Fehér köpenyes alakok vesznek körbe és arrogánsan mosolyognak szenvedésemen. Nem is látok belőlük szinte semmit, hisz nem csak az uniformisként felvett bő anyag takarja őket, de a „rituálé” részeként még azzal is megtiszteltek, hogy ugyan olyan hószínű maszkot tettek arcukra, egyedül kárörvendő ajkukat hagyva szabadon. Normál esetben azt mondanám, hogy milyen szánalmas; tiszta színbe öltöznek, míg belül a lelkük rohad a mocsoktól, de... Nem vagyok képes másra csak elkínzottan nyöszörögni.

Durva kezek fognak le egy asztalra, apróbb sebekkel tarkított, meztelen testemet egyedül egy vörös anyag takarja valamelyest. Fázom, mégis már a pillantástól is kiver a víz, ahogy egyikük parázsló billoggal a kezében közelít meg.

Kétségbeesetten kezdem rángatni szorításban lévő tagjaimat. A karomba éles körmök vájnak, izmaimat a görcsösségig feszítem, de semmi hatása. Túl gyenge vagyok...

 - Ne! Kérem ne! - rimánkodok, hisz mi mást tehetnék?

Azt se tudom, hogy testem a félelemtől vagy a hidegtől reszket jobban.

Az fémrúd megáll.

Reménykedve nézek rá a férfira, aki készül megégetni. Tétovázik.

Talán még nem olyan, mint a többi... Mennyire szerencsés lennék, ha akárcsak ő rosszallná. Egy pillanatig tényleg elhiszem, hogy most fog felszólalni, ledobja magáról az álarcot, és kioktatja a többit, hogy voltaképp egy gyereken töltik ki a felhalmozódott brutalitásukat, de csalódnom kell. Ajka szélesre húzódik, és kínzó lassúsággal folytatja félbehagyott mozdulatát.

 - Könyörgöm, ne...

Hangom elvékonyodik és megremeg, miközben könnyeimet nyelem vissza.

Pár hete még annyira boldog voltam. Vártam a születésnapom, és tényleg minden tökéletes volt.

Anya... Apa... Azt akarom, hogy éljenek! Mégse térhetnek vissza. Elvették őket tőlem. De mért?! Nem tettem semmi rosszat! És ők se senkinek. Mindig kedvesek voltak... mindig mosolyogtak... Mért kellett meghalniuk? Annyira...fáj.

 - Sebastian! - kiáltom kétségbeesetten az egyetlen nevet, akinek tulajdonosa talán segíthet rajtam. - Sebastian!

Hívásomra nem jön semmi válasz, a Pokol felé taszító jel pedig lassított felvételként ér egyre közelebb hozzám.

Meg fog menteni! Tudom! Muszáj! A kötelessége!

Szemeimet nem bírom levenni az izzó billogról, szüntelenül azt figyelem, hogyan ér egyre közelebb mellkasomhoz. A benne lévő minta teteje sárgásan ég, míg széleit vörösre vonja a forróság, és minél jobban figyelem, annál nagyobb mértékben uralkodik el rajtam a pánik. Ekkor veszem csak észre... a jobb szememmel is ugyan olyan tökéletesen látok... nincs benne a Matontetragram?

Ezek szerint... Sebastian... nem jön el?

Nevetséges, bármi történjék velem, ő mellettem lesz! Mellettem kell, hogy legyen! Bár csak egy lélek vagyok neki... Talán valahol többnek lát, de ez mindegy is. Itt lesz... Bízom benne.

Mikor már alig öt centire van tőlem a kínzóeszköz, vére elhiszem, és a sor első dominója rádől az utána levőre, ezzel elindítva a láncreakciót.

Nem véd meg... és nem fog utána önelégülten rám mosolyogni... többé nem hallom a kilétére vonatkozó kis szóviccét, melyet minden alkalommal elismétel, ha valaki csodálkozik a képességein... nem érezhetem azt a fekete tea illatot... nem fog gyámkodni felettem... magamra hagyott...

Gondolatmenetem megszakad ennél a két szónál, melyek végül éles vízhangot vernek elmémben. Ereimben a keserűség maró savként terjed szét mellkasomból kiindulva, és többé nem vagyok képes visszafolytani magamba már azzal se, ha a félelemre koncentrálok.

Szívem olvadt szilánkjai szemembe gyűlnek, majd lassan végigmossák arcom.

