Most történt meg először hogy elkaptak... 6 éven át senki, de tényleg SENKI még csak meg se érintett, de ez a fickó majdnem eltörte a kezemet.
Csak a napi betevőmet akartam megkeresni. Ebben a világban már az is baj?!
Nem én tehetek róla, hogy a szüleim, rögtön a születésem után eldobtak maguktól, és végül ilyen lettem. A szemetek egy redvás lepukkant árvaházba adtak be... Ha azt mondom ott kezdtem megőrülni, nagyon távol állok az igazságtól.
10 évesen elhagytam azt a replaterepet. Nem bírtam tovább. Elegem lett. Kiborultam.
Azóta az utcákon egyedül, a gazdagabb emberek pénzén élek. Mivel iskolába nem jártam, és nem is járok, jobb munka híján csak ez maradt nekem...
A mai nap is elég normálisan indult. Láttam néhány plázastüncit, hatalmas bevásárlószatyrokkal megrakodva. (persze a ruhás papírszatyrokra gondoltam -_-") Csupa Gucci meg LarfLoren cuccokkal trappoltak, miközben visongtak, hogy egy napszemüveg leértékelésre került, s így már az 1000 helyet csak 500 dollár.
A nagy bevásárlás után ettek egy salátát, s utána vihorászva elindultak a menő kocsijukhoz.
Ilyenkor kerülök én a képbe. S mint egy iszákos, szépen nekik megyek, amitől ők sikítoznak egy kicsit, majd jól megtelt pénztárcákkal én tovább is állok.
Sok agyonplasztikázott hülye ribanc... Rühellem őket.

Igazából a nagy kedvenceim, az üzletemberek, és az ügyvédek. Ők tényleg mint az őrültek szaladnak, s semmit / senkit sem vesznek figyelembe. Ők a tökéletes ellátóim. Dugig vannak lóvéval.
Pont egy ilyen alakot vettem ma célba. Nem tűnt másnak mint az eddigiek. Beszélgetett. A mobilján persze. Nagyon elfoglaltnak tűnt.
- Megvagy - motyogtam magam elé, s elindultam a tömegbe
A biztonság kedvéért a kapucnimat a fejemre húztam, s minél észrevétlenebbül közelítettem meg a fazont.
Óvatosan slisszoltam az emberek között. Hamar megtaláltam a következő "prédámat". Nem volt nehéz. A vörös feje csak úgy virított a sok barna és fekete között.
Mint minden eddigi alkalommal, most is pontosan, kiszámítottan, és hatalmas precizitással munkálkodtam.
Igen hamar megtaláltam, és meg is szereztem a vörös pénztárcáját.
Már épp el akartam könyvelni magamban, hogy ez is mekkora egy balek, mikor egy kéz megragadta a csuklómat, s közben maga elé fordított.
- Azt hiszem, ez az enyém. - mondta szinte érzelemmentes hangon. (igazán ügyes, hogy hangsúly nélkül el tudta mondani... Nekem nem menne..) A tárcáját visszavette, és el is tette a bal zsebébe.
Ezek után lerántotta a kapucnimat a fejemről. Mivel eddig a földet kémleltem, eléggé fájdalmas volt a szemeimnek a hirtelen jövő napfény.
Amint hozzá szoktam a fényviszonyokhoz, első dolgom volt, hogy megpróbáljak szabadulni. De nem engedett. Nagyon erősen szorította a csuklómat... Szinte kényszerített, hogy a szemeibe nézzek.
Abban a pillanatban megfagyott az ereimben a vér. Megijedtem. Az az arc... Azok a szemek... Még most is kiráz a hideg. Érzelemmentes, de mégis sugárzott belőle a düh, és a megvetés.
- Eresszen! - ordítottam kétségbeesetten - Ne bántson! Most nem tettem semmi rosszat! Esküszöm, megígérem, hogy legközelebb csak két cukorral hozom a kávét, csak ne verjen meg még egyszer! Már így is alig élek a múltkori miatt.

