Naruto orvosi köpenyben, fekete aktatáskával lépett ki a háló ajtaján. Éppen a kávémat iszogattam a fotelben egy yukatában, mikor valósággal kirobbant és mosolyra húzott ajkakkal állt készen ma is segíteni pár ember, tulajdonképpen gyerek életén. Mindig is csodáltam benne a türelmét és kitartását. Távolról. Nekem csak felesleges helyet foglalnának el a fejemben.

- Így meg fogsz fázni – vizsgálta meg az öltözetem, miközben lerogyott a kanapéra velem szembe. Keresztbe tettem a lábaimat és hátradőltem.

- Maga már csak tudja, doktor úr – vigyorodtam el belekortyolva az italomba. – Úgy érzem, lázas is vagyok, nem nézné meg? – vontam fel a szemöldököm. Kuncogva csóválta a fejét.

- Komolytalan vagy. Hideg van, vegyél fel valamit – dobott oda egy plédet, amit reflexből visszadobtam.

- Nekem melegem van. Talán tényleg lázas vagyok…  - villantottam meg fogaimat. Végül sóhajtva, mégis valami csillanással a szemében állt fel és sétált mögém. Napbarnított ujjai finoman lesimogatták a vállamról yukatámat, majd forró ajkait a bőrömre tapasztotta. Beleremegtem az érintésébe.

- Perzsel a bőröd… - Hideg kezei lassan ruhám alá csúsztak, végigsimítva a mellkasom. Libabőrös lett tőle az egész testem és felsóhajtottam. – Talán tényleg beteg vagy… - kapott a karjaiba, majd óvatosan a kanapéra fektetett.

- Most megvizsgál, doktor úr? – néztem fel rá, miközben lassan fölém térdelt az aktatáskájával együtt.

- Hai… - cipzárazta  ki a táskát, majd a nyakába akasztotta a sztetoszkópját. A hideg fémet a mellkasomnak szegezte és én ismét megborzongtam miatta. – Sóhajtozz nagyokat… - hajolt le, s súgta a fülembe, majd belenyalt és ajkaival csókokat hintett a nyakam minden pontjára, néha megszívva, máskor végignyalva rajta. Nem is tudtam mást tenni, mint szaggatottan felsóhajtani. Tudta, hogy az a legérzékenyebb pontom. – A tüdőd nem tűnik tisztának… és talán szívritmuszavar is beállt. Meg kell vizsgálnom a torkodat… - vigyorodott el cinikusan.

- Azzal a jégkrémpálcikával? – húztam össze a szemem, mire felnevetett.

- Tudok jobbat… - suttogott ajkaimba, majd nyelve utat tört magának, végigszántott a szájpadlásomon, aztán az én nyelvemen, átsiklott a fogaim felett, és cirógatta szájával az enyémeket. Más orvosoknak is át kéne venniük a módszereit... – Enyhén belövellt a torkod – szakadt el tőlem halkan pihegve.

- Ilyen súlyos a helyzet? – váltott az arcom aggódó kifejezésre.

- Talán gyógyítható… - nyugtatott meg, majd hátrébb csúszott, kezei lejjebb húzták yukatámat egészen a köldökömig, majd nagy odafigyeléssel szántott végig hat kockámon, körmével finom titkos jeleket vájva a bőrömbe. Lehajolt, nyelve a köldökömben mozgott körkörösen, miközben tekintete végig az enyémbe fonódott. Perzselt körülöttem a levegő és halkan felnyögtem mozdulataira, arcom kipirult, és inkább befogtam a számat, nehogy hang szökjön ki rajta, miközben félrefordítottam a fejem, hogy ne kelljen azokba a mélykék szemekbe néznem. De ő más véleményen volt és elkapta onnan a tenyerem.

- Tudnom kell, milyen reakciókat váltok ki… - vigyorodott el perverzen.

- Te a gyerekeket is így vizsgálod? – igyekeztem megőrizni hangom tónusát, bár valamivel feljebb szökött, mikor ujja végigsimított a ruhám felett merevedésemen. – Ahh…

- Ebben a kegyben csak téged részesítelek… - kuncogott fel.

- Megtisztelő a figyelmed… - szorítottam össze a szemem, mikor végleg széthúzta köntösöm és egész testem megremegett a hideg levegő hűvös érintésétől.

- Fázol? – jelent meg egy kedvesnek nem, de kéjesnek mondható mosoly a képén.

- Igen… - váltam libabőrössé tetőtől talpig, és ott volt bennem a szégyenérzet is ruhátlanságom miatt, amit csak azért bántam, mert rajta még volt textil.

- Szeretnéd, hogy felmelegítselek…? – Nyeltem egyet, tudva, hogy nem takarót fog nekem adni – végül mégis bólintottam. A perverz valószínűleg csak erre várt ki tudja, mióta, mert ahogy igenlő jelet adtam, kezei szétfeszítették a combjaimat, majd átdobta a lábaimat a válla felett. Elvörösödtem a lángoló kék szemeitől.

- Én csak egy takarót akartam…! – nyilvánítottam ki „nemtetszésem”, miközben szívem is arra vert és vágyott, amit tenni készült velem.

- Tudok jobbat – nevetett fel, majd fogai finoman belső combom érzékeny bőrébe mélyedtek. Felnyögtem. Az volt a másik érzékeny pontom. Óvatosan megszívta, majd nyelvével végigsiklott a keletkezett piros folton. És ezt megismételte őrjítően sokszor, egyre feljebb és feljebb haladva. Amúgy is sajgó tagom megrándult, mikor rálehelt a tetejére, és hangosan felsóhajtottam.