A tudat, hogy nincs senkim, a kétségbeesés széléről a mélybe taszít, és végül teljesen átadom magam emberi mivoltom gyengeségének, úgy kezdek el teljes erőmből tiltakozni, kapálózni.

Körülöttem kiabálnak, de egyetlen szó se jut el hozzám, csupán a felém közeledő forróságra vagyok képes koncentrálni, és arra, hogy nem áll mellettem senki, aki oltalmazna. Nagy ellenkezésem eredménye kép a billog célt téveszt, de sajnos nem annyira, hogy ne engem találjon el.

Az izzó fém bőrömbe nyomódik, és az eddigi hideg miatt kétszerezve érzem meg, ahogy lassan megolvasztja maga alatt a húst, és egy életre belém égeti az átkozottságot és a megaláztatást.

„Sebastian...”

 - Fiatal úr!

Szemeim egyszeribe kipattannak, és végre eltűnnek a rémképek, egyedül az elviselhetetlen gyötrelem marad meg oldalamban. Fejem csak egy pillanatra tisztul ki, de a kín minden más érzékszervemet eltompítja, míg kényszeredetten zárom össze pilláim és fordulok meg, hogy jobb tenyeremet az égő sebre tapaszthassam. Kezem a forró folyadéktól nedves hálóingbe markol, mire valaki a hátamhoz nyúlva felránt ülésbe, majd megpróbál kifeszegetni a görcsös magzati pózból, hogy hozzáférhessen sérülésemhez.

 - Neh! Fáj! Hagyj! - nyöszörgöm reszketve tőmondataim, de a tolakodó alak nem tágít mellőlem.

Hagyj már békén! Nem akarok mást csak, hogy végre nyugodtan görnyedhessek össze, amíg ennek vége nem lesz!

Szorosan fonom körbe magam karjaimmal, és nyomom fejemet térdeim mögé. Remegve szorítom a vérző sebet, előzőleg kicsordult könnyeim lassan elpárolognak és sójuk száraz csíkot hagy arcomon.

 - Fiatal úr, engedje meg, hogy ellássam.

Alig tíz perc elteltével Sebastian már az új kötést teszi fel, én pedig teljes nyugalommal és fapofával bámulok ki a fejemből annak ellenére, hogy úgy érzem, bordáimról a hús menten leválik.

 - Ha a mellkasán lenne, már belehalt volna - jegyzi meg, mint egy közlésképp.

 - Tudom - válaszolom monoton hangon.

Hogy ne tudnám, nem vagyok hülye! Ja, és képzeld el, eléggé észrevehető, milyen mélységig ment tönkre a bal oldalam.

 - Már előkészítettem a tiszta ágyneműt.

Na, igen. Nem ez az első eset, hogy éjszakai szenvedéseimnek nem csak a testemen marad nyoma.

 - Tudom.

 - A teáját későbbre hagytam, nehogy kihűljön.

 - Tudom.

Komornyikom szeme élesen felvillan, és egy pillanatra megáll a mozdulatban, majd ugyan úgy folytatja munkáját.

 - Elizabeth kisasszony vélhetőleg pár órán belül itt lesz, hogy meglátogassa önt.

 - Tudo--- MI?! - a lélegzet belém reked, és megrökönyödötten nézek rá a teljesen nyugodt férfira. - Mit akar tőlem?! - rémületem kiülhetett arcomra, hisz Sebastian elégedetten mosolyog bosszúja hatásosságán.

 - Természetesen aggódik önért - egyenesedik fel mellőlem, majd odalép a kikészített ruháimhoz. - Egy hete betegeskedik, és ez alatt alig mozdul ki a hálószobájából.

 - Sebastian csinálj vele valamit!

 - Ugyan, Fiatal úr - adja rám a másik, tiszta hálóinget. - még a legnagyobb uralkodók is elkapnak néha egy-két vírust. Ettől nem lesz kevesebb senki szemében - mosolyog kedvesen, majd elém teszi a reggelit a lábakkal kitámasztott tálcán.

 - Akkor sem akarom, hogy ide jöjjön! - megy fel egyre jobban a vérnyomásom.

Csak Lizzy-t ne! Biztosan elkezdene nekem itt bőgni, noha senki sem tudja mi valójában a bajom. Kész csapda.

