Életemben először nem voltam képes ugyanazzal a megszokott, felhőtlen örömmel végigsétálni Konoha utcáin. Egy pillanatra megtorpantam és körülnéztem a házak között, melyeket védelmeztünk. Finoman megérintettem a fejpántomat, ujjammal körberajzolva a levél jelét. - Konoha. Mindegyik levél, még a legkisebb is számít. Nincsen nélkülözhető darab, nincsen olyan része, amelyet sutba dobhatnánk. - Figyeltem a színes tetőket, a gyönyörű virágládákat, melyek az ablakok párkányain sorakozva illatoztak. A felállított és dúsan megpakolt zöldséges és gyümölcsös standokat. A lágy békét, az éltető nyugalmat, mely ott húzódott mindegyik utcán, minden veszekedő ember és csínytevő gyermek mögött. Az itt élők mind bíztak a vezetőikben, mert olyan személyek álltak az élükön, akik az összes emberi gyengeségük ellenére, túlléptek önmagukon. - Ilyen ember volt az apám is - pillantottam fel az emlékműre -, és ilyen ember Tsunade obachan is - néztem szomorúan a kórházra. - Egy nap, hokage leszek. Egy vezető, nem lehet bizonytalan, hozzon bármilyen döntéseket is, azokért vállalnia kell a felelősséget. Ha megfutamodom, miféle vezetője lehetnék az embereknek? - szorítottam ökölbe kezeimet, próbálva meggyőzni magamat igazamról. A régi tűz, amely fűtött, finoman izzó parázzsá hamvadt, készen állva az újjáéledésre. - Sohasem adom fel! - Hit. Az igaznak hitt dolgok, sokszor a legcsalókábbak a világon. - Konoha Tűz országban fekszik. Az itteniek lelkéből, sohasem alhat ki a remény lángja! - Mert mindig kiderül róluk, hogy a hit és a belőle fakadó remény révén, puszta látszólagosságba futnak. - Hit, remény, erő. - Elleplezve előlünk a valódi célokat és indítékokat.

Felsiettem a lépcsőkön át az irodához, önkéntelenül lelassítva a folyosón. Szinte csak óvakodva mertem végiglépkedni rajta. Ez már nem az a hely volt, amit annyira ismertem. Nagy volt a csend. - Túlzottan nagy. - Senkivel sem találkoztam útközben, pedig többnyire állandóan nagy sürgés-forgás volt. - Legalábbis Tsunde-obachan idején...- haraptam el a mondatot, nyelve egy hatalmasat. - Nem gondolhatok erre. - Lépteim egyre lassultak, ahogy eljutottam az iroda ajtajához. Kezem lassan a kilincsre fonódott, de váratlanul halk, tompa hangok ütötték meg fülemet. - Valakik biztosan jelentést tesznek Danzounál - torpantam meg, elhúzva számat. Nem volt kedvem várni. Gondoltam berontok és így a bent tartózkodók, gyorsabban végeznek a jelentésükkel.

- Azt mondta, el fogja hozni magával! - hallottam az egyik felhő ninja éles, karcos hangját. - Mit keresnek ezek Danzounál? Miről beszélnek egyáltalán? - araszoltam közelebb az ajtóhoz, de a hangok, még mindig elég halkan jutottak el hozzám. - Ehhez képest, ott csókolózott vele és utána hagyta elmenni! - csattant fel a nő, jéghideg hangon. Ledermedve, szinte az ajtóba olvadva várakoztam tovább. - Csókolózott?! Ezek rólam beszélnek? Rólunk? - meredtek egyre nagyobbra szemeim, ahogy éreztem a bennem növekvő fojtogató dühöt. - Rájuk fogom törni, ezt a rohadt ajtót! - morogtam némán. - Sasuke, ő megmondta - emlékeztem vissza görcsösen. „Mondd meg Danzou kutyájának, hogy nem illik két ember magánügyébe beleavatkoznia." - Igen, ezt mondta. Rájött, hogy követnek bennünket.

- Konohában talán, ez a ninják becsületkódexe? - kérdezte egy öblös, lenéző férfihang. - Micsoda elpuhult egy város! - Ezért a sértésért meg fogom ölni! - csikordultak meg fogaim egymáson. De tudtam, hogy nem árulhatom el magamat. Ha többet akarok tudni, akkor még nem. - Pedig legszívesebben szétverném - fortyogtam némán.

