- Menj már arrébb... - hallok meg egy álmoskás hangot az egyszemélyes ágy falfelőli részéről, majd oldalamat finoman elkezdi tolni valami - illetve valaki. Morogva veszem tudomásul, hogy félig a földön fekszem, köszönhetően a már csöppet sem mellettem lévő szőke hajzuhatag tulajdonosának.

 - Bazd... meg - villantom meg Hidantól tanult szókincsemet reggeli köszönésképp, de választ már nem kapok. Deidara pofátlanul békésen szunyókál tovább. Felsőteste kitakarva, egyedül ágyékát fedi némi takaró.

Álmosan, zúgó fejjel folyok tovább le az ágyról, majd mikor már biztonságosnak érzem magam alatt a talajt, felülök, és beletúrok hajamba. Ébredező tudatom mélyén felrémlenek az előző nap eseményei, és meg kell állapítanom: meglehetősen furcsa érzéseket kelt bennem.
Már nem pánikolok, mint mikor tudatosult bennem, hogy voltaképp mit tettem, csupán némi enyhe feszültség kezdi magát beinni ereimbe. Egyre jobban. Engem lassan megőrjítve.

Még nem szoktam hozzá teljesen a fényviszonyokhoz, így egy pillanatra lehunyom szemeim, és azonnal bevillan előttem az a kép, mikor Deidara-t az Akatsukiba "kényszerítettem". Csodálkozó és szinte istenítő tekintetére megugrik a gyomrom, és bizsergető hullám szánkázik végig testemen. Idegességemben tenyereimet arcomra fektetem, majd elnyúlok a padlón, és csak bámulom a plafont, azonban az emlékek újra megrohamoznának, nem hagyva nyugtot nekem. Végül ráunok az egész szituációra, és csendben becélzom a fürdőszobát. Deidara halkat nyög, majd mintha megint motyogna valamit, de nem értem. Vállam fölött átlesve futtatom végig rajta tekintetem, mikor már az ajtóhoz érve a kilincsre fűztem ujjaim.

Az ágyamon fekvő szökött ninja most be van fordulva a fal felé, oldalán fekszik, s olyan mélyen alszik, hogy jóformán már irigykedem rá, mert nekem elég nyugtalan éjszakám volt. Nem szoktam hozzá egy másik emberrel együtt való alváshoz. Bizarr volt.
Azon is csodálkozom, hogy Deidara nem fázik, pedig alig van rajta némi takaró. Válla és háta is csupán aranyszőke tincseitől remélhet némi meleget, melyek hol egész szépen fedik bőrét, hol pedig csak egy-egy szál díszeleg rajta. Viszont elég hosszú. Talán a derekáig érhet. Az éjszaka folyamán a feje tetején lévő kis copf eléggé kibomlott, így még dúsabbnak hatnak a napban csillogó fürtök.

Elmélázva bámulom, és kis idő után azon kapom magam, hogy úgy figyelem most légzését, mint máskor reggelente a közeli folyó hömpölygő hullámait.

Ingerülten morgok fel saját ostobaságomat szidva ezzel, majd határozott léptekkel elhagyom a szobát, felteszek a konyhában kávét főlni, végül a fürdőbe megyek. Talán egy tusolás elmossa a lehetetlen gondolatokat.

Mikor beállok a már forró víz alá mélyet sóhajtok. Olyan jó érzés... Valahogy nincs még egy dolog, ami ennyire felfrissítene, ennyire ellazítana. Pár percig csak hagyom, hadd melegítse fel testem minden szegletét és áztassa el fekete hajamat, végül a kis fülke melletti polcra nyúlok, és elveszem a tusfürdőt.

Már a samponnál tartok, mikor hirtelen mintha egy hideg fuvallat futna végig a helységen. Megborzongok, és lassan eluralkodik rajtam a libabőr, de nem érdekel. Hajam tömény hab, így csak azt igyekszem lemosni. Némi öblítés után sikerül teljesen megtisztítanom, mikor egy csodálkozó kék szem furakszik be látóterembe, majd...

 - KYÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! - ...egy velőtrázó sikollyal adja tudtomra véleményét az imént látottakról.
Dobhártyám beszakadni készül, valahogy mégis épen marad. Arcom eltorzul, és legszívesebben a képébe üvöltenék a drága szőkének néhány keresetlen szóval, mely kulturáltan tartalmazza tanácsaimat következő úti céljáról, de megelőz. Újabb rémült arc, végül megint egy holtakat feltámasztó sikoly, ezúttal egy jégkorcsolyázót megszégyenítő billegés társaságában. Pedig tudtommal a fürdőszobát csempe borítja nem jég.
Mindenesetre az utolsó dolog, amit még látok a szőkéből, hogy ívesen hátraborul. A végét a dolognak már csak sejtem, bár nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam hatalmasat borult. Sikoltozása véget is ér, amint találkozik a talajjal, bennem pedig megáll az ütő.

