Március 15. Szombat Kórházi szoba 12: 42

Nem sikerült. Pedig annyira közel voltam hozzá. Közel ahhoz, hogy végre megszabaduljak az élet terheitől.
De annyira szerencsétlen vagyok, hogy még meghalni se tudok.
Nem emlékszem pontosan mi is történt hétfőn. Amint megtelt a kád, lassan beleültem, majd elmerültem. Kiengedtem az összes bennmaradt levegőmet. Reflexszerűen kapálózni akartam...
A tüdőm oxigénért üvöltött, de csak vizet kapott. Mélyet szívtam. Az egész testemet átjárta a víz. Szinte égette, perzselte minden egyes porcikám.
A fájdalom mégis egyre jobban gyengült, a látásommal együtt.
Csak a vízben bolyongó szőke hajamat láttam, végül minden elsötétült. Akkor azt hittem örökre.
Következő emlékem, vagyis inkább emlékfoszlányom az volt, hogy valaki karjaiban fekszem, és vizet öklendezek.
Újabb sötétség borult elmémre...
Csütörtökön tértem magamhoz.
Amikor felkeltem megrémültem. Egyszerűen nem hittem el azt, amit láttam. Mivel hogy láttam. ÉLTEM!

Az arcomra egy oxigénmaszk volt felhelyezve. A testem pedig teli volt csövekkel, meg minden hülye szarral. Jah és a legjobb. El ne felejtsem. A bekötözött fejem. Igen igen. Az öngyilkossági kísérletem igaz hogy kudarcba fulladt, de még így is minimum 3-4 percet töltöttem a vízben. Ebből következik az, hogy az agyam 3-4 percig nem kapott oxigént. Igazán már csak ez hiányzott az agydaganatomnak... Amint bekerültem a sürgősségire, se szó se beszéd megműtöttek. Vagyis már nincs daganatom. Nem vagyok rákos. Mégse örülök...
Visszatérve a csütörtökre. Sokkot kaptam. Vagy pánikrohamot? Fogalmam sincs.
Megpróbáltam kiráncigálni azokat a mütyüröket magamból. Közben kétségbeesetten ordítottam segítségért. Sírva kiabáltam, hogy vigyenek el, mentsenek meg. Segítsenek.
Addig vergődtem, amíg tényleg meg nem szabadultam azoktól a vackoktól. Arra nem számítottam, hogy vérezni fogok.
Újabb sokk.
A vér látványa... Teljesen kikészített. Még veszettebbül és torkom szakadtából üvöltöttem. Az ijedtségtől és a fájdalomtól.
Basszus a fejem is rohadtul fájt. Még most is.

Kb 4 embernek kellet lefognia, hogy egy ápolónő egy nyugtatós vagy altatós injekciót tudjon beadni nekem.
Minden újra elsötétült.
Legközelebb péntek reggel keltem fel. Mozdulni próbáltam, de nem tudtam. Valami megakadályozta... Az ágyhoz voltam kötve. A kezeim és a lábaim is. 1cm-re is alig tudtam mozdítani magam.
Kétségbeesésem következményeként újra elsírtam magam. Hallottam a többi beteg susmorgását: Jaj szegény pára. Vajon mi történhetett vele? bla bla bla

Azok a szíjak. Nagyon kényelmetlenek voltak. Szoros is volt mindegyik. Szabadulni akartam. Először csak nyújtani, tágítani próbáltam, de mivel nem sikerült, teljes erőmből rángatni kezdtem. Ordítani akartam, hogy eresszenek, mikor az ajtóban megláttam anyut. Először azt hittem rosszul látok. De tényleg ő volt. Egy nővérrel beszélgetett. Nem nézett rám. Nagyon megijedtem. A félelem újra úrrá lett rajtam.
- a-anyu? - kérdeztem halkan - anya, te vagy az? - kérdeztem újból, immár hangosabban. Végre észrevett. Valamit még mondott a nővérnek, azután elindult felém.
Kivételesen az már az örömtől sírtam.
- Anyu! Anyukám! - annyira boldog voltam hogy ő ott volt. Minden olyan rémisztő volt, de ő, mint egy sápadt angyal fényt hozott a kórterembe. (betegszobába?)
- Jaj édes kicsi fiam - simította meg az arcom. 2 könnycsepp tört utat száraz mégis puha bőrén.
- anyu...anyu kérlek, szabadíts ki! Anya segíts! Én nem, én nem bírom anyu! Kér- kérlek csinálj valamit! Vigyél haza! Anyu...
Egyfolytában ugyanazt hadartam.
- Szedd le a szíjat anyu. Szedd le! Anya!...anyukám...Miért nem segítesz? Miért? Anya! M-miért nem?
Ekkor behívott egy ápolónőt, és megkérdezte, hogy nem lehetne mégis csak leszedni a szíjakat.
A saját biztonságom érdekében nem. Ezt mondta a nő.
De engedni, lazítani azt lehetett. Mindegyik kb fél méterre meg lett eresztve. Kivéve a lábaimon. Onnan mégiscsak leszedték.
Első dolgom volt, hogy az ágy mellett ülő anyut átöleljem.
- Szeretlek anya. Annyira de annyira. Anyu...anya én úgy. Én úgy félek. Félek anya! Én - én ...anyu maradj velem - duruzsoltam egyfolytában.
Nem felelt semmit. Csak sírt. Hangtalanul. Azt hitte nem látom.
Erősen magához szorított. Ettől rögtön megnyugodtam.