- Nem értem a szitkaikat - válaszolta Danzou jéghidegen. - A terv, végig egy elgondolásra épült, nem pedig egy előre megtervezett, tudatosan végrehajtandó akcióra. Éppen ezért javasoltuk a jinchuuriki számára, ezt a semmitmondó küldetést. Egyszerűen nem számoltunk azzal az eshetőséggel, hogy az Uchiha több érzelmet is táplálhat iránta. - Reszketve hátráltam el az ajtótól, igyekezve letuszkolni a bennem felgyűlt haragot. - Becsapott. - Kifelé vettem az irányt, megrémülve a bennem feltámadó indulattól. - Becsaptak minket Sasuke! - vetettem hátamat a nyirkos falnak. - Meg fogom ölni ezért - suttogtam magam elé, folyamatosan reszkető kezeimet nézve. - Ezek a ninják eszközként akartak felhasználni Sasuke elérésére? Hát ezért volt minden? Ez az értelmetlen feladat is? - szorítottam ökölbe kezeimet.Apró könnyek szöktek a szemembe, de azonnal elmorzsoltak őket. - Azt hittem a jó szerencse állt az oldalamra, így találkozhattam újra vele. Helyette azonban...Mások tervelték ki, még a találkozásunkat is - tántorodtam meg a keserű haragtól. - Ekkora képmutatást, ilyen árulást! Rohadékok! Mit hittek?! Lehet, hogy nem értek sok mindent Sasukéval kapcsolatban, de sohasem árulnám el. Ezt hitték? Hogy ezt teszem?! Nem tudták kiverni belőlem, hát más utat választottak?

„- Tudtad, hogy itt leszek? - emlékeztem vissza kérdésemre, melyet feltettem neki az erdőben.

- Nem.  - Már akkor is feltűnt, amit utána kérdezett. - Te?" - Talán már akkor tudta, hogy valakik a nyomunkban vannak? Hogy csak csapdát akartak állítani neki? Mit akart tudni? Hogy én benne vagyok-e? - gyomrom egyre jobban összeszűkült az idegességtől, a tehetetlen haragtól. - Ezt hitte? Rólam? - mélyetlélegezve igyekeztem kiszáradt számat benedvesíteni. - Miért törődöm azzal mit hitt? Miért érdekel? Most gondolkodnod kell Naruto! - utasítottam magamat és mély lélegzetet véve, igyekeztem lenyugtatni háborgó gondolataimat. - Tudnom kell, mi történt a háttérben. Ki kell hallgatnom őket. - Elszántan biccentettem egyet, és bár tagjaim remegtek, az ablak felé vettem az irányt. - Nem veszíthetem el a fejemet! Most nem, ha tudni akarom az igazságot. - Két nagy ugrással, a hokage ablaka felett teremtem, igyekezve bevetni a leghatékonyabb álcázási manőveremet. Félig tántorogva, hányingerrel küszködve, de képes voltam végrehajtani a testemnek és agyamnak kiadott parancsot. - Ugorj! Lépj! Rejtőzz! Hallgass! Figyelj!

- Annak a nagyszájúnak ide kellett volna csalnia az Uchihát - csapott az asztalra indulatosan az egyik férfi, amikor újra bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Csak reménykedni tudtam, hogy nem maradtam ki sok mindenből.

- Az információk alapján tudjuk, hogy a városba fog jönni - vágott közbe Danzou hidegen.

- Vajon mikor? - ironizált egy flegmább női hang. Nem láttam, csak hallottam őket.  - Talán akkor, amikor a csontjaink már itt porladnak valahol a közelben? - kérdezte hűvösen. - Hogyan? - akadt bennem a levegő. - Danzou esetleg el akarja tenni őket láb alól?

- Túl gyanakvóak - hallatszott újra a színtelen hang.

- Nem ért semmit - vágott közbe egy határozott férfihang. - A küldetés miatt, elölről kell kezdenünk a keresést. Az esélyeink pedig ennek a sikertelen ötletnek köszönhetően, nullára csökkentek! - förmedt rá Danzoura. Elhűlve hallgattam az eseményeket, igyekezve összerakni az aprókockákból a nagy egészet. - A küldetés, csak elterelés volt. Sasuke miatt. Micsoda rohadt, aljas banda! - szorítottam össze fogaimat. -Miért?! - kongott bennem üresen, az egyetlen kérdés. Két kezemet az ablakkeretre tettem, hogy rajta keresztül bevetődve, megölhessem a nyomorult disznókat. - Miért?! - Szinte tomboltam a haragtól, fogaim vészesen közeledtek kitörésük útja felé. Hiába sikoltott minden idegszálam, hogy hallgassak, lapuljak...Nem ment. - Miért?! - ordította agyam, vékonyan szitáló ködöt hintve józan eszem elé. Ölni akartam.

- Nem a jinchuuriki hibája, hogy az Uchihát, nem tudta elhozni - nyikordult meg a szék, ahogy Danzou felemelkedett belőle. Azonnal megdermedtem a mozdulat közben. - Sokáig én is úgy gondoltam, hogy ez a bolond, idétlen fiú, hordozóként a vesztünket fogja okozni. Azonban egy valamit be kell látnom róla - halkan hallottam csak a bot finom koppanását -, kiváló ninja, és elkötelezett a faluja iránt. Nekem csak ez a fontos. Úgy gondolom, ha küldetésként adjuk ki neki Uchiha Sasuke missing-nin visszahozását, bármi áron megtette volna.

- Akkor miért nem így adta ki? - kérdezte az öblös hang erőteljesen. - Jó kérdés - vontam fel szemöldökeimet. - Miért nem? Hiszen ő nyilvánította elveszetté.

- Jelen pillanatban a falu újjáépítése a legfontosabb dolog. Nem indíthatok el, egy egész kereső csapatot az üldözésére. Túlzottan meggyengülne a város, és még inkább védtelenné válna az esetleges támadásokkal szemben. Ki engedhetné meg ezt magának? - tartott egy pillanatnyi szünetet. - Másrészről, ha Narutonak sikerült volna visszacsábítania Uchiha Sasukét a faluba, mint missing-nint jogunk lett volna, felelősségre vonni. Illetve önök, tisztázhatták volna a mesterüket ért atrocitást.

- Tisztázni? - csattant fel az egyik nő élesen. - Nem beszélgetni jöttünk, hanem megölni azt a mocskot! - acsarkodott kitartóan. Idegesen benntartottam a levegőt, nyelve egy nagyot. Lehunytam a szemeimet és arra gondoltam, ha Sasuke ugyanilyen helyzetben lenne, ő elhallgatna és figyelne. Ismertem az irodában tartózkodó személyeket, a felhő ninjákat. Őket is a bosszú hajtotta. Meg akarták torolni Sasukén, a mesterük halálát.

- Nos, az álküldetéssel ezt akartam elérni - engedte el füle mellett Danzou a sértegetéseket, összegezve az eddig elmondottakat.

- De nem sikerült neki - szegezte le hidegen, az egyik nő.

- Valóban nem - gondolkodott el egy pillanatra. Léptei halkan koppantak a padlón, ahogy botjára támaszkodva az ablak felé sétált. Szemeim felpattantak, ahogy hallgattam halk neszezését. Közvetlenül alattam állt meg.

 - Elbukott - tette hozzá az öblös hang gazdája. Nagyot nyelve hajtottam le pilláimat, igyekezve mérsékelni pokoli dühömet.

- Nem bukott el. A jinchuuriki, Konoha ninjája - jelentett ki szilárdan a hokage. Döbbenten hallgattam Danzout. - Kiáll mellettem - nyeltem egy nagyot. - Ha kell, megvédi azt, bármi áron. Uchiha Sasuke jelenleg nem jelentett fenyegetést a városra. E mellett, a ténylegesen parancsba adott küldetése, Teaország két családjának a kibékítése volt. Ezt megtette.  

- Elbeszél a dolgok mellett Hokage-sama - mordult rá a magasabb nő.

- Úgy hiszem nem. Mint ahogyan említettem, ez csak egy kísérlet volt a hordozó részéről és a miénkről is. Az pedig, hogy mi történik két fél között, nem ránk tartozik - darálta szárazon.

- Oh! - jegyezte meg epésen a kisebbik nő.  - Micsoda tolerancia! - nevetett fel gúnyosan. - Netán meghatotta a két fiú ragaszkodása egymáshoz? - Arcomon enyhe pír égett a sértő célzás miatt.

- Nem hinném, hogy ebben a pillanatban a magánvéleménye, fontos szerepet játszana - csengett jéghidegen a hokage hangja.

- Akkor mitévők legyünk? - kérdezte egy fokkal higgadtabban az egyik nő. Emlékeztem rá. Ő volt az a hórihorgas, hűvös nő, akit nagyon könnyen fel lehetett bosszantani.

- Sajnos nem tudok más eshetőséget javasolni, mint az üldözés folytatását - recsegte a hokage. - Természetesen a jelentések megmaradnak a konohai hatóság birtokában. - Jelentések?! - ráncoltam össze a szemöldökeimet.

- Kellemes, ahogy kiiktat bennünket - duruzsolta a nő vitriolos hangon.

- Nem tudok más lehetőséget javasolni. Csapatokat nem küldhetek a keresésére, mert akár több csapat erejét is felülmúlná az Uchiha. Az egyetlen személy, aki visszahozhatta volna, az a jinchuuriki volt. Neki sem sikerült. Megtettük, amit lehetett - zárta le a beszélgetést. - Az egyetlen személy, aki visszahozhatta volna, én voltam. Mégsem jártam sikerrel...Valóban elbuktam. - Üres tekintettel bámultam a ragyogó eget, a lágyan játszadozó napsugarakat, az élénken zsizsegő várost. Nem tudom mióta ülhettem ott, a gondolataimba merülve folyamatosan ismételgetve magamnak kudarcomat. Az öreg hokage hangja térített magamhoz.

- Nem akarsz bejönni? - nyekeregte ellenszenvesen, és ridegen visszalépett az ablakból.

- Hai - morogtam ellenségesen, és beugorva az ablakon, megálltam vele szemben.

- Mindent hallottál? - kérdezte ridegen. Nem válaszoltam, még csak nem is bólintottam. - Nyomorult dög! Átvert, és még csevegjek is vele? - Ujjaim lassan kunai tartóm felé csúsztak. - Mit akarsz tenni? - húzott maga elé egy tekercset, látszólag elmerülve benne. Egyáltalán nem zavartatta magát a burkolt fenyegetés miatt. Megint csak nem válaszoltam. - Nos? Hová lett a legendás Uzumaki Naruto, akinek mindenre volt egy válasza? - kérdezte epésen.

- Ch! Tudja a nevemet? - morogtam dühödten. - Átvert! Csak azért, hogy olyat tegyek, amelyet önszántamból sosem tennék - vágtam hozzá nyersen, és táskámból elővéve jelentésemet, ledobtam elé az asztalra. Nem finomkodtam. Legszívesebben eltörtem volna a nyakát az aljas húzása miatt. - Tsunade-obachan, soha nem tett volna ilyet! - A papír halk surrogással landolt a szépen megmunkált falap tetején. Hosszú éjszakáimba került, amíg képes voltam összekaparni ezt a jelentést. Alig volt erőm és kedvem megírni azt a vacak tekercset, mert a gondolataim állandóan elkalandoztak. Túlzottan el voltam foglalva azzal, hogy megpróbáljam kiűzni magamból Sasuke érintésének emlékeit. - A lehetetlenre vállalkoztam. Nem telt el egyetlen nap sem anélkül, hogy valamiről ne jutott volna az eszembe. A hangja, a bőre színe, a koromfekete szemek. Az együtt töltött rövidke idő, mely szinte teljesen kiszorította eddigi emlékeinket, újjáértelmezve kapcsolatunkat. Már nemcsak a közösen átélt küldetésekre emlékeztem, hanem arra is, milyen amikor átölel. Én pedig...

- Jinchuuriki! Olykor a dolgok, melyek történnek, és a hokageként hozott döntések, fájdalmasak - eszméltem fel hangjára.

- Van nevem is - oktattam ki dühödten. - Uzumaki Narutonak hívnak. - Legalább annyira gyűlöltem ezt...

 - Azonban az otthonunkért, meg kell hoznunk azt az áldozatot - folytatta szemrebbenés nélkül -, hogy a személyes céljainkat figyelmen kívül hagyjuk.

- Ez nem figyelmen kívül hagyás. Hanem átverés! - vágtam vissza mérgesen. - Mint amennyire akartam...

- Átverés? - emelte rám súlyos, fekete pillantását, és a tekercset maga elé véve, lassan kihajtotta azt. - Hm - futotta át gyorsan a sorokat, és újra rám nézett. - Precíz jelentés lett, bár néhol problémát látok a nyelvtanban - károgta elutasítóan.

- Nem mondok érte köszönetet - szorítottam ökölbe a kezeimet. - És vágytam.

- Megtennéd azt a szívességet, hogy rendesen válaszolsz a feljebbvalódnak? - próbált rendreutasítani epésen, székében hátradőlve. Az eddig benntartott haragom, most láncok nélkül tombolni kezdett.

- Megtenné azt a szívességet, hogy elmegy a jó büdös francba?! - meredtem rá, és asztalára csapva letámadtam. -  Mégis mi a fenét képzel magáról?! Valami rohadt isten, hogy így játszik az emberi életekkel?! - vontam kérdőre.

- Emberi életekkel sohasem játszanék - emelkedett fel mérgesen. - Azonban, ti ninják vagytok. Az a feladatotok, hogy akár az életetek árán is megvédelmezzétek a várost és a benne élő embereket. Uchiha Sasuke, nem pont ezt akarja elpusztítani? Nem a világunk létére tör? - kérdezte rekedten, és az ablak felé fordulva, egy mélyet sóhajtott.

- De Sasuke nem fogja elpusztítani Konohát - erősködtem folyamatosan Danzou hátát nézve.

- Mind a ketten tudjuk Naruto, hogy nemsokára megérkezik ide azért, hogy elpusztítsa a városunkat. Te magad is meggyőződhettél róla - közölte velem csendesen. Elhallgattam. Mit mondhattam volna? - Valóban. Hiába próbáltam rávenni, Sasuke nem akart visszajönni..   

- Bosszút akar állni a családja miatt - kapaszkodtam mentőövként az új információba.

- Sokunknak lenne oka a bosszúra, de pont azáltal válunk jó shinobivá, ha látjuk a bosszú értelmetlenségét - pillantott ki az ablakon.

- Győzz meg erről egy olyan embert, aki azért harcolt, hogy a városának jót tegyen. Majd megtudta, hogy a városa elvette tőle a családját, és az egyetlen testvérét - morogtam kitartóan.  

- Hm. - Nem válaszolt. Úgy látszik, ha Danzou értette is amire gondolok, nem akarta tudomásul venni azt.

- Akkor ő rossz shinobi? - kérdeztem kereken.

- Igen - koppant a hideg válasz. - Zsákutca? - néztem fel rá megkeményedett pillantással. - Mint ennek a városnak a vezetője nem fogom hagyni, hogy Uchiha Sasuke puszta emberi gyengeségből, megpróbálja elpusztítani azt - hallottam egy cseppnyi indulatot a hangjában. - Ehhez, túl sokat veszítettünk. Mindannyian - zárta le a témát. - Köszönöm a jelentésedet! Elmehetsz!

- Még nem fejeztem be...- vágtam közbe indulatosan.

- Nem akarom ismételni magamat, Naruto - kezdett bele hideg fenyegetéssel. - Az. Zsákutca - néztem hátát, majd sarkon fordulva, elindultam kifelé. Ez a sehová sem vezető beszélgetés, lezárult. Már láttam, hogy egyikünk sem fog engedni. Üres tekintettel hagytam el az irodát. Nem nagyon maradt bennem semmilyen érzés. Lassan már legendás haragomhoz sem tudtam nyúlni, annyira kiégetett ez az egész ügy. Pedig mennyire reménykedtem abban, hogy a Teaországban végzett küldetés, majd mindent helyrehoz. Majd segít újra abba a mederbe terelni az életemet, amelyet Konoha elpusztításakor, úgy látszik magam mögött hagytam. De nem így történt. Lassan lesétáltam a hosszú lépcsősoron, kiérve a nappali nyüzsgő tömegbe. Összezavarodtam, mégis egyben tisztázódtak az érzéseim. Mindent annyira magától értetődőnek vettem most. A lágyan ringatózó szellő magával sodorta a ropogósra sült kenyerek, és az éppen készülő ramen illatát. Besétáltam Ichirakuhoz, és leülve az egyik székre, kikértem szokásos ramen adagomat. - Minden annyira nyilvánvaló számunkra Sasuke.

- Naruto-kun? - hallottam magam mögött a kellemes, mégis érzések nélküli hangot.

- Sai? - fordultam felé, és egy fáradt mosolyt erőltettem arcomra. - Kérsz egy tál rament? - kérdeztem kissé megélénkülve.

- Hai - bólintott mosolyogva a fiú. Mostanában Sai mosolya is egyre árulkodóbbá vált. Még mindig nem láttam rajta érzelmeket, de eltöltöttem vele annyi időt, hogy kiismerhessem. Szokásos kiskönyve, melyből kiolvashatta az emberi érzésekre vonatkozó instrukciókat, most is a zsebében lapult. - Ittadakimasu! - választotta el pálcikáit egymástól, és mosolyogva rám pillantott.

- Ittadakimasu! - válaszoltam vissza, és szürcsölve enni kezdtem.

- Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? - kérdezte mosolyogva.

- Hogy? - néztem rá értetlenül.

- Minden rendben ment a küldetésed alatt? - kérdezte mintegy mellékesen. Egy pillanatra megdermedtem. - Sai még soha nem kérdezett tőlem ilyet. - Úgy téve, mintha nem vettem volna észre a kérdés jelentőségét, folytattam a lakmározást.

- Ühüm - bólintottam tele szájjal, és amint lenyeltem egy tészta adagot, felé fordultam. - Miért érdekel? - kérdeztem könnyedén. Egy darabig keresgélt, majd előhúzva könyvét és feltéve szemüvegét, jelentőségteljesen rám pillantott. - Mondtam, hogy hagyd azt a hülye könyvet! - legyintettem lemondóan.

- Ha azt szeretné elérni, hogy barátai lássák, ön foglalkozik velük, mindig kérdezze meg, hogyan érzik magukat. - Anyám! Ezt most komolyan gondolja? - forgattam meg szemeimet. - Ezt a szokásos: Hogy van? Hogy vagy? - kérdésekkel szoktuk megérdeklődni. Illetve kérdezze meg, hogy hogyan halad a munkájával...

- Na jó elég! - morogtam fáradtan, és letettem pálcikáimat, hogy kiihassam a levest. - Köszönöm, hogy törődsz velem - tettem hozzá, rápillantva.

- Nincs mit. Csak próbálom megérteni, amit Sakura-chan magyarázott nekem a társalgásról. Igyekszem, hogy ne legyen erőltetett - lendítette meg könyvét -, hanem spontán és szívből jövő. - Hát ezen még van mit dolgozni - néztem laposan a könyvre.

- Aha - gondolkodtam hangosan. - Szóval Sakura-chan, ezt mondta neked - vigyorogtam rá.

- Hai - bólintott kitartóan mosolyogva.

- Sai, szeretném a segítségedet kérni - rajzolgattam körbe ujjaimmal tálam szélét, gyorsan a tárgyra térve.

- Miben? - kérdezte kedvesen.

- Valaki kémkedett utánam a mostani küldetésem alatt, és leadott rólam egy jelentést - kezdtem bele, mély lélegzetet véve. Nem mindennap kéri az ember, az egyik barátját és csapattársát, hogy kémkedjen az ügyében. - Szeretném tudni, ki volt az.

- Érdekes kérés Naruto-kun - mosolygott rám bíztatóan. - De nem hinném, hogy tudok neked segíteni. Egy fontos információ kiadását várod el tőlem, ami szabályellenes. Ezt nem tehetem meg. Tudhatnád - mosolygott tovább kitartóan. Egy pillanatig szólni sem bírtam. - Igaz. De, hátha!

- De ez most nagyon fontos lenne - erősködtem, közelebb húzódva hozzá.

- Nem tehetem, sajnálom - ingatta fejét mosolyogva. - Legalább ne mosolyogna! Legalább ne csinálná ilyen idegesítően! - ment fel bennem a pumpa.

- Tudnom kell - emelkedtem fel egyre dühödtebben, kirúgva magam alól a széket.

- Oi Naruto! Ne verd szét az éttermemet! - intett ingerülten a szakács, megtörölve kezét fehér kötényében.

- Gome! - vágtam vissza lángoló szemekkel, kissé elvörösödve. Nagyot szisszenve ültem vissza, és bizalmatlanul méregettem a töretlen mosollyal ülő Sait. Szívesen bemostam volna neki egyet, de nem verhetem szét csak azért, mert nem akar szabálytalankodni.

- Most mennem kell Naruto-kun - emelkedett fel a pulttól, letéve a pénzt az asztalra. - Ne felejts el sokat enni, mert még szükséged lesz az erődre - mosolygott rám kedvesen. - Ch! Idióta! - morogtam magam elé, rámeredve üres tányéromra. Idegesen forgattam szemeimet, nem tudva mit kezdeni a váratlanul rám szakadt csenddel és egyedülléttel. Nevetséges, de még Sai társaságát is jobban élveztem. - Akkor legalább nem jutott eszembe annyiszor Sasuke.

Véletlenül fedeztem fel a mellettem álló széken nyugvó fekete mappát. - Sai, az a bolond! Itt hagyta a könyvét, vagy mi ez! Soha nem hagyta még el ezt a mappát. Érdekes! - Nagyot sóhajtva magamhoz vettem a finom anyaggal bevont füzetet és gyorsan hátrafordultam, hátha elcsíphetem még feledékeny társamat. De már csak az utcán nyüzsgő embereket láttam, néhány chuunint, akik unottan sétáltak az akadémia irányába.

- Fiam valami baj van? - recsegte Ichiraku kedvesen, én pedig az elhagyott füzetet szorongatva, könnyedén megráztam a fejemet.

- Dehogy! Csak Sai - lengettem meg a füzetet -, elhagyta! - legyintettem lemondóan. A szakács rám vigyorgott, majd visszasétált a pult végébe, hogy elővéve újságját tovább olvashasson. Rápillantottam az előttem nyugvó rajzfüzetre, és először kissé tétovázva felnyitottam a fedelet. Nyomban be is csuktam. - Francba már! Mikor lettem ennyire béna? Csak egy pillanatra belenézek, abba még senki sem halt bele! Sai meg, nem tudja meg. Amúgy meg, miért ilyen figyelmetlen? - Nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat és belelapozva, lassan végignéztem az oldalakat. Először csak a szépen megrajzolt tájakat, a fákat láttam. Néhány félbehagyott portrét, amit talán akkor kezdett el készíteni, amikor volt egy kis ideje a küldetései között. De a modellek vagy elhagyták a teret, ahol Sai elkezdte rajzolni őket, vagy nem volt ideje befejezni a fekete-fehér vázlatokat. Mindig meglepett milyen sokat jelentett neki a könyve, és a mappája is. - Igen mindig sokat rajzolt. - Ő így tudta leginkább megragadni az őt körülvevő környezetet, talán még a megmaradt érzéseinek a maradványait is. Rajzolt. Papírra vetette a kiképzését, a legjobb barátját. Lerajzolta Sakurát is és Kakashi-senseit, amikor az Icha-Icha könyvét olvasta. Lerajzolt engem is. Éppen a rasen-shurrikent hívtam elő. Lassan lapozgattam, szinte félve nézegetve a lapokat. Néha lopva felpillantottam, hogy nem figyel-e senki, de semmilyen gyanús dolgot nem láttam, így nyugodtan vizsgálódhattam tovább. Arcom kissé kimelegedett, amikor a soron következő oldalra lapoztam. Ott volt. Minden. A fekete haj, a vakítóan fehér ing, a finom éllel megvillanó katana. Éppen azt a pillanatot örökítette meg, amikor Sasukéval találkoztam. A lapok annyira élethűen adták vissza, hogy újra beleremegett a gyomrom. Mintha ismét ott lettem volna. Döbbenten, levegő után kapva csaptam le a mappát a pultra. - Honnan tudja? - Majd ideges, görcsös mozdulattal azonnal összecsuktam a füzetet, nehogy más is meglássa, ami benne volt. A rajzokat. Az érzéseink, az érintéseink mind ott nyugodtak a lapon kiszolgáltatott, fekete vonalakként. - Mennyi minden rejtőzött mögöttük. Így lerajzolva, mégis mennyire semmitmondó, apró és elenyésző mindegyik alak. Csak üres történések, két ember életéből. - Mindegyik oldal külön életet élt, szinte követve sorsunk változását. Pirulva újra felnyitottam a fedelet, és pirulva hajtottam tovább, amikor megláttam csókunkat. Lendületes vonásokkal, finom tónusokkal kirajzolva, terpeszkedett a papíron. Két fiatal olvadt össze, egy érintésben. Ódzkodva pislantottam a következő oldalra, tartva attól, amit láthatok. De ahogy egyre meglepettebben lapozgattam tovább, néha kissé begyűrve a széleket nyirkos ujjaimmal, döbbenten felsóhajtottam. Üres, fehér lapok néztek vissza rám. A gerincnél még láthattam az apró papírdarabokat, amelyek az előző oldalakból maradtak. - Kitépte őket? - meredtem rá, óvatosan megpöckölve a cafatokat.  - Sai soha nem hagyja el ezt a füzetet - dermedtem meg, és lassan beszívva a levegőt, behajtottam a füzetet.

- Csak nem itt felejtettem? - csendült fel mögöttem a lágy hang. Egy pillanatig tespedt, néma csend szállt közénk.

- Meg sem kérdezed? - kérdeztem zavartan, és halkan dobolni kezdtem.

- És te? - kérdezte finoman. Megráztam fejemet. - Minek tenném? Teljesen nyilvánvaló, mégsem haragszom rá.

- Gondolom nem rajzban adtad le - toltam elé a füzetet, darabos mozdulatokkal.

- Nem - ingatta fejét. - De néhány dolog kimaradt belőle - fűzte hozzá halkan.

- Információ visszatartás? Ez nem szabályellenes? - kérdeztem karcos hangon. Nem felelt, csak kitartóan nézett tovább, álmosolyának védelmében.

- Arigatou - köszörültem meg kissé feszengve a torkomat. Sohasem feltételeztem volna, ennyi emberi gesztust Sai részéről. - Barátság? - Alig láthatóan bólintott egyet.

- Amikor ideér, mi melletted leszünk - mondta halkan, de alig fogtam fel a szavait. - Elnézést! Kérhetnénk, még két tányér rament? - szólt oda a szakácsnak. - Természetesen én állom - nevetett fel halkan. - Enned kell, hogy minél több erőd legyen. - Üres tekintettel meredtem finom ebédemre, és összeszorult a gyomrom. Minden egyes falat erősebbé tesz majd, hogy küzdhessek, hogy újabb technikákat sajátíthassak el, vagy fejleszthessek ki. - Naruto-kun! Minden bekövetkezendő esemény, a jövő zenéje. Bármennyire is szeretnéd eltervezni, hogyan haladjanak a dolgok, bármennyire is szeretnéd egy döntés, vagy egy ígéret béklyójához kötni - mosolygott rám Sai. - Nem akarom hallani - meredtem az elém kitett levesre. Gyorsan belapátoltam az ételt, majd feltápászkodva, biccentettem egyet a társamnak. - Köszönöm, de most mennem kell - vakartam meg tarkómat -, holnap találkozunk - bólintottam zavartan, és sarkon fordulva, kisétáltam a nyílt utcára. - Minden egyes nappal, héttel erősebbé válok. Lehet, hogy pont a halálodat okozom ezzel? Sasuke? - nehezült el mellkasom egyre inkább, ahogy kapkodni kezdtem a levegőt. - Mit jelent jó shinobinak lenni? Mit jelent jó embernek lenni? Ha olyan shinobi akarok lenni, aki érdemes arra, hogy hokagévá válhasson, meg kell védenem az embereket, akik körülöttem élnek. Azonban, ha olyan emberré szeretnék válni, aki kiáll a barátai mellett, akire számíthatnak, akkor...Én nem veszíthetem el a reményt soha. A szimbólumok melyeket hordozunk, talán a legtöbbet árulják el rólunk. A tűz, mint a melengető láng, a bizalom erejével ég. Hit. A levél, mely mindig is tartozni fog egy fához...Hiszen, egyik darab sem létezhet az otthona nélkül. Hinnünk kell abban, hogy mindegyik tartozik valahová, bármennyire messzire is sodorja a kósza szél, a szenvtelen sors. - Felpillantottam az egyre sötétedő égboltra. Az éjszaka, nemsokára átveszi a nappal helyét. Az ég egy másik oldala bukkan fel, melynek valódi fénye, a csillagok szórt ragyogásában látható. Csak akkor érintkezhet a két oldal, amikor az egyik mély álomra hajtja fejét. - Milyen színes akkor a horizont, arany és kékesfekete színe van - torpantam meg egy pillanatra, a nyüzsgő forgatagban. Akkor nincsenek határok, és különbségek. Hol kezdődik az egyik, és hol a másik? - Arany? Kékesfekete? - Mind lényegüket vesztett, értelmetlen kérdésekké avanzsálódnak, hiszen elválaszthatatlanul egymás alkotói és ellentétei. - Egyek és ellentétek? - indultam meg tovább, halvány mosolyra húzva ajkaimat. - Igen, csak talán egyikük sem gondolt bele, mennyire azok. Készen állok Sasuke - néztem elábrándozva, az összeolvadó színeket. A feketét és kéket. - Minket jelölt ki a sors, erre a harcra. Hát küzdjünk meg! Úgyis legyőzlek és bebizonyítom neked, hogy maradhatsz! Megpróbálom mindenképpen, mindenáron. De, ha nem sikerül...Akkor a halál, csak egy újabb választásunk lesz.

 

 

<---Előző     Vélemények