Félek a tűztől. Valahol mindig is féltem, és ugyan el tudtam nyomni, szembeszállni ezzel az érzéssel, de attól még ottmaradt. Eddig azt hittem én vagyok az erősebb, ha irányíthatom, akkor minden rendben. Megtanultam parancsolni neki, és engedelmességre bírtam.

Most azonban olyan lángok szelídítésére készülök, melyek az összes többinél gyilkosabbak. Akár a saját fajtáját is képes kivégezni, pedig eredetileg abból született.

Érzem jobb szememben megpattanni az ereket, majd lefolyni arcomon véremet, a következő pillanatban pedig a sziklák fekte csóvák martalékává válnak. Megbabonázva figyelem, ahogyan a durva, szürkés felület először elszenesedik, majd füstölögve semmivé lesz. Ekkora hőnél nem megolvadnia kellene? Vörösen izzania és lávává válnia? Mindennek ellenére nem az történik, amire számítottam.

Összeszoruló torokkal meredek előre. A szirtekből kavicsok morzsolódnak ki, homok, végül a föld is lángra kap, majd felém terjed. Urrá lesz rajtam a rémület, és a háború alatt megélt égő házak látványa egy pillanat alatt rombolja le maradék önuralmam; pánikolva kapom jobbra-balra a fejem, de bármerre nézek lángok. A pokol fekete lángjai, amit még csak el se lehet oltani. Meg fogok halni... Elevenen elégek...

A levegő a tüdőmbe reked, mikor hiába hátrálok, a tűz mégis utánam igyekszik, és már épp a bőrömbe kapna, de mentorom mögülem kinyúlva tenyerét szemimre tapasztja.

 - Neh! - kiáltok fel, és kezébe marok körmeimmel.
Csak ezt a sötétséget ne! Pont olyan! Ugyan olyan fekete! El fogok égni! Elégek!

Azonban nem történik semmi.

Madara kiabál velem, ostobának nevez, közben lefogja jobbomat, hogy csak öt ujjam feszegetését kelljen eltűrnie a világot előlem kitakaró végtagján, és hiába csinálnám tovább ösztönösen, lassan kezdek felhagyni vele.

Csupán szorítom kezét, ő pedig derekamat karjával átfonva tartja meg reszkető testemet.

Gyűlölöm ezt a saját fajtáját is felemésztő tüzet. Gyűlölöm magamat, ki a saját klánja mészárosa lesz.

*************

 - Erős vagyok? - kérdezem, ahogy könyökeimet térdemre támasztom, majd előregörnyedek ültömben.

Éjszaka van, a gyakorlótérnek használt tisztás szélén ücsörgünk egy kidőlt fán. Ezt is én pusztítottam el. ...ahogy minden mást.

 - Erős vagyok attól, hogy legyőztem... őket?

Mentorom nem válaszol, pontosan tudja, hogy a kétkedést inkább magamnak szánom.

Erős vagyok attól, hogy megakadályoztam egy shinobi háborút?

Remegő tenyereimet magam felé fordítom, és elmélyülten figyelem az apró kis redőkbe száradt vért. Pedig megmostam... dörzsöltem, amilyen erősen csak tudtam, de a körmeim alatt is még mindig ott vöröslik. Ha visszagondolok, nem vertem vagy ütöttem őket, mindössze a katanám markolatáról folyt rá.

Halványan emlékszem csupán az egészre, annyira valótlan. Belül képtelen vagyok elhinni, hogy mindezt én tettem... hogy tényleg megtörtént.

Most pedig itt ülök, az éjszakai állatok zavartalanul eresztik ki hangjukat az erdőben, mintha a közelükben nem két tömeggyilkos pihenné ki az utolsó mészárlás fáradalmait.

Most, ebben a pillanatban nincs semmi következménye. Valahol még mindig nem fogtam fel, pedig a bőrömbe ivódott a bizonyítéka, és ha lehunyom a szemem, akárcsak egy pillanatra is, látom az összeeső testeket, a falra fröccsenő vért, a sírva menekülő, halott szüleikért kiáltó gyerekeket.

Felemelem a fejemet, mire a hideg szél belekap hajamba, és mikor újra engedem magamnak, hogy az előttem elterülő békés világot nézzem tovább, könnyesre csíp. Az égboltra vezetem tekintetem, melyet beragyognak a csillagok.

Pár napja még ilyen szemekkel nézett rám Sasuke. Őszinte, odaadó rajongással. Ennek most vége... vége örökre... már csak a gyűlölet maradt neki.

