Egy fekete-metál Audi szelte az utakat. Kint ítéletidő tombolt, a szél majdnem kitépte a fákat a helyükről. A kocsiban egy kb. 35 éves nő vezetett, aki görcsösen kapaszkodott a kormányba, ugyanis a zivatar annyira heves volt, hogy a szélvédőnek csapódó víz miatt, alig látta az utat. A fényszóró sem sokat segített. Mikoto tudta, hogy nem állhat meg, mert az biztos katasztrófát jelent. Nem sokkal később, amilyen hirtelen jött, úgy el is ment a vihar. Mikoto megkönnyebbülve nézett a hátul szundikáló kisfiára, aki a takarót szorongatta. Rápillantva a kijelzőre, látta, hogy a benzin hamarosan elfogy. Remélni tudta, hogy közelben lesz egy benzinkút. Pár perc múlva imái meghallgattattak. Alvó kisfiát aludni hagyva szállt ki, és feltankolta az autót. Bement fizetni, közben vett egy csokit kisfiának.

Már 2 órája hagyták el a benzinkutat, és Sasuke végre felébredt.
- Jól aludtál, kicsim?
- Ien. – felelt még kicsit kómásan Sasuke.
- Vettem neked csokit, odatettem az ülésre. Megtaláltad?
- Ien.
- Mond szépen, köszönöm!
- Köönöm!
- Ügyes fiú. - mosolyodott el.

Yuuichi Mikoto Skócia egyik kisebb városa felé tartott. Mielőtt szülei meghaltak Japánban, a skóciai birtokukat ráhagyták. Így elköltözött 7 éves fiával a tokiói 1 szobás lakásukból, ami számukra a börtönt jelentette. Rendkívül kicsi volt, olykor úgy érezte, egy cellában raboskodnak. Számára a fia volt a legfontosabb. Volt egy házassága, ami tönkrement, és a férfi elhagyta, magukra hagyva őket. Akkor Sasuke csak fél éves volt. Két év elteltével azonban ijedten tapasztalta, hogy Sasuke még mindig nem tudja rendesen kiejteni a szavakat. Sok orvosnál jártak, de mindegyik máshogy diagnosztizálta. Eleinte süketségre gyanakodtak, aztán az autizmustól kezdve egészen a fejlődési rendellenességig mindent mondtak. Mikoto úgy döntött egyedül tanítja fiát, de így 7 évesen sem jutott előrébb. Mikor egy lépést előre haladt, rögtön kettőt ugrott vissza. Teljesen kétségbe volt esve, azonban fiát nem akarta megrémiszteni. Sasuke IQ-ja normális volt, csupán a szavakat nem tudta értelmezni, és rendesen kimondani. Iskolába nem járhatott, és barátokat sem szerzett. Eléggé visszahúzódóvá vált, de anyját nagyon szerette.

Mikoto megállt a ház előtt. Végigmérte, és örömmel tapasztalta, hogy teljesen ép. Belülről sem volt másképp, rengeteg bútor és kiegészítő díszelgett. Mikoto nagyon megörült, hogy végre ilyen szabadságuk lehet. A közelben kapott állást, mint eladó, és örömmel hallotta, hogy sokkal jobban fizetnek, mint Japánban. Bőven jut a számlákon kívül élelemre is. Mindent meg akart adni kisfiának.
Másnap azonnal dolgozni ment, de előtte gondosan a fia eszébe véste, hogy nem szabad kimennie a házból. A fiú megértette, és játszott tovább.

Estére viszont Sasuke már nagyon unatkozott. Valahogy kikászálódott az ablakon, és elhagyta az udvart. Boldogan futott a járdán, mikor tompa fájdalmat érzett a fején, és minden elsötétült.