Hogy lehet valaki ennyire béna?!

A törülközőtartó felé nyúlok, majd miután elzártam a csapot gyorsan magam köré tekerem az imént levett fehér anyagot, és némi aggodalommal lépek ki Deidarához, hogy megnézzem nem törte-e be azt az idióta fejét.

Semmi komolyabb baja, csupán fenekét simogatja még mindig a földön ülve.

- Nem... - kérdezném, azonban az "esett bajod?" rész úgy dönt, hogy előre nem látható ideig belém reked, valamint lábaim sem visznek tovább, hogy udvariasan - mióta vagyok én udvarias ezzel a szerencsétlennel? - felsegítsem a szőkét az aljzatról.
Ehelyett csak bámulom az előttem heverőt, a meleg párától kipirosodott arcát...reszkető ajkait...gyors ütemben hullámzó mellkasát...
A fájdalomtól bal szemét még mindig összeszorítva dörzsölgeti sérült részét, miközben lábait meglepő bátorsággal hagyja széttárva. Félig nyitva levő számat most becsukom, majd megpróbálom lenyelni a torkomban képződött gombócot, de nem sikerül.

Ő végre abbahagyja az önsajnálást, majd gyanakodva felnéz. Ahogy rám emeli kék szemeit, hirtelen levegőt se kapok, mert az egész helyzet a tegnapiakra emlékeztet, és fantáziámat most a pokolba kívánom, de akkor is képzeletben már a szőke nyakáról nyalom le azt a kósza vízcseppet, mely most alattomosan csúszik le kemény mellbimbójához.

Saját magamtól megrémülve veszem rá lábaimat a mozgásra, és a derekamon lévő törülköző szélét megragadva, hogy ne csússzon le sietek el Deidara mellett az ajtó felé.

 - Teeeeee.... - hallom meg fenyegető hangját, a következő pillanatban már nem elég, hogy megragadja a bokámat, ezzel majdnem az ő szintjére rántva engem, de a tenyerén lévő fogakkal még bele is mar a bőrömbe.
Felszisszenek a fájdalomtól, de sikerül egyetlen jól irányzott rúgással vállon vernem Deidarát, mire elenged. Már csapom is be magam mögött az ajtót, és bizony nagyon kellett a gyorsaság, hisz a szőke egyből dörömbölve vetődik neki a falapnak.

 - Kicsinállak! - veri ököllel, és próbálja rángatni a kilincset, de erősen tartom. - Hallod, hm?! Halott vagy! Véged, ha innen kijutok, cafatokra leszel robbantva, hm!

Fogalmam sincs, mit csináljak, így csupán tűzelemű chakrámmal elkezdem átforrósítani a kezemben lévő fémdarabot, hogy Deidara végre elengedje.

 - Basszus!
Kiáltásából egyértelműen leszűröm, hogy megégette magát. Némi magabiztosságot erőltetve magamra végül én is megszólalok, közben tovább töltöm a kilincset, míg majdhogynem olvadásnak indul.

 - Sokáig nem fog még annyira kihűlni, hogy meg tudd fogni - közlöm vele tényként, végül elhátrálok az ajtótól.

Deidara egyből megsorozza.

 - Rohadj meg! Eressz ki! Eressz ki, de azonnal!

Próbálnék gondolkodni, hogy miként oldjam meg az odabent, agresszivitásától hangos problémámat, de így nem megy. Jobb híján bent hagyom, hadd kiabáljon, és elvonulok a konyhába, végül úgy roskadok le az ebédlőasztal melletti egyik székre, mint aki legalább azon töri a fejét, hogyan kerülje el egy atombomba felrobbanását, melyet záros határidőn belül ledobnak hőn szeretett otthonára.
Talán nem is járok olyan messze az igazságtól.

Mindennek ellenére képtelen vagyok gondolkozni, lévén Deidara elég hangosan vág válogatott szitkokat a fejemhez annak tudatában, hogy még mindig a fürdő előtt állok.