A taktikám hatalmas sikert aratott. Minden tekintet ránk szegeződött, s a velem szemben álló fickót szidni kezdték, hogy milyen egy ocsmány, undorító és szívtelen alak.
Ennek eredményeképpen, ő összezavarodott, a szorítása pedig enyhült.
Mint akit vérmes buldogok kergetnek, olyan iramban rohantam el a tetthelyről. Még látva a vörös arckifejezését, diadalittasan lengettem meg, az ismét megszerzett tárcáját. Röhögve vettem még gyorsabbra a tempóm, s egyre távolabb futottam.
Egy sikátorban megálltam pihenni. Miután jól kifújtam magam, megnéztem mit sikerült ma összehozni.
Azt hittem abban a szent minutumban fölrobbanok. Az a köcsög nagyon kibaszott velem! Egy dollár se volt nála! Egy nyamvadt cent se! De a csuklómat, azt el akarta törni!
Teljes erőmből vágtam a falnak a pénztárcát. A nagy semmiért majdnem elkaptak.
Dühösen rúgtam szét mindent, ami a közelemben volt.
Miután jól kiéltem magam, leültem a fal tövébe, és gondolkodni kezdtem, mit is tegyek.
Lehet, hogy az a vörös még a környéken van, és engem keres. Nem kockáztathatok...sohasem megyek vissza abba a "gyerek otthonba" .
Sokáig csak ott üldögéltem. Azon járt az eszem, hogy vajon milyen életem lehetne, ha normális családban élnék. Egy kertes házban pl. Lenne egy anyám, apám, akár egy húgom is. Akit szívathatnék...
A gyomrom fájdalmas korgása rántott vissza a visszataszító valóságba.
Már délután 5 óra is elmúlt, de még nem ettem semmit.
Hatalmas szerencsémre, még az eső is lassan cseperegni kezdett, majd mintha egy újabb özönvíz kezdődött volna, már úgy zuhogott.
Kapucnimat a fejemre húztam, s a felsőm mégjobban összehúztam magamon.
Összekuporodva vártam a vihar végét, amely nem igazán akart jönni...
Néha - néha oldalra lestem, s figyeltem, ahogy a siető családapák a jó kis kocsijukkal sietnek haza. Várja őket a meleg otthon és a forró vacsora.
Az anyukák a kisgyerekekkel rohantak, s együtt nevettek, ha valamelyikkőjük belelépett egy tócsába.
Ezeket látva, a szívem akaratlanul is, de hirtelen összeszorult.
Mindig erről álmodtam. Egy boldog családról.
Szinte észre se vettem, hogy időközben elkezdtem sírni. A nyomorult életemen.
Annak a sok gyereknek természetes hogy van anyjuk, apjuk.
De nekem...nekem egyik sincs! Nincs akit megölelhetnék. Akihez hozzábújhatnék, amikor félek.
Az életem...még egy kalap szar is többet ér nála.

Miért? Miért születtem erre a sorsra? Miért kell nekem az utcán élve lopkodnom?
Az Isten szerelmére, hiszen én még gyerek vagyok! Lehet, hogy kívülről életerősnek, szemtelennek és nagyképűnek látszom, de belül... legszívesebben ordítanék a fájdalomtól. Attól az érzéstől, amitől legszívesebben a falra másznék, mert úgy érzem magam, mintha valami szét akarná feszíteni a szívem...

Az eső egyre csak esett és esett. Már látni se lehetett. Még jobban összehúztam magam, s zokogva vártam, hogy elüljön a vihar. Volt egy olyan hülye gondolatom, miszerint amíg sírok, az eső se fog elállni...