- Hé! Hé, ébresztő!
Sasuke kinyitotta szemeit, és felszisszent.
- Csakhogy felébredtél. - hallotta újra a kedves hangot.
Felült, és az előtte guggoló fiúra nézett, majd a mögötte lévő 3 társára.
- Na, már jól van. Menjünk vissza focizni. - azzal a 3 fiú vissza is szaladt a pályára.
- Jól vagy? Segítek felállni. - azzal felsegítette a kissé szédelgő fiút a földről.
Sasuke felnézett rá. Hosszú, fekete haja volt, ami hátul össze volt kötve, fekete szemei fürkészve néztek rá.
- Mi a neved? Hol van az anyukád?
Sasuke nem válaszolt. Az idegen kérdő tekintettel bámulta a kisebbet, majd felsóhajtott.
- Csak nem elszöktél?
Sasuke zavartan bólintott.
- Akkor vissza kéne menned, a mamád biztosan aggódik. Majd én elkísérlek, csak mutasd az utat. Jó? - kérdezte kedvesen.
Sasuke ismét bólintott, de már mosolyra húzta a száját, majd megfogta új ismerőse kezét, aki nem nagyon tiltakozott ellene. Elindultak.
- Az én nevem Uchiha Itachi. Te még mindig nem mondod meg?
Sasuke csak megrázta a fejét, amit Itachi igen aranyosnak talált. Elég sokat gyalogoltak mire megérkeztek. A ház kicsivel magasabban volt, a városon kívül az egyik dombon. Úgy vélte, hogy farmerek laknak benne, ahogyan a legtöbben itt a városban. De inkább nevezhető falunak, mivel olyan kicsi. Ezért is döbbent meg, mivel a fiút még sose látta ezelőtt, úgy vélte, hogy most költöztek ide.
Mikor besétáltak a kapun, egy hosszú, fekete hajú nő rohant oda hozzájuk, aggódó tekintettel.
- Sasuke! Hát végre itt vagy! - ölelte meg. - Úgy aggódtam!
- Lent a városban találtam rá. Eltaláltuk a labdával, de nem esett semmi baja. Gondoltam, hogy elcsatangolt, ugyanis nem volt vele senki, és eléggé elveszettnek tűnt.
- Köszönöm szépen. - hálálkodott Mikoto, majd felállt.
Jobban szemügyre véve fia megmentőjét, a szíve megállt egy pillanatra.
- Hölgyem, jól van? Hé!
Mikoto magához tért a döbbenettől, majd zavartan megszólalt.
- P-persze. „Ez nem lehet! Itachi...”
- Akkor én mennék is. - mosolygott.
- Nem men! - szólalt meg egy hang mellette, amelynek tulajdonosa pólójába kapaszkodott.
- Hogy? - döbbent meg Itachi.
Mikoto szíve összeszorult.
- Azt mondja, hogy ne menj.
- Hogy ne menjek?
- A fiam nem tud rendesen beszélni. - mondta szomorkás fejjel. – Beszédhibás.
- É-értem. - majd a belé kapaszkodó fiúra nézett. - Maradok, ha akarod.
Sasuke örömmel bólintott. Mikoto nem tudta, mit tegyen, végül kedvesen megszólalt.
- Hogy hívnak?
- Uchiha Itachi vagyok.
Mikotoban újra megállt az ütő, de folytatta.
- Hány éves vagy?
- Tizenkettő.
Minden stimmel. Ő az, akit akkor elvitt a férje, osztozva a gyerekeken. Mikotot ekkor boldogság járta át. Újra láthatja elsőszülött fiát.
- Na, akkor menjünk be. Te is gyere, Itachi.

A nappaliban…
- Látom, maga is japán. – szólalt Itachi, miközben leült a kanapéra.
- Igen, Tokióból költöztünk ide.
- Felettébb különös. Eddig egyetlen japánnal találkoztam Skóciában. Én 5 éves voltam, amikor ideköltöztünk. Jóformán nem is emlékszem semmire azelőttről. Annyira örülök, hogy nem vagyok egyedül a városban. Mikor megláttam a kisfiát tudtam, hogy japánul kell beszélnem hozzá.
Mikoto elmosolyodott.
- Gyee, jáccai! - szólt Sasuke.
- Azt akarja, hogy játssz vele. – fordította le Mikoto.
- Értettem. - mosolygott Itachi, majd felállt, és követte a lelkes Sasukét fel a lépcsőn, majd a szobájába.
Leültek az ágyra.
- Nos... mit akarsz játszani?
- Nem tuom.
- Te nagyon ravasz vagy, ugye tudod? - pöccintette meg mutatóujjával Sasuke homlokát, aki felnevetett. - Na, nézzünk szét, mit is lehet játszani.

