avagy

Alterntíva Sasuke visszatérésére

Konoha már egy ideje karácsonyi lázban égett, ami persze az ünnep előestéjén tetőzött be. Ekkor a családtagok egybegyűltek, fát díszítettek és süteményt sütöttek. Kakashi és Iruka már egy ideje boldogan élt együtt és az ezüsthajú soha, egy percig se tagadta, hogy a kyuubi jinchurikinek ebben jelentős szerepe volt, hiszen a szőke fiú patronálása hozta őket össze.

Már egy ideje a falu határában egy kis házban éltek ketten és már-már hagyománnyá vált, hogy az ünnepekkor Narutot is elhívják vendégségbe, mint a személyt, akinek boldogságukat köszönhetik. Főleg Iruka szerette nagyon ezt az időszakot, mert a kis árva felől – aki különben már egész szép szál legénnyé nőtte ki magát – mindig úgy gondolkodott kicsit, mintha a nevelt gyereke lenne. Azonban Sasuke váratlan távozása óta a fiú csak látszólag mosolygott. Ő, mint általában egy szerető szülő, látta ezt, észrevette a rejtett pillanatokat, amikor a kék szemekből tengernyi fájdalom áradt és mikor a mosolygás remegő sóhajjá alakult. Már három éve, hogy az Uchiha elhagyta a falut, de Naruto még mindig nem mondott le egykori barátjáról.
- Naruto – kezdte gyengéd, lágy hangon Iruka, miközben a húst készítette elő a sütéshez. A szőke, aki eddig végignyúlt az asztal másik végén, most mosolyt varázsolva a saját arcára, felemelte a fejét és kérdőn pillantott az idősebbre.
- Igen?
A másik csípőre tette a kezét és rosszallóan a fejét csóválta.
- Legalább itthon ne játszd meg magad! Látom, hogy bánt valami. Elmondod, hogy mi?
- Csak a szokásos – sóhajtotta a fiatalabb és megrántotta a vállát. – Hiányzik Sasuke.
A barna szemek aggódva vizsgálták az elkomoruló arcot, majd odahúzott egy széket és leült mellé.
- Már több éve. Ő döntött így. Neked is jobb lenne, ha ezt elfogadnád.
- Én elfogadom, de engem miért hagyott el? – nézett rá kétségbeesetten a fiú. – Tőlem aztán mehet az Akatsukiba vagy Orochimaruhoz, nekem mindegy, csak velem miért kell ehhez összevesznie? Jó, tudom, most ez furán hangzik, de… Nekem nagyon hiányzik Sasuke. És azzal is beérném már, ha titokban láthatnám…
Normál körülmények között Iruka biztosan leszidta volna nevelt gyermekét, amiért ilyen „ostobaságokat” mond, de most valahogy nem vitte rá a lélek. Mély sóhajjal tért vissza a munkájához, és annyira belemerült a gondolataiba, hogy fel se tűnt neki, hogy milyen hosszú időt töltöttek némaságban.
- Tudod – törte meg a csendet Naruto. – Mikor még nagyon-nagyon kicsi voltam, egyik karácsonykor, emlékszem, hogy ott álltam egy háznál és néztem, mennyire boldogok. Nagy családi ünnep volt, hatalmas, mennyezetig érő, díszes fa. Annyira szép volt. És nagyon jó illatok szálltak a levegőben, még az ablak túl felén is éreztem. Láttam, ahogy a kandallóban ropogott a tűz és egy kisfiú a bátyjával játszott. Aztán ez a kisfiú meglátott engem. Odaszaladt az anyukájához és felém mutatott. A nő bólintott, mire a fiú kijött hozzám és behívott oda, hozzájuk. És nekem adta az egyik ajándékát. Életem egyik legszebb karácsonya volt és ezt Sasukénak köszönhettem. Még mindig megvan a játék kard, amit adott.
Mikor Naruto befejezte a történetet, rá se pillantott a másikra, csak felkelt és visszament a számára fenntartott szobába. Igazából vendégszobának nevezték, de a két férfi Narutot leszámítva soha nem fogadott vendégeket éjszakára.