Lassan visszafektetett az ágyamra. Csak azért sem engedtem el. A kezét kitartóan szorítottam. Jobb oldalamra fordultam, így láthattam gyönyörű arcát. A látványa oly megnyugtató. (volt)
Kezdtem elfáradni. (hiába a sok alvás. A nyugtatóktól való eszméletlen állapot, vagy a mesterséges kóma egyáltalán nem mérhető össze a normális alvással!) Egyre nagyobbakat pislogtam. Nem akartam aludni. Tudtam, hogy akkor anyu itt hagy. Egyedül a félelmeimmel és a kételyeimmel. A fájdalmaimmal.
Végül mégis csak álomra hajtottam fejem.
Legközelebb délután ébredtem fel. Anyu sehol sem volt. Újra rámjött a sírógörcs. Összekuporodtam az ágyamon, és keservesen bőgni kezdtem. Anyut akartam senki mást. A védelmet nyújtó karjai közé bújni. Élvezni az ölelését. Érezni hogy szeret. Anyu az anyu. Nekem pedig szükségem volt (és még mindig van) rá.

Hoztak ennivalót, de nem ettem. Nem kívántam. Sőt! Egyenesen a hányinger kerülgetett már akkor, amikor ránéztem.

Aznap este anya még benézett hozzám. Legszívesebben rávetettem volna magam ( semmi perverzre ne tessék gondolni! hiszen az anyja!! - a szerk.) és soha el nem engedtem volna... de még mindig ott voltak ( és még mindig vannak) a szíjak.
Minimum 1000-szer elmondtam mennyire szeretem, és hogy mennyire jólesik, hogy ott van velem. Csak mosolygott. Igen keserű mosoly volt az övé. Nem csodálom.
Egyszer kiderül, hogy a fiának daganata van. A fiú megpróbálja magát vízbefullasztani (, ami félig sikerült is.) Megműtik, így a daganatnak már se híre se hamva, de helyette lelkileg összeomlott s értelmi szintje nem haladja meg egy 6 éves gyerekéét, aki csak az anyja után tud sírni.
Ha begyógyul a fejem, és majd elmehetek a kórházból, utána dilidokihoz kellesz járnom, meg valami csoportos terápiára. Király! Csak ezek hiányoztak az életemből. Oltári...
Említettem már hogy megműtöttek? Lehet hogy igen. Olyan furcsa. Mármint az, hogy nincs az a nyomás. Olyan könnyűnek érzem a fejem.
A műtétnek velejárója volt a fej teljes mértékű leborotválása. Azért, hogy biztonságosan fel lehessen nyitni a koponyámat meg minden. Egyszóval... a fejemen egy nagy varrat éktelenkedik, amit csak a kötés takar el, mivel nincsen hajam...

Már Ino is járt nálam. Még tegnap délután. Volt vele néhány osztálytársa is.
Amikor bejött, éppen a délutáni szunyókálásom rendeztem. Arra ébredtem fel, hogy Ino megsimogatta az arcomat. Nagyokat pislogtam, mire észbekaptam, hogy a lány aki angyalian mosolyog rám, nem más mint a kishúgom.
- I-Ino tényleg - tényleg te vagy az? - kérdeztem megint a sírás határán
- Ühüm... - nem hagytam szóhoz jutni.. Amennyire csak tudtam, átöleltem s nem engedtem.
- Ugye nem hagysz itt? Velem maradsz ugye? Mond, hogy velem maradsz!! - megint keservesen zokogni kezdtem.
- Persze. Nem hagylak magadra...Istenem Deidara... mit csináltak veled? - Furcsa tekintettel mért végig. - Miért vagy lekötve?
- Én...én...én nem vagyok. Nem vagyok olyan állapotban. Tudod! A ti érdeketekben. Meg. Meg az én biztonságom miatt is. Meg, meg...én...én igazából nem is tudom!
Arcomat a kezeimbe temettem. Már annyira szégyelltem magam. Napok óta nem csináltam egyebet, csak bőgtem.
Ino félig felült az ágyamra, majd átölelt...olyan volt, mint anyu.
Ugyanolyan megnyugtató a jelenléte.
- I-Ino...
- Igen?
- Ugye már mindenki tudja?
- Mégis mit?
- ... Mindent...amit tettem...amit velem - velem tettek
Lehorgasztotta a fejét. Szomorúan bólogatott.
- N-nembaj. már- már megszoktam. Megszoktam, hogy ez van. Mindenki röhög a hátam mögött...
- Dehogy is! Ne mondj ilyeneket. Az osztályod. Mindenki járt már itt. Mikor még nem voltál magadnál. Aggódnak érted.
- A-aggódnak? - ismételtem meg szavait - hogy hogy aggódnak? N - nem is szeretnek
- úgy tűnik mégis
- Ino - mégjobban hozzá bújtam - Ő járt itt ? - kérdeztem halkan
- Sasorira gondolsz?
Bólogattam.
- Nem tudom Deidara. Lehet hogy volt mióta behozott...
- ??? - értetlenül néztem rá
- ő volt az aki megmentett. - mondta szomorúan. - miután beszéltél vele. Mindent hátrahagyva rohant haza. Hozzánk. Betörte az ajtót és...tudod ezután mi történt. Még élsz. Szerencsére.

