Deidara vagyok, a Stjörnberg család idősebb gyermeke. Van egy flúgos húgom is, Ino. Bár, szerinte én vagyok flúgos… Talán két éve volt, hogy apám összetűzésbe keveredett az Akatsuki nevű bűnszervezettel, pedig eredetileg semmi köze nem volt hozzájuk. Még gyerekkoromban költöztünk Tokióba, apám tisztességes egyetemi tanár volt, anyám pedig zenepedagógus… De egy baleset során jelentős anyagi károkat okozott egy Pein fedőnevű fickónak, akiről kiderült, hogy ennek a kis klikknek a főnöke. Borzalmas dolgokat ígértek be, ha nem törlesszük az adósságunkat, de persze nem volt annyi pénzünk.
Sose felejtem el, ahogy az öltönyös tag a gorillájával megjelent. Hosszú, fekete haját copfba kötötte a tarkóján és sötétített, de nem teljesen fekete lencséjű szemüveget viselt. Volt valami furcsa, vöröses derengése a tekintetének, a mai napig nem tudom eldönteni, hogy az egész szeme vörösödött be folyton, vagy csak én képzeltem oda az egészet. Mégis, ahányszor rá gondoltam, mindig úgy élt bennem, mint valami vörös szemű démon. Bordó inget viselt, nyakkendő nélkül, a felső gombokat kioldva hagyta. Hajszálcsíkos öltönye szépen követte teste karcsú, mégis izmos vonalát. Alig volt tőlem idősebb, de legalábbis a harmincat még nem töltötte be, mégis, én ostoba kölyöknek tűntem mellette szakadt farmerjaimmal és fiatalos pólóimmal…Bejött és kérdés vagy engedély nélkül levetette magát a kanapéra. Rágyújtott és szemüvegét kissé lejjebb csúsztatva orrnyergén, szúrós tekintettel fürkészte végig nyárfalevélként reszkető családomat. Nem tudom, miért nem féltem tőle…

- Nos – kezdte Itachi száraz, unott hangon. – A tartozás miatt vagyok itt.
Kisame mögötte állt, kezét a fegyverén pihentette és meg se rezzent. Szoborként meredt a semmibe, legalábbis arca erről árulkodott, de fekete napszemüvege mögött senki sem sejthette, tekintete merre kalandozik. A fekete hajú mélyet szippantott a parázsló kis rudacskából, majd lassan kiengedve a füstöt, elégedetten konstatálta, hogy mindenki fél. Illetve… A srác nem. Hogy is hívják? Deidara… Igen…
Eredetileg Eriket, az édesapát akarta bedolgozásra kényszeríteni, de látva a vakmerő bátorságot, amellyel a kék szemek az ő lángoló tekintetét állták, meggondolta magát. Egy ravasz, mondhatni, ördögi vigyorra húzta a száját és kissé előrébb hajolt.
- Törlesztenetek kell – mondta, jelentősen megnyomva a kell szócskát.
- Tu…tudjuk – hebegte Erik. – De… de nincs már több pénzünk…
- Esetleg ajánlhatok egy alternatív megoldást is – ajánlotta fel könnyedén, de a tekintetét nem szakította el a zafíroktól. – Hogy is hívnak, fiú? – állt fel, s hiába tudta jól a választ, most kedve támadt játszadozni. Odalépett áldozatához és lazán az arcába fújta a füstöt. – Deidara… ugye?
- Ha tudja, miért kérdezi? – feleselt a szőke, de nem bírta visszafojtani a köhögését a füsttől.
- Igen, uram! – javította ki élesen. – Értve vagyok?
- Igen… uram…
Tetszett neki, hogy az alacsonyabb mennyire megtörik már csak attól is, hogy ki kell mondania ezt a két szót. Mókás lesz teljesen megtörni.
- Szóval az a lényeg – fordult vissza a szülőkhöz - , hogy valakinek le kell dolgoznia ezt a tartozást. És mi rá gondoltunk.
Hüvelykujjával Deidara felé bökött.
- Ne, kérlek, őt ne! – kezdte szinte azonnal az apa. Ezzel nem számolt, az aggódó, önfeláldozó szülővel. – Inkább majd én dolgozok nektek! – és már itt is van!
Nem zavartatta magát, inkább csak megvonta a vállát.
- Nem. Ő kell. Választhatsz: dolgozik, vagy meghal.
Hogy megölte-e volna a kis nagyszájút? Nem gondolkodott el rajta. Nem volt rá szükség. Mindjárt magával is vitte a fiút, hogy bemutassa a szervezetnek.
Tisztában volt vele, hogy most felülbírálta Pein parancsát, és hogy nagyon jó indokot kell kitalálnia ahhoz, hogy a főnök ne akarja a vérét egy tálból kiinni. Igazából maga sem tudta, miért ugrott fejest ebbe az egészbe így. Talán azért, mert a kis szöszke emlékeztette az öccsére…

Uchiha Itachi vagyok… Az Akatsuki nevű bűnszervezet egy befolyásos tagja. Huszonnyolc éves vagyok, és nem lehetek büszke a karrieremre. Még egészen fiatal kis suhanc voltam, alig tizenkilenc éves, mikor elnyertem Pein kegyeit. A családom hírhedt, kegyetlen jakuza família volt, de az új, klánoktól és családoktól független szervezettel szemben tehetetlennek bizonyultak. Én folyamatos háborút vívtam apámmal a kegyetlensége miatt, és hogy minél jobban bőszítsem, az Akatsuki szolgálatába álltam. Sokat kértek. A klánom halálát. Kegyetlen emberekből állt nagyrészt, de anyám soha nem volt rossz ember. Se a legjobb barátom. De mivel kísérőt is kaptam a munkám mellé, így nem tehettem kivételt és a hat éves öcsémet is alig tudtam megmenteni. Egy árvaházba vittem.
Sasuke tudja, hogy miattam árva és gyűlöl érte, de én minden hónapban támogatom az árvaházat és a nevelőknek biztosítok pénzt arra, hogy mindenből a legjobbat kaphassa. Szerzett már barátokat is. Naruto és Sakura, azt hiszem, így hívják őket. Messziről már figyeltem, ahogy játszanak, beszélgetnek.
Ma már másképp tennék, az biztos. De akkor… akkor azt hittem, hős vagyok, hogy a várost megszabadítom egy olyan zsarnoktól, mint az apám. De nem tudtam, hogy magamat fogom helyette rászabadítani és én sokkal rosszabb leszek, mint ő valaha is volt…
Oldalra pillantottam a szőke fiúra. Meglehetősen lányos. De aranyos. Nem tudom, Pein milyen munkát fog neki adni. Azért remélem, nem csinál belőle kurvát. Nem érdemelné meg… Ő csak… az utamba került…