Pár órával később…
- Most már mennem kell, mert későre jár, és apa nagyon szigorú. Habár nyári szünet van... Örültem, hogy találkoztunk. - állt az ajtóban Itachi.
- Rendben. Menj csak. - mosolygott. - Köszönök mindent. - majd megsimogatta a mellette álló szomorú Sasukét.
- Ugyan, Sasuke. Majd holnap is eljövök, jó? - hajolt le hozzá, és megsimogatta fejét.
- Jó. - mosolygott.
- Na, akkor, szia. Viszlát! - köszönt el mindkettőjüktől.
- Szia!
- Ia! - integetett Sasuke.

Másnap ismét eljött, majd azután is. Mikor egy szerdai napon besétált, épp tanuláson kapta Sasukét és édesanyját, amint a hintaágyban ültek.
- Iácsi!!
Sasuke azonnal kipattant és odarohant Itachihoz. Szorosan megölelte, aki mosolyogva viszonozta.
- Mit csináltál?
- Tautam.
Itachi kérdőn nézett Mikotora, aki elmosolyodott.
- Tanultunk.
- Micsodát? - mentek közelebb.
- Egyedül tanítom Sasukét a beszédre.
- Oan unaas. – nézett morcosan Sasuke.
- Még ha unalmas is, akkor is tanulni kell. - mosolygott Mikoto.

Bementek a házba.
- Itachi-kun, kérsz valamit? – kérdezte kedvesen Mikoto.
- Köszönöm, nem. - mosolygott. - De kérdeznék valamit.
- Igen?
- Ha gondolja, taníthatom én is Sasukét. Higgye el, menne... Jól ismerem a japánt, és angolul is taníthatnám. De persze előbb a japánt kell.
- Ien! Ana, kéek! Iácsi maj taít. – ugrált majdnem Sasuke.
- Rendben van. - mosolygott Mikoto. - De most nekem dolgoznom kell. Délutános vagyok. Itachi-kun, ha nem nagy baj, vigyáznál rá?
- Persze, eddig is vigyáztam rá. Menjen csak nyugodtan, Mikoto-san. - mosolygott.
- A korodhoz képest úgy viselkedsz, mint egy igazi felnőtt. Köszönöm. Este jövök. Vigyázzatok magatokra. Sziasztok! - majd kisétált az ajtón.
Nemsokára lehetett hallani, ahogy elhajt a kocsival.
- Na, Sasuke. Neked még tanulnod kell. – nézett le a fiúra.
- Jó.
- Figyelj, szerintem menjünk fel a dombra. Szép a kilátás, és viszünk pokrócot is.
- Oé! - mosolygott.

A dombra érve leterítették a pokrócot, majd leültek tanulni.
- Sasuke. Mond szépen a neved.
- Száske.
- Még egyszer.
- Sza…Szá-aske.
- Figyeld a számat, és a hangomat. Szasz’ke... Most mond utánam. (Ita többnyire mély a-val ejti)
- Szá-szász...
- Mond ki, hogy ke.
- Ke.
- Oké. Most egybe.
- Szá-száke...
- „Ez nehezebb, mint gondoltam...” - gondolta Itachi, miközben törökülésben ült a fiú előtt.
- Sza-sz-szke...
Itachi felfigyelt a fiúra.
- Ügyes. Próbáld még egyszer. - mosolygott.
- Sza-szá-ászke.
- Ügyes vagy! - pöccintette meg homlokát, amitől Sasuke felnevetett.
- Akkor most próbáld mondani, hogy Yuuichi Sasuke.
- Ju-jú..chi Szaá-száászkeh.
- Figyelj jól!
- Jú-icsi Szasz’ke. Mondd, júicsi.
- Jú-jú...csii.
Itachi elmosolyodott. Még sokáig bajlódtak, de Sasuke a Yuuichi-t nem tudta kimondani.
- Iácsi! Eég! Ne akaok tauni.
- Rendben. Mit akarsz csinálni?
- Lefeünni.
- Lefeküdni?
- Ien.
Lefeküdtek a pokrócra, egymás mellé. Nem sokkal később Sasuke Itachihoz bújt. A fiú nagyon meglepődött.
- Mit csinálsz? – kérdezte Itachi.
- Jó meeg va-vah. (jó meleg vagy)
- Fázol?
- Ki-it.
Itachi magához ölelte a kisebbet, és feltekintett az égre.
- Nézd csak! Milyen szépek a felhők.
- Uhm. Széek. Szé-széhek.
- Hagyd! Ne erőltesd. - mosolygott Itachi, majd megsimogatta Sasuke fejét. - Én így is értelek.