Elég sokáig esett. Teljesen átáztam. Már meg-megnyugodtam, s bambán gondolatok nélkül bámultam a szemben lévő épület falát. Főleg azt a grafitit.
" Szar az élet "
Mennyire igaz...Ez lesz a fő mottóm.
Álmodozásomból egy nagy öltönyös benga állat zökkentett ki. Kezében két esernyő volt. Az egyiket magának, a másikat nekem tartotta.
- M-mit akar? - kérdeztem nehezen
- Fogd és kövess! - válaszolta komolyan
Végigmértem. Nagyon drága, igazán jó minőségű Armani öltöny volt rajta. A feje csak úgy csillogott, mintha frissen jött volna egy fényezésről. Ilyen kopasz fejet sohasem láttam még... A karjai akkorák voltak, mint az én derekam. EGY karja volt akkora! Meg az a napszemüveg... Nem viccelhet, ha esőben is rajta van... Meggondolatlanul, de rákérdeztem.
- Miért tenném?! Inkább húzzon el a jó büdös kurva anyjába! Hülye köcsög. - fűztem hozzá ártatlan kis kérdésemhez, szépen artikulálva. Már amennyire egy 16 éves utcagyerek artikulálni tud.
A pasas egyik szemöldöke megemelkedett, majd gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Gyerünk! Pattanj te kis mocsok. Különben én rángatlak el innen.
- Bazd - meg! - válaszoltam neki angyali mosollyal fűszerezve
Ő nyugisan összecsukta mindkét esernyőjét, majd lazán fölkapott a vállára.
KICSIT meglepődtem.
- Engedj el te kibaszott hústorony! Eressz már el te idióta nagyranőtt FAAAASZ!!
- Nem fognád be? Elég idegesítő a nyavalygásod.
- Hmm...most hogy mondod mennyire idegesít...bocs de csak azért se. Meg vagy elégedve a válasszal?
- ...remélem Sasori Sama nem beszélgetni akar veled... Félek, hogy mire odakerülne a sor, addigra kitépném a nyelved...
Figyelembe se véve a fenyegetését megkérdeztem a következőt:
- Ki az a Sasori? - tényleg érdekelt... komolyan!!
- Majd megtudod, ha találkozol bele.
Hmm...Sasori Sama. Ki lehet az? Nem ismerek ilyen nevűt. Mit akarhat pont tőlem?!
-... Te ki vagy egyáltalán? - indítottam el egy újabb érdekes beszélgetést
- Miért akarod tudni?
- Ha már vagy olyan kedves hogy ilyen kényelmes helyzetben elviszel az édes-kedves Sasori Samádhoz, gondoltam az illem úgy diktálja, hogy megkérdezzem becses nevedet. Szóval?
- ...Joseph
- óÓó...Milyen széép név. Teljesen rád találták ki. Abszolúte mennyire hozzád illik...Bár szerintem a Josephine még jobb lenne
- ...mi a te neved? Talán idegesítő pióca?
- Sajnálom de nem talált Joey! Kérlek szépen ne légy ennyire oda magaddal. Nem igazán áll jól neked.
- Esküszöm, ha folytatod, tényleg kitépem a nyelved... a seggeden keresztül.
- Fúúú...Joe bekeményített! Jaj de megijedtem!
- ...
- Most nem fogsz megszólalni?
- ...
- Áhá...szóval most a hallgatással tüntetsz.
- ...
- ...
- ...
- Deidara.
- Mivan?
- A nevem. Deidara. - mondtam halkan.
Utána meg se szólaltam. Csak csendben tűrtem, hogy elvigyen ahhoz a Sasori alakhoz.

* * *

Egy ideig még Joe vitt, végül egyszer csak megállt, és bedobott egy limuzinba.
Az eszem megállt. Az a kocsi! Hihetetlen! Volt benne tv, italbár meg minden. Sose ültem limuzinban. Még kocsiban sem, de nem ez a lényeg!

Nagyon kellemetlenül éreztem magam.
Talán amiatt, hogy egy milliókat érő autóban ültem, amivel nem is lenne gond, ha nem én lettem volna az, akit szállítanak.
Hogy miért?
Mert már kb fél éve ugyanaz a ruha volt rajtam, csurom vizes is voltam és persze koszos is. Gondolom még büdös is. Azt nem tudhatom. Mégis csak 6 éve élek a saját szagommal együtt...ehem...

Úgy éreztem, hogy a jelenlétemmel megfertőzöm a kocsit.

