Halk lépteid kopognak a fapadlón, ahogy mosolyogva rohansz felém. Szemeidben öröm csillog.

Örülsz, hogy látsz?

- Nii-san! - ölelsz körül szorosan, és ha ezt más tenné, talán azt mondanám, fáj. De tőled mindent eltűrök. 

Leguggolok, hogy arcunk egy vonalban legyen, és visszaölelek. Neked egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani. Kötelezel rá, hogy törődjek veled. Hipnotizálsz.

- Tadaima - borzolom meg selymes, fekete tincseidet lágyan mosolyogva, miközben szívom magamba a látványod. Talán hogy örökké emlékezhessek...

Még nem... még nem akarlak elengedni.

- Okaeri - válaszolsz, majd kibújva ölelésemből, vállaimon felejtve kicsi karjaidat, izgatottan kezdesz el kérlelni. - Nii-san, játszol velem? - Reménykedő szemeid láttán sírhatnékom támad. Nem érek rá. Nem érek Rád. Ha tudnád az okot, hogy miért nem... - Kérlek - szólalsz meg könyörgően, látva egyre szomorúbbá váló arcomat. Miért tudsz belőlem olvasni?

Miért vagy más, különb mindenkinél?

- Yuruse, Sasuke. Mata kondo da - próbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, miközben megbököm a homlokod. Hogy fog ez a mozdulat hiányozni... hogy fogsz te hiányozni. Szívem éppen most végzett önmagával. Én ezt nem bírom. Ez a teher nekem túl sok. Nem akarom elveszíteni az öcsémet!

Nem akarom elrontani az életed.

- És... később? - A reményt még mindig nem adod fel. De az az igazság, drága kisöcsém, hogy nem lesz legközelebb. Bármenyire is akarom, nem lehetek itt, hogy megkérdezd, és te... te gyűlölni fogsz engem.

- Holnap küldetésem lesz és fel kell rá készülnöm. Sajnálom, Sasuke. - Sírni akarok lekonyuló ajkaid láttán, de tartom magam. Ha tudnád, mennyire fáj... Ezért nem engedtem magamhoz közel az embereket. Nem bírom elviselni, ha elvesztem őket. A hiány lassan emészt fel, akárcsak a tűz az erdőt, de a kín végig marad; míg a végül az erdőből nem marad más, mint pár elszáradt kóró, mi elvesztette büszkeségét, és széttépázva fekszik megalázva a fekete hamuban.

- Holnap után? - Sosem adod fel, nem igaz, Sasuke? Halvány mosoly jelenik meg az ajkaimon, noha üvölteni szeretnék. Holnap után én már nem leszek itt. - Kérlek, Nii-san! - könyörögsz. Ennyire fáj, hogy nincs rád időm?

Miért nem gyűlölsz? Miért nem vetsz meg, ahogy mindenki más? Miért törődsz velem, minden ellenére? Alig foglalkoztam veled, eltaszítottalak, de te továbbra is csak mosolyogtál, kedvesen és reménykedve, hogy végre igent mondok. Nekem fájt a legjobban, hogy ezt kell tennem, de... senkivel sem alakíthatok ki köteléket. ANBU vagyok, egy kegyetlen gyilkos, akit csak a vér vezérel. Nem számítanak az érzések, meg kell tennem, amit parancsolnak.

De... akármennyire is próbáltam törhetetlen lenni, köteleztél rá, hogy máshogy érezzek irántad, mint a tömegért. Hogy szeresselek. Tudom, testvérekként ez normális... de nem a mi esetünkben. Én más vagyok, és már beletörődtem. Te vagy az egyetlen, aki a régi Itachiba kapaszkodik oly' elkeseredetten.

- Rendben - mondtam ki végül életem egyik legnagyobb hazugságát. Boldogan öleltél át, majd mosolyogva futottál be a házba.

Ma még szeretsz.

Nem akarom, hogy holnap legyen.

Nem akarom, hogy gyűlölj.

Vélemények