Szóval akkor akire emlékszem. Az a valaki. Akinek a karjaiban feküdtem. Nem volt más mint Sasori. Megmentett... Ha úgy nézzük, AKADÁLYOZTA a halálomat! Sose fogja abbahagyni?! Ez az én döntésem volt. Nem kértem. Nem kértem hogy bármit is tegyen. Na majd hétfőn kiosztom. Elmegyek a suliba, és mindenki előtt a földbe tiprom. Ha ha ha! Megérdemelné!

Ino erőteljesen magához ölelt. Ekkor tekintetem végig siklott a kis társaságon. Ott volt az a Shikamaru. A rózsaszínhajú óriáshomlok, valami szőkeség... Aztán megakadt a szemem az utolsó fiún.
- Ino...Mit keres ez itt? Ő is benne volt! MIT KERES ITT?! INO! SZÓLJ NEKI HOGY TŰNJÖN EL!!! Ino...
Értetlenül nézett rám, majd a fiúra. A srác teljesen bepánikolt, hogy mit tehetett.
- Miről beszélsz? - kérdezte Ino - Sasuke nem...
- Sa - suke? - értetlenkedtem - de ez nem... ez nem Sasuke. Nézd ez Ita...Itachi - súgtam a fülébe.
- Deidara...azt hiszem jobb lesz, ha mi most elmegyünk. Kérlek pihenj sokat és egyél rendszeresen...
- Ino ne menj! Megígérted! Megígérted hogy nem hagysz itt! - már fölállt, és menni akart, de a keze után kaptam. Nem engedtem. - Ino! Miért hazudtál?! Miért kell mindenkinek csak hazudnia? Miért mindig csak nekem?!
- Deidara engedj el! Ez fáj!
- Ne menj! Ne hagyj itt! Kérlek ne!
- Engedj! Nagyon fáj!
A ricsajra becsörtetett egy nővér és lehámozott Inorol. Csak azért is kapálózni kezdtem. Injekciós tű volt nála. Teljes hangerőmből ordítottam. Ellenkeztem, ahogy csak tudtam. Mégis sikerült beadnia azt a mocskot. Nemsokára erőtlenül ájultam a puha párnára. Még hallottam Ino és a barátai hangját. Nagyon megrémültek...

Valami extra erős nyugtatót kaphattam. Beszélni se volt erőm. Csak bámultam a nagy világba.
Szerintem még a nyálam is kifolyt...
Néhány órával később anyu is megjött. Hozott ezt-azt. Inni - enni valót.
Nagyon szomorúnak látszott. Biztosan Ino elmesélte a történteket.
Addig maradt, amíg nem szóltak, hogy már mennie kéne.
Amikor puszit adott, nehezen kinyögtem, hogy a naplómat hozza el. Muszáj. Különben az átlagosnál is jobban bekattanok. Megígérte hogy elhozza.

Ma reggel is járhatott erre, mert a naplóm itt volt a szekrényen. Vagy mi is ez? Nemtom.

Minden beteg tök furcsán néz rám. Lehet hogy azért, mert ma még nem ordítottam úgy, mint akit elevenen nyúznának. Vagy mert egyfolytában csak írok, és néha- néha pityergek egy kicsit.
Anyu kedvéért ittam és ettem is. Iszonyat rosszul esett. Krákogtam is egy keveset.
... Most sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Eddig nem volt min felzaklatnom magam.
Ez az adag nyugtató, amit már ma is kaptam a biztonság kedvéért...olyan furcsán érzem magam. Minden olyan...olyan nyomott. Van ennek így értelme? Pfff...nem tudom.

Szombat este

Nemrég volt itt anyu. Inoval. Meg voltak lepődve, mert alig szóltam valamit. Csak bambán bámultam.
Anyu kérdezte az orvost, hogy nem túlzás a nyugtató egy iciripicirit?
A doki szerint nem, mivel ha nem nyugtatóznának egyfolytában, nagy valószínűséggel eluralkodna rajtam a félsz, és az is lehet, hogy ész nélkül meg is fojtanék valakit. Persze akaratlanul. De megeshet.
Érdekes...Nem az ilyesmit hívják idegösszeroppanásnak? Vagy egyszerűen csak megőrültem?

Ino és anyu leültek az ágyam mellé, és próbáltak beszélgetni velem. Kérdezték, hogy jól vagyok e. Hogyan bírom itt.
- Szarul... - válaszoltam egyszerűen - Mikor mehetek már haza? Nem szeretek itt lenni...
- Nemsokára kicsim. Ne aggódj. Nemsokára.
- Tudod Deidara otthon se valami jó. Nélküled nem.
- Ino te olyan rendes vagy - motyogtam halkan - keresve se találnék nálad jobb kishúgot.
-köszi. Nálad sincs jobb bátyó.