Gyűlölte a fekete hajút. Hányni tudott volna a drága parfümjétől, a megcsillanó Rolex karórától… Az Armani lágy suhogásától… Minden olyan fényűző volt és csillogó… És romlott…
Egy szórakozó hely mögötti helyiségbe vitték, ahol minden úgy festett, mint kegyetlen kísérője. Márvány padlón fekete bőr ülőgarnitúra terpeszkedett, a kristály csillár pedig kecsesen nyújtózkodott alá a magas plafonról. Aranykacskaringós tükrök díszítették a falakat hatalmas felületeken és ő hirtelen elgondolkodott, hogy nem volt pénzük festményre, vagy tényleg ennyire egoisták?
Egy piercingekkel tele tűzdelt pasas jött felé, kissé furcsa járással, mintha a kifutón lépkedő modelleket akarná parodizálni. Kezében pezsgős pohár imbolygott ijesztően és arcán bárgyú vigyor terült el. Japánul beszélt és úgy vette ki, hogy a fekete hajú férfi számára kellemetlen a társasága. Nem bírta visszafogni a vigyorgását. Persze erre meg is kapta a japán fejmosást, de ebből egy szót sem értett. Igaz, hogy itt élt hét éve, de elsősorban egy olyan kerületben élt, ahol diplomaták, külföldi tanárok laktak és rengeteg turista járt arra, így az angollal mindenhol boldogult. Nemzetközi iskolába járt és otthon főleg nem használták a japánt. Kérdőn pillantott a másikra.
Nem felelt neki, csak szintén japánul kezdett magyarázni. Végül hosszas csetepaté és veszekedés után eddigi kísérője egy fáradt sóhajjal húzta őt félre egy kisebb terembe.
- Sikerült megegyezni a feladatodban – kezdett bele a maffiózó a dolgok közepébe, de ő pimaszul közbevágott:
- A nevedet soha nem tudhatom már meg? – majd minden félelem nélkül, őszinte ártatlansággal meredt a sötétített lencsékre, amely mögül sütött a döbbenet. Még a szája is nyitva maradt.
- De… - nyögte végül. – Itachi vagyok… Uchiha Itachi.
- Nos, én pedig Deidara Stjörnberg, ahogy azt már tudod, de jó végre hivatalosan is bemutatkozni, ha már egyszer munkatársak leszünk…
- Nem leszünk – vágta rá a másik kissé feszültebben. – Te Sasorinak fogsz segíteni drogot árulni. Ő tud ugyan angolul, de nem olyan jól, mint te és így nyilván nem tud olyan jó üzleteket kötni…
- Miért kell angol ahhoz, hogy drogot adjon el? – kérdezte értetlenül.
- Mert a turistáknak és külföldieknek árul – forgatta meg a szemeit az Uchiha.
Ezek után elmagyarázta a részleteket és mire a monológ végére ért, bejött egy alacsony, vörös hajú férfi, egyszerű farmerben, fehér fölsőben és hatalmas kendővel a nyaka körül. Halvány zöld lencsés szemüveget viselt, de így is jól látszott félig lehunyt szeme, melyből sütött, hogy most is drog hatása alatt áll.
- Sasori – nyújtott kezet az álmoskás hang tulajdonosa, de kézfogása Deidara szerint egy döglött halra emlékeztetett. Hideg, nyirkos keze volt és semmi erőt nem vitt a kézrázásba. Kicsit undorodott tőle. Embertelennek találta a másikat. Ellenben mikor a fekete hajú közölte, hogy magukra hagyja őket és megrázta a szőke kezét, teljesen más érzés fogta el. A hatalmas, erős, meleg és száraz tenyér erőt sugárzóan, férfiasan szorított rá vékony ujjaira. Úgy gondolta, ha bármi baja lesz, igyekszik majd a gyárkéménnyel tárgyalni. Egyrészt, nagyon szépen beszél angolul. Másrészt, sokkal befolyásosabbnak tűnik, mint a vele szemben álló, hiába töltötte be amaz már a harmincat is bőven…

Később megtudta, hogy Sasori akkor töltötte a negyvenkettedik évét. Művész akart lenni, csakúgy, mint Deidara, habár a vörös inkább a filmművészet felé hajlott, míg ő maga a szobrászatot preferálta. Az idősebb azonban elcsúszott, valahol még élete hajnalán és a mai napig is csak odáig jutott, hogy pornót forgat, amit a szervezet illegálisan külföldi diktatúrákba csempész. A producert ugyanis úgy elragadták a kábítószerek és egyéb élvezeti cikkek, hogy még a hivatalos pornóipar is kiköpte magából.
Habár vele normálisan viselkedett és egy-két kínálás után a narkotikumokat sem erőltette („Több marad nekem!”), de mégis utált Sasorival dolgozni. Mindig kaszinókban, lebujokban lógtak, állandóan azt nézte, ahogy körülötte bekészülnek az emberek és bizony, azt se óhajtotta újraélni álmaiban, mikor egy-két elvonási tünettől őrjöngő hülyegyerek pénz nélkül akart magának cuccot szerezni. Persze, ilyenkor volt kiknek szólni, a gorillák bármikor ugrottak.
Beszélgetni nem sokat tudott a másikkal, a művészetről alkotott fogalmaik is merőben eltértek és hát korosztályban sem stimmeltek. Sasori folyton kölyöknek hívta, pedig vagy öt-hat centivel alacsonyabb volt, bár Dei nem tartotta kizártnak, hogy a drogok miatti hanyag tartás is közrejátszik ebben.
Persze, közben próbált iskolába is járni. Nem egyszer a házi feladatát az éppen aktuális diszkóban, vagy sztriptízbárban próbálta megírni. Időnként Konan, a másik főnök csaja is segített neki kicsit, talán ő volt az egyetlen normális az egész társaságban. A lány ugyan nem volt egy nyelvzseni, de elmakogott angolul és enyhe activityvel kiegészítve, egész jól tudtak kommunikálni. Mondjuk ő időnként hozott magával egy férfit, Tobit, aki súlyos szellemi fogyatékos volt a szőke szerint, mert nem sok értelmeset tudott mondani és magáról mindig harmadik személyként beszélt. Nem kedvelte, de sokat nem tudott ellene tenni.
Egyik alkalommal az Uchiha jelent meg a klubban, ahol a vörös hajú épp egy öltáncot élvezett egy könnyű életű hölgytől, míg ő épp a házi feladatával nyűglődött.
- Szia! – ült le mellé a fekete hajú. A drága illatból is meg tudta volna mondani, felpillantás nélkül is, hogy ki az.
- Helló – morogta mogorván.
- Csak nem haragszol? – kérdezte hidegen a másik.
- Ugyan, mi okom lenne rá? – csapta le a tollat. – Bukásra állok matekból, mert nem tudok koncentrálni a tanulásra, és el kell viselnem ezt a lecsúszott producert, meg a hülye kuncsaftokat, de nyugi, te nem tehetsz semmiről.
- Akkor jó – mosolyodott el a másik cinikusan. – Féltem, hogy esetleg engem hibáztatsz majd…
- Rohadj el szatyorban! Hm… - dörmögte az orra alatt, visszafordulva a matekpéldához, de nem is olyan sokára kellemes borzongás futott végig a gerincén, ahogy a másik erős illata még intenzívebben kúszott az orrába.
- Na, mutasd azt a példát, segítek!
- Kend a hajadra a segítséged! Hm.
- Ne hisztizz! Mutasd! – majd minden további nélkül elhúzta a füzetet. Pár percig vizsgálta a feladott példát, majd nagy türelemmel magyarázni kezdett. Deidara pedig figyelt és megértette. És talán egy kicsi hálát is érzett. Mondjuk nem túl sokat.
Végül Itachi egy számsort firkált a füzet elejébe.
- Ha nem értesz valamit – kezdte – esténként felhívhatsz. Hat után. Oké, szöszi? – kacsintott rá biztatóan, de ő nem tudott érdemben reagálni. Csak bólintott.

Hogy hogyan halt meg Sasori?
Szintén olyan nap volt, amire mindig emlékezni fogok. Jött egy őrült tag. Cuccot követelt. Baromi hangosan ordítozott és félő volt, hogy ránk hívják a zsarukat. Sasorinak erre az esetre mindig volt egy csomó, előre csomagolt, negyedes kamucucca. Odaadta, hogy majd a pasas azzal szétlövi magát. Porított nyugtatót csomagolt egyébként ilyenkor. Csak azzal nem számoltunk, hogy a faszikám azonnal kibontotta és belenyalt. Iszonyúan dühös lett, hogy át akarjuk baszni. Pisztolyt szegezett a fejemhez. Persze, az öreg próbálta menteni a menthetetlent és mondta, hogy nekem ehhez semmi közöm. Végül sikerült elrántania tőle, de a tag akkor tüzelt és a társam agyveleje az arcomon és a fölsőmön kötött ki. Sikítani kezdtem. Szégyen-nem szégyen, mint egy lány, úgy sikítottam. Kijöttek a rendőrök is. Nem igazán fogtam fel, hogy mi történik, sokkos állapotban voltam. De azt még érzékeltem, hogy megbilincselnek és bevisznek az őrsre. A rendőrök utálják a drogdílereket. Magyarázhat ott az ember bármit. Nem hisznek neki. Évekre rács mögé akarják juttatni, de előtte még összeverik „vallatás” címszóval.
Feküdtem a kemény deszkán, mikor kinyílt a cella ajtaja és egy ismerős illat rontott be rajta. Idegesnek tűnt. A testőre felvett és kivitt onnan. Utána minden összemosódott. Letisztogattak és tiszta ruhát is kaptam. Aztán kaptam egy nyugtató teát. Ittam belőle, de mikor lassan tudatosulni kezdett bennem, hogy túl vagyok a veszélyen, legalábbis egyenlőre, és épp az Uchiha lakásán vagyok, lassan sírni kezdtem. Szégyen, nem szégyen, előtört belőlem minden, amit az utóbbi fél évben titkoltam. Basszus, az fél év volt? Észre se vettem…  Majd jött Itachi, leült mellém a kanapéra, az ölébe húzott és ringatni kezdett, a fejemet, hajamat simogatva. Csitító szavakat suttogott a fülembe és a sírásom lassan elhalkult és csendes pityergéssé szelídült. Jó volt az ölében ülve a vállára hajtani a fejem. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem. Nem emlékszem, mennyi ideig voltam nála. De napokat. Vele aludtam, az ágyában, a karjai között, de nem csinált semmi mást. Cirógatott és suttogott. Én viszont csak feküdtem mellette és hallgattam őt. Arcomat a mellkasához fúrtam és azt játszottam, hogy elbújtam a világ elől.
Aztán egyik reggel teljesen tiszta tudattal ébredtem. Meztelen voltam, mellettem az Uchiha, kibomlott hajjal és szintén meztelenül. Felébredt, ahogy felültem, majd ő is követett és azonnal magához ölelt. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Végül csak eltoltam magamtól, majd a szemébe nézve suttogtam: „Mindenről te tehetsz! Gyűlöllek!”