Sokáig csak ámultam bámultam, mikor Joe hátraszólt, hogy ha unatkozom, kapcsoljam be a tv-t. Abból nem lesz gond.
- Megtehetem? - kérdeztem bizonytalanul
A visszapillantó tükörben Joe rámnézett
- Azért van
- ahaa...
- Be tudod kapcsolni? - kérdezte egy kis hatásszünet után.
-... nem igazán. Vagyis láttam már ahogyan valaki használja...de a kirakatban már mindig szólt unn...- annyira de annyira szégyelltem magam...
- Nyomd meg a nagy fekete gombot.
Nézegettem a tv-t.
- Szóóval a naaagy fekete gomb - motyogtam magamnak - áhá megvan! - megnyomtam a nagy és fekete gombot, mire bekapcsolt a készülék. - wooooáááááw!
Számomra felfoghatatlan volt az egész. ÉN! Igen ÉN bekapcsoltam egy tv-t és még néztem is. De nem hülye reklámokat mint a kirakatban, hanem igazi, normális filmeket!
Volt még egy mini hűtő is. Nem is tudtam, hogy egy kocsiba hűtőgépet is lehet szerelni...
Mivel Joe azt mondta, ehetek, ihatok, amennyi csak belémfér, kihasználtam a feltárulkozó lehetőséget.
Nagyon sok finom előrecsomagolt szendvics, süti, tea, kóla volt...azt hittem a mennyországban járok.

Elég sokáig tartott az út. Lehet, hogy csak nekem tűnt annak, de legalább jól kiélveztem.
Egyszer csak megálltunk. Joe kiszállt, s ajtót nyitott. Nekem. Komolyan!
Gyorsan kiugrottam, és szemügyre vettem a körülöttem elterülő...környezetet?
Egyszerűen leblokkoltam. Azt hittem Washingtonban vagyok. Hogy mitől lepődtem meg ennyire?
Pff...hát nem is tudom. Talán azért, mert egy olyan épület előtt álltunk meg, ami a Fehér ház kisebbített mása.
Elöl hátul, mindenhol virágok, bokrok, fák. Persze ízlésesen elrendezve, szépre vágva, gondozva.
Hosszú kavicsos út van kirakva, ami a kaputól a házig tart, ahol egy kör alakban végződik. Ötletes.

Hirtelen inába szállt a bátorságom. Túlságosan sok volt ez nekem. Túl sok a jóból. A szívem a fülemben zakatolt. Csak ezek jártak a fejemben:
- Mit keresel te itt? Húzz vissza az utcára!
- Te egy senki vagy!
- Ez az amit te sose fogsz elérni!
- Ne is álmodj hasonlóról!

- Mit álldogálsz ott mint egy szobor? Azt hiszed majd Sasori Sama fog eléd jönni? Csipkedd magad! Sasori Sama nem szereti ha megváratják!
- Öhm... Unn...N-nem mehetnék inkább vissza? Én - én... - már szálltam volna vissza a kocsiba, mikor Joe újra elkapott, és cipelni kezdett, mint egy zsák krumplit... Egyenesen a milliárdos épületbe.
- Unn...Joe...Mit akarhat tőlem a te Sasori - Samád?
- Nem tudom. Lehet, hogy meg akar ölni?
- MIII?! - azt hittem ott helyben bepisálok annyira megijedtem. Egy ilyen pénzes alaknak elég nagy hatalma lehet. Egészen biztos, hogy nagy befolyást gyakorol másokra. Amúgy meg kinek tűnne fel, ha én eltűnnék?
- hahaha - nevetett Joe - csak vicceltem... ezt az arcot látnod kellett volna... khmm... szóval néhány dolgot szeretne tisztázni veled - vette komolyabbra a hangnemet
- Jajj de nagyon viccesek vagyunk Josephine drága...tudod mit? Ásd el magad...hülye bunkó...
- Mit mondtál? - a homlokán egy ér kezdett vészesen lüktetni...Nem volt valami bizalomgerjesztő.
- Semmit...blőeee - csak azért is muszáj voltam kötözködni. De csak annyit értem el vele, hogy ledobott maga mellé. Mivel történetesen megérkeztünk a bejárati ajtóhoz, ami igazodván az épület hatalmas méreteihez...hát khmm...nem hazudok, ha azt mondom baszott nagy volt...
Joe megnyomott egy gombot, amit először csengőnek hittem, de belebeszélt.
Egy csilingelő női hang pedig válaszolt neki, majd kinyílt az ajtó.
- Jöjjenek beljebb! - mosolygott ránk egy harmincas éveit taposó, igencsak csinos nő. - Sasori Sama már várta önöket!

Nagyot nyeltem, s végül átléptem a küszöböt. Inkább átbuktam, mivel a drága Joe, "gyengéden" átlökött rajta...

Vélemények     Következő--->