Az eső monoton ütemben kopogott, s áztatta a földet, elüldözve mindenkit, mint valami vészmadár. Cseppjei elől menekült, aki csak látott. Az emberek mérgesen húzódtak le valami száraz vagy kevésbé nedves helyre, de ha erre nem volt lehetőség, esernyővel a kezükben követték az utat futva; mintha a víz árthatna bárkinek is. Mintha égetne, mint a tűz, vagy szúrna, mint a kések.

Egy fekete hajú fiú lehunyt szemekkel ült egy padon, és nem zavarta, ahogy tincsei az arcára, homlokára tapadnak, eltakarva az amúgy is sötét, mérgezett világot. Éjfekete szemei zárva pihentek, de nem aludt. Nem. Ő csak élvezte az apró simogatásokat. Hiszen neki már csak ennyi maradt. Fehér arca merev volt és élettelen, ajkai belilultak a hidegtől, de nem érdekelte. Ugyan hová mehetne? Van egy kis albérlete vagy, ahogy ő hívja: börtöne; ahol semmi más nem várja, mint a fagyasztó hideg szobák, és a néha elalvó villany, melyet használni szinte felesleges. Nem várják sem ölelő karok, sem egy meleg kályha takaróval, ami mellett forró tehát ihatna, és egy percig is, de érezhetné azt a békét, ami számára lehetetlen. A szép illúziókon felsóhajtott. Nem számít, bármennyire szeretné. Az az idő számára sosem jön el.

Egy fiatal férfi sétált ráérősen. Nem volt kedve esernyőt elővenni, így csak kapucnival védte sikertelenül sötét haját. Nem sietett sehová. Péntek este, letudva a hetet, már csak a pihenés várta őt, így nem kellett határidőket kergetnie loholó léptekkel, és gyors embereket figyelnie maga körül, ahogy mappákkal a kezükben járkálnak, miközben a telefont már le sem lehet hámozni a fülükről.

Mindig is szerette az esőt. Talán mert ilyenkor minden más volt, és ismeretlen, ámde nyugtató hatású. Egyedül érezte magát a selymes békében, rohangálók nélkül, akik elsuhantak az idő mellett, és csak azzal törődtek, ami számukra fontos, de senki másnak nem. Békét keltett benne a hiányuk.

Tekintete fáradt volt és nyugodt, ahogy lépteit lassan szedte, kikerülve a pocsolyákat. Kissé álmos fejjel nézett végig a szürkébe öltözött utcákon. A záporfüggönyben egy fiút pillantott meg. A legközelebbi padon ült, annak karfájára támaszkodva. Fehér inge nedvesen tapadt rá, fekete tincsei az arcába hullottak. Itachi szíve azonnal összeszorult. Talán árva lehetett, vagy hajléktalan. Nem tudta elképzelni, hogy egy fiatal ifjú önszántából ázna itt, minden nélkül, mozdulatlanul. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, már mellette állt, de léptei zaját elnyomta az eső. Sokáig csak nézte őt. Bámulta, és őszinte szánalom szállta meg. Ha itt hagyná, akár meg is halhatna a hidegtől. Novemberben egy kabát nélkül, csurom vizesen fagyni... Tudta, hogy nem mehet csak úgy el.

- Hé. - A fiú lassan mozdult meg, szemeivel végigpásztázta a fiatal férfit, aki már azt is meg tudta figyelni, hogy hasonlít rá. Fekete szemek, fekete haj, hattyúfehér bőr. Még az öccsének is elment volna. De.... azokban a hideg íriszekben nem volt semmi fény. Üresen meredtek Itachira, mintha csak egy mozdulatlan tárgyat látnának benne. Nem válaszolt, nem nézett rá kérdőn, és végig tartotta a szemkontaktust. Akár egy jégszobor, melynek szíve van. - Leülhetek?

- Nem az enyém a pad - felelte rezzenés nélkül. Az idősebb ajkain egy halvány mosolyféle futott át, majd szótlanul leült mellé, hagyva egy kis távolságot. Sokáig maradtak csendben. Nagyon sokáig. A fiúnak nem volt mondanivalója, Itachinak pedig olyan sok volt, hogy nem tudta őket megfogalmazni. Érdekelte ő. És nagyon megsajnálta, hisz' csak rá kellett nézni. Beesett arc, fáradt szemek, és megtört tartás. Mintha mindegy lenne neki, hogy élve vagy halva.

- Nem fázol? - Végül csak ennyire tellett. Az ifjú felé sem fordult, úgy válaszolt.

- De. - Valami mosolyféle futott át ajkain. Nem volt kedves, csak arcmimika.

- Hn.

Lehetetlennek érezte kiismerni őt. Büszke volt, de fáradt. Mint a haldokló katona, aki végigvonult a dicsőítő ünnepségen, amiért megmentette a hazáját, de amint elszakította a vörös szalagot, összeesett.

- Miért ülsz itt egyedül? - bukott ki a kérdés meggondolatlanul, de már késő volt. A fekete hajú felé fordult, és lemondóan sóhajtott.

