... Itachi tudja, hogy lehet kínozni. Nem hiába fél tőle az iskola diák serege. Bárki, aki beszól neki, meghal. Vagy legalábbis minimum két héten túl gyógyuló sérüléseket szerez, s egy darabig még csak az utcára sem mer kilépni, nehogy megtalálja ez a tetű, és újra elpáholja... azért ha így nézem a dolgot, akkor én még meg is úsztam... pláne, hogy a telefonját törtem ripityára... Vajon, miért kegyelmezett meg ilyen hamar? Másoknak nem ajánl választási lehetőséget, még akkor sem, ha épp csak az utat állják el... akkor én mért vagyok kivétel? Rejtély... Attól függetlenül még miatta kellett dannázonom Tobit, ami... megbocsáthatatlan bűn... még most is belesajdul az önbecsülésem... az a kevéske is...

Megérkezek a konyhába, s korgó hassal nézek körbe hátha valami ehetőt találok... azonban szemem meg akad az asztalon lévő, szép nagy tál, felhalmozott szilván, s agyamat elborítja a düh vörös felhője... Itachi...
Odalépek a tálhoz, s kikapok belőle egy darab lila gyümölcsöt, s ellenségesen mérem végig. Utálom... a konyha pultra nézek, s az ott lévő legközelebbi kést bele bököm. Szinte boldogsággal tölt el ez a mozdulat, akaratlanul is úgy érzem, hogy Itachit bántottam vele... hehe...

- Ezt neked Itachi szilva, hmm!- kiáltom, s élvetegen szurkálom továbbra is a szerencsétlen gyümölcsbe a kést... ha azt a tetű Uchihát nem is bánthatom... legalább a szilva hadd szenvedjen!

<---Előző     Vélemények     Következő--->