Veszteség...egy irdatlanul fájó érzés. Mikor az ember épphogy észreveszi, hogy elvesztette azt, ami számára a legfontosabb volt. Amit már annyira megszokott, hogy elméje illúziót kelt annak közelségéről...hogy ott van és nem veszett el. De ez az illúzió, amint örömében megragadná, szertefoszlik...kifolyik a kezéből, mint a víz, majd nyomot se hagyva maga után eltűnik.
Sasuke a fűben feküdt a csillagos ég alatt, azon a tisztáson ahol utoljára együtt edzett Itachival. Üres tekintettel bámulta a hold előtt elsuhanó felhőket. A fa ágai mely alatt feküdt néha halk nesszel engedelmeskedtek a szél akaratának, és meg-meghajolva gyengéd árnyékot vetettek az arcára.
Ahogy egy idő után a holdat kezdte figyelni, újabb emlékképek törekedtek be gondolatai közé. Lassan lehunyta szemeit, amik már megteltek könnyel. A sós nedű végigsiklott arcán a fűbe érkezve. Csak egyetlen szót tudott kimondani...aminek a kiejtése már annyira hiányzott neki. Nem volt kinek mondania többé. Akinek mondhatta régen, az elhagyta. Egyedül hagyta, és ezzel minden boldogságát magával vitte.
- Nii-san... - nyöszörögte halkan bele az éjszaka csöndjébe. Ahogy kimondta szeme előtt felvillant bátyja képe...a szeretettől csillogó szemei...gyengéd mosolya. Lassan kezdte érezni az illatát is. Nagyot szívott a tüdejébe a színtiszta levegőből. Nem akarta ezt az illatot elfelejteni. Lehet, hogy a bátyja volt az, akit a legjobban kellett volna gyűlölnie, de erre képtelen volt. Mindig az árnyékában kellett élnie, de nem tudta nem szeretni. Ha magányosnak érezte magát, mindig odamehetett hozzá megkérni, hogy edzenek együtt. A puszta közelsége boldoggá tette. Olyankor érezte, hogy van, aki értékeli létezését. Most így mindenki nélkül nagyon magányos volt...és nem volt, akihez mehetett volna. Egyedül volt.
Erre a gondolatra összeszorult a szíve. Bal keze megrándult, és akaratlanul is összeszorította. De tenyere nem volt üres. Érezte bátyja kezét sajtjában. Elkezdte finoman simogatni, és várta, hogy mikor ébred fel...hogy mikor tűnik el ez az illúzió is. De az nem akart eltűnni. Sasuke tudta, hogy nincs ott, de a szíve nem akarta elengedni. Bármit megadott volna, azért hogy legalább utoljára láthassa. Nem bírta elhinni, hogy bátyja olyan szörnyűségeket önszántából tett volna.
- Nii-san... - hüppögte, és már meg se próbálta visszafojtani a sírást.
- Itt vagyok, otouto.
Sasuke szemei kipattantak. A hang irányába nézett...Itachi ott ült mellette és bűnbánóan nézett le rá.
- Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat kell kiállnod miattam. - mondta halkan, majd megszorította Sasuke kezét, szabad kezével pedig lesimította öccse arcáról a könnyeket. Sasuke felugrott, átölelte bátyját, és mellkasának vetve fejét sírt tovább.
- Nii-san, Nii-san, Nii-san...Nii-san......Nii-san - ismételgette elhalóan.
Itachi ölébe vette, felemelte, és leült vele a fa tövébe. Ott visszaengedte az ölébe, és gyengéden elkezdte simogatni kisöccse hátát, hogy megnyugtassa. Sasuke teljesen kimelegedett már a sírástól, de még mindig forró könnyeivel áztatta bátyja pólóját. Itachi közelebb húzta magához, és teljesen átölelte a kis testet. Egyik kezével Sasuke fekete tincseit kezdte cirógatni, miközben a másikkal tartotta, hogy le ne csússzon az öléből. Sasuke kezdett lassan megnyugodni. Végre biztonságban érezhette magát bátyja óvó karjai közt. Mikor abbahagyta a sírást, belefúrta fejét Itachi nyakába, és még szipogott egy kicsit.
- Megnyugodtál? - hallotta újra bátyja hangját. Ez az egy szó is vízhangot vert gondolatai közt.
- Ühüm. - válaszolt végül félénken, de az alatt a pár másodperc alatt is hiányolni kezdte azt a mély és selymesen zengő hangot. - Mondj még valamit. - fúrta még jobban arcát a nyakába.
- Mit szeretnél hallani?
- Nem tudom...csak a hangodat.
Válasz helyett Itachi gyengéden elmosolyodott, és homlokát az ölében ülő vállára tette. Érezte, ahogy Sasuke minden lélegzetvétele kissé megtáncoltatja tincseit, és ez megnyugtatta.
Noha sok küldetést teljesített, sosem érezte úgy, hogy igazán szükség lenne rá. Úgy tekintettek rá is, ahogy a legtöbb ninjára, mint egy eszközre. Az egyetlen, akinél máshogy érezte az Sasuke volt. Ő sosem kezelte úgy, mintha egy egyszerűen pótolható fegyver lenne. Tudta, hogy ezek után gyűlölni fogja kisöccse...mert gyűlölnie kell. Hiába gondolta így, nem tudta megállni, hogy ne menjen vissza végső búcsút venni.
Sasuke pillái kezdtek elnehezülni. Már félálomba volt mikor Itachi végre rászánta magát és megszólalt.
- Sasuke, nekem mennem kell.
A kisfiú mindössze még jobban belekapaszkodott bátyja pólójába, jelezve, hogy egyáltalán nem ért egyet eme elhatározással. Itachi megfogta öccse állát, és gyengéden arra kényszerítette, hogy ránézzen. Amikor Sasuke kinyitotta szemeit bátyjáéival találta szemben magát. Itachi végül egy puszit nyomott öccse homlokára majd hagyta, hogy belekaroljon nyakába, és fejét a vállára hajtsa. Sasuke még utoljára hozzádörgölődzött, majd bátyja szívverésének ritmusa álomba ringatta.
Mikor Itachi úgy érezte, hogy már elég mélyen alszik, letette a fa tövébe és még egy utolsó puszit nyomott arcára, majd elsietett.
Mikor Sasuke reggel kinyitotta szemeit még mindig ott volt a kis tisztáson. Lassan felkelt és elindult otthona felé. Nem tudta eldönteni, hogy az előző éjjeli emlékei valósak, vagy csak álmodta őket.

Vélemények