- Még mindig jobb ötletnek tartod a takarót? – hintett apró csókokat merevedésemre, és nekem ebben a pillanatban szavak helyett nyöszörgő hangok szöktek ki „belövelt” torkomból.

- Eh… roh… - nyögtem ki végül szó szerint, de csak ezzel csak egy kuncogást értem el, majd éreztem, hogy férfiasságom lassan eltűnik egy forró barlangban. Testem ívbe feszült és hátravetettem a fejem. Mellkasom hullámzott, de talán az egész világ is, ahogy szájpadlására szorított és megszívott, majd nyelvével aggódóan font körbe és körbe és körbe... Összeszorítottam a szemem, és már egyáltalán nem fáztam, bár az is igaz, hogy a világot se nagyon érzékeltem. Képtelen is lettem volna… az ajkai és kezei nem hagyták. Miközben feje egyenletesen mozgott, ujjai már golyóimmal játszadoztak, másik keze a combomba markolt és lassú mozdulatokkal masszírozta görcsbe szorított izmaimat. Halkan lihegtem és hangom, szívverésem egyre erősebbé vált tőle – kétségtelenül beteg voltam. Betegesen vágytam rá. Ez abból is világossá vált, mikor kieresztett a szájából, és én sértetten nyüszíteni kezdtem. Kuncogva csitított el az ajkaival, ahogy az enyémekre tapasztotta őket, és bár ezzel a móddal nem voltam megelégedve, tűrtem, mikor ujjai végigszántottak a gerincemen, széthúzták a farizmaimat, és bejáratom körül kezdtek körözni. Kéjesen belenyögtem a csókba.

- Naruhh…! – vetettem hátra a fejem lihegve, és ő végignyalt nyakam élén.

- Mit szeretnél? – Anélkül is tudtam, hogy kinyitottam volna a szemeim, hogy a kék szemek elégedetten csillannak meg. Utáltam, mikor a határon táncolva mindig visszarántott.

- Ahh…  tudodh teh… jóhl… - böktem ki nagy nehezen, vágytól szenvedő arckifejezéssel.

- Sajnos nem tudok olvasni a fejedben… - szívta meg a bőröm.

- Mmmh…! – néztem rá kérlelő arckifejezéssel, összerezzenve, ahogy ujjbegyét finoman a bejáratomba dugta. – Kérhlekh!

- Mire kérsz? – vigyorodott el, az ujját egyre feljebb csúsztatva bennem, kínzóan lassan. Vörös arccal hunytam le a szemem és elfordítottam a fejem. Túlságosan tombolt bennem a vágy… kész voltam a beteljesülésért megrázkódni.

- Dhughj megh ah… ahz uhjjahddahl… - Életemben először és utoljára mondtam ki, de megérte, mikor vigyorog két ujjal behatolt.

- Tudok jobbat – kuncogott, majd újra a nyakába vette a lábaim, kezeivel széthúzta gömbjeimet és végignyalt a szűk völgyön. Hangosan felsikítottam, izmaim összerándultak, a testem alapjaiban remegett meg.

- AHHH! – Talán még a szomszédok is meghallották.

- Ilyen hangokat adhatnál gyakrabban is… - vigyorgott gonoszan, majd megismételte a mozdulatot. Lábaim szorultak a nyaka körül, de nem panaszkodott érte, csak bedugta a nyelvét barlangomba. Először csak kicsit, majd egyre többet, végül visszahúzta. Tagomon előváladék gyöngyözött, izomgyűrűim összehúzódtak, és nem kortyokban, hanem kancsókban mérve vettem a levegőt kapkodó szívveréssel, hátravetett fejjel.

- Hazudtál nekem. Azt mondtad, fázol, de olyan vagy belülről, mint egy égő vulkán… - kuncogott, de visszavágni már nem tudtam, mert nyelve újra a járatomba furakodott. Csak nyögdécselni tudtam. Ujjai merevedésemre fonódtak, s ahogy nyelve körkörösen mozgott, olyan tempóban kezdtek masszírozni. Egy idő után már csak nyöszörögtem alatta vergődve és tehetetlenül mozgattam csípőmet fel és le, fel és le…

- Tudok jobbat… Sikíts… - És én sikítottam. Hogy ne tettem volna, ahogy keményen eltalálta a prosztatámat, miközben ezzel párhuzamosan rászorított férfiasságomra?

…és én elélveztem. A párnák közé hullva félkómás állapotban ziháltam, miközben elengedett és kihúzódott belőlem.

- A végbeled rendben van – térdelt fölém és vigyorogva és én nagyon szívesen szerettem volna lekeverni egyet neki, de nem volt hozzá erőm. – Javaslom a rendszeres mozgást, főleg reggel és este – vett fel perverz arcot és válaszul összehúztam a szemöldököm.

- Perverz. – Mosolyogva adott puszit becserepesedett ajkaimra.

- A diagnózis neve…

- Várjon, kitalálom! Narózis? Vagy Naruitisz? Esetleg Narutofóbia?

- …láz. Uzumaki-láz – nevetett fel. – Nagyon ritka és csak kevesen kapják el. Sajnos halálos és maradandó.

- Egoista – nyújtottam ki a nyelvem. – Soha többé nem megyek hozzád vizsgálatra.

- Miért? Mert olyan jók az orvosi képességeim, hogy beleszédülsz? – kuncogott.

- Részben. Meg azért is, mert te mindig tudsz valami jobb gyógymódot…

Vélemények