Itachi fájdalmasan pillantott a szőke fiúra, aki felkelt, felöltözött és távozott a lakásából. Nem feküdt le vele. Dehogy tette! Csak egy biztonságos helyet nyújtott neki, ahol túljuthatott a sokkon. Nem minden nap kap egy tizenhét éves kamasz agypakolást az arcára…
Igazából nem tudta, mit akar ettől a fiútól. Több, mint tíz évvel fiatalabb tőle és egy szertelen, hirtelen haragú kölök, aki alig kezdi kapargatni a valóság felszínét.
Már nem emlékeztette Sasukéra. Az öccse nem volt ennyire erős lelkileg. Nem tudta volna ennyire megőrizni saját magát, mint ahogyan azt Deidara tette. A szőkének ugyanaz a tűz égett a szemeiben, mint amikor legelőször látta.

Az árvaházból lépkedett épp kifelé zsebre tett kezekkel, mikor meglátta testvérét a barátaival beszélgetni. Egy pillanatra meglepettség ült ki az arcára, de gyorsan rendezte vonásait és egy szó nélkül sétált el a trio mellett, mögötte a testőre, Kisame.
- Gyilkos! – hallotta öccse kiáltását. – Rohadj el, te szemét, senkiházi bűnöző! Gyűlöllek!
- Sasuke, hagyd! Nem ér annyit! – csitítgatta a lány.
- Sakurának igaza van. Ha kinyírnád, annyit kapnál érte, mint egy emberért! – kontrázott rá Naruto.
Még hallotta, ahogy féregnek nevezik. Tudta, hogy most majd róla fog menni a gyűlölködés. Nem válaszolt. Nem akart olajat önteni a tűzre. Ő azért ment be az intézménybe, hogy újabb összeget szánjon Sasuke tanítására. Ha minden igaz, az egyetemi tanulmányait bőven lesz majd miből fedeznie és már egy másik pénzalap is kamatozni kezdett, amellyel majd az életét elkezdheti utána.
Mikor kiért az épületből, remegve vett elő egy cigarettát és rágyújtott. Élvezte, ahogy a maró füst egészen a tüdeje rejtett zugáig tolakszik, elbódítva őt, majd lassan, lehunyt szemekkel engedte ki a szürke füstöt. A második slukknál köhögni kezdett és érezte, hogy nehezebben kap levegőt, mint szokott, de nem foglalkozott vele.
- Itachi – hallotta Kisame hangját, majd megérezte a vállán a cápaarcú kezét. A férfi riasztó külseje ellenére egyébként kedvesen viselkedett vele mindig.  – Kicsit aggasztó a köhögésed…
Megrántotta a vállát és beült a kocsiba. A másik végül egy sóhajjal követte és a sofőr a gázra taposott.
- Mi van Deidaraval? – kérdezte pár hosszú percnyi hallgatás után.
- Tudtommal jól van. Kakuzu vigyáz rá. Elég jól csinálja a dolgát. Néha Tobi rászáll kicsit, mert segíteni akar, de a kölyöknek nincs hozzá türelme.
- Tobihoz másnak sincs…
Amióta a szőke elment tőle, nem találkozott vele. Nem akart ráakaszkodni. Csak távolról figyelte, vagy épp figyeltette időnként. Ő rángatta bele a fiút ebbe az egészbe és felelősnek érezte magát. Nem akarta, hogy ugyanarra a sorsra jusson, mint Sasori. Akkor már soha nem tudna megbirkózni a bűntudattal.

Valami modern musical előadáson ült. Ahogy hallgatta a dalokat, folyamatosan Deidara járt a fejében és nem értette, miért. Mindenről ő jutott eszébe. A fenébe is már… Ennyire zavarná a dolog a fiúval? Másokat is rángatott már az Akatsuki szolgálatába, miért épp a szöszke miatt érez bűntudatot?
A kocsiban ülve is az egyik dal zengett a fejében és halkan dúdolgatta magának:
„Ha most majd hazamész,
 Vagy bárhová is mész,
De tudd meg elkísér egy gondolat,
Mi bántja azt ki itt maradt…
Hogy vajon mi történt,
Hogy veled mi történt,
Míg engem forgatott a szédület, 
Az vajon hogy történt veled….”

A jó ég se érti ezeket az európai musicaleket meg az alternatív mondanivalójukat, de fülbemászó a dallamuk.
Teltek a napok, és a nehéz légzése kezdett egyre zavaróbb lenni. Lassan már egy cigit se tudott végigszívni köhögés nélkül. Pein is felfigyelt a fokozott étvágytalanságra, amit az Uchiha eddig betudott a rossz kedvének. Addig nyüstölte a fekete hajút, amíg végül sikerült elküldenie orvoshoz.

Uchiha Itachi vagyok… Tüdőrákos. Kemoterápiát írtak elő, de azt mondják, rosszak az esélyeim. Előre haladott stádiumban vagyok. Kezelésekkel is csak hónapjaim vannak.
Furcsa vég ez egy maffiózónak. Keserűen figyelem a váróterem fehér falán játszó fénypontokat. Nem tudom, miért fáj itt hagyni ezt a világot. Az öcsém miatt is aggódom. És… talán Deidara miatt is. Szeretnék tőle elbúcsúzni. De annyira gyűlöl engem. Próbáltam vele beszélni. Dühösen esett nekem, hogy tönkretettem az életét és őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy nincs igaza. Minden létező módon próbáltam kiengesztelni, bár magam sem tudom, miért. Hiszen nincs vele különösebb kapcsolatom, nem fűz hozzá érdek. De valahogy szeretném, ha nem haragudna rám…
Mikor a hajamba túrok, eszembe jut, hogy ki fog hullani. Sajnálom. Szeretem a hajam. Talán le kellene mondanom a kezelésről… Ha már meghalok, legyek szép halott…