Ha tettetem a rosszullétet, akkor itt akar majd maradni velem, ha pedig úgy viselkedem, mint akinek semmi baja... Nos, az olyan, mintha csak viccből lennék ágyban, és biztosan kirángatna. Márpedig pár lépés, és összeesek a fájdalomtól. A seb felszakad, Lizzy észreveszi a vérfoltot, megnézi mi az, és nemsokára már a sajtó arról fog pletykálni, hogy a Phantomhive Grófot megbillogozták, mint valami tehenet.

Ezt a megaláztatást én nem élném túl!

 - Sebastian! - kiáltok komornyikom után, mikor el akarja hagyni a szobát, azonban hiába nézek rá olyan jelentőségteljesen, csak megereszti szokásos mosolyát.

 - Sajnos nekem egyéb teendőim vannak. Ha végzett, kiviszem a tálcát - azzal már csukja is be maga után az ajtót.

 - Te nyomorult, ezért még karóba húzlak! - üvöltöm torkom szakadtából, de csakhamar megbánom, mert oldalam egyből jelez, nem tetszik neki túlzott aktivitásom.

**********

Sebastian nem tévedett, Lizzy kicsivel ebéd előtt betoppan, és hiába van még mindig lent, már a szobámban hallom aggodalmas siránkozását.

Hátat fordítok hálószobám bejáratának, majd nyakig betakaródzom. Ha nem egy démon lenne az egyik alkalmazottan, talán még el is kezdenék imádkozni, de eme apró problémát tekintve Isten - akiben megjegyzem, nem nagyon hiszek - valószínűleg az ellenkezőjét cselekedné kérésemnek. Vajon működne nála a fordított pszichológia?

Nem marad több időm gondolkozni, ugyan is a szőke lány komornyikom kíséretében megérkezik.

 - Fiatal úr, Elizabeth kisasszony jött meglátogatni önt - mondja hivatalosan Sebastian, és Lizzy egyből az ágyamhoz lép.

 - Szia Ciel... - motyogja a hátam mögött, és valahogy megsajnálom.

Felé fordulok, majd én is kinyögök valami üdvözlésfélét, mire egyből megered a nyelve.

 - Annyira aggódtam érted! Már mióta ágyban vagy, és Sebastian mondta, hogy még a kötelességeidet se tudod rendesen elvégezni - szomorkodik, de én valahogy egész mást emeltem ki magamnak ebből.

Szóval nem az egészségem a fontos annak a fecskefarkú jómadárnak, mi? Sejtettem...

Lizzy kis szünetet tart, amíg összeszedi magát, és látom rajta, legszívesebben rám vetné magát, úgy sírna.

 - De ne aggódj, hoztam neked ajándékot! - vidul fel hirtelen, Sebastian azonban közbe vág mielőtt elővehetné a kis kézitáskájából.

 - Azt kérem majd inkább később. A Fiatal úr épp készült ebédelni. Utána odaadhatja neki.

Elizabeth beleegyezően bólint, én pedig enyhén kikerekedett szemekkel figyelem az amúgy jólétemre nagy veszélyt jelentő szőkét. Mennyire békés most. Vajon magától, vagy Sebastian mondott neki valamit még mikor megérkezett?

 - Javaslom, addig ön is ebédeljen meg - mondja tovább, miközben kikíséri a lányt, bár az inkább néz engem, semmint figyeljen szavaira - Ha esetleg addig a Fiatal úr nem végezne, akkor megtekinthetné a hátsó kertet. Nem rég---

 - Ugye hamar felgyógyulsz? - rohan vissza hozzám Lizzy, és megfogja a kezem.

Most erre mit mondjak? Igazából fogalmam sincs. A lényeg, hogy nem halok bele. Ha mégis végzetes lenne, akkor Sebastian köteles lesz a lehető leghamarabb kiiktatni szüleim gyilkosát, és utána nekem már mindegy.

 - Igyekszem - válaszolom végül, Elizabeth pedig végre hajlandó elhagyni a szobámat.

Miután becsukódik az ajtó, mélyet sóhajtok, és visszabújok a puha ágyneműbe.

Talán egyszerűbb is lenne, ha mindenki úgy tudná, hogy egy betegségbe haltam bele. Másképp mivel Sebastian velem együtt tűnne el, azt hihetnék, hogy elrabolt, és feleslegesen indulnának a keresésemre. De miket is gondolok? Mit számít, mi lesz a világgal a halálom után?

