„Félek...”

Rettegés.

„Kaa-san*, hova megyünk?”

Füst.

„Csak fuss tovább, Itachi.”

Tűz.

„Azok az emberek miért fekszenek? Nekik is futniuk kéne, nem?”

Holtak.

„Tou-san*, mitől ilyen nedves és piros a ruhád?”

Vér.

„Miért bántják egymást? Valami rosszat csinált a másik?”

Háború.

„Minden rendben lesz, fiam.”

Béke.

„A Kyuubi no youko* megtámadta a falut! Minden egységet kihívtak!”

Démon.

„Ő is Uchiha... Ezek uszították rá az otthonunkra azt.”

Gyanúsítás.

„Miért költözünk el, Kaa-san?”

Megkülönböztetés.

„Te valóban az én fiam vagy.”

Szavak, amiket egy gyermeknek nem kellene ismernie.

**********

Súlyos villám cikázik a fekete égen kettészelve ezzel a homályos esőfüggönyt, aztán a másodperc töredékéig tartó világítás eltűnik, megint minden sötét. A cseppek kiszámíthatatlan ritmust vernek az ablakokon és a háztető cserepein, majd összegyűlnek, és folyamként csorognak le. A dobszólóhoz hirtelen egy nagy dörrenés is csatlakozik, megrázza a talajt, a fák lombjában néhány madár összerezzen.

Mintha bomba robbant volna; dúl az égiháború, a felhők pedig keservesen gyászolják elesett társaikat. A levegő fülledt és párás könnyeiktől.

Már percek óta csak nyitott szemmel meredek ki a zivataros tájba. Takaróm félig lerúgva, mégis melegem van. Nem tudok aludni, pedig fáradt vagyok.

Újabb cakkos fénycsík, nem sokkal később a robajlás.

Vérző nagymacska üvölt, mikor minden akarata és küzdésvágya ellenére beledöfnek egy lándzsát a szívébe. Vége.

Mélyet sóhajtok, majd átfordulok a másik oldalamra. Mit se segít.

A szoba hirtelen megtelik a fehér villanással, a tárgyaknak árnyéka képződik, aztán megint rám borul a homály.

Kardok csapnak össze, az egyik messze repül. Gazdája vére ráloccsan tiszta otthonom szép ablakára.

A háború képei ilyen éjszakákon mindig kínoznak.

Üvegesre dermedt szemem a semmibe mered, a képfoszlányok tovább pörögnek. Megállíthatatlanul. Hogyan is tudnék így pihenni, mikor testem végig a vészre készül, mely szerinte hamarosan ideér?

Gyűlölöm a háborút és a viharokat is.

Fény... dörgés... valaki sír... valakik sírnak... elenyésznek a tűzben...

Lassan végre sikerül úrrá lennem a fejemben lévő kavalkádon, de hiába igyekszem, a zokogást még mindig hallom.

Immár teljesen ébren felülök. Fülelek az éjszakába, és rá kell jönnöm, hogy ez a pityergés bizony nem az én fejemben van.

Újabb fénycsóva, a dörgés már egészen hamar jön utána. A vihar közepe egyre közelebb ér.

A vékonyka vinnyogás egészen felhangosodik, néha elcsuklik, hogy kreálója levegőhöz jusson.

Szegény... nagyon félhet. Még csak másfél éves, de már most átvitték a saját szobájába, apánk pedig megtiltotta neki, hogy éjjel zavarja őket. Egy átlagos gyerek akár négy éves koráig bejár a szüleihez, de mi ugye Uchihák vagyunk.

Megszánva a pár ajtóval arrébb lévőt, kikelek az ágyamból, és elindulok felé. Anya biztos nem hallja a sírást a dörgések miatt, hisz ő mindig is annyira törődött ezzel a kisfiúval.

Egy pillanatra megtorpanok, csak azután nyitok be hozzá, mégis amint meglátom, képtelen vagyok tovább menni. Állok az ajtóban, és nézem a takaró alatt rázkódó gombócot, mely minden dörrenés hallatán egyre kisebb lesz.

Létezik az, hogy valaki ennyire féljen egy kis vihartól?

 - Sasuke... - suttogom, mire öcsém megdermed.

Erőt véve magamon átlépem a küszöböt, és becsukom az ajtót. Az apróság feje bizonytalanul emelkedik ki védelme alól, kezei a puha anyag szélét markolják. Szemei nagyok a meglepettségtől, valószínűleg nem rám számított, mikor abban reménykedett, hogy valaki meghallja. Anyának kellene itt lennie, de őt nem kelthetem fel.