Végigdőlt az ágyon és letörölve elszökött könnycseppjeit, emlékezett. Sasukéra, ahogy megfedi őt valami butaság miatt és mérgesen kiabálja: „Dobe!”. Arra a két balesetre, melynek csók lett a vége.
Igen, az élet, a sors úgy hozta, hogy köztük mindig is egy erős, megszakíthatatlan kötelék feszült, amit nem lehetett barátságnak, vagy bajtársiasságnak nevezni, mert sokkal több volt és sokkal mélyebb. Néha elgondolkodott azon, minek is nevezhetné és mi tagadás, volt, hogy eszébe jutott a szerelem szó is. Mert lassan kezdte úgy érezni, hogy az a tiszta rajongás, amivel ő fordul a fekete hajú felé, az nem nevezhető már másnak. Az égető vágy, amivel az érintése, ölelése után sóvárgott, határozottan beleesett a szerelem kategóriába.
Gondterhelten túrt bele szőke, kusza tincseibe, majd oldalra fordult és elaludt. Álmában egy jóságos öregember mellett ült. Nem tudta, ki volt az, de nagy szakálla egészen a mellkasáig leért és piros ruhát viselt. Nem is értette, miért magyarázza neki minden meggyőzési képességét beleadva, hogy neki semmilyen ajándék nem kell karácsonyra, csak Sasuke térjen vissza.

Mire felébredt, már Kakashi is hazaért és a vacsora is elkészült. Jó illatok szálltak a levegőben és mikor Naruto kilépett, a lélegzete is elállt a mennyezetig érő karácsonyfától, ami gyönyörűen csillogott a rengeteg dísztől. Alatta ajándékok sorakoztak és a két férfi mosolyogva állt meg mellette.
- Tetszik? – kérdezte az ezüst hajú. Csak bizonytalanul bólintott a kérdésre, majd közelebb lépve a sötét ablakokra bámult, ahol a fekete éjszakában szinte világítottak a szállingózó hópelyhek. Kissé fásult mosollyal ült le az ünnepi vacsorához és látott hozzá a finomabbnál finomabb fogásokhoz, azonban az ízeket alig érezte. Tulajdonképpen Iruka aggódott is miatta, mivel étvágytalansága miatt sokkal kevesebbet evett és ez nagyon meglátszott rajta.
Némán ettek, csupán az eszközök csörgése és a tűz ropogása töltötte be a kis házikót, majd hirtelen Iruka egy velőt rázó sikítással ugrott fel az asztaltól és az ablakra meredt. Kakashi azonnal védelmezőn ugrott mellé, Naruto viszont meglepetten fordította tekintetét az ablakra, ahol meglátta Sasukét.
A fiú láthatóan fázott és úgy bámult befelé, ahogy még nagyon régen ő tette az Uchiha ház ablakán. Naruto egy könyörgő pillantást vetett a két ninjára, akik egy pillanat múlva lassan bólintottak. Úgy rohant az ajtóhoz, hogy az se érdekelte, hogy felborult a széke. Érezte, hogy mellkasában a szíve versenyt fut az élettel és gyomrában pillangóhad vívott vad csatát. Abban sem volt biztos, hogy ez nem valami genjutsu volt-e, vagy illúzió. Félt, hogy ha kinyitja az ajtót, nem lesz ott senki, de annyira remélte az ellenkezőjét, hogy nem merte megkockáztatni, hogy barátja halálra fagyjon. Feltépve a bejárati ajtót, kirohant az ebédlő ablakához. Mikor meglátta, hogy a másik tényleg ott áll, akkorát dobbant a szíve, hogy azt hitte, kiszakítja a mellkasát. Gondolkodás nélkül odarohant és megölelte a fagyos testet.
- Istenem, de hideg vagy – suttogta remegő hangon. – Gyerünk befelé!
Bekísérte a fekete hajút, majd leültette a tűz melletti fotelba és egy plédet terített a vállai köré.
- Hogy kerültél ide? – kérdezte halkan Sasuke elé térdelve, kezeit pedig a másik térdein pihentette. Úgy tűnt, a másik még nem tud válaszolni, de egyik keze tétován felemelkedett, majd Naruto kezére siklott.