Ino mesélte, hogy mi minden történt a suliban.
Minden nap elkérte a házimat.
Azt is eldicsekedte, hogy összejött Shikamaruval.
Enyhe nevetés mellett muszáj voltam hozzá fűzni valamit...
- Akkor nem kell sokat várnod, és te is megtudhatod milyen egy fiúval ^^
Teljesen fülig elpirult. Anyu értetlenül figyelte hogy mégis miről van szó.
- Anya...
-Hmm?
- Lehet, hogy most megfogsz...szóval meg fogsz utálni, de én...
- Deidara - Szólt bele Ino - ne...
- Nem Ino nem...én csak azt akartam mondani, hogy én...én meleg vagyok...szépen fogalmazva homo-homo nna szóval ho-mo-sex-xu-á-lis - nyögtem ki nehezen - egyszerűen csak buhúzih
*hatásszünet*, amit csak Ino halk sustorgása tört meg, amit a homloka dörzsölgetése közben ismételgetett
- szúúúússsszzááá szúúúússsszzáááá
Anyu kedvesen mosolygott
- Most ki fogsz tagadni?-kérdeztem
- Jajj Deidara. Dehogy is! Attól te még az én fiam vagy. Az egyetlen fiam...Miért mondtad ezt most el nekem?
- Nem...én nem tudom. Csak úgy. Végül is te vagy az anyukám vagy mi. Ennyit már csak illene tudnod...nem?
Anya megölelt és egy nagy cuppanós puszit adott az arcomra. Nem kérdezgetett. Felfogta, és el is fogadta azt, amit mondtam.
Nincs nála jobb ember a Földkerekségen.

Amíg még itt voltak anyáék, bejött 2 nővér. Az egyik arról csacsogott, hogy holnaptól kb fél vagy 1 hétig valamilyen tornára vagy mire fognak vinni. Hogy mégis miért?
Mert ideiglenesen baj van a mozgásommal. Még érthetőbben. Alig tudok járni... Nem tudok eléggé koncentrálni, hogy akár egy helyben megálljak...Ennek az egésznek csak 1 jó oldala van, miszerint igaz csak kísérettel, de elhagyhatom az ágyam. Ha tolószékben vagy anélkül, lényeg a lényeg,
NORMÁLISAN PISILHETEK!!!
Ha úgy tartja kedvem, hívom a nővért, és mehetek wc-re. De tényleg!
Hjajj az élet nagy örömei ^^

Igaz azon nagyon felhúztam magam, hogy még minimum 1 hétig bent akarnak tartani. Szerencsére a dühkitöréseim előtt adták be az esti nyugtató adagomat.
Ez nem számít drogozásnak? Annyira ellustulok vagy nem is tudom. Így írni is olyan nehéz. Lassú. Ezt az egészet már seperc alatt lekörmöltem volna. Most nézem, hogy kb fél vagy 3/4-ed órája ezen küszködöm. Nem jutnak eszembe a szavak...
Ehh bejött egy nővér, hogy mostmár igazán befejezhetném. Mások aludni akarnának.
Bólogatok, hogy nem fogom.
Ajjaj közelít.
Már nyújtja a kezét...
NEMADOM!!!

Március 16. Vasárnap reggel

Szemééét ez a nővér. Sikerült. Szóval sikerült magamnál tartanom ezt a nyamvadt naplót, de ez.. eeez a szemét ma olyan fura nyugtatót adott. Basszus alig vagyok magamnál.
Dőlöngélő fejjel, nagyokat pislogva néztem az előbb végig ezeken az embereken. Mindegyiknek rákja van vagy volt. A velem szemben lévő ágyon, egy 10 éves kisfiú fekszik. Olyan szörnyű. Még nálam is fiatalabb.
Őt ma fogják megműteni. Kedves gyereknek látszik. Amúgy van itt ember minden korosztályból. Húszasok, harmincasok.
Úgy vettem észre a legkomplikáltabb esett mégis én vagyok. 16 éves fejjel. Végül is minden nap teli vagyok nyugtatózva, nehogy kárt tegyek magamban vagy a környezetem egészségi állapotában...
Ez kedves. Ekkora egy állat még csak nem vagyok! Vagy mégis?
Ha jól átgondolom...Amikor Ino jött a barátaival. Szegény már ordította, hogy nagyon erősen szorítom a kezét. Mégse jutott el a tudatomig.
Nekem tényleg elment a maradék eszem is. Begolyóztam.

Hmm hmm dél körül jönnek és elvisznek megmozgatni az izületeimet. Úgy várom! Holnap már futni akarok. Nem fogok heteket várni azzal, hogy kiosszam Sasorit.
A legfontosabbat le sem írtam. Mivel már nem őrjöngök, mint egy fába szorult féreg, leszedték a szíjakat. Annyival kényelmesebb minden.
Remélem anyáék nemsokára megjönnek. Anyu nagyon fog örülni. Mivel hogy javul az állapotom.
Nem tudom hogy ez normális - e, de még mindig nagyon fáj a fejem. Unn...

Később

Annyira de annyira boldog vagyok!
Jött az a fickó. A tornász akárki. Csak úgy megjegyzem, hogy iszonyat jól néz ki. Tiszta izom. Apám hogyan feszült rajta az a pici fehér póló... A szemei zöld színűek, a haja pedig aranybarna. Dögös.
Tényleg nagyon sexy meg minden...
De mégsem Sasori. Még mindig nagyon haragszom rá a történtek miatt...mégis úgy szeretem.
Az Isten verje már meg ezeket a hülye érzelmeket!
Nah teljesen eltértem a tárgytól...
Megvolt a mai első torna.
Tolókocsival elvittek valamilyen kis teremben. Igazából nem is volt olyan kicsi...
Rögtön el is kezdődött a gyógytorna. Azt hiszem így hívják.
Először bemelegítettünk. Utána mindenki más gyakorlatot kapott. (mivel nem csak én voltam ott, hanem egy egész kis csoport)
Nekem egyértelműen a járásra kellett összpontosítanom. Tök fura volt. 16 évig természetesnek tartottam ezt az egészet. Most mégis. Erősen kellett koncentrálnom, hogy a terem egyik feléből a másikba eljussak. Hiperszuper boldog voltam, amikor kb századjára, de végre sikerült elesés nélkül végigjárni azt a távot.

Amint megjöttek anyáék első dolgom volt eldicsekedni a hatalmas fejlődésemmel. Egyfolytában arról fecsegtem, milyen nagyszerű volt a mai napom.
Anyu nagyon meghatódott. A héten ma látott először felhőtlenül boldognak. Mert az voltam. Tényleg boldog voltam. Még most is az vagyok.
Hogyne lennék már az? Közeledik a hétfő. A nagy fejmosás!! Muhahaha! Már mindent elterveztem. A kisurranást, a beszédet mindent. Bár lehet, hogy egy kicsit improvizálnom kellesz. Attól függ Sasori mit fog mondani. Ha egyáltalán mond majd valamit.
Hmm...Kicsit félek. Sohasem voltam valami bátor. Akkor miért lenne a holnapi nap kivétel?
Ajj! Deidara nem szabad parázni! Csak nyugi! Minden a legnagyobb rendben fog menni...
És ha nem?! Árgh! Mindjárt megőrülök!

Március 18. Kedd késő délután

Háttöö...Szóval. Minden a legnagyobb rendben. Úgy ahogy. Semmi sem úgy alakult, mint ahogy előre megterveztem, de így is jól sült el minden. Kb.
Hétfő reggel olyan 7-8 órakor, még a nyugtatózásom előtt, lassan kicsúsztam az ágyamból, mission inpossible módban elkommandóztam a beépített ócska kis ruhásszekrényekhez.
Az én szekrényemben volt egy gatya, egy farmer és egy kapucnis pulóver. Első bukta.
Mégis mi a bukta?
...Nem volt cipő -_-"
No de sebaj! Gondoltam. Ettől még nem dől össze a világ!
Gyorsan felöltöztem. Kapucnit a fejemre húztam. Nem akartam hogy észrevegyenek. Mármint hogy egy kórházi beteg vagyok. (árulkodó jel a bekötözött fejem!)
Az ajtóból kikukucskáltam. Sehol egy nővér vagy akár egy orvos.
Lassan kislisszoltam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam a kijárathoz.
Hehh...ez a szaladás is felért egy gyorsított tempójú sétával...
Amint kiléptem a kórteremből, majd a kórházból, majdnem felordítottam. 3 okból.
1. A járólap vagy csempe mi a jó ég az, kegyetlenül hideg volt! Mintha 1000 késen jártam volna
2. A kórházon kívül még csempe sincs! Csak betonjungel mindenütt. Rajtam még egy nyamvadt zokni se volt!!
3. Esni kezdett az a nyomorék eső!!
De még ezek se állíthattak meg!
Akkor is elindultam a suli felé. Elég bizonytalanul közelítettem meg azt az átkozott építményt. Nagyon fáradt voltam.
Azon gondolkodtam, hogy biztosan jobban tettem volna, ha mégis kivártam volna azt az 1 hetet.

Minden egyes villanyoszlopnál megálltam fél perc pihenőre.
Mire elértem a sulit, szépen mondva szarrá áztam.
Vizes voltam és fáradt. Agresszivitásom az eget verte.
Amint beléptem a bejárati ajtón, megálltam.
Gondolkodtam, hogy merre is kéne keresnem.
Jobbra néztem, majd balra.
Jobbra, balra.
Jobbra, majd hirtelen halál... egy idióta gyerek, aki történetesen az ügyeletes volt, szinte belemászott a pofámba, hogy megtudakolja kit keresek, vagy egyszerűen csak elkéstem e.
Szó nélkül félrelöktem, s gondoltam próba szerencse, elindultam balra.
A fal mellett támaszkodva sétáltam. Rosszul éreztem magam, de akkor is a röhögés kerülgetett.
Mivel teljesen szétáztam, minden egyes lépésnél a lábam egy cuppogós hangot hallatott...Akkor elég viccesnek tűnt.
Időközben lehajtottam a kapucnimat, mert nagyon kényelmetlen volt, ahogy rátapadt a fejemre.
Kisebb szívrohamot kapva ugrottam fel a legközelebbi ablakpárkányra.
Pánikomnak oka nem volt más, mint hogy kicsengettek. Minden ajtó egyszerre csapódott ki, s 1000 meg 1000 gyerek tódult ki a folyosóra.
Lassan lemásztam, és keresgélni kezdtem a nagy tömegben.
Pont fel akartam adni, s elhalasztani a következő szünetre, mikor megláttam az összetéveszthetetlen borzos vörös fejet.
Dühösen trappoltam felé. Pont ordítani akartam a nevét, mikor megfordult, és észrevett.
Hirtelen megálltam. Meglepődtem, mert ő is meglepődött.
Én kapcsoltam először.
Összeszedtem minden erőmet s nézésemet megkeményítettem.
Újra elindultam felé, s jó hangosan, hogy mindenki hallja, belekezdtem a kis monológomba.
- Mégis mi a jó faszt képzelsz te magadról, hmm?! Nem elég hogy tönkretetted a már eleve szar életem, de mikor végre meghalhatnék, te azt is megakadályozod!
Már csak 1 méter volt közöttünk, s ő még mindig ott volt leragadva, hogy én megjelentem.
- M-máris kiengedtek? - kérdezte. Volna. De csak addig jutott, hogy: m-máris kieng...- mert miközben végignézett rajtam feltűnt neki a csupasz lábam és a hót vizes kötéses fejem. Nem sokáig bambulhatott. Hirtelen ő is felvette a haragos arckifejezését, és jól leordította a fejemet.
- Eszednél vagy ember?! Ebben az állapotban elhagyni a kórházat?! - mivel mindenki minket nézett, elkapta a csuklómat, és dühösen elrángatott a tetőre.
Persze azzal semmi baja nem volt, hogy a tetőn pedig zuhogott az eső. Rajtam pedig még mindig nem volt cipő...
Amint felértünk, rögtön kirántottam a kezem az ő keze szorításából. Néhány lépést hátráltam. Kicsit megingott a határozottságom, magabiztosságom.
- M-mégis mit képzelsz te magadról, hogy szó nélkül ráncigálsz oda ahova csak akarsz?!
- Jobb lenne, ha mindenki előtt megvi...
- Igen jobb lenne! Sokkal jobb! Képzeld, szeretném hogy tudják mekkora egy aljas surmók egy bunkó vagy! Egy mocskos szarkeverő!
- Deidara...kérlek ne kezd el már megint. Engedd hogy elmagyarázzam...
- Nem érted hogy nincs mit elmagyarázni?! Mindent tudok! Mivel mindent halottam! Fogadtatok arra, hogy le tudsz e fektetni! Mégis mennyit nyertél? Azzal hogy elhitetted velem, fontos vagyok a számodra?
- ...semennyit.
- ???
- Nem fogadtam el.
- Mégis miért?
- Mert nem lettem volna képes azzal a tudattal elkölteni a pénzt, hogy tudom a te átveréseddel nyertem.
- ... Szóval tényleg átverés volt... - motyogtam magamnak. Tudtam hogy az volt, de Sasori szájából hallva...sokkal fájdalmasabban hangzott.
- Nem! Dehogy! Ez nem...nem volt...nem volt átverés. Vagyis nem az egész.
- Ezzel mit akarsz mondani?
- Az elején...jó viccnek tűnt... Tudtuk hogy te más vagy...hogy nem lesz nehéz dolgom.
- Jól kezdődik.
- ... Röstellem az egészet, de az elején tényleg a pénzre hajtottam. Csak egy dolgom volt, hogy téged minél hamarabb megdöntselek...
4 hete még arra is rossz volt gondolnom, hogy átöleljelek. Nemhogy...nemhogy lefeküdjek veled...