Kissé bizonytalanul indulok el az ágy felé. Nőnemű felmenőnk vajon ilyenkor mit csinálna?

 - Nii-san?*

A két fekete labda értetlenül pislog. Az eső most csendesen zuhog odakint. Öcsém egészen felbátorodik, ahogy közelítek hozzá. Csupasz talpait lassan a tatamira helyezi, és úgy bámul rám.

 - Ne félj.

Suttogásom bíztató, úgy tűnik sikerül is megnyugtatnom vele, ám a következő villám valahol a közelben csap le.

 - Áhááá! - üvölt fel, mialatt teljes erejéből nekem rohan. Váratlan támadása nyomán a föld kicsúszik lábaim alól, mire karjaimat automatikusan köré fonom, úgy esünk együtt el. - De félek! Nagyon féhéleeek!

Hogy kerültek a szoba plafonjára ezek a csillagok?

Egy darabig még zsibbadó elmével tűröm, hogy összekönnyezze köntösömet és mellkasomat, azonban mikor végre magamhoz térek, ezt megelégelem.
Felülök vele, és megpróbálom eltolni, de továbbra is erősen karolja át nyakamat.

 - Sasuke... elég... - feszegetem le magamról vállánál fogva.

 - De nagyon félek!

A hatásosság érdekében rám emeli könnyes szemeit. Gondolom, azért csinálja ezt, mert anyánkat meghatná, sajnálatos módon engem csak elrettent. Ugye nem gondolja komolyan, hogy azt a kis folyó izét az orrából belém törölheti?!

 - Nii-sahaaan - borulna megint rám.
Jobbommal odakapok, de az olyan durva lenne, ha eltolnám a fejét, így csak homlokához érintem hozzá középső- és mutatóujjam mire, mint egy labda visszapattan.

 - Nyugalom.

Durr, még egy isten csapása... mármint a villám, nem az öcsém!

 - Váháááá!

 - Ne bőgj már!

Erre persze egyből elhallgat. Szemeit összehúzza, szája még jobban legörbül, aztán jönne az, hogy most miattam sír, mert megbántottam, de még mielőtt ez megtörténhetne, magamra erőltetek egy lágy mosolyt. Remélem nem grimasz lett belőle.

 - Semmi baj, nem fog senki se bántani. A vihar odakint marad.

 - És ha bejön?! - ragadja meg most köntösömet, lévén az elérhetőbb, mint a nyakam - Mi van, ha bejön?! Olyan szörnyű hangja van, és túl gyors ahhoz, hogy elmenekülhessek előle! Félek, Nii-san! Váháááá!

 - Neeee sírj - könyörgöm hagyd abba, borzasztó hallgatni! - Nézz rám, látod, én se félek.
Kellett nekem megsajnálni.
Hála istennek újra felfüggeszti az óbégatást, és szipogva kezdi el tanulmányozni mimikámat. Oké, próbáljuk meg újra... kedves mosoooooly.

 - Te hogy-hogy nem félsz?

Győzelem. Kemény csata volt, de akkor is én vagyok a manipulatívabb.

 - Meg tudom védeni magam - lökök egy kicsit homlokán, hogy növeljem a távolságot, majd felkelek. Átkarolom a derekát, ezzel magammal húzom őt is függőlegesbe.

 - I-igen? - csodálkozik el kijelentésemen.

 - Persze. Gyere, fújd ki az orrod.
Önuralom, ifjú Uchiha. Ne húzd el a szád egy kis takony láttán.

Elengedem öcsém, és az éjjeliszekrényhez sétálok. A felső fiókban találok zsebkendőt, természetesen egyből Sasuke kezébe nyomom, mire ő engedelmeskedik előző felszólításomnak.

 - Jobb? - kérdezem tőle kedvesen. Nem is tudom, mire értem igazán.

 - Ühüm...

Sasuke zavartan süti le szemeit, miközben még mindig az elhasznált papírdarabot szorongatja. Azt hiszem, most gondolt bele, hogy a sírásával nem volt éppen méltó származásához.
Apánk már éppen eléggé belénevelte az ilyesfajta büszkeséget. Nekem nincs szívem még jobban lehordani, mint amit most a saját lelkiismerete csinál vele.

A néma álldogálást egy újabb mennydörgés szakítja meg. Az előttem álló feketehajú összerezzen, és szorosan becsukja szemeit, de csak addig, míg a fény ki nem huny.

 - Tudod, mindenki fél valamitől.