A két felnőtt kicsit távolabb figyelte a jelenetet, majd mindentudóan összemosolyogtak.
- Nem tudom – hangzott fel végül Sasuke rekedtes, halk hangja. – Igazából eltévedtem. Pedig még soha nem történt velem ilyen. És mire észbe kaptam, már ott álltam az ablak előtt, befelé bámulva.
A fiú elfordította a fejét, a tűzre bámulva, mintha nem tudott volna Narutora nézni. Azonban a szőkét ez most a legkevésbé sem érdekelte. Boldog, őszinte mosollyal telepedett a másik lábához és fejét az ölébe hajtotta. Az Uchiha erre kicsit meglepetten fordult vissza, de nem tolta el magától.
- Nem vagy éhes? – kérdezte lágyan Iruka.
Már épp készült volna nemet mondani, de a hasa ebben a pillanatban hangosan megkordult. Naruto felnevetett, majd a kezénél fogva húzni kezdte.
- Gyere, kapsz valami száraz ruhát, aztán most már vacsorázzunk végre!
Tulajdonképpen Sasuke kissé nagyobb volt, mint a szőke, így végül Kakashi szánta meg néhány száraz darabbal. Mikor ismét az asztalnál ültek, immáron négyen, Naruto lelkesen esett neki az ételnek.
- Ez isteni! – kiáltotta boldogan és ezzel sikerült elérnie, hogy az alapvetően feszült légkör azonnal feloldódjon és mindenki halk nevetésbe fojtsa a saját vacsoráját.
A jinchuriki jó kedve határtalan volt. Karácsonyi dalokat énekelt és mikor leállították, akkor a lemezlejátszót indította el. Ajándékozáskor minden ajándékát Sasukénak adta, miközben boldogan vigyorogva ült mellette törökülésben. A fekete hajú csak zavartan próbált tiltakozni, miszerint ő nem is tudja igazából, hogy mit keres ott, de aztán Naruto átölelte és mindent megmagyarázott egyetlen mondattal:
- Te vagy az én ajándékom! Az öreg teljesítette a kívánságomat!
Kakashi és Iruka úgy döntöttek, nem fogják tönkretenni a fiú boldogságát azzal, hogy az Uchiha szándékát akarják kideríteni, főleg, hogy tényleg úgy festett, mint aki eltévedt. Este aztán kaptak még egy adag ágyneműt.
- Sajnos csak egy ágy van, de az nagy – közölte Iruka mosolyogva.
- Én nem maradok – motyogta Sasuke bizonytalanul, miközben még mindig azon gondolkodott, hogy történhetett meg, hogy itt kötött ki. Azonban vendéglátóit láthatóan nem érdekelték a szándékai, és nem sokára megfürödve az ágyban találta magát Naruto mellett, egy szál alsónadrágban. Kábán oldalra pillantott, hogy a szőke boldogan vigyorgó arcát pillantsa meg és valahogy ettől olyan nosztalgikus hangulata támadt, hogy akaratlanul is elmosolyodott és szembefordult a kisebbel. – Szia – köszönt suttogva.
- Szia! – jött a halk válasz.
- Mi van veled? – kérdezte és önkéntelenül nyúlt ki megsimogatni a bársonyos arcot.
- Hiányoztál.
Nem tudta, mi van vele. Talán egy felsőbb erő irányította, talán csupán a karácsony szelleme ragadta magával. Vagy talán csak a múlt… De szíve szerint barátja nyakába borult volna. Barátja? Nevezheti még annak? Biztosan, hiszen itt vannak, egy ágyban.
Végül feladta saját belső küzdelmét és nem próbált a tetteire értelmes magyarázatot találni többé. Meglendült és ajkait a másik ajkaihoz érintve teljes testével a másikhoz simult.
- Te is. Mindennél jobban – suttogta a bársonyos ajkakra, majd megszüntetve a résnyi távolságot is, mohón kezdte falni őket, lassan, de biztosan maga alá gyűrve a kisebbet, aki viszont egyáltalán nem ellenkezett, sőt, engedelmesen tárta szét lábait. Felhördülve tudatosította magában, hogy bizony, Naruto ugyanannyira vágyik rá, mint ő a fiúra.