Sasori komolysága, dühe hirtelen elszállt, s egy megtörtnek tűnő fiú állt előttem. A szemei...szomorúak voltak. Tele bánattal.
A mondandóját alig tudta kinyögni. Izgult. Komolyan. Félt hogy mit vált ki belőlem.
- Minden tök jól ment...de egyszer...hirtelen...más lettél.
- Más? - kérdeztem vissza kicsit megenyhülve.
- Amikor megláttalak...boldog voltam...ha nevettél...én is nevetni akartam. Ha mosolyogtál, a szívemet valami meleg és kellemes érzés járta át. Akármit is tettem...akármire is gondoltam...az arcod. A viselkedésed. Egyszerűen befészkelted magad a gondolataimba. A mindennapjaimba. - szinte már kétségbe esetten túrt bele a hajába, s homlokát kezdte dörzsölni - Egyik pillanatról a másikra - folytatta - csak te jártál a fejemben. Akárhogyan is ellenkeztem...én...én megkívántalak...szomjaztam az édes csókjaid után...a puha ajkaid akartam. Végül már csak azt vettem észre, hogy már legszívesebben le...letámadnálak...És ez az egész csupán 2 hét leforgása alatt. Ez az egész furcsa rám nézve, mert eddig teljesen biztos voltam magamban, miszerint én hetero vagyok. Erre jöttél te és minden...minden egy kártyavárként omlott össze bennem.
Deidara...én azt hiszem beléd szerettem - mondta olyan zavartan, mint még soha.
-eh...N- nem... Ne! Nehogy azt hidd, hogy ezt beveszem! Nem hiszek neked! Túl sokat! Túlságosan sokat hazudtál már nekem, hogy ezt elhiggyem!
- Én nem...Nem hazudok! Amióta komolyabban ismerlek téged, valami megváltozott bennem!
- Talán az együttérzés utolsó szikrája is kihalt belőled? - kérdezte gúnyosan
Nem válaszolt. Zsebre dugta kezeit, majd élesen szuggerálni kezdte a cipőjének az orrát.
Kicsit félénken, de végül kibökte.
- Azt hiszem meleg vagyok...
- ... D-de hát nem azt mondtad, hogy...!!
- Nem mindegy hogy akkor mit mondtam? - akadt ki végül- Az egy dolog, hogy az akatsukinak mit mesélek! Szerinted mit szóltak volna, ha bevallom, hogy halálosan belédszerettem?! Kinéztek volna maguk közül! A képembe röhögtek volna! Ebben az egész tetves iskolában...sőt még azon kívül sincs senkim az égadta világon!
- és a nagymamád? - kérdeztem félénken
- ...már fél éve halott. - mondta letörten. - ...ők az egyedüliek, akikben eddig megbízhattam. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. De te is tudod hogy semmi sem tökéletes. Mi sem. Eléggé ismerem őket ahhoz, hogy tudjam, mindenki előtt eltipornának a másságom miatt.
- ...és gondoltad jobb lesz, ha helyetted majd engem tesznek tönkre, hmm?! Nézz rám! Miattatok! Miattatok és a hülye játékaitok miatt öngyilkos akartam lenni, és azóta is mindenki dilisnek tart! A saját családom is tart tőlem. Beszámíthatatlan a viselkedésem! Csak is miattatok! Miattad!
Miért várod el, hogy mindenért megbocsássak? Miért higgyek neked? Honnan tudhatnám hogy ezek nem hamis szavak?!

Lassan közelíteni kezdett felém.
- Én... Lélekszakadva siettem. Tudtam, hol keresselek. Felkészültem arra, hogy amit látni fogok, nem lesz kellemes. Mégis... amikor megláttalak a vízben. Mozdulatlanul. Megijedtem.
Amilyen gyorsan csak tudtam, kiszedtelek a vízből. Megpróbáltalak újraéleszteni...de te nem...csak ott feküdtél...élettelenül. Már mindent feladtam...végül már azon járt az eszem, hogyha te nem éled túl, akkor én felesleges leszek a világ számára...
Eldöntöttem, hogyha utoljára sem sikerül téged visszahozni, akkor utánad megyek...
- mi-micsoda? - kérdeztem elhaló hangon.
Már nagyon közel állt hozzám. Éreztem minden egyes lélegzetvételét.
- Végül mégis csak sikerült. De azóta se felejtettem el az arcod. Azt a mérhetetlenül szomorú, sápadt hófehér arcot... Az arcot, amelyben már leheletnyi élet sincs. Deidara én nem bírnám ki...hogy még egyszer...még egyszer lássalak úgy...Deidara nem akarlak elveszíteni. Nem bírnám ki! Még egyszer nem!

Megölelt. Én meg elsírtam magam. Tényleg igaz lenne? Kérdezgettem magamtól. Az nem lehet, hisz ilyen csak a tündérmesékben szokott előfordulni. De az én életem nem az. Nekem nem jutott ki a boldogan, amíg meg nem. Mégis miközben ölelt, elszállt minden haragom. Csak keserű öröm maradt. Szomorú voltam, mégis boldog.
Szorosan hozzábújtam Sasorihoz. Úgy éreztem, hogy most már tényleg bízhatok benne. Mondani akartam, hogy mindenért megbocsátok neki, hiszen szívből szeretem.
De...hirtelen kínzó fájdalom nyilallt a fejembe. Összpontosításom a testem felett elvesztettem, és mint egy rongybaba, úgy csuklottam össze Sasori karjaiban.
Oltári nagy szerencse, hogy ő ott volt.
Bal kezével a derekamat fogta, jobbjával pedig a fejem próbálta tartani.
- Deidara mi történt? Mi bajod? J-jól érzed magad? (milyen kérdés volt ez?) Mid fáj?...Te jóságos atyaúristen!!
Láttam, ahogy pupillái kitágulnak, s arcán a félelem jelei ütöttek ki.
Fejem a mellkasára hajtotta, s közben a jobb kezét rémülve figyelte. Még én is láttam egy pillanatra...Úszott a vérben.

Testem még jobban elnehezedett. Már Sasori se tudott tartani, de nem engedett el. Vele együtt rogytam össze.

Az eső szüntelenül esett. A szemem alig tudtam nyitva tartani. Túlságosan fáradt voltam. Az esőcseppek is folyton a szemembe estek.
- Deidara ne! Ne hunyd le a szemed! Nem szabad!
- De olyan...én annyira...Sasori én nagyon álmos vagyok...
- Tudom de akkor se...ne hunyd le, kérlek! A kedvemért. Maradj velem! - Sasori már erősen zihált. Homályosan még láttam, ahogy sírt. Furcsa volt. Mindig olyan erősnek látszott. De miattam...

