- Mondd... ilyenkor mit érzel? - duruzsolja a bőrömbe. Megremegek, de nem mutatom ki. - Mit érzel, amikor hozzád érek? - húz magához, hogy hátam teljesen nekisimuljon. - Mit érzel, amikor megcsókollak? - futtatja végig a nyelvét nyakam ívén. - Amikor alattam vonaglasz? - suttogja a fülembe mély hangon. Vággyal teli. Nem tudom, hogy ez amiatt van, mert azt tehet velem, amit akar, vagy azért, mert ki is használja a helyzetet. Csak azt tudom, hogy utálom ezt a hangot. Utálom, ahogy a nevemen szólít. Utálom, ahogy szavakkal kínoz. Utálom, ahogy a fülembe súg, és én elgyengülök tőle.

Utálom az embert, akihez tartozik.

- Ha beszélgetni akarsz, teadélutánra hívj. - Fagyos vagyok, akár egy szobor. Tekintetem szúr, mint a kések. De neki ez tetszik. Szereti, ahogy mások szenvednek.

Felkuncog.

- Talán igazad van. Túl sok a beszéd - futtatja végig kezét oldalamon, simítja a vállaimat, végül pedig államnál fogva húzza hátra fejem, majd eltakarja a szemeim, így elvesztem a látásom. Védtelen vagyok vele szemben. Mint egy megláncolt rab.

Ahogy fogakat érzek a nyakamon, ordítani lenne kedvem. Nem akarom, hogy úgy érezze, az övé vagyok. De az az igazság, hogy már régóta. Ő a ketrec és én benne a fogoly.

- Neked még Itachiénál is puhább a bőröd - lehel rám elégedetten, amitől megborzongok. Pedig semmi okom sincs rá. A névre szemeim összeszűkülnek, kezeim görcsösen szorítják a nadrágom. Fáj. Fáj, ahogy hozzám ér. Fáj, ahogy hozzá mér.

- Ha még egyszer kimondod a bátyám nevét, nem fog érdekelni, hogy első osztályú bűnöző vagy. Megöllek.

Gúnyosan elmosolyodik. Bár nem látom, nagyon jól tudom.

- Nagy szavak - csókol a nyakamba -, de attól tartok, ez nem menne.

- Uchiha vagyok, vagy már elfelejtetted? Szükség esetén bármire képes lennék.

- Nagyon is jól tudom. Ezért kellesz. - Ujjai fokozatosan fejtik ki ingem gombjait. Tudom, mennyire idegesíti, ha sokáig kell velük szórakoznia.

- Nem én kellek. De azt a személyt, aki még törődött veled, megölted. - Tekintete villan, és a következő pillanatban már az ágyon fekszem alatta, csuklóimat a fejem fölé fogja. Mégsem én remegek, hanem ő.

- Tudod, hogy nem én voltam! - üvölt fel fájdalmasan. - Nem én öltem meg! - Szánalom. Mindig is csak ennyit éreztem iránta.

- Ezt nekem, vagy magadnak bizonygatod? - Szemöldököm kissé megemelem, de arcom nem rezzen.

- Még egy szó, és megöllek! - fenyeget, tekintetében látom, hogy komolyan is gondolja. De nem érdekel.

- Rendben. Ölj meg! - húzom össze fekete szemeim kihívóan. Úgy tűnik, engedelmeskedik, mikor egyik kezével nyakamat kezdi el szorítani. A levegő fokozatosan távozik a testemből, és bárki a helyemben kétségbeesetten kapkodna érte. De én várok mozdulatlanul. Várom, hogy folytatja-e, vagy abbahagyja. Még az arcom sem rezzen meg. Ezt ő is látja, így végül abbahagyja. Nem szívom be fuldoklóként a levegőt. Fokozatosan engedem be a tüdőmbe. Nincs mit vesztenem. - Ha megölsz, még segítesz is. Ha lebénítasz, öngyilkos leszek. Ha életben hagysz, akkor lassan és fokozatosan ölsz meg. Még választási lehetőséged is van - mosolyodok el gúnyosan. Felkuncog kijelentésemre.