2 héttel később...
Egy nagyobbacska dombon ültek, és tanultak. Kicsit beljebb mentek, így messzebb volt a ház, és a város is. Azonban sokkal szebb volt, rá lehetett látni a tájra, és a távolban egy juhászkutya hajtotta a bárányokat.
- Kua!
- Igen, kutya.
- Ku-ku-kútaa.
Itachi elmosolyodott.
- Próbáld meg kimondani a nevem.
- Iácsi!
- Itácsi. Mond szépen utánam. I.
- I.
- Tá. (rövid á)
- Tá.
- Csi.
- Csi.
- Itácsi.
- I-itá... - nagy levegőt vett közben. - csi.
- Nagyszerű! - örült meg Itachi. Nem gondolta, hogy ilyen hamar sikerülni fog.
- I-tá... - erőlködött, de valahogy nem sikerült tovább.
- Elég lesz. Egyszer már sikerült. Majd újra fog. - borzolta meg a fiú így is borzos haját. - Inkább menjünk sétálni. Eleget tanultunk.
- Jó. – talán ez volt az egyetlen szó, amit mindig tisztán ejtett.
Itachi próbált rájönni, hogy mi baja lehet kis barátjának. Az anyja mesélte, hogy az orvosok sem tudták megállapítani. Nem voltak barátai, mindig csak az anyjával beszélt... ha beszélt. Azt is mondta Mikoto, hogy eddig soha senkivel sem viselkedett ilyen barátságosan.
- Iácsi! I-ihácsi!
- Igen?
- Ott eh tó. - mutatott előre.
- Igen, nézzük meg.
Közelebb érve Sasuke máris bele tette kezeit, majd felállt és boldogan mondta.
- Fü-füöd-ünk.
- Fürödni akarsz benne? - majd mikor látta Sasuke bólintását, odalépett, és kezével megállapította, hogy a tó elég meleg. - De nem hoztunk törölközőt. Így meg fogunk fázni.
- Ana kiteített töököőt a száítóa.
- A szárítóra?
- Ien. Gyee, ho-hozz-u-unk.