Hívta a mentőket. Közben próbált ébren tartani azzal, hogy paskolgatta az arcom és folyton szóval tartott. De már tényleg nem bírtam.
Nagy nehezen mind a két kezemmel átkulcsoltam az övét, és a mellkasomra helyeztem, pont a szívem fölé. Elmosolyodtam, s még utolsó erőmből még halkan elsuttogtam 3 piciny szót...
Örökre a tied...

Lassan lehunytam szemeim, s végül átadtam magam a mérhetetlen hívogató sötétségnek.

Ma délután, vagyis kedden tértem magamhoz.
Ismét csövekkel fölnyársalva. Útálom ezeket. Csomó még most is bennem van...

Kellemesnek nem mondható volt az ébredésem. Irdatlan fejfájásom volt és még a nap is pont úgy sütött be, hogy majdnem megvakultam.
Mivel az ablakon van redőny és még függöny is, gondoltam óvatosan megpróbálkozom lekászálódni az ágyról és elsötétíteni ezt a lyukat. Ám akárhogyan is próbálkoztam, a lábaim nem mozdultak.
Nagyon megijedtem. Felültem, és próbaképp megcsíptem a combom. Semmi. Nem éreztem semmit...
Teljesen kétségbe estem. Csak egy rossz vicc. Az nem lehet hogy lebénultam! Nem és nem! Az lehetetlen. Gondoltam. Mégis minden jel arra utalt. Mint egy őrült úgy nyomogattam egyfolytában a nővérhívó csengőt.
Nemsokára jött is egy fiatal nő.
- Áá! Csak nem felébredt kedv..
Nagyon meglepődött. Nem értem miért.
Mégis mit várt? Hogy ujjongani fogok, amiért nem tudok megmozdulni?
Tuti nem számított arra, hogy egy 16 éves síró fiút fog a szobában találni. Igen. Már megint sírtam.
Azonnal visszafordult és kicsörtetett. Azt hittem hülye vagy nem is tudom... De nem! Igaz hogy elment, de helyette bejött Sasori. Valószínűleg kint beszélt az orvossal vagy a nővérrel. Vagy nem. Az is lehet, hogy már 1 napja itt rostokolt és csak arra várt, hogy felkeljek. Ki tudja?!

Mint egy óvodás, aki az anyukáját akarja, úgy nyújtottam mindkét kezem Sasori irányába.
Rögtön leült mellém, s ahogy szerettem volna, átölelt.
- Sasori...nem érzem a lábaimat. Miért nem érzem őket? - kérdeztem megszeppenve és még mindig sírva.
- Azt nehéz lenne elmagyarázni...
- D-de mégis...mond el. Kérlek
- Nem igazán értettem, de az orvos valami olyanról magyarázott, hogy az agyadból küldött jelek vagy nem is tudom mik azok pontosan...azok nem tudnak elérni a lábadba...mert az első műtéted során...szóval megsértették az egyik idegedet vagy mi...
- M-mi?! E-ez komoly? Akkor én soha...sohasem járhatok többé?!
- Dehogynem! - válaszolta enyhén mosolyogva Sasori - ha úgy nézzük még szerencséd is van...mivel éppen hogy csak egy kicsi kárt okoztak...idővel regenerálódni fog és minden rendben lesz.
- Mégis mennyi ideig fog tartani? - kérdeztem nyugtalanul
- Azt nem tudni...Változó. Nekem se mondtak többet.
- Unn...Sasori...
- Hmm?
- Attól még...szóval még képes vagyok, vagyis leszek...khmm...arra? - egy nem létező porcicát kezdtem bizgerálni a takarómon, s próbáltam elrejteni paprikavörös fejem.
- Miért? Van valakid?
- Hát...hmm...lehet hogy igen, lehet hogy nem...az az illetőtől függ. - tekintetem rászegeztem. Mosolygott.
Hihetetlenül szépen csillogtak azok a vörös-barna szemei.
Váltogatva, egyszer a szemeit, egyszer az ajkait bámultam.
Az utóbbin egyre többet időztem, végül lassan lehunytam szemeim, s hagytam, hogy hosszú idő után Sasori újra megcsókoljon.
Még sohasem volt ilyen mély és átható, gyengéd, de mégis szenvedélyes, szinte vad a csókunk.
A levegőhiány okából kifolyólag abbahagytuk. Ám amint levegőhöz jutottunk, kezeimmel közrefogtam Sasori arcát, s először megnyaltam a száját. Kicsit bele is haraptam alsó ajkába, majd megunva ezt a kicsiny kis játékot, újra csókcsatába kezdtünk.
Utána amennyire csak a mozdíthatatlan lábaim engedték, még jobban hozzábújtam.
- Nagyon szeretlek - motyogtam
- Én is szeretlek... - suttogta fülembe, majd szorosan magához ölelt.

Azt hiszem képes vagyok újra megbízni Sasoriban. Nem teljes mértékben...
de...
Az elmúlt egy napban sikerült olyan közel kerülnie a szívemhez, mint eddig még sohasem.
Hogy pontosan mi is lesz ebből a kapcsolatból, azt nem tudom. Majd az idő vagy akár a sors eldönti. Én inkább rájuk bízom a dolgot. Magamra semmiképp. Még véletlenül elrontanám...




Úgy látszik mégiscsak kijárt nekem is a boldogan, amíg meg nem.

(VÉGE)

<---Előző     Vélemények