Minden vérben ázik. Az utca vörös színben úszik, s a nedű az immár vörös macskaköveken folyik a lefolyóig, miközben egyesül az esővel. Kezeimhez, ruhámhoz tapad. Nem az enyém, és mégis. Én felelek azért a holtért, aki valaha birtokolta, hiszen én taszítottam a halál mocsarába; s onnan nincs menekvés. Körbekémlelve a terepen, csak én állok. Hullák szaga terjeng a levegőben, zihálások és elhaló üvöltések törik szilánkokká a csendet. Már nem dörögnek a fegyverek, nem kiabálnak az emberek, az a múlt némává vált. Elindulok, az elém kerülőkbe alkalomadtán belerúgok, és szájukon életük nedve tör ki, akár láva a kráterből. Nemsokára ugyanúgy, mint egy vulkánban, eláll a vihar, s lassan ők is elhalnak.

Lábaim elé egy pisztoly kerül, s tőle nem messze egy fehér, remegő kéz nyúlna érte; nem éri el. Ingének ujja sáros, a ruha az eső könnyeitől rátapad. Mellkasa lassan, de még emelkedik. Vállánál vér serken, szája néha megremeg, arcizma néha megrándul. Még él, de ki tudja, mennyi ideig. Kezeim ökölbe szorulnak, káromkodnék, ha lenne rá erőm, de már nincs. Elhagy, és én térdeimre esem. Ujjaimmal finoman érintem meg a fiú arcát, lassan végigsimítok rajta. Nedves haja homlokára tapadt, s most én igazítom ki onnan. Azt kívánom, nyissa ki a szemét, de bármennyire is hiszek ebben, nem történik semmi. Kezem sebesült vállára csúszik, s nemsokára már vérben ázik. Az én vérem. A fivérem, aki próbált megállítani, mielőtt rossz útra térnék. Előttem áll még az a tizenéves fiú, aki könyörögve próbál visszatartani. Fél tőlem, mégsem menekül el, azt kéri, dobjam el a pisztolyt, s mondjam, hogy ez csak egy rémálom. Öleljem át, nyugtassam meg, majd ébresszem fel. De én nem tehettem. Otthagytam őt, s halott szüleimet is. Mindezt egy parancs miatt.

S most, újra meg akart állítani. Lebeszélni. Azt mondta, nem késő, még minden rendbe jöhet. De én... én megöltem őt. Pár centiméterre van csak tőlem, de már nem merek hozzáérni. Tudom, érintésemre nem reagálna. Végül mégis karjaimba fogom, kabátom ráterítem, így védve őt az esőtől. És magamhoz ölelem, fejem a mellkasára hajtom. Sasuke... sajnálom.

A szeme megrebben. Szívem hangosan ver, ahogy szemhéja alól megcsillan a fekete szempár. Valószínűleg nem hisz annak, amit lát. Annyiszor hagytam már el, most miért maradtam volna? Remegő ajkain a számomra legkedvesebb szó szökik ki:

- Nii-san... - Hangja halk és erőtlen, apró kis pehely a hóviharban, nekem mégis mindennél tisztább és érthetőbb.

- Otouto... - súgom vissza az első könnyekkel a szememben. Tudom, hogy fog még ennél sokkal jobban fájni. - Sajnálom... - zokogok fel halkan. Fehér, erőtlen kezével arcom felé nyúl; nem ér el. Visszacsuklana, de ujjaim közé zárom, s arcomhoz emelem. Hallom, érzem a szívverését és ez megnyugtat.

- Nii-san... fáj... - hunyja le a szemét egy pillanatra. Szívem összeszorul, levegőm bent reked. - Segíts... - kéri halkan, könnyeivel küszködve. Közelebb hajolok hozzá, homlokom az övének támasztom. Széttép belül a tudat, hogy nem tudok segíteni. - Ölj meg... - néz a szemembe mélyen, könyörgően. Nem vagyok képes rá... nem tudom nézni, ahogy szenved, de képtelen vagyok megölni. Nem tudok senkit hívni, hogy segítsen, hogy mentsék meg... túl kevés az idő, túl nagy a távolság.

- Nem... nem... - ismételem újra meg újra, arcom eltorzul a szenvedéstől. Ujjai finoman fekete hajamba kapaszkodnak, apró és lágy körköröző mozdulatokat írnak le.

- Kérlek... segíts... - A sós könnyek arcát áztatják, hogy az enyémek vagy az övéi, nem tudom. Remegő kezekkel nyúlok fegyverem után, lassan kicsúsztatom tokjából. Sokáig szemezünk, s én azt kívánom, bárcsak mindketten otthon lennénk, ugyanúgy, mint régen. - Itachi... - suttogja a nevemet. Közelebb hajolok, ajkaimmal, akár egy pillangó, az övéit keresem. Végigsimítok az arcán, miközben pisztolyom a mellkasának szegezem. Megszakítom a csókot. Érzi a fémet a ruhán át, s kérdő tekintetemre aprót bólint, karjaival magához húz és átölel, miközben elmosolyodik. S a 45-ös eldörren. Két lövést viszek be a szívébe. Még mielőtt felüvöltene, szíve megszűnik dobogni. Könnyeim fátylán át szemeit örök nyugalomra hunyom. Majd becsukom a sajátom, fegyverem magamnak szegezem. S két másodperc múlva holtan esek össze.