 - Rohadj meg! Eressz ki! Eressz ki, de azonnal! Mi az anyád hétszentségit képzelsz te magadról, te elfuserált fattyú?! Hogy jössz te ahhoz, hogy bezárj ide engem, ráadásul így?! És egyáltalán ahhoz, hogy idehoztál?! Mi ez?! A kéjlakod?! Hány szerencsétlent sütöttél már meg itt?! - rúg bele az ajtóba, és idáig hallom keserves nyögését a falapnak. - Egyszer jussak ki innen, miszlikbe szedlek! Hallod? Hallod?! Figyelsz te rám?! Vésd az eszedbe, hogy innentől kezdve nincs kegyelem, hmm!

Idegességemben képtelen vagyok kizárni őt, csupán fejemet két oldalt támasztom, és úgy könyökölök az asztalon, miközben szemeim kiszáradásig nyitva, pislogni sincs jóformán idegem. A bokámról csordogáló vér ugyan csak hidegen hagy.

Soha nem kerültem még ilyen helyzetbe, és nem is jutott szembe, hogy valaha megeshet akárcsak hasonló velem. Nem tudtam felkészülni rá, ennek eredményeként képtelen vagyok teljesen nyugodtan kezelni. Jelenleg ennél rosszabbat el se tudok képzelni.

Aztán természetesen a sors megoldja, és a szőke üvöltve rúgja ki az engem tőle elzáró ajtót. Én naiv még azt hittem, talán undorodik annyira tőlem, hogy letusoljon. De persze ez csak az én gondolkodásmódom.

Becsörtet a konyhába, én, mint egy szobor ülök tovább, és várom, hogy lesújtson a vég. A halál agresszívan lendíti felém öklét, és hirtelen meggondolom a halálról alkotott véleményem. Reflexszerűen pattanok fel, miközben tenyeremmel elkapom kezét, és feltett karral várom következő ütését, azonban az elmarad.

Helyette képembe nyomja megégetett kezét, mit csuklójánál kapok el, mielőtt beépíthetné a fejembe.

- Látod ezt? Látod?! Szétégetted, hmm! A pokolba veled! - kiabál, majd némi zihálási szünetet tart, és folytatja. - Meg foglak ölni! Rohadtul felhúztál! És a tegnapi még nincs is benne ebben! Fel tudod fogni?! Hogy fogok ilyen kézzel alkotni?!

Ó... csak ennyi? Csak a "művészete" miatt aggódik?

Mintha csak meghallotta volna gondolatomat, úgy dől hozzám közelebb és egy Godzillát megszégyenítő üvöltést kapok az arcomba némi nyál társaságában, valamint kezéről vére törülközőmre cseppen a hirtelen mozdulattól.

Kikerekedett szemekkel konstatálom agresszióját, mely olyan intenzív, amit még egyetlen ellenségemnél se tapasztaltam a csaták alatt. Talán még az öcsémen is túltesz. Kár, hogy nincs zubbony a lakásban, pedig most nagy szükség lenne rá.

Még mindig csodálkozva nézek vissza rá. Ő cseppet sem tűnik bizonytalannak, szőke szemöldökei összehúzva, orrnyerge ráncos groteszk vicsorától, én pedig elgondolkozom, hogy képes valaki ilyen mimikát erőltetni magára.

Kezét rángatni kezdi szorításomból, de egyelőre nem engedem.

 - Eressz el! Rohadj meg, hm! Gyűlöllek! - ismétli magát folyamatosan.

Valahogy pedig túl kéne jutni ezen az egészen. A Tsukuyomiba nem tudom fogságba ejteni Deidarát, és elfelejtetni vele az egészet, lévén bal szeme igen élénken parázslik a dühtől. Más...? Más nem jut az eszembe. Megbeszélni vele? Hogy az istenbe? Teljesen ki van rám akadva.

Gondterhelten felsóhajtok, és elengedem, majd a pulthoz lépek. Remegő kezekkel támaszkodom meg rajta, míg töltök egy kis kávét az egyik csészébe, majd belekortyolva a forró lébe erőt veszek magamon, és határozott arckifejezéssel a szőkére nézek.

- Figyelj, Deidara én... - kezdeném, most viszont nem magától rekednek bennem a szavak, mint a másik helységben, hanem egy megtermett narancs vág fejbe. Komoly nyugodtságom helyét a döbbenet veszi át. A narancs egyértelmű benyomást tesz orromra, majd lehull a lábam elé. Meg se kell néznem arcomat, tudom, hogy most egy szép piros, valamint tökéletesen kerek folt éktelenkedik a közepén. Szám széle ingerülten megrándul, ahogy a dühtől lihegő szőkét figyelem.