Fejemre húzom a takarót, és igyekszem felfüggeszteni a gondolkozást.

A fülledt levegőben tisztán kiveszem a sebemből áradó fertőtlenítő szagot.

Már egy hete megy ez... Legalábbis a durvább változata. Nagyjából fél hónapja kezdődött. Először azt hittem valahol lehorzsoltam vagy beütöttem az oldalamat, noha elég valószínűtlennek tűnt. Mindenesetre nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Aztán éjjelenként egyre rosszabb lett. Végül ezen a hétfőn úgy ébredtem, hogy egyenletesen szivárog a billog lenyomatából a vér, három napja pedig még hozzáadódtak a rémálmok is, és engem lassan felemészt az egész.

Sebastian szerint nem egyszerűen rám égették a jelet. Valaki vagy valami felkészült rá, hogy megszököm, és így intézte el, hogy idővel mindenképp meghaljak. Ráadásul drága démonom se tud nagyon mit kezdeni vele.

Keserűen mosolygok bele a párnába.

Olyan álmos vagyok... Alig aludtam valamit, és máris jött a rémálom. Ráadásul mindig ugyan az. Előbb-utóbb ebbe fogok beleőrülni.

Halk kopogás rángat ki saját kis szenvedéssel töltött világomból, mire óvatosan felülök.

Komornyikom elém rakja az ebédet, és én csendben kezdek el enni, majd pár falat után megszólalok.

 - Emlékszel még rá, hogy hol tartottak fogva, amikor „felvettelek”?

 - Természetesen.

**********

Az ötórai teámat már Meirin hozza be, és ahogy elnézem, nagyon örül neki, hogy egy kicsit mellettem lehet.

Elizabeth rögtön miután megebédeltem a kezembe nyomott három doboz étcsokoládét. Jelen pillanatban fogyasztom a másodikat, és közben az egyik történelmi könyvet olvasgatom. Valamit végtére is csinálnom kell. Legalább ez hasznos elfoglaltság.

Nagyjából másfél óra után megunom, és leteszem magam mellé, majd próbálok aludni, de továbbra sem megy. Az első álomképek után mindig egy kisebb pánikrohammal küzdve ébredek, így végül nem tudok mást tenni csak üres tekintettel bámulni ki az ablakon.

Egy idő után már folyamatosan az órát figyelem. Vajon Sebastian mikor ér haza?

Elküldtem körbenézni abba a régen nem használt kastélyba, melybe elhurcoltak miután leégett az otthonom. Biztos vagyok benne, hogy találni fog valamit.

A nagy várakozásban mégis elbóbiskolok valahogy, de így is csak a félálom állapotában vergődöm. Azért több a semminél...

Késő este arra ébredek, hogy mintha valaki engem figyelne. Felnézek rá, és ki más lehetne az, mint Sebastian. Jól esik, hogy most nem „Fiatal úr” kiáltásokra kell kinyitnom a szemem.

 - Látom mégis sikerült valamit pihennie - mosolyog az ágyamon ülve, mire én is felegyenesedem.

 - Megtudtál valamit?

 - Igen. Pár nap múlva esedékes egy parti, mivel a tulaj fel szeretné avatni újonnan szerzett kastélyát, aminek pincéjében történetesen önt tartották fogva - mondja komolyan, de nekem ennyi nem elég. Szemöldökömet felvonva kérem ki a további információkat. - Valószínűleg a tudtukon kívül tettek olyasmit, amivel önnél ezt érték el. Ha engem kérdez, minden este tüzet gyújtanak az egyik kandallóban éjszakára, és jobb híján azt a billogot használják piszkavasnak, de ebben nem vagyok biztos.

Beszámolója végeztével várakozólak néz rám, de azt hiába. Fáj a fejem, nem tudok értelmesen gondolkozni most.

 - Elég nagy az esély rá, hogy nem tudom ön nélkül elintézni.

 - Jól van, akkor elmegyünk a partira.

Ez elég egyszerű lesz, úgyis mindig mindenhova meghívnak engem a talpnyalók, mint a Királynő őrző-védőjét, hátha feljebb ugorhatnak a ranglétrán. Hehh. Azt hiszik, mindenről beszámolok Viktóriának, pedig csak a parancsait teljesítem, semmi egyéb.

 - Van egy sejtésem, miszerint Druitt Vikomtja is jelen lesz - vigyorodik el komornyikom.

A név hallatán megborzongok.

 - Ezt kár volt mondanod - húzom el a számat - Legközelebb az ilyen megjegyzéseket tartsd meg magadnak.

 - Hogyne, Fiatal úr - a szemtelen... - Van elég ereje lefürdeni? - kérdezi végül.

Eltökélten bólintok, majd már állnék fel, de fájdalom hasít oldalamba, és automatikusan kapom oda a kezem egy halk szisszenéssel körítve a mozdulatot.

 - Hadd segítsek - mondja, majd meg se várja reakciómat, úgy vesz karjaiba, én pedig hamarosan friss kötésekkel, patyolat tisztán kerülök a szintén új ágyneműbe.

Sebastian ügyel rá, hogy minden tökéletes legyen, és miután gondosan betakart, dolga végeztével menne is el, de kis tétovázás után felülök.

Fejemet lehajtom, és a fehér takarót kezdem el tanulmányozni tekintetemmel.

 - Sebastian - szólok utána halkan, mint eddig egyetlen egyszer.

Szükségem van rá... Képtelen vagyok így pihenni. Annyi álmatlan éjszaka, és ha sikerült is elaludnom, mindig a rémálmok gyötörtek.

„Ha a mellkasán lenne, már belehalt volna.”

Óvatosan a seb fölé helyezem jobb tenyeremet, mintha ezzel képes lennék elmulasztani a szúró fájdalmat, mely reggel óta nem távozott oldalamból. Szemeimet továbbra sem vagyok hajlandó elszakítani a takaró redőitől, és egyre csak azon gondolkozom, hogyan önthetném szavakba kérésemet.

Hirtelen a fehér anyag hullámainak árnyéka megnyúlik, és komornyikom lágyan mosolyogva térdel mellém, miközben leteszi az éjjeliszekrényre a gyertyatartót.

 - Mit tehetek önért, Fiatal úr? - kérdezi, pedig látom rajta, hogy tudja a választ.

Talán tőlem akarja hallani? Reakciója kissé meglep... inkább vártam volna gúnyos megjegyzést, semmint ezt.

Jobbom ujjai hálóingem anyagába markolnak. Mitől gyorsult fel hirtelen a szívverésem? Pedig semmi ok rá... Sóhajtva veszek erőt magamon, de szégyenemre elég reszketeg lett. Na, jó... ebből elég.

 - Maradj velem éjszakára - adom ki az egyszerű utasítást, és no lám, ha dühös vagyok saját gyengeségemre, már mindjárt jobban megy!

 - Miért? Hisz tudja, hogy most nem tehetek semmit. Nem volna értelme maradnom.

A tettetett értetlenség hangjában, valamint a teljesen jogos kérdés zavarba hoz. Képtelen vagyok bármi értelmeset válaszolni erre, viszont a valós okot, ha úgyis tudja, minek akaratoskodik?! Nem fogom még pár szó erejéig se eldobni a büszkeségemet csak az ő kedvéért...

A kínos hallgatás kezd idegölőnek hatni, és én nem bírom tovább tartani a szemkontaktust. Elfordítom fejemet, hogy a gyertyalángok táncát figyelhessem. A kanóc legtetején vékony kék csík, míg a sárga kis láng elegánsan hajlong a levegő legapróbb mozgására is, mely a kedve szerint játszik vele.

A hasonlatról egyből Sebastian és a velem való kapcsolata jut eszembe.

A tűz mely így lobog, és semmi másért nem teszi ezt meg, csak ha a szél azt parancsolja neki. Ha nincs légmozgás, meg se moccan... ha nincs levegő... nem is él... Vajon Sebastiant is... én éltetem?

 - Mért nem mondja ki nyíltan, hogy csak akkor érzi magát biz--- mondaná, de ahogy újra rá emelem tekintetem, belé rekednek a szavak, és szemei kikerekednek.

Azok a szemek... nem olyan kis sárgás lángja van, mint a gyertyáknak... Ez olyan tűz... vérvörös, mely mindent felemészt maga körül. Meg fogom égetni magam... A szüleim is ebben lelték halálukat... sose gondoltam még bele, hogy valószínűleg számomra ugyan úgy fog végződni, pedig nem áll messze egymástól a kettő. Pokolban perzselődni el, vagy egy pokoli teremtmény által pusztulni, mi a különbség? Biztos vagyok benne, hogy az utolsó perceimben ugyan azt a tüzet fogom látni, mint azok, akikért ezt felvállaltam.