Deidara szokásos Uno partiját játszotta Tobival az egyik csendes kis kocsmában, miközben Kakuzu a mellette levő széken egy Orwell regényt olvasott. Annak ellenére, hogy egy nagydarab testőr volt, egész jól el tudott beszélgetni a kis művész palántával, aki tisztelte a tudásáért. Érdekes, hogy eredetileg könyvelő végzettsége volt Kakuzunak, mégis jövedelmezőbbnek találta a testőri munkát.
Ez a nap igen csöndes volt, senki nem kereste a szőkét és nagyon bepalizható turistákat sem látott. Aztán megjelent Konan, a szokásos, lenyűgöző megjelenésével. Minden férfi elismerően fordult utána, volt, aki füttyentett is. Dei azonban csak mosolygott. Még soha nem gondolkodott azon, milyen nők is tetszenek neki tulajdonképpen, de úgy érezte, Konan semmiképp.
- A főnök látni szeretni – mondta a lány kicsit aggódó, vagy talán inkább szomorú pillantással. Hirtelen kicsit azért görcsbe ugrott a gyomra. Bajban van? Nem csinált semmi rosszat. Nagyot nyelve nézett Tobira és a testőrére, de utóbbi csak megvonta a vállát.
- Deidara senpai, nagy bajban vagy! – magyarázott Tobi idegesítő módon és ő azon gondolkodott, hogy leüti a maszkos férfit.
Hagyta, hogy Pein elé kísérjék, majd várakozón pillantott főnökére. Várta, hogy valamelyik oldalajtón megjelenik majd Itachi is azzal a bódító illatával, őrjítően mély hangjával. Nem is tudta, miért lett volna fontos, hogy megjelenjen a másik. Hiszen… Ugyan már… Ő rángatta bele az egész szarságba!
Pein beszélt, de nem értette. Végül Konan fordult felé és próbálta elmagyarázni.
- Itachi kórházban, de kórház veszélyes neki. Megölhetik ott. Ezért te ott leszel. Ápolója leszel. Most odaviszünk, és te ott bólogatsz minden.
Deidara kábán bólintott. Próbálta feldolgozni az információkat. Az Uchiha kórházba került és neki kell majd ápolnia? Ez szinte felfoghatatlan a számára.
Mikor odaértek, kapott egy fehér nadrágot és egy pólót „HOSPICE” felirattal. Ez egy kicsit megrendítette, hiszen ez azt jelentette, hogy Itachi súlyos beteg és nem egy náthával fekszik benn. Összefogott hajjal, átöltözve lépett a kórterembe, ahol Itachi ücsörgött az ágya szélén. Egyedül helyezték el abban a szobában, mivel az orvos szerint hosszas benntartózkodásra számíthat.
Egy fáradt sóhajjal ült le a fekete hajú mellé.
- Mi a bajod? – kérdezte halkan.
- Tüdőrák – jött a rekedt felelet és ő szíve szerint megütötte volna a másikat. Erről csakis ő tehetett! Miért kellett annyit cigiznie?
Összepréselt ajkakkal bámulta a fehér kövezetet. Nem akarta ezt az egészet és főleg azt nem, hogy ez ennyire mély és fájdalmas érzéseket váltson ki belőle.
- Tudod, nagyon nem értem, miért nekem kell itt lennem. Én utállak téged – morogta maga elé. – Nem volt más?
- Pein olyat helyezett mellém, aki nélkülözhető. Mivel te nem vagy állandó tagja az Akatsukinak, ezért ez volt a legegyszerűbb lépés. Ha meghalok, akkor az adóssága a családodnak törlesztve lesz. Ez azért pozitív nem?
Nem akarta ezt hallani. Nem akart így gondolni a másikra. Az Uchiha számára mindig is egy erőt sugárzó jelenség volt. Valami furcsán biztos menedék. Miért kell pont neki végignéznie ezt? Úgy érezte, remeg a gyomra az egésztől.
- Akkor remélem, gyorsan feldobod a pacskert, mert kurvára nincs kedvem itt lenni! – kiáltotta dühösen, majd felpattanva kirohant a kórteremből. Nem gondolta komolyan. Dehogy gondolta! De nagyon haragudott a másikra és már fel se tudta sorolni, mennyi minden miatt. Dühös fújtatással kicaplatott az udvarra. Az osztályhoz külön kis parkocska tartozott, hogy a haldoklók ne szomorkodjanak az élőket látva és az élők ne érezzék magukat kellemetlenül a haldoklókat látva. Az első padnál aztán leült és csodálkozva vette észre, hogy folynak a könnyei. Morcosan törölgette őket.
Nagy darab, fehér hajú férfi ült le mellé. Pontosabban annyira nem volt nagy, csak hozzá képest.
- Na, szöszke… - szólalt meg vigyorogva. – Ne borulj meg! Ennyire nem szar, hogy benn van az Uchiha.
Döbbenten kapta fel a fejét, hogy a lilásan csillogó szemekbe bámuljon. Honnan tudja, hogy benn van? Az életére akar törni?!
- Te ki vagy? – kérdezte meglepetten.
- Hidan. Akatsuki tag és hobbi mentős. A főnök szólt, hogy segítsek neked. Megtanítalak pár dologra, mint infúziót bekötni, meg vért venni… Hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy nem is vagy ápoló.
Kábán bólintott. Nem látta értelmét tiltakozni, csak magával szúrna ki. Így aztán komolyan belevetette magát az ápoló-gyorstalpalóba, amit Hidan tartott neki.  Végül néhány hét után kapott egy telefonszámot, hogy ha bármi van, kérdezzen.
Közben is foglalkozott az Uchihával, amennyit csak tudott. Pein elintézte, hogy magántanuló legyen, így nem kellett iskolába járnia. A tananyagban a férfi segített neki és igazából egész jól elszórakoztak. Általában azt is elfelejtették, miért is vannak a kórházban. Deidara gyakran úgy gondolt az egészre, mintha csak valami átmeneti időszak lett volna.

- Tudod… - kezdte egyik alkalommal, mikor épp egy napsütötte őszi délelőttön kártyáztak. – Én tényleg nagyon utáltalak. Mert ebbe az egészbe belerángattál… És most még ez is… De… Már nem utállak – mosolygott kedvesen.
Itachi szárazon felnevetett, majd megcsóválta a fejét. Nem reagált különösebben. Így jobban megfigyelve, elég sokat fogyott. Arca beesett és kicsit talán szürke is volt. Szeme alatt karikák húzódtak, mégis olyan pirosasnak tűnt a szemhéja.
- Örülök – mondta végül. Általános lett, hogy a hangja egy kissé rekedten csengett. – Én is kedvellek.
- Nem mondtam, hogy kedvellek! – vágta rá a szőke nevetve, de arcára mégis pirosság kúszott. – Egyébként… Te hogy kerültél az Akatsukiba?
Itachi kicsit elkomorodott. Látta Deidara zavart pillantását, tudta, hogy már meg is bánta a kérdést, de végül is… Jogos volt. Egyszer el kellett mesélnie. Így hát meggyónta az egészet neki. Hosszasan mesélt, mindenről őszintén. Néhol észrevette az elborzadást átsuhanni a zafír tekintet mögött, olykor azonban megértéssel csillant. A végére már el is felejtették, hol tartottak a kártyapartiba.
- Elítélsz most? – kérdezte a fekete hajú aggódva. A másik csak megrázta a fejét.
Újrakezdték a kártyázást, majd Deidara felkelt és az ebédért ment. Közben megkapta az újabb infúziót és gyógyszereket. Már szinte rutinosan látta el az Uchihát. Sőt. Egészen élvezte a munkát.
- Sasuke tudja, mi van veled? – kérdezte aggódva, mikor délután a kemoterápiára kísérte a betegét.
- Nem – kapta meg a tömör választ.
- Szerintem szólnod kellene neki… Ha gondolod, szívesen beszélek vele!
- Nem… Ő… gyűlöl engem…
- Csak félretájékoztatták.
- Mert én úgy akartam.
- De ha tudná az igazat…
- De nem tudja, és ez maradjon is így! – förmedt rá a másik és a szőke egészen megrémült a hangsúlytól. Egy pillanatra régi pompájában látta az ex-maffiózót. Nem szólt többet, csak leültette a székbe és sértődötten elvonult. Azon gondolkodott, hogy önállósítja magát és megkeresi a másik fiút.

Sasuke fél évvel volt idősebb tőle és már betöltötte a tizennyolcat, tehát bizonyos jogok tekintetében felnőttnek számított. Például eldönthette, hogy akar-e látogatót fogadni illetve azt is eldönthette, hogy igényli-e a bátyja gyámságát a továbbiakban. Éppen gondolkodás nélkül akarta a nemet rávágni, mikor Deidara meglátogatta. Kissé nehéz volt elmondani, hogy miért is keresi meg. Ráadásul, miközben épp elmesélt mindent, folyamatosan hihetetlennek tartotta a saját történetét is, hát még az idősebb Uchiháét. Láthatóan a fiatalabbnak is voltak fenntartásai és gyanakodva méregette a vele szemben ülő, lányos jelenséget.
- Szóval azt mondod, a bátyám haldoklik? – kérdezte végül kimérten.
Bólintott csak.
- Hát… Megkapja, amit megérdemel… - valahogy a hangja nem támasztotta alá az állítást, kissé remegett, mintha sírás kaparná a torkát.
- Nem akarod meglátogatni? – érdeklődött Deidara óvatosan.
- Minek?
- Hogy megbocsáthass neki…
- Én?!
- Örökké bánni fogod, ha nem így teszel.
- Ugyan, kérlek! Mit bocsássak meg neki? Hogy árva lettem miatta? Hogy nincs senkim?!
A szőke igen kilátástalannak érezte a helyzetet. Mély sóhajjal felállt, és még utoljára a fekete szemekbe nézett.
- Itachi nagyon szeret téged és soha nem hagyott magadra. Csak azt hitted. És ő az utolsó élő rokonod, gondold meg, hogy válsz el tőle, mert ki tudja, mikor nem lesz már holnap, hogy meggondold magad! Csak… próbáld kicsit átgondolni, rendben? – hangja kedvesen csengett, biztatóan és nagyon remélte, hogy majd lesz hatása a dolognak. De Sasuke jelenleg csak elfordította a fejét és nem reagált.