- Sokban hasonlítasz rám Aki már mindenét elvesztette, annak nincs vesztenivalója, nem igaz? - vigyorodik el. - Teljesen más vagy, mint Ő. Vajon fordított helyzetben ő is így reagálna? - Szemeim összehúzódnak.

- Itachi túl tiszta volt. Nem érdemelted meg.

- Ő mégis engem választott. - Tekintetében gúny és lenézes. Azt üzente: "engem választott, és nem téged". Elfog az undor. És a gyűlölet, hogy beverjem a képét. Mégsem tehetem meg.

A bátyám... a világ legönzetlenebb embere. Ő az, aki a saját csapdájába esett: egy olyanba szeretett bele, akibe nem kellett volna. Egy bűnözőbe, aki hidegvérrel gyilkol. Ő Hoshigaki Kisame. Itachinak akkor dőlt el az élete, amikor meglátta. Mindent megtett volna érte, mindent megtett érte. Pedig az a szemét nem érdemelte meg...

Azt hiszem, Kisaménak nincsenek érzései; sosem voltak és sosem lesznek többé. De azt tudom, hogy a bátyámat szerette. Érte mindent feláldozott volna. És ezt sajnos mások is tudták...

A bátyámat elrabolták. Tudtak a kapcsolatukról, és ki akarták használni a cápa egyetlen gyenge pontját. Sokáig zsarolták a Hoshigakit... rengeteg ideig. Én ezalatt az idő alatt összetörtem. Nem tudhattam, hogy él-e még egyáltalán a bátyám, vagy már... már...

A cápát kifosztották. Mindenéből. Elvették tőle a pénzét, a büszkeségét... és a szerelmét. Mire visszakaptuk Itachit, már félig nem volt velünk. Az orvosok mindent megtettek. Hogy ne tettek volna, azután, ahogy Kisame ordított, dühöngött, sírt, és követelőzött egyszerre... de nem tudták megmenteni. Mindketten elveszítettük az egyetlen embert, akire támaszkodhattunk.

Ezután sokáig nem láttam őt. Nem is hiányzott. Gyűlöltem, őt okoltam a fivérem haláláért. És máig is azt vallom, hogy ő tehet róla.

... aztán egyszer csak megjelent az ajtónkban. Ordítottam vele, mindent hozzávágtam, mi addig belsőmben lapult és végre kiszabadulhatott. De nem érdekelte, hiszen a cél érdekében mindent megtett, mindig, Jelen esetben engem akart. Engem, aki a legjobban hasonlított Itachira. És meg is szerzett. Zsarolt, és a mai napig zsarol, nekem pedig engedelmeskednem kell, mert nem tehetek mást, mint tűrök, vergődöm, némán ordítok, és várom, hogy mikor pusztulok bele a fájdalomba. Nem tehetek semmit.

Ördögi lánc ez; nincs kiszállás. Minden érintéssel, minden alkalommal... egyre inkább nem látom értelmét annak, hogy éljek. Egyre mocskosabb leszek és szennyezettebb... már talán nem is élek. Valahol mindegyikünk meghalt, és már csak a szívünk tart életben. Semmi más.

- Máig sem értem, mit szerethetett benned - szűkülnek össze a szemeim. Válaszul felkuncogott.

- Túl sok a beszéd - hajol közelebb. Nem... nem akarom, hogy hozzám érjen. Nem akarom, hogy újra meg újra megszégyenítsen. Nem...

Ugyanazok a mozdulatsorok... mintha újra meg újra megélném a rémálmaimat, melyek örökké kísérteni fognak. Fojtogatnak a könnyeim, ahogy nyelve a számba siklik, ég a testem, ahogy hozzám ér, kapkodok a levegőért, ahogy saját jeleivel borítja be a nyakamat. Fáj... nem látok kiutat ebből az örökös körforgásból. Nem tudok kiszabadulni a ketrecből.

...és mint mindig, hangtalanul távozom.  Felkapom a ruháimat, és eltűnök, számolva, hogy mennyi időm van addig, amíg nem hív újra. Keresem a kapukat, de egy sincs. Nem tudok menekülni ebből a pokolból. Lassan megégek, és eltűnök a levegőben. Alig várom már. Alig várom már, hogy hamuvá váljak, és megnyugvást találjak valahol, innen messze.

Alig várom...

Vélemények