 - Megint ignoráltál! Elegem van abból, hogy soha nem vagy hajlandó egy kurva szót kinyögni, hm! - üvölt rám, karja még mindig a dobó pozícióban.

Kezemben a kávés csésze diszkrét reccsenő hangot hallat, és megreped. Többé nem gondolkozom, hogy mit kezdjek a helyzettel, egyszerűen csak teszem, ami eszembe jut. Pontosabban nemes egyszerűséggel - valamint szikrázó szemekkel - segítek a pohárkának a tönkremenésben, és felfordítva Deidara fejére vágom. A porcelán széttörik, a szőke haj pedig barnás árnyalatba vált át, szépen lecsorogva a vállára is.

- KYÁÁÁÁBAZMEGFORRÓÓÓÓ!! Egy merő kávé lettem, rohadék! Érted?! EGY MERŐ KICSESZETT KÁVÉ!!!

 - Hallgass már el! - veszem én is feljebb a hangom. - Nem igaz, hogy képtelen vagy normálisan megoldani, ha valakivel bajod van! - Kész, elegem van. Innentől nem vagyok hajlandó toleránsabb lenni vele. Ezerszer rosszabb is lehetne neki. Mondjuk, kitörhetem a karját, vagy megsüthetem az amaterasuval. Ha úgy tartja, kedvem a kínok kínjait megélve döglik meg! - Vegyél vissza!

- KÁVÉ! KÁVÉ!!! - hajol megint az arcomba egy sor ordibálásra, mintha az előbb nem hallottam volna, hogy nem rajong ezért a reggeli ébresztőért. - Az se érdekel, hogy fél kezem van, FELROBBANTALAK! Nyasgem, köcsög! Hm!

Azzal már viharzik is vissza szobám felé, hogy valóra váltsa imént tett ígéretét.

Valami elpattan bennem, mindig örök hidegvérem hirtelen oda lesz, és úgy viharzok utána. Az előszoba közepén ragadom meg a karját.

 - Mi fasz van?! - hangoskodik tovább, de abban a minutumban megragadom torkát, majd nekivágom a falnak.
Deidara eltorzult arccal kap két kézzel csuklómhoz, majd felszisszen a fájdalomra, ahogy égett bőre enyémhez ér.

 - Hogy mi van?! Azt hiszed nekem olyan kellemes a helyzet?! - emelem el kissé, végül nekivágom megint a vakolatnak, hadd érezze meg a fejében is, hogy ÉN vagyok az erősebb, és neki KUSS van!

 - Hugghhhk... - hörög föl szorításomban, majd meglepetésemre még mindig van benne elég szusz az ellenkezésre. - Teh... te csináltad ezt az egészet, és még van pofád nekem panaszkodni?!  - kezem megremeg kijelentésére ezzel némi teret adva a további áradatnak. - Neked aztán van bőr a képeden, rohadjál meg! Mintha én tehetnék arról, hogy megbasztál!

Az utolsó szót már magából kikelve ordítja el, mire kínos csend telepszik közénk. Részemről enyhén forrósodik az arcom a szégyentől, viszont nem szakítom el tőle tekintetem, így láthatom, miként az ő feje valószínűleg még az enyémnél is sötétebb árnyalatot vesz fel. Belegondolok az előző napba, és a fene vinné el, de igazat kell neki adnom. Ő nem csinált semmit, csak én tehetek az egészről. Persze ez nem azt jelenti, hogy beismerem neki hibásságom.

 - Francba már...  - töri meg végül a megaláztatás tudata, és immár képes normális decibellel beszélni.

 - Mintha nem élvezted volna...
Spontán kijelentésemre elfordítja fejét, arany tincsei arcába hullnak.

 - Nem élveztem, hm!

 - Négyszer mentél el.

 - Ne emlékeztess már rá! - kezdi el rázni üstökét, mintha ezzel eltüntethetne belőle mindent.

 - El akarod felejteni? - kérdésemre rám kapja tekintetét. - Ha hagyod... elfeledtethetem veled.
Szinte már suttogom, mintha csak egy titok lenne, úgy hajolok közelebb hozzá, és aktiválom mangekyou sharinganomat. Elég erős néhány trükköm ahhoz, hogy akár több napot is kitöröljek memóriájából.
Megremeg szorításomban, nyakán érzem, ahogy ütőerébe egyre gyorsabban pumpálja szíve a vérét.