Mélyen belefúrom kék íriszemet az izzó szentjánosbogarakba, és jobbom végre elszakad a sebtől. Gyengéden simítom meg Sebastian arcát, minek hatására ő egy pillanatig megremeg.

De vajon képes lenne rá? Képes lenne a tűz minden létező levegőt elégetni maga körül, hogy aztán a végén ő is vele pusztuljon? Valószínűleg igen... Úgyis lesz még hely, ahol fellobbanhat... ahol újabb oxigénnel teli légtér várja.

A démon lassan feláll, elvéve ezzel kezem nyughelyét, majd mellém ül, és magához ölel. Mindezt én szó nélkül hagyom. Nem ellenkezek, de nem is viszonzom. Lágyan az ölébe von, és én ösztönösen kucorodom összébb, mint egy kisállat. Arcom libériájának fekete anyagába simul.

Milyen sötét szín... Akár csak egy árnyék.

Elbűvölve vezetem tekintetem az éjjelszekrényre. Annak felületén a gyertyatartó alakja libben össze-vissza, mint egy báli ruha.

Gyönyörű. A veszélyes tüzeknek is ilyen szép az árnyjátéka... Varázslatos illúziója a fénynek, és ezt is a szél irányítja hisz, ahogy fúj, úgy hajlik a láng, és olyan alakú árnyékot fest tartójából képezve.

Ez a ruha ezen a férfin... Az én illúzióm... Mióta velem van, úgy teszek, mintha lenne hatalmam megváltoztatni azt, ami valójában.

 - Mellettem mindig biztonságban lesz. Akár önmagától is megvédem - suttogja a fülembe.

Hangja hamar megnyugtat, és az elmúlt napok fáradtsága együttes erővel terjed ki minden porcikámra. Bágyadtan dőlök neki mellkasának.

Fekete tea...

Minden... fekete... és vörös.

Még mielőtt teljesen lecsukódnának szemeim, látom, hogy az utolsó gyertyáról könnyként csorog le a viasz, majd lángja kiegyenesedik, és egy fekete füstcsíkot megeresztve elalszik.

Lángok... a fa roppan egyet a tűz alatt... apró parazsak csapnak az ég felé... vörösen és kéken fénylő csillagok együtt...

Egy kis ízelítő a 4. fejezetből. :P

Az első dolog, amit meghallok a világból az egy kutya elviselhetetlen vonyítása. Nagy nehezen kinyitom szemeimet, hogy rájöjjek, honnan visít az állat, mire szám szerint a második darabka környezetemből egy nyak... egy szép ívű, hideget árasztó, nedves nyak.

Mi van?

Akárhogy pislogok nem hajlandó eltűnni látókörömből, és az a vadállat még mindig nagyban táncol idegeimen. Szédelegve emelem fel a fejemet, hogy jobban tájékozódjak saját mibenlétem felől, mire beugrik a tegnap.

Eddigi erőfeszítéseimet sutba dobom, és visszaesek a párnára, majd megfogom az előttem fekvő vállát, és elkezdem rázogatni.

- Sebastian... ébredj és hallgattasd el a kutyát - rángatom meg köntösénél fogva, de nagyjából annyit érek el ezzel, mintha komornyikom egy alvadt vérű hulla lenne. - Sebastian! - veszem ingerlékenyebbre a formát, és végre hajlandó megmozdulni.

Lassan felemeli szabad karját, majd a füléhez nyúl, és kiveszi belőle a vattapamacsot.

- Parancsol valamit? - kérdezi kómásan, nekem pedig egy pillanat alatt maximumra szökken a vérnyomásom.

- Te nyomorult! Előre tudtad, hogy ezt fogja csinálni?! Na, takarodj ki az ágyamból, és nyomj le valamit annak a dögnek a torkán! - rúgom le felettébb fitten fekhelyünkről.

Sajnos számításaimban nem szerepelt a másik karja, mellyel engem ölel át, így sikeresen én is vele zuhanok, egyenesen rajta érve földet.

 - Au... - nyögi fáziskéséssel, miután mindketten lent vagyunk már.

<---Előző     Vélemények     Következő--->