5 perc alatt megjárták az utat oda-vissza, mivel Sasuke rakétaként futott.
Sasuke teljesen levetkőzött, majd a vízbe mászott. Hideg volt neki, akármennyire is melegnek érezte a kezével. De nemsokára hozzászokott, és mélyebbre is sétált, a maga 126 centijével.
- Gyee, Ihácsi!
- Azonnal, de... - vacakolt az alsónadrágjával, hogy vajon levegye-e. Jobbnak tűnt levenni, mivel ha kijönnek, nem vizes gatyára veszi a nadrágját.
- Iácsi... ve-vehd le, é-és gyee.
- Oké, máris. - Itachi végül levette, bár eléggé szégyenlős volt. - Sasuke, fordulj el!
- Mi-ek?
- Hogy bemehessek.
- Ne tuhc ú-úhgy beönni?
- De, csak... légyszi csukd be a szemed.
- Jó. - Sasuke szemei elé rakta kezeit, és Itachi akaratlanul is elmosolyodott, olyan aranyosnak találta.
Itachi miközben lépegetett felszisszent a hidegtől, de mihamarabb be akart menni, hogy ne várassa Sasukét. Végül beljebb ment, a víz a nyakáig ért.
- Sasuke, idenézhetsz!
Sasuke elvette kezeit a szemei elől, majd durcásan felmordult.
- Iácsi! Ez ne ér! Túl mehe vah-vagy. (messze)
- Gyere be akkor.
- Te gyee ki!
- Nem tudsz úszni?
Sasuke durcásan elfordította a fejét. Itachi elnevette magát, annyira aranyos volt.
- Ne neess! - kiabálta pírral az arcán Sasuke.
- Gyere, segítek. - úszott ki Itachi, és megfogta Sasuke jobb kezét.
- N-ne!- de már tiltakozni nem volt elég ideje, mert Itachi húzta befelé.
Sasuke szorosan a nagyobbikhoz bújt, és elég erős halálfélelme volt.
- Ne félj, Sasuke. Foglak. Nem engedlek el.
Itachi nem ment sokáig, ismét a nyakáig ért a víz. Sasuke félve átkarolta Itachi nyakát.
- Fé-féek!
- Ne félj! - puszilta meg Sasuke vállát, ő maga sem értette, miért.
Sasuke felnézett, és már csak Ita vállát fogta.
- Megpuiltál?
- Öh... igen. - mondta zavartan.
Sasuke ekkor szájon puszilta Itachit, aki annyira megdöbbent, hogy levegőt venni is elfelejtett. Sasuke mosolygására tért vissza a valóságba.
- Sa-sasuke... ezt miért csináltad?
- A té-té-ében lát-tam.
- A tévében?
- Ien.
Itachi nem tudta mit lépjen erre.
- Sasuke, ezt ne csináld még egyszer, jó? - mondta kedvesen.
- Mi-ét?
- Mert ezt nekünk nem szabad. Mert fiúk vagyunk.
- A fiúhnak ne le-et puilkonni?
- Nem. Legalábbis szájra nem. Jó?
- Jó. De ide le-et? - mutatott Itachi arcára.
- Oda igen. - mosolygott.
Sasuke elvigyorodott, majd megpuszilta Ita arcát.
- I-tácsi.
- Hogy mit mondtál? - döbbent meg.
- Itácsi! Itácsi! - nevetett.
- Sasuke, te kimondtad a nevem! - mondta boldogan Itachi.
- Ien! - karolta át ismét Ita nyakát, aki örömtől teli mosollyal megölelte.



- Itácsi! Taíccs me ú-úsnni!
- Úszni?
- Ien!
- Előbb mond ki, hogy igen.
- I-en.
- Ien. I-gen.
- I-ii... nem tuom.
- Figyelj a hangra és a számra.
- Igggggggen. - fektetett nagyobb hangsúlyt a g-re.
- I-igggg-hen.
- Igen. - mosolygott. - Még egyszer.
- I-iggghen. Igggen.
- Ügyes vagy. - mosolygott.
- Mos ú-sni taíccs!
- Oké! Először is, engedd el a vállaimat. Ne aggódj, fogom a derekad.
Sasuke habozva elengedte Itachit, majd egy percig maradt úgy, hogy Itachi a derekánál fogta.
- Most a kezeimet fogd meg.
- Ne-ne!
- Ne félj! Ha le is merülsz, én visszahúzlak. Bízz bennem, nem hagylak megfulladni.
- Oé! - majd erősen megfogta Itachi kezeit, de azon nyomban merülni kezdett.
Itachi gyorsan visszahúzta.
- Kapálózz a lábaiddal!
Sasuke mozgatni kezdte a lábait, és örömmel tapasztalta, hogy így nem süllyed el.
- Jó. Most elengedem a kezeidet, és te próbálj fenn maradni. Ne félj, ha nem megy, akkor megfoglak.
Sasuke bólintott és elengedte Ita kezeit. Próbálta kezeivel is ugyanazt, mint a lábaival, de nem sikerült, és elmerült teljesen. Itachi azonnal utána kapott, és felhúzta. Sasuke haja teljesen arcába lapult, és kapkodta a levegőt.
- Nyugi, tartalak. - és kisimította arcából a haját. - Próbáld így... - és Itachi megmutatta Sasuke kezein a mellúszást.
Sasuke megértette, és megint megpróbálta. Sikerült.
- Itácsi! - ölelte meg lihegve.
- Na, már eddig eljutottál. Majd holnap, ha jó idő lesz, akkor újra eljövünk. Oké?
- Oké!
- Kimondtad, hogy oké!
- Igen, kimottam. - mosolygott.
- Ez nagyszerű! - borzolta meg a haját.
- Itácsi, üllünk le ki-kinnt. A víhben!
- A sekélyebb résznél?
- Igen.