A vékony ujjak a fekete tincsek közé siklottak és mikor a két lüktető ágyék egymásnak feszült, a keskeny hát egy halk nyögéssel ívbe feszült.
Többet nem beszéltek. Két alsónadrág repült ki a takaró alól és a szobát halk nyögések és csókok cuppanó hangja töltötte meg.
A reggeli nap sugara egymás karjában találta a két fiút, akik lassan ébredezve pillogtak egymásra.

Naruto azt hitte, gyönyörű álmot látott az éjjel, Sasukéval, karácsonnyal, szerelemmel. Mikor azonban kinyitotta a szemét, rájött, hogy tulajdonképpen minden valóság volt és ez olyan volt számára, mint egy újabb karácsonyi ajándék. Boldogan mosolygott fel párjára, aki felkönyökölve figyelte őt, majd halkan nevetni kezdett és hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
- Ezt nem hiszem el – fogta a fejét Sasuke. – Még mindig nem értem, hogy történhetett ez…
- Nem mindegy? – kérdezte a szőke elégedetten. – A lényeg, hogy itt vagy! És ugye, többet nem mész el?
Erre a kérdésre azonban elkomorult az arca. Eszébe jutott, miért is indult útnak három évvel ezelőtt.
- Naruto, nagyon sajnálom, de még nem végeztem. El kell érnem a célomat.
- És azt Konohából miért nem lehet? – kérdezte csalódottan a szólított. – Támogatlak, bármi legyen is az!
- Nem, ez az én feladatom, az én harcom!
- Jaj, ne játszd már itt a magányos hőst! – ült fel dühösen az ágyban, majd az Uchihára meredt. – Azt mondtad, hiányoztam. Mindennél jobban. Tessék, itt vagyunk! Nem kell, hogy hiányozzak! – mondta határozottan. – És igen, tudom, hogy a bátyádat kell kinyírnod, de tudod, milyen frankónk hülyének tartalak, hogy ez miatt leléptél?
- Azért léptem le, hogy erősebb lehessek!
- Kígyóarc által?! Te hülye vagy?! Tsunade és Jiraya sensei bármikor seggbe rúgják neked. Sokkal jobban jártál volna, ha itt maradsz!
- Lehet… - motyogta bizonytalanul Sasuke. Már ő sem érezte olyan erősnek Orochimárut, mint anno és nem tartotta kizártnak, hogy rossz döntést hozott. Végtére is Kígyóarcból, ahogy Naruto nevezte, már mindent kiszedett, amit lehetett.
- Gyere vissza! – kérlelte a másik és kezdte úgy érezni, hogy ez nem is lenne egy rossz ötlet.
- De én már szökött ninja vagyok…
- És? Most visszaszöksz.
Hátával megtámaszkodott az ágytámlán és elgondolkodva nézte a reménykedőn bámuló szőkét. Édesnek találta, ahogy izgalmában még a kezeit is ökölbe szorítja és lassan félő volt, hogy ha nem válaszol záros határidőn belül, akkor meg fog fulladni. Naruto ismét kifordította önmagából. Mint régen annyiszor. A kis usuratonkachi miatt búcsút mondhatott a híres Uchiha önuralomnak, a fegyelmezettségnek, a szabályok betartását meg ne is említsük. Például mikor megpróbálták kilesni, mi van Kakashi maszkja alatt… Vicces, hogy ezek szerint csak össze kellett volna hozni Iruka senseijel. Felnevetett. Nem tudta, hogy a lelkes várakozás miatt, vagy az emlékek hatására, de nevetnie kellett.
- Jó, igazad van! – adta be végül a derekát, de soha nem gondolta volna, hogy Naruto a megkönnyebbüléstől könnyekben tör ki és úgy borul a nyakába.  – Hé, dobe! Mi van? – kérdezte, miközben karjait a másik teste köré fonta.
- Szeretlek! – suttogta a másik. – Soha, de soha többet ne hagyj el!
Tétován bólintott, majd egy puszit lehelt a szöszke buksira.
- Én is szeretlek – válaszolta halkan. – És dobe…
- Hm?
- Boldog Karácsonyt!
- Neked is!

Vélemények