 - Igen? - kapja fel érdeklődve a fejét - Te mitől félsz?

Zavartan fordítom el a tekintetem.

 - A... háborútól.

 - Mi az a háború?

Most hogy magyarázzam el neki? Nem hiszem, hogy megértené, milyen az, amikor emberek mennek egymásnak csupán a hatalomért.

 - Hát... országok szoktak egymással háborúzni. Olyankor mindenki sír.

Ennél jobban nem megy.

 - Akkor az egy rossz dolog - hajtja le a fejét szomorúan. Együttérzően elmosolyodom.

 - Igen. Nagyon rossz.

 - De te meg tudod magad védeni a háborútól, igaz? Hisz a villámoktól is meg tudod magad védeni, pedig a miatt is biztos nagyon-nagyon sokan sírnak.

Reménykedő szemek. Azt hiszem, értem, miért nem képes anyánk ilyenkor nemet mondani neki. Én viszont hazudni sem akarok.

 - Remélem.

Kicsit közelebb lép hozzám, nagy, fekete íriszeit pedig a lehető legközelebbről fúrja az enyémbe. Ez a fajta közvetlenség megrémít, kénytelen vagyok elhátrálni előle, azonban az ágy széle félbeszakítja menekülésem.
Sasuke ezzel mit sem törődve tartja azt a nagyon kevés távolságot. Érzem hogyan melegszik az arcom... Azt hiszem, elpirultam. De miért?

 - Engem... engem is meg tudsz védeni? - kérdezi kisöcsém. Fejét lehajtja ugyan, és úgy néz fel rám, de hiába rejtőzik haja mögé, ennek ellenére látom, hogy az ő arca is pirosodik.
Ennek hatására az enyém még jobban, képtelen vagyok úrrá lenni zavaromon. Ilyen közel még sose állt hozzám senki, és... - most sikerül csak felfognom, amit mondott. - ...és sose kért tőlem senki olyasmit, hogy védjem meg. Hisz mindenki alábecsül a klánban.

 - Pe-persze - miért dadogok?

Válaszomra Sasuke felvidul, mintha egy tortát ígértem volna neki.

 - És ugye a villámoktól meg a háborútól is megvédesz? - kapaszkodik köntösömbe örömittasan. - És akkor nekem sem kell többé semmitől se félnem, ha te velem vagy!

Mi ütött ebbe?
Megrökönyödve figyelem, ahogy el kezd föl-le ugrálni. Te jó ég, remélem, én soha nem voltam ilyen.

 - Nii-san! Nii-san! Nii-san!

 - Sasuke elég - fogom meg kezeit, de a következő gumilabdaszerű pattogásánál ismét elvesztem egyensúlyom, mint mikor beléptem ide, ő meg letámadott. Szerencsére most az ágyra esek, és nem a kemény padlóra.

 - Nii-san! - karolja át megint nyakamat. Legalább most nem taknyos.

Csönd. Csak az eső kopogását hallom az ablakon, meg persze öcsém szuszogását.
Elmerengve nézem a plafont, miközben karjaim ugyan úgy széttárva, mint a fekvőalkalmatosságra való nem túl kellemes érkezésem óta.

 - Ha a félelmeddel szembenézel, és legyőzöd, akkor az lehet majd egykor a legnagyobb erősséged.

A kis fekete megmozdul rajtam, gondolom, az arcomat figyeli most.

 - Hm?

 - Már nem emlékszem rá, ki mondta nekem. Azt hiszem, akkoriban a tűztől féltem a legjobban.

Megint némaság, én pedig emlékeimbe burkolódzom.
A háború maga a pokol. Még a lángok is. Ugyan úgy mindenütt ott vannak, és felemésztik a világot.

 - Alszol velem, Nii-san? - magasodik fölém Sasuke és vigyorog bele arcomba, én meg csak kiterülve bámulok vissza rá.

 - Nem hiszem, hogy jó ötlet volna.

 - De akkor megint félni fogok... - szontyolodik el.

Hátrahajtom fejemet, és az ablaküveg mögötti tájat kezdem el vizsgálni.

 - Már majdnem elállt az eső. Nem lesz több villám.

 - De... - érzem, hogy homlokát mellkasomnak támasztja, puha tincsei államat csiklandozzák - de én a sötétbe is félek....

Ó, istenem mit vétettem?

Szómagyarázat:
*Kaa-san - anya
*Tou-san - apa
*Kyuubi no youko - kilencfarkú rókadémon
*Nii-san - bátyus

Vélemények     Következő--->