Itachi kihúzta maga után Sasukét, aki élvezte ezt. 50 centis vízben leült Itachi.
- Nehem esz méhly. Üök az öedbe.
- Mi? - ideje se volt felriadni, mikor Sasuke vele szemben az ölébe ült. - Sasuke...
- Itachi! - karolta át a nyakát.
Itachinak a lovagló póz egy kicsit morbid volt, ráadásul érezte saját férfiasságát Sasukéének dörgölőzni. „Ez így nem lesz jó...”
Épp meg akart szólalni, mikor Sasuke jobb kezével megmarkolta péniszét. Megszólalni sem tudott.
- Itachi... nehed naobb. (neked nagyobb)
- I-igen, mert idősebb vagyok... - próbálta lefejteni Sasuke ujjait hímtagjáról, de Sasuke sehogy sem engedte el. Itachinak kezdett melege lenni.
- Sa-Sasuke engedd el.
- Itachi... egyhe keméebb lehsz... (egyre keményebb lesz)
- Sasuke... gy-gyorsan engedd el! - mondta tűzvörös fejjel, mire Sasuke engedelmeskedett.
- Itachi, mi-ét vot ke-kem-éhny?
Itachi zavarában nyelni is alig tudott. Sasuke nem értette, hogy mi baja van.
- Iatchi, mi a bah?
- Se-semmi. Sasuke, menjünk ki!
- Ne! Méh mahaddunk!
- Sasuke... akkor legalább fordulj meg, és…
- Oké! - Sasuke megfordult, háttal Itachinak, de így teljesen ráült Itachi férfiasságára. - Mi-ét kemhén?
- Tu-tudod, nekem... már... izé... hah... - becsukta a szemeit, majd újra kinyitotta. - Mivel már nagyobb vagyok, nekem olykor megkeményedik, és... nagyobb lesz.
- Miét?
Itachinak nem esett kedvére felvilágosítást tartani ebben a pózban, ugyanis Sasuke ficánkolásai csak fokozták a feszültségét.
- Mert serdülőkorban vagyok. „Jaj ne! Hogy magyarázzam meg neki?”
- Nem éhtem. De maj ecce emon-dod.
Itachi igazán megkönnyebbült, hogy Sasuke leszállt a témáról, de az lett volna a legjobb, ha másról is leszáll.
- Itachi, fáhok!
- Fázol?
- Igen. Me-ünnk ki!
- Oké! „Ez végszóra jött. Huh. Mákom van.”



- Majd én megtöröllek. - mondta Itachi, majd a törölközővel ügyeskedett megszárítani Sasuke fehér, puha bőrű, piciny testét.

Felöltöztek, és mentek is visszafele. Itachi erekciója is alább hagyott, de Sasuke nagyon fázott.
Bementek a házba, ahol sokkal melegebb volt.
- Itachi! Fü-önnünk! (Fürödjünk)
- Már megint?
- Igen.
- De most jöttünk...
- De káhban. (kádban)


Sasuke jókedvűen turkált a habok közt.
- Látom, tetszenek a habok. - mosolygott Itachi.
- Igen! - majd Itachira dobott egy adagot.
- Na megállj! - mászott közelebb és csikizni kezdte Sasukét, aki nevetett.