- Mintha érdekelne - válaszolt végül lehunyt szemekkel.

- Érdekel. - Látta, hogy nem hisz neki, de folytatta. - Érdekel, hogy egy fiatal fiú miért áztatja itt magát megtörten, kabát nélkül egy padon az esőben, mínuszban.

- Itt jobban érzem magam, mint egy hideg albérletben - felelt rá szomorúan.

- És a családod? - folytatta a kérdezősködést egyre kíváncsibban. Örök hibája volt.

- Árva vagyok. - Még saját maga is meglepődött, hogy milyen közvetlenül beszélget egy vadidegen férfivel, aki még nyomozónak is elmehetne a kérdéseivel.

- Sajnálom.

- Inkább csak szánsz - felelte keserűen. - De nem a te bajod, miért is foglalkoztatna...

- Mindenkivel szemben vannak előítéleteid, vagy csak engem tisztelsz meg vele? - kuncogott fel az idősebb végül. A fiú nehéz eset, de nem számára.

- Senki sem különbözik a többiektől - felelte, és talán most először mosolyodott el őszintén, noha az nem tartott tovább két másodpercnél.

- Nem gondolod, hogy túl bizalmatlan vagy? - kérdezett vissza a férfi, akinél körülbelül négy évvel lehetett fiatalabb.

- Mondták már mások is - biccentett. A válasz egy elfojtott kuncogás volt rá.

- Egyébként a nevem Itachi - mutatkozott be a rangidős, várva, hogy a másik is megtegye.

- Sasuke.

Őrjítően kínzó volt a csend, amit csak a kopogás tört meg. Fájdalmas és kiábrándító. Sasuke talán ezért döntött úgy, hogy megtöri.

- És te miért ülsz itt az esőben? - nézett rá érdeklődően. Itachi halványan elmosolyodott.

- Mert megszántam egy fiút, aki úgy ült egy padon, mint valami koldus, és segíteni akarok neki.

- Nem vagyok koldus, csak szabad akaratú ember, akinek kevés pénze van, és máshogyan viselkedik, mint a legtöbben.

- Értem - mosolyodott el Itachi kedvesen. - De ha ennyire szabad akarsz lenni, a végén még tüdőgyulladást fogsz kapni.

- Nem érdekel - jelentette ki őszintén.

- De engem igen - állt fel, majd tiltakozást nem tűrő tekintettel húzta fel a padról karjánál megfogva az e mozdulatra meglepődött fiút. - Szóval most velem jössz.

- Hova? - bukott ki belőle a kérdés.

- Egy meleg helyre, ahol meg lehet menteni a betegségektől - nézett rá komolyan, de lágy arcvonásokkal.

- Nem tehetem.

- Miért nem? Mert ha az a gond, hogy idegen vagyok... - vetett fel egy elképzelést, de a fiatalabbik közbe vágott.

- Nem. Csak nem fogadhatom el - rázta meg a fejét keserűen, miközben ajkait beharapta.

- Én megengedem, hogy elfogadd, sőt, kötelezlek rá, mert itt meg fogsz fagyni. - A fiú szívesen visszaszólt volna valamit, de már nem volt ideje, mert Itachi megragadta a karját és húzni kezdte maga után. Hideg kezeire vékony ujjak tapadtak, amelyek úgy szorították, mintha az életük múlna rajta. Halkan fel is szisszent, és hagyta magát vinni, különben csak még jobban fájt volna. Az idősebb talán megérezhette az engedelmességet, mert elengedte és bevárta őt. Sasuke nem tudott megszólalni, olyan hirtelen érte a sokk, amit a fiatal férfi megjelenése okozott neki.

 

*_*_*_*

 - Érezd magad otthon - nyitotta ki az ajtót halványan mosolyogva, és elállt az útból, hogy a fiatalabbik is be tudjon jönni. Sasuke félve lépett az előszobába. Meleg csapta meg, amitől önkéntelenül is felsóhajtott. Már tényleg nagyon kezdett fázni kint, így a forróság selyemként ölelte körül a testét, ahol csak érte. Levette a cipőjét, majd kérdőn tekintett Itachira, aki csak intett, hogy hagyja ott, majd jöjjön, és bement a lakás mélyebb részeibe. Pulóverét letette egy székre, és a haját fogó gumit kihúzta a folyékony selyemből, ami így fátyolként vette körül hófehér arcát. A kisebb tehetetlenül ácsorgott az ajtóban, miközben tekintetével végigsiklott a szobán. Fekete falak, és fehér vagy vörös bútorok, de ízlésesen, és nem olyan összevisszaságban.

- Szép lakás - felelte végül, mert mást nem igazán tudott mondani. Itachi felkuncogott.