Napok teltek el, de a fiatalabb Uchiha nem jelentkezett. Úgy döntött, nem mondja el a másiknak, mit tett, mert biztosan megharagudna rá és csak fájna neki, hogy még kudarccal is végződött az akció.
Azonban egyik délután, miközben az esőcseppek halk, egyenletes kopogással töltötték meg a néma délutánt, kinyílt a szoba ajtaja és belépett rajta Sasuke. Látszott, hogy feszélyezi a helyzet és hirtelen azt se tudja, mit tegyen, csak úgy, mint fáradtan felülő, döbbent bátyja. Itachi persze azonnal Deidarara nézett, dühös szemekkel. A szőke kissé összébb húzta magát a fotelban, de végül felállt és mosolyogva elsietett a fiatalabb mellett, arról motyogva, hogy neki dolga van. A nővérdolgozóba ment, hogy egy kávét készítsen magának, majd a táskájából kivéve egy szál cigit, lesétált a dohányzóba, ami egy féltetős kis zug volt az udvaron. Nem merte volna elmondani az Uchihának, hogy ő is rászokott a gyilkos kis rudacskákra.
Békés pöfékelése közepette Hidan lépett mellé, ő pedig a másik jelenlététől hirtelen magához térve ugrott arrébb.
- Heló – köszönt meglepetten.
- Aztakurva, mi a fasz bajod van? – röhögött a másik az ijedt reakción.
- Semmi… Mit szeretnél?
- Érdeklődni. Minden rendben az öreg Uchihával? – kérdezte vigyorogva Hidan. Deinek be kellett ismernie, akármilyen mocskos szája volt, kedvelte a mentőst.
- Ahha. Most az öccse van nála.
- Sasuke? – a fehér hajú szemei vasárnapi tányér méretűre nőttek. – Hogy-hogy?!
- Azt hiszem, kibékülnek…
- Miii? Ja… Értem már! Ezt te intézted el, igaz, szöszke? – cinkosan kacsintgatva kezdte oldalba bökdösni az ápolót, ami nem tett jót a kávénak…
- Hé! Kilötykölöd az éltető koffeint!
- Bocs… Szóval?
Ingerülten arrébb fújta az arcába lógó tincset és szikrázó szemekkel nézett az ametisztekbe.
- És ha igen?
- Akkor zseni vagy. Ugyanis nem te vagy az első, aki megpróbálta őket kibékíteni.
- Hát igazából nem én voltam, hanem a tüdőrák. És bár örülnék, ha az én érdemem lenne, sajnos nem az, hm…

Az eső közben lassan csendesedni kezdett, majd szinte el is állt, a nap sugarai pedig erőtlen próbálkozásokkal kezdték szétszaggatni a felhőtakarót. Még kicsit beszélgetett a másikkal, majd mikor a kávé is és a cigije is elfogyott, visszasétált az épületbe, útközbe még egy rágót a szájába véve. Mégse lenne célszerű a tüdőrákoshoz dohányszagúan bemenni. Kicsit befújta a haját meg a ruháját, majd úgy döntött, meglesi, mi van a betegével. Épp összefutott a távozó, kisírt szemű Sasukéval.
- Minden oké? – kérdezte bizonytalanul.
- Ahha – suttogta rekedten a fekete hajú. – Köszi, hogy megkerestél… Vigyázz rá, jó? Majd… Jövök néha…
Igazán megsajnálta a másikat. Biztosan nehéz lehet neki. És belegondolva… még neki milyen nehéz lesz! Az Uchiha le fogja fejezni, amiért idehívta az öccsét. De ezen is túl kell esni, szóval erőt vett magán és belépett a kórterembe.
A férfi az ablaknál állt, neki háttal, a késő délutáni fény furcsán túlvilágian ölelte körül a testét. Mikor meghallotta az ajtót megfordult, majd két öles lépéssel átszelve a szobát, magához ölelte a megszeppent szőkét. Deidara érezte, hogy a másik arca könnyektől nedves. Óvatosan, hevesen dobogó szívvel viszonozta az ölelést. Karjait Itachi nyaka köré fonta és megsimogatta a puha tincseket.
- Haragszol? – kérdezte halkan, de nem kapott választ. Az idősebb csak elhúzódott tőle, majd az állát megfogva nem engedte, hogy elhúzódjon. Lassan ráhajolt az ajkaira, ő pedig még utoljára levegő után kapott. A kezdeti meglepettség után önmagát is meglepve, boldogan simult az ölelésbe és remegve viszonozta a csókot, amely egyre csak mélyült és forrósodott kettejük között. Érezte, ahogy a másik vezetni kezdi az ágy felé, majd halk nyögéssel konstatálta, hogy a háta találkozott a szivaccsal. Ösztönösen tárta szét a lábait, közéjük engedve, sőt, invitálva az idősebbet, mégis tenyereit a betegség ellenére is erős mellkasnak támasztotta.
- Kérem… Uchiha-san… - nyögte mosolyogva, bár a szavak nehezen jöttek ki a száján, mert az ágyékának feszülő merevedés a lélegzetét is elállította. – Komolyan egy nővérkével akar szexelni?
Mosolya elárulta, hogy maga sem gondolja komolyan a kérdést, de a válasz mégis meglepte.
- Minden vágyam – suttogta a rekedtes hang a fülébe. – Már elég régóta vágyom a nővérkére…
Kitágult szemekkel meredt egy pillanatra a plafonra, de a nyakán kalandozó ajkak kirángatták a gondolataiból. Végül is… Haldoklik a másik. Ennyit igazán megtehet érte.
Lágy cirógatásokkal viszonozta a másik kedveskedését és mikor rádöbbent, hogy bizony a teste is élvezi a dolgot, igazán elszégyellte magát. Egy dolog, hogy nem utálja az Uchihát, de hogy magába fogadja? Nem volt benne biztos, hogy akarja, vagy, hogy egyáltalán helyes-e. Ráadásul a férfin nem látszott, hogy japán származású.
Azonban már késő volt visszakozni, vagy megfordulni és nem is olyan sokára már meztelenül vonaglott Itachi alatt, magában érezve a méretes férfiasságot. Az arca égett és esküdni mert volna rá, hogy a szégyentől, mert bármi is zajlott le a tudatában, az ajkain mégis csak árulás jött ki.
Még akarta, mélyebben és durvábban. A férfi minden kívánságát teljesítette, érezte, hogy nagyon profi ebben és ő végül a nevét sikoltotta a párnákba és a saját hasára élvezett.
Zihálva próbálta összeszedni magát. Nem így tervezte elveszíteni a szüzességét és nem egy férfival. Főleg nem vele. De már mindegy volt. Kicsit csalódott saját magában is. Rendbe szedte magát és felöltözött, majd segített a betegnek is megtisztálkodni és visszafeküdni az ágyba. Még a párnákat igazgatta a másik feje mögött, de már közben búcsúzni kezdett. A műszakja a vége felé közeledett és igazából szüksége volt rá, hogy kicsit egyedül lehessen.
- Értem – bólintott a fekete hajú, majd nagy, érdes kezét a szőke tincsek közé csúsztatva lehúzta őt egy csókra. Kicsit feszülten bár, de viszonozta, majd mosolyogva elhagyta a kórtermet.
Most hazudjon az Uchihának, csak mert haldoklik? Talán megszépíthetné az utolsó időszakot. De nem nézné le ezzel?
Kóválygott a feje, csak úgy, ahogy ő maga is a városban. Hazaérve befeküdt a kádba és komolyan elgondolkodott azon, hogy ki se száll többé. Hiába élvezte, nagyon is élvezte az együtt létet, de akkor sem így akarta.