Fürdés után…
- Itachi! Augyh ve-em! (Aludj velem!)
- Jó. - mosolygott.
Mindketten bebújtak az ágyba. Sasuke szorosan Itachihoz bújt, aki megölelte. Egymással szemben feküdtek, ölelték egymást.
- Itachi... - kezdte halkan Sasuke. - minnig ve-em ma-acc? (mindig velem maradsz?)
- Hát persze. - majd megpuszilta homlokát a mosolygó fiúnak.
Pár perc múlva Sasuke elaludt, és Itachi mosolyogva nézte őt. „Akár az öcsém is lehetne. Milyen jó lenne! Annyira megszerettem.” Még jobban magához ölelte, majd megnézte az ágy mellett lévő órát.. 19:00-t mutatott. Még van két órája, hogy hazamenjen. Addig alszik ő is. Majd az elhatározást tett követte.

Hangos veszekedésre ébredt. Óvatosan kiszállt az ágyból, majd az ajtóhoz ment. A vita valószínűleg a nappaliban volt. Kinyitotta az ajtót, és halkan a lépcsőhöz lopózott.
- Mégis mit képzelsz, hogy elcsábítod a fiam? Megegyeztünk, hogy soha többé nem találkoztok.
- Mondtam már, hogy véletlen volt. És mégis mit kapod fel a vizet? Az én fiam is, jogom van látni. Itachi az én fiam is!
„A fia? Itachi a fia? Apával veszekszik. Mégis mit jelent ez? Mit keres ő itt?”
- Hol van Itachi? Most azonnal elviszem. Elköltözünk.
- Azt nem hagyom!
- Megegyeztünk 7 éve, hogy ez lesz. Osztozunk. Sasuke a tiéd, Itachi meg az enyém.
- Még nem is láttad Sasukét.
- Nem vagyok rá kíváncsi. Az én fiam Itachi.
„Mi folyik itt?” Itachi szemeibe könnyek szöktek.
- Itachi!! Itachi! Azonnal gyere ide!!
Itachi megrettent apja dühös hangjától. Azonnal előbukkant, mert félt tőle.
- Itachi, hát ott vagy! Azonnal gyere, elmegyünk!
- De apa!
- Nincs de! Siess!
- Mi folyik itt?
- Ne kérdezz már, igyekezz!
Itachi kétségbeesve, könnyeivel küszködve szaladt le a lépcsőn. Könnyes szemeivel Mikotora nézett, majd az emeletre.
- Gyere már! - fogta meg apja a csuklóját, és rántotta az ajtó felé.
Már a kapu felé mentek, amikor kiáltást hallottak. Itachi megállt.
- Itachi! Itachi! - futott ki Sasuke pizsamában, majd Itachi ölébe ugrott.
Fugaku szörnyű pillantásokat vetett a gyerekre, de hagyta, hogy fia elbúcsúzzon tőle.
- Figyelj, Sasuke! Az a helyzet, hogy nekem... el kell mennem. - folytak le könnyei.
- Itachi... ne... - sírt Sasuke.
- Ígérem, egyszer még találkozunk. És ne felejts el tanulni. Ne feledd, én mindig melletted állok, még ha... nem is vagyok itt. - olykor elfojtotta szavait, hogy ne bőgjön.
- Ne! - ölelte meg.
- Most már gyere Itachi! - szólt mögötte egy durva hang.
- Otouto... Szeretlek! - puszilta meg a homlokát, majd elszakította magától öccsét, és a kocsihoz rohant.
- Itachi! Itachi! - rohant volna Sasuke, de Mikoto megállította. - Itachiiii! - könnyei patakokban folytak. - Ne meeehn!! Ne meeehnn!! - kezét nyújtotta az autó felé.
Itachi beszállt a kocsiba, és még egy utolsó pillantást vetve öccsére, bezárta az ajtót. Azonnal elszáguldottak, de még hallotta öccse utolsó szavait.
- Itachi! Ne menj eeeeeel!

Vélemények     Következő--->