Testem halványan megremeg, és kénytelen vagyok összeszorítani fogaim, ahogy hideg, sós folyadék éri nyakamat is. Mégse akarom más felé fordítani a fejemet... Utoljára... most utoljára hadd véssem az emlékeimbe, milyen is az a fénylő szempár, mert többé nem láthatom olyannak. Nem érdekel, mennyire fáj...

Nem érdekel, hogy nem vagyok erős.

 - ...nem vagyok erős - válaszolom meg magamnak végül, mire önvádaskodó hangnememre mentorom kiereszti karba tett kezeit.

Hosszú pillanatok.

Zavar... Mindannak ellenére, ami történt zavar a tudat, hogy gyenge vagyok. Annak érzem magam... elgyengültnek, tehetetlennek. Apám azt mondta büszke rám, de én nem vagyok az! Nem... Ennyi ember lemészárlása nem jelent semmit. Az ő elvárásai attól még mások voltak, jobb fiút érdemelt volna, jobb elsőszülöttet.

Szomorúan hajtom le fejemet, hogy ezúttal a földet bámuljam, de így látom a hirtelen mozdulattól földre csöppenő könnyeim.

Annyira szégyellem magam...

Összeszorítom szemeimet, majd elfordulok, hogy ne is lássam gyengeségem kézzel fogható jeleit.

 - Tudod, bárki bármit hisz, attól még gyerek vagy - mondja mentorom, mire megfeledkezek az önsajnálatról, és felé kapom tekintetem. Valahogy olyan érzés kerít hatalmába, mint mikor mentőövet dobnak a fuldoklónak; minden figyelmemet szavainak szentelem, melyek félbeszakíthatják merengésemet. - Nem fogok neked olyasmiről beszélni, hogy magasan a többiek felett teljesítesz, és kitűnsz a képességeiddel, ezt magadtól is tudod. Azt mondom, hogy gyerek vagy, és ez ellen nem tehetsz semmit.

Csodálkozva meredek rá, mert némileg megnyugtatnak szavai. Felmentenek az alól, hogy gyengének érezzem magam, hogy visszatartsam azt, ami kikívánkozik belőlem.

Égő szemekkel fordulok felé felsőtestemmel, mire érdeklődve néz rám maszkja egyetlen résén keresztül, majd felsóhajt, és lábát a farönkön átvetve teljes testével szembefordul velem. Még csak időm sincs megkérdőjelezni mozdulatát, mikor átkarol és magához húz, fejemet jobbjával mellkasához simítja.

Még... sose érintett meg így senki... Sose akart... senki nyugtatni, és vigasztalni.

A gondolatra újra megerednek könnyeim, majd felsőjébe kapaszkodva szorosabban bújok karjaiba.

Csupán egy illúzió...

Ez, amit most érzek, semmi más. Most, először életemben lehetek megtört gyermek, és elhiszem, minden okom megvan rá. Képes vagyok elnézni magamnak. Képes vagyok nyugodt szívvel beleringatni magam ebbe az illúzióba, melyet mentorom felkínál nekem.

 - Hazudj még nekem... - kérlelem suttogva.

Ő megemeli fejét, hogy könnyes arcomat nyakhajlatába fúrhassam, majd kesztyűs ujjaival kerámia maszkjához nyúl, és leteszi a fatörzsre maga mellé.

Egy gesztus.... hogy ha akarnám, láthatnám a valódi arcát. Láthatnám a valóságot, de most először nem akarom! Most először arra vágyom, hogy engem, egy sharingan használót, az illúziók mesterét más ringasson hazug álomba.

Mentorom balja végigsiklik hátamon, szabad keze fejemre csúszik, én pedig aprónak és törékenynek érzem magam tenyerében. Állával átszeli koponyám, majd ujjai felett leereszti, torka fejtetőmhöz simul, míg hosszú, fekete haja beárnyékolja sóskönny marta arcomat.

 - Mindig is törődtem veled... - simít végig hajamon, majd kioldja belőle a gumit, és tarkómnál tincseimbe túr. - Azzal, hogy milyen utat választasz. Figyeltem rád, mindegy volt, hogy milyen messziről vagy távolról tehetem meg. Társad leszek a pokolban.

Hangtalanul felzokogok.

...igen, így mondja el egy valódi Uchiha, ha kötődik valakihez. ...mert most el akarom hinni, hogy kötődik hozzám, még ha érzem is kedves hangsúlya mögött a rideg valóságot.

Még ha azt is akarom hinni, hogy a köpeny a vörös felhőkkel, melyet most rám terít, azért van, hogy elbújtasson a világ elől.

Vélemények