Azonban a reggel kegyetlenül eljött, és neki be kellett mennie a beteghez. Itachi jó kedvűen, mosolyogva ült az ablak melletti fotelben és olvasott. Mikor megpillantotta Deidarat, szélesen elvigyorodott és felállt. Láthatóan valami egészen bensőséges üdvözlésre számított és a szőkének nem volt szíve megmondani, hogy tulajdonképpen vissza akarja csinálni az egészet. Egy mosolyt festett a saját arcára és közelebb sétált, hagyva, hogy az erős karok átöleljék, és a testhez préseljék. Viszonozta az ölelést, sőt, a csókot is. Próbált játszani, mintha csak akarná az egészet, de nagyon nehezére esett. Talán ezt látta is a párja, mert megkérdezte ebédkor:
- Megbántad, ami tegnap közöttünk történt? – a kérdés kegyetlenül halk volt és nyílt, de mikor Dei belenézett a fekete szemekbe, annyi kétséget, szomorúságot és fájdalmat látott, hogy gondolkodás nélkül hazudott:
- Nem. Dehogy.
Őszintén lendült előre és csókolta szájon a másikat. Rövid, aprócska csók volt, de most szívből adta és ezt Itachi is érezte. Hálásan pillantott az ő kis ápolójára.

Nem szeretkeztek sokszor, talán ha háromszor összesen.
Itachi nagyon sokat hányt, és émelygett a kezelése miatt, és a rosszullétei egyre gyakoribbá váltak. Egyik nap azonban Deidara olyat látott, amit soha nem akart. A férfi épp a haját fésülte ki, mikor egy hatalmas csomó a kezében maradt. Látta, ahogy a kéz ökölbe szorul a tincs körül. Látta, ahogy az összepréselt ajkak megremegnek. Hallotta, ahogy a kifújt levegő szaggatottan távozik a másik tüdejéből. Odalépett, és finoman kivette a másik kezéből a hajcsomót, majd a kukába dobta.
- Leborotválod a fejem?
A rekedtes hang élesen hasított a kellemetlen csöndbe. Úgy érezte, jeges folyadék tölti meg a gyomrát, fájó görcsbe rántva ezzel. Tisztában volt vele, hogy ez lesz előbb-utóbb, de látni… rosszabb, mint ahogy elképzelte. Tétován biccentett,majd némán indult, hogy összeszedje az eszközöket.
Először ollóval vágta le a hosszú, hátközépig érő tincseket. Annyira selymesen simultak az ujjai közé! Olyan feketén…
Összefogta őket és befonta a köteget. Egy zacskóba téve az éjjeli szekrényre helyezte. Már a rövid hajú Itachi is megrendítő látvány volt, de mikor teljesen leborotválta a fejét és ránézett, majdnem elájult. Valahogy… eddig nem tűnt fel neki, hogy a másik ennyire beteg. Most még inkább vörösnek tűnt a szemhéja, kiemelve hatalmas, fekete szemeit, amik alatt sötét karikák húzódtak. Az arca beesett és beszürkült, szája kicserepesedett és kisebesedett. Az egész ember morfium szagtól bűzlött. Elszorult a szíve, hogy így látta őt. Visszasegítette az ágyába, de aznap alig bírt hozzászólni. Nem azért, mert nem akart. Csak úgy érezte, ha sokáig nézi őt, vagy meg kell szólalnia, biztosan sírva fakad. És tulajdonképpen ez a gondolat meglepte. Észre se vette, mennyire megszerette a másikat.
Ennek ellenére nem kerülhette el a figyelmét, hogy a másik percről percre kétségbeesettebben próbálja magára felhívni a figyelmet, hogy egy kis törődést provokáljon. Mégsem volt rá képes. Kora délután telefonált Hidannak és megkérte, ugorjon be helyette, mert ő rosszul van. Mikor a mentős megérkezett, köszönés nélkül száguldott ki a szobából, majd még mindig ápoló ruhában bevágódott az első kocsmába. Alkoholt rendelt, töményet, és láncba szívta a cigarettát. Nem tudta visszatartani a könnyeit. Csendesen zokogva figyelte a televízió képernyőjét, ahol egy színházi előadást mutattak. Négyen énekeltek.

Ha most majd hazamész és nagyutcákon mész,
Nem kell, hogy hátra nézz, mégis érezni fogod…
Az emlékem vagy…
Nem kell, hogy visszanézz,
Csak érezni elég,
Hogy hátad mögött ott jár egy néma gondolat,
Az emlékem vagy…
Azt én küldtem neked és ott marad veled és 
Bármerre is járnál, majd magaddal viszed…
Az emlékem vagy…
 

Vajon valaha is el fogja felejteni ezt? Fel tudja majd dolgozni ezt az egészet? Mégis mit tegyen? Vezet ez az egész valahova? Mi lesz vele, ha meghal az Uchiha? Mihez kezd majd utána?
Abban a pillanatban úgy érezte, ha eljön az idő, az ő élete is véget ér Itachi halálakor. A jó életbe bele, ő megszerette a férfit! Ő szerelmes abba a férfiba! Akkor is, ha kopasz, ha csont sovány, ha beteg… És… eddig mit csinált? Próbált ellenkezni? Ellenállni? Komolyan erre pazarolta el azokat a hónapokat, amikor az egészséges Itachival lehetett volna?
Megfogadta, hogy reggel szerelmet vall majd a másiknak, de nyilván részegen nem fog visszamenni. Hazaténfergett, majd mély, álomtalan álomba zuhant.

Reggel kábán pislogott a falra. Lassan tudatosult benne, hogy az egész rémálom, amiben már vagy egy éve éli az életét, az a kegyetlen valóság. Méghozzá most már kegyetlenebb, mint bármi. Felült és az ablakon kinézve látta, hogy leesett az első hó, sőt, még mindig havazik.
Némán kezdett készülődni. A külvilágot is csak tompán érzékelte. Monoton, megszokott mozdulatokkal jutott el a kórházig, majd szinte rohant a kórteremig. Az ajtón benyitva szemei kikerekedtek, lélegzete bennszakadt. A másik szürkén, kopaszon, lehunyt szemekkel feküdt az ágyon, orrából kilógó kis csövecskék a lélegeztető gép csövéhez csatlakoztak. Szája résnyire elnyílt, de sebek csúfították.
Lassan odalépdelt és érezte, ahogy a könnyek marni kezdik a szemét. Leült az ágy szélére és végigsimított a csontos arcon. A fekete szemek fáradtan nyíltak ki.
- Dei… - halvány mosoly jelent meg a fehér ajkakon. – Sajnálom…
- Mit? – kérdezte reszkető hangon.
- Hogy… ilyen lettem…
- Nem tehetsz a betegségedről…
- Nem akarom, hogy ne tudj rám nézni… Nem akarom, hogy az legyen, mint tegnap… Én… tudom, hogy csúf vagyok…
- Hülye! – kiáltotta kétségbeesetten, majd a mellkasra borulva odabújt a beteghez. – Az volt a baj, hogy nem bírom látni, hogy beteg vagy… Mert nem akarlak elveszíteni… Szeretlek! – felemelve a fejét ajkait a másik ajkaira simította. Érezte, hogy Itachi gyengén viszonozza a csókját, de nagyon erőtlennek tűnt. – Szerelmes vagyok beléd! – suttogta sírós hangon.
A csontos kéz remegve emelkedett fel, hogy megölelje.
Mikor fogyott le Itachi ennyire? Mikor esett össze így? Létezik, hogy valaki három hónap alatt ennyire leépüljön? Hogy engedhet meg a sors ilyet? Valóban ennyi lenne az élet?
Némán pityeregve felfeküdt szerelme mellé és óvatosan odabújt hozzá.
- Én is szeretlek – suttogta az Uchiha rekedten.
Nem szóltak, csak feküdtek egymáshoz simulva. Talán egy órát is, mire az idősebb megtörte a csendet.
- Esik a hó?
- Igen… - felelt halkan. – Az idei első hó…
- Milyen?
- A hó?
- Igen.
Mély sóhajjal felkelt és az ablakhoz sétált. Nézte a havas parkot, ahol pár hete még arany lombkoronák adtak árnyat a novemberi napsütés elől. Hirtelen jött a tél. Minden jel nélkül. Mostanában minden annyira hirtelen történt.
Képtelen lett volna leírni a látottakat, azonban reggel óta egy kis dal járt a fejében, amiben a nő kihívta a friss hóesésbe a szerelmét, így támadt egy ötlete.
- Nézd meg! – fordult vissza és már neki is állt, hogy előszedje a másik meleg ruháit.
- Dei… nem hiszem, hogy van erőm…
- Tolószék… Megoldjuk! Csak bízd rám magad! Jót fog tenni!
Egészen fellelkesült a gondolatra, hogy örömet szerezhet a másiknak. Leszedte a lélegeztető gépről, majd segített neki felöltözni és beleültette egy tolószékbe. Alaposan betakargatta, majd miután ő maga is elkészült, letolta az Uchihát az udvarra. Boldog, kipirult arccal figyelte, ahogy a vértelen ajkak először mosolyra húzódnak, majd halk, erőtlen nevetés tör fel közülük, miközben a másik hátrahajtott fejjel bámult az ég felé, a hóesésbe, élvezve, ahogy a hideg hópelyhek a bőrére hullnak és elolvadnak.

„Vasárnap délután várost hódítani gyere el, 
mert végre itt a hóesés
Vártunk rá eleget, eljött a sár helyett, 
a szemünk nem tudjuk nyitva tartani
Mert a hó vastagon kavarog
Végre az, az, amit akarok
Ez egyszer az, amit akarok
Eljött és gazdagon kavarog”

Mikor kicsit később Itachi visszadőlt az ágyába, még mindig nevetett. Szemtanúja volt, ahogy a szőke egy kecses mozdulattal fenékre huppant, és a jó kedvének úgy érezte, semmi sem szab gátat. A kórházi hálóinget se vette vissza, farmerben és zipzáros pulcsiban feküdt a takarója tetején, kipirult arccal, csillogó szemekkel, az ágya szélére telepedő, vörös fejű Deidarat figyelve.
- Kellőképpen kiröhögted magad? – kérdezte nevetve az ápoló. Vidáman bólogatott.
Soha nem hitte volna, hogy egyszer a szőke ilyen szinten az életet fogja jelenteni neki. Hiszen most minden örömforrása ez a fiú. És láthatóan igyekszik mindent megtenni azért, hogy ő semmibe se szenvedjen hiányt. Feltornászta magát ülő helyzetbe, majd gyengéden magához húzta Deidarat. Tudta, hogy ők már ettől közelebbi viszonyba nem igazán fognak kerülni. Lágy puszit hintett a másik arcára és visszahanyatlott.
Másnapra várta az ügyvédjét. Már megmondták az orvosok, hogy csak hónapokat tudnak nyújtani az életén, de itt a vég. Ő persze kérte a hónapjait. Deidaraval akart lenni. Igaz, néha lelkiismeret furdalása volt, hogy egy egészséges kamasz fiút magához köt, egy haldoklóhoz, kitolva ezzel azt az időt, amikor a másik majd túl tud lépni és teljes életet tud élni.
- Itt van az összesítés a vagyonáról – nyújtotta át Kakashi, az ügyvéd, a papírokat. Hatalmas vagyont harácsolt össze anno. És ebben már nincs is benne az a tekintélyes összeg, amivel Sasukét támogatta, és ami Sasuke életének indításához kell.
Annak mérhetetlenül örült, hogy az öccsével sikerült kibékülni és azóta is tartották a kapcsolatot. Mint megtudta, barátnője van, Sakura, akit el is fog jegyezni nem sokára. A fiú tudott a neki szánt összegről, elfogadta és megköszönte. A többivel viszont ő fog rendelkezni és kész.
- Az öccsére kívánja hagyni? – kérdezte az ezüst hajú férfi kissé talán unott hangon, de a váratlan válaszra felkapta a fejét.
- Nem. Deidara Stjörnbergre szeretnék hagyni mindent – mondta némi köhögéssel díszítve.
- Az ápolóra?
- Ő a… kedvesem is…
- Értem – felelte Kakashi kimérten. – És más örököst kíván megjelölni?
Lassan megcsóválta a fejét.
- Az öcsémé az az összeg, amit eddig is fenntartottam a számára. A többi Deidarat illeti, úgy vélem… Hiszen ő van velem mostanában.
A másik csak bólintott. Megírta a végrendeletet, majd aláíratta a beteggel és egy borítékba helyezte, melyet gondosan lezárt.
- Uram, ne haragudjon, hogy megkérdezem… De Deidara-kun tud arról a pénzről, amit rá akar hagyni? – fordult még vissza az ajtóból.
- Nem.
Kakashi kissé meglepetten figyelte a szőke ápolót, aki mosolyogva jött szembe a folyosón. Tényleg ennyire szerelmes lenne a fiú az ügyfelébe, hogy ilyen önzetlenül ápolja éjt nappallá téve? Nem értette.

Itachi mosolyogva ölelte magához vigyorgó szerelmét.
- Nem fázol? – kérdezte Deidara vidáman, mint ha csak nem lenne semmi baj. Mintha az ő fején a kopaszságot nem egy kötött sapka takarná el. Mintha az ingje nyakán nem lógna ki a kanül, amit a kulcscsontja alatti vénába helyeztek. Mintha enyhén hullafoltos kezét nem vastag, kötött pulcsijának lelógó ujjaiba rejtené. Mintha nem lenne tele sebekkel…
Egy hete tudja, hogy a vérét is megtámadta a rák. Deidara is tudta. De nem beszélt róla. Mikor közölte vele, mit mondott az orvos, könnybe lábadt a szeme és pislogva nézte a plafont, mosolya az arcára fagyott. Aztán úgy csinált, mintha nem is mondott volna semmit, mintha nem történt volna semmi. Folytatta a történetet ott, ahol a rossz hír félbeszakította. Azóta sem omlott össze, legalábbis nem az Uchiha szeme láttára. Mindig olyanokat mondott neki, amikről mindketten tudták, hogy hazugság, de neki mindent jelentettek ezek az aprócska hazugságok.
- Nem, csak a lélegeztető kicsit kidörzsölte az orrom…
- Akkor levesszük – jött az egyszerű válasz és igazán hálás volt, amiért kicsit megszabadulhatott a két kis csövecskétől. Szerencsére azért kapott ő levegőt, csak nehezen, ezért kötötték be neki. – Így legalább láthatom azt a helyes arcodat – mosolygott Dei, de Itachi kicsit kezdett fáradni.
- Igazán nem kell ez – mondta szelíden.
- Micsoda? – nem tudta eldönteni, hogy a szőke tényleg nem érti, vagy csak megjátssza az értetlenkedést, de egyikhez sem volt türelme.
- Kérlek, Deidara! Tudom, hogy hogy nézek ki, van tükör a mosdóban! – mordult rá ingerülten.
- És? Nekem tetszel és kész…
- Érdekes perverziód van… Nem tudtam, hogy a zombikat szereted…
- Most miért gonoszkodsz?
- Pont te kérdezed? – érezte, hogy a szemeit csípni kezdi a könny és ajkainak remegését se tudta megállítani már. – Deidara, játszhatjuk, hogy minden rendben, de te is tudod, hogy nincs! Én már csak rosszabbul leszek! – letörölte az arcáról az első könnyeket, de több is jött. Remegő kézzel lehúzta a fejéről a kötött sapkát. – Nem csinálhatsz mindig úgy, mintha ezt nem látnád! Tudom, hogy ez van és tudom, hogy látod! És gyűlölöm magamat, hogy beteg ember létemre magamhoz láncollak, pedig te még csak most töltöd majd a tizennyolcat! Tönkretettem az életed és ezért soha nem bocsájtok meg magamnak!
- Ne mondj ilyeneket! – zokogott fel Deidara, arcát tenyerei mögé rejtve, majd egy hirtelen mozdulattal a nyakába vetette magát. – Szeretlek és boldog vagyok, hogy beléptél az életembe! És nem érdekel, hogy kopasz vagy-e vagy morfium szagod van-e, mert attól én még ugyanúgy foglak szeretni és nem akarlak elveszíteni! Nem tetted tönkre az életemet!
Annyira szánalmasnak érezte magát. Mindketten sírtak, összeölelkezve, mint a kisgyerekek, akiknek búcsúzniuk kell a nyári szünet végén. Végül persze nem tett jót beteg tüdejének a sírás és miután kapott egy kisebb adag nyugtatót, visszahelyezték a csövecskéket is az orrába. Kábán feküdt az ágyon, az oldalán, szembefordulva vele Dei és némán cirógatták egymást. Már ő is rájött, mennyit veszített eredeti alakjából, mivel alig tűnt nagyobbnak, mint a szőke.
- Tudod… úgy érzem, elpazaroltam az életemet – szólalt meg végül a másik, a sírástól berekedve. Kérdőn pillantott rá.
- Te?
- Igen. Mert veled lehettem volna. Akkor, amikor még nem volt ilyen nagy a baj. Többet lehettünk volna együtt… - további értetlen pillantásaira folytatta. – Mikor Sasori meghalt… Nem kellett volna elrohannom. Akkor… akkor veled kellett volna maradnom.
Mikor végre felfogta, mire céloz a másik, halványan elmosolyodott és magához húzva őt, egy puszit nyomott a homlokára.
- Semmi baj. Most már ne bánkódj ezen! A lényeg, hogy legalább most együtt vagyunk.
A szőke szipogva bólogatott. Legalább a végén mégis összejöttek.

Másnaptól minden visszaállt a régi rendbe. Deidara igyekezett úgy kezelni Itachit, mintha nem száguldana a koporsó felé, de minden este, mikor kiszabadult a kórházból és hazaért, zokogva ücsörgött az ágyán és cigizett. Tudta, hogy a másikra jó hatással van, hogy ő így viselkedik, érezte rajta. Igyekezett ápolt lenni, reggelente felöltözött, sőt, még a méregdrága parfümjét is újra elővette. Ettől majdnem megőrült. Imádta azt az illatot.
Már olvadozott a hó és itt-ott zöld felületek is előbukkantak a fehér takaró alól. A tavasz az ő életkedvét is meghozta és úgy döntött, ha Itachi is benne van, ideje, hogy levigye kicsit sétálni. Szokásos, vidám stílusában sétált végig a folyosón, majd benyitott a kórterembe. Az ágy üres volt és nem volt rajta ágynemű, csak Itachi régi, fekete öltönye és bordó ingje, rajta egy kis üvegcsével. Bizonytalanul sétált az ágyhoz. Az üvegcse a drága illatszer volt, amit ő annyira szeretett.
- Itachi? – kérdezte bizonytalanul, majd benyitott a mosdóba is, hát ha ott van, de senkit se talált. Kisétált a folyosóra és elkapta az első nővért, akit látott. – Elnézést… Hova lett a beteg a nullaötösből? – kérdezte görcsölő gyomorral.
- Hajnalban meghalt – válaszolt az asszony egy kedves mosollyal, mintha csak annyit mondana: persze, vehetsz a cukorból. Látszott rajta, hogy sajnálkozik az elvesztett emberélet fölött, de persze, ő nem ismerte Itachit. És nem tudta, mit is jelentett Deidaranak. Szinte automatikusan köszönte meg az információt, majd üveges tekintettel visszasétált a szobába. Kiterítette az ágyra az öltönyt és az inget, és az üvegből egy adagot az ingre fújt. Ismét bejárta a szobát Itachi jellegzetes illata. Lefeküdt a ruhák mellé és a karját átvetette rajtuk, mintha csak a férfit ölelné. Nem igazán tudta visszatartani a zokogását és nem is igazán akarta. Hosszú percekig sírt, néha a férfi nevét motyogva. Mikor képes volt egy kicsit lenyugodni, úgy érezte, ez így túl igazságtalan az élettől. Ők nem búcsúztak el egymástól.  Kutatni kezdett hát. A matrac alatt, az öltöny zsebeiben, az éjjeli szekrényben, a fiókban… Ott végre talált egy borítékot. Neki címezték. Dobogó szívvel bontotta ki, hogy elolvashassa Itachi utolsó szavait. Azonban a borítékban lévő papír régebbi volt, mint hitte. Még azokból az időkből volt, amikor nem jöttek össze.

Kedves Deidara!

Tudom, hogy nagyon haragszol rám, amiért önző módon tönkretettem az életedet és belerángattalak ebbe. De most, hogy tudom, tüdőrákom van és meg fogok halni, fontosnak érzem, hogy tudd, miért tettem. Nem akarom, hogy úgy kelljen meghalnom, hogy gyűlölsz. Annyira szeretném, hogy megbocsáss nekem!
Egyszerűen azért rángattalak ebbe bele, mert túlságosan is tetszettél… És ez az érzés azóta csak fokozódott. Sőt… Ki merem jelenteni, hogy beléd szerettem. Tudom, hogy reménytelen, hisz nem elég, hogy haldoklom, de amúgy is egy tizenegy évvel idősebb férfi vagyok és maffiózó… És nem is várom, hogy viszonozd az érzéseimet. Csak értsd meg őket… kérlek!

Mindent őszintén sajnálok!
Szeretlek!
Itachi

Mély sóhajjal tette vissza a papírt a borítékba. Valahogy ez a levél most a világot jelentette neki. Annyira gyorsan történt minden, hogy az egész olyan, mintha álmodta volna. Mintha az igazi Itachi kinn lenne valahol a nagyvilágban, ül egy fekete autóban, mellette a testőre. Drága cigarettát szív és Armani öltönyt visel… És soha nem állna szóba egy maga fajta kis hülyével…
Ez a levél volt a bizonyíték arra, hogy az igazi Itachi is szerette őt.  A rengeteg satírozás és javítás a papíron azt mutatta, hogy az Uchiha úgy rajongott érte, mint valami kiskamasz, izgult és annyira sután fogalmazott. Ha Deidara előbb látja meg, mit is akar a másik igazából… Talán… több idejük lett volna…

A temetés csendes volt és szűk körű. Pein, Konan, Kisame, Hidan, Kakuzu, Sasuke, Sakura, Kakashi és Deidara. Ennyi. És a pap. A tavaszi eső közben csendes monotonitással próbálta elmosni a fájdalmat és borzalmakat, persze, kevés sikerrel, de legalább a könnyeket elrejtette.
Senki nem beszélt senkivel. Csak odamentek, álltak, majd hazamentek.
Pár nap múlva érkezett a hívás Kakashi részéről, hogy Deidara jelenjen meg az irodájában, mert ismertetni óhajtja Itachi végrendeletét.
Nem értette, neki ehhez mi köze van, de elment. Remélte, hogy kap valami kis emléket majd a szerelmétől. Sasuke és Sakura is ott voltak, utóbbi inkább csak kíséretnek. Az ezüsthajú férfi kimérten viselkedett velük, de most ez érdekelte Deidarat a legkevésbé. Fáradtan, megtörten várta, mi lesz a végrendeletben, de mikor meghallotta, hogy az Uchiha összes vagyonát ő örökölte, nemes egyszerűséggel leájult a székről. Szinte fel se fogta. Lakást, autót, pénzt… Mindent megörökölt.
Végül a lakást Sasukééknak ajándékozta. Azt mondta, úgyse bírna bemenni Itachi holmijai közé.
- És most mihez kezdesz? – kérdezte Sasuke az ügyvédi iroda ajtaja előtt.
- Létrehozok egy alapítványt – mondta magabiztosan. – Azoknak, akik legyőzték a rákot. Én pedig tanulni fogok. Hospice ápoló szeretnék lenni.
Elmosolyodott, ahogy Sasuke elismerő pillantását bezsebelte. Kezet fogtak, majd megindult hazafelé. Nem. Az Uchiha nem tette tönkre az életét. Az Uchiha értelmet adott az életnek.

Deidara Stjörnberg vagyok, hospice ápoló és az Itachi Rákellenes Alapítvány vezetője. A rák miatt elvesztettem életem szerelmét, és ezért feltett szándékom támogatni azokat, akik hasonló helyzetben vannak, illetve azt próbálják elkerülni. Kemény küzdelmet vívok a rák ellen, de örömmel jelentem, hogy egyre sikeresebb! Egészség megőrző programjaink egyre több követőre találnak és minden évben nő azoknak a száma, akik legyőzték a rák valamely fajtáját és így az alapítvány támogatásában részesültek. Nem sokára visszatérek Norvégiába, ahonnan származom, hogy ott is nyithassak egy irodát az alapítványnak. Várom már az utazást, csak a legjobb barátom fog nagyon hiányozni. De Sasukét ismerve, az se kizárt, hogy ott lesz, mire odaérek…

*A felhasznált dalok Dés László Férfi és nő című musicaljéből vannak.

Vélemények