 - Mih... mit akarsz?
Nem figyelek cincogására, csak fél kézzel elengedem, és jobbomat arcára helyezve letakarom bal szemét, hogy a genjutsuhoz tartozó chakrám könnyedén áramolhasson tudatába. Ennek ellenére olyan szépen képezte magát, hogy még így is félresiklik a technika. Csupán az erőszakos behatolás sikerül, módosítani semmit se tudok, még illúzióba zárni is csak egy pillanatra sikerül, hiába erőlködöm. Ellenben sikerül magammal és vele is újraláttatnom pár másodpercet a tegnapiból.

Feladom... Ez nem fog menni akkor se, ha hagyná magát. Automatikus a védelem a tudatán.
Zihálva eresztem el, viszont őt is megviselték kísérletezéseim, és ennek megfelelően kapaszkodik belém, másként összeesne.

 - Mi a... fene volt ez?

 - Megpróbáltam kitörölni az emlékeid. - Nyelek egyet, majd szabályozni próbálom légzésem. - Elismerésem... elég jól képezted magad, semmit se tehetek.

Nem látok kiutat arra, hogy semmissé tegyem az egészet. Pedig mennyire szeretném. Biztosan meg fog alázni mindenki előtt, és rossz híre lesz a családomnak. Az egy dolog, hogy nekem, de az Uchiháknak is... Tehát az öcsémnek is. Nem akarom.

 - Ne gúnyolódj! - vág rá Deidara erőtlenül kínkeservesen mellkasomra. - Még jó, hogy nem hat, amióta küzdöttünk mást se csinálok, csak arra edzek, hogy végre legyőzhesselek! Tudod te, hogy mennyi időt töltöttem az állóképességem javításával, hm?! - újabb csapást mér rám, amolyan tessék-lássék módon.

Tényleg ennyire fontos neki, hogy legyőzzön? Ennyire fontos neki az elismerésem?

 - Egyre többször lepsz meg...

Furcsa mód jólesik, hogy a maga módján meg akar felelni nekem. Haragom lassú hullámokat vetve úszik tova. Hisz ez csak egy bolond kiskölyök... Aki - ha visszagondolok első találkozásunkra - imád engem. Ha bolondul értem, és nem adok rá okot, akkor csak nem fog hátba támadni...

Elmélázva figyelem remegő karjait, majd vállára teszem kezemet.

 - Hm? - kapja fel a fejét rám, én pedig két ujjam közé csippentem állát, hogy ne tudjon elfordulni, majd számat övére tapasztom. - Ngh?!

Az előbbi erőszakos Deidarát szinte elfújták, úgy engedi most, hogy nyelvemet ajkai közé siklassam és érzékien végigsimítsak ízlelőszervén. Lassú vonaglásba kezdek térfelén, meglepetésemre pedig alig kell ingerelnem, rögtön csatlakozik. Készségesen csókol vissza, hagyva, hogy dominánsan fölé kerekedjek.
Ajkaink minduntalan elcsúsznak a másikén, miközben egyre szenvedélyesebb lesz ő is. Ép keze tarkómra csúszik, hajamba túr, minek következményeként képtelen vagyok uralkodni magamon. Vérem eszeveszett száguldásba kezd ereimben, mikor felsimítom jobbomat hátán, ő pedig válaszként a számba sóhajt.
Másik kezem is csatlakozik a kényeztetéshez, szinte felfalom érintésemmel, úgy kapok néha el testén egy izomköteget, hogy finoman megmarkoljam. Egyre lejjebb érek ezzel a tevékenységemmel, közben a szőke is felbátorodik annyira, hogy nyelvét az én térfelemre csúsztassa. Megveszek... Egészen torkáig nyomulok szájában, majd éhesen fenekébe markolok, mire azonban ijedten ellök magától.

 - Ng...neh!

Francba veled, nem érdekel, tudom, hogy tetszik!

Mindkét kezemet kemény félgömbjeire nyomom, úgy rántom csupasz ágyékát az én törülközővel fedettemhez, majd fogammal nyaka után kapok, és egy finom harapás után megszívom kávéval áztatott bőrét.

 - Azt... ahh... azt mondtam, nem, hm! - jelenti ki határozottan, és újabbat taszít rajtam.
Haragosan nézek rá, mire viszonozza pillantásom, habár eléggé ki van pirosodva az arca.

Nem szólok semmit, csupán megragadom a csuklóját és a fürdő felé húzom.

<---Előző     Vélemények     Következő--->