- Nem sokaknak jön be a stílusom - vont vállat mosolyogva. - Ülj le nyugodtan - intett a fotel felé, majd látva Sasuke ellenkező arcát, még hozzátette: - Majd megszárad. - És eltűnt, hogy aztán rövidesen egy melegítővel és egy fekete pólóval térjen vissza, nem meglepődve azon, miszerint a másik nem foglalt helyet. A ruhadarabokat mosolyogva dobta a kezébe.

- Ott a fürdő, törülközőt találsz - biccentett fejével egy irányba. - És ne ellenkezz - olvasott bele a fiatalabb agyába, aki már nemet akart rá mondani.

- Köszönöm - felelte végül, és eltűnt az ajtóban. A helyiség fala itt is fekete csempékből állt össze, a bútorok fehérek, a törülközők pedig vagy vörösek, vagy az emlegetett másik két színben pompáztak. Rátette a mosdókagylóra a ruhákat, majd a sajátjait lehámozva magáról ledobta a földre "nekik mindegy" alapon, és belépett a zuhanyzóba. Fáradtan sóhajtott fel, mikor megérezte a forró vizet a bőrén, ahogy végighullámzik hideg testén, majd eltűnik a lefolyóban. Jól esett neki a meleg. A sugarat arcába is irányította, aztán hajára, hogy kimossa belőle a hideget, végül elzárta a csapot. Nem akarta kifogyasztani a tusfürdőket, mert már így is pofátlannak érezte magát, amiért egyáltalán belegyezett az ajánlatba, hiába volt kicsi a beleszólása. Akkor is szörnyen frusztrálta a helyzet.

Lekapott a fogasról egy vörös törülközőt, és azzal simította végig fehér testét, végül pedig haját dörzsölte meg. Ezek után a kapott ruhákhoz nyúlt, és enyhe pírral küszködve húzta fel az egy mérettel nagyobb fekete, egy együttes logójával ellátott pólót, valamint egy sötét melegítőt. Itachi eltalálta az ízlését, az biztos.

Félénken lépett ki a fürdőből, szinte hangtalanul. A kanapén ülő halványan mosolyogva fordult meg, kezében egy bögrével, melyben meleg tea gőzölgött.

- Majdnem jók lettek rád - mérte végig az egy helyben álló Sasukét. - Nem szeretnél leülni? - invitálta meg a kanapéra, visszafojtva kuncogását, amit a kisebbik zavart látványa tett benne. Miután már maga mellett tudta őt, egy másik bögrét nyújtott felé.

- Tessék.

- Ne... nem fogadhatom el - utasította vissza. Itachi felsóhajtott.

- Figyelj. Tegyünk úgy, mintha tíz éve ismernénk egymást, te eljöttél volna hozzám egy baráti beszélgetésre, és fogadd el - tolta az arcába Sasukének, aki ettől csak hátrább húzódott.

- Ha tíz éve ismernénk egymást, velem együtt nőttél volna fel egy árvaházban - felelt rá fáradtan elmosolyodva, de a hangsúlyban volt némi keserűség.

- Megitatlak - figyelmeztette dorgáló, ám csillogó szemekkel. Nem viccelt. Tényleg közeledett hozzá, míg a fiatalabb egyre távolabb ért tőle, így másik kezével kénytelen volt megfogni a vállát, amit a kisebbik felmorranva fogadott. Itachi a szájához tartotta a bögrét, és "nem viccelek" stílusban megdöntötte, de a fiú még így sem nyitotta ki szorosan összezárt ajkait, ennek következtében pedig a tea egy része a pólóján végezte, és nem sok kellett hozzá, hogy a másik fele is, köszönhetően a rangidős nevetéstől remegő kezének. A fiatal először elszégyellte magát, de végül elmosolyodott.

- Udvariatlan vagy. Engem nem lehet elutasítani, mert úgyis én győzök.

- Lassan magam is felfedeztem volna. Azért vagyok most itt.

- Hát igen - bólintott Itachi, majd a kezébe nyomta a félig már kiürült bögrét. - Idd meg! Én meg addig hozok egy szalvétát - állt fel, míg a fiú kénytelen volt inni, ha már ennyit fáradnak érte. De miután megérezte az első forró cseppeket a szájában, már bánta az elpazaroltakat. Kezeivel is átfogta a bögrét, hogy felmelegedjen. Jól esett neki.

Miután a fiatal férfi visszatért, egy szalvétát nyújtott felé, amit biccentve fogadott el, és mentette a menthetőt. Mire felpillantott volna, a férfinak megint hűlt helyét találta, utána pedig a fürdőből jött kifelé, turbánnal a fején, mellyel a haját szárította. Lehuppant mellé, és hátradőlt, majd gyerekes mosollyal méregette a zavart Sasukét.

- Ízlik? - A fiú csak bólintott. - Ugyebár ha elsőre elfogadtad volna...

- Sajnálom - sütötte le a szemeit, míg a hosszú hajú felkuncogott.

- Nem nekem veszteség - tárta szét a kezeit. A fiú halványan elmosolyodott. - És most mesélj magadról - kérte, vagy inkább jelentette ki.

- Mit? - nézett értetlenül a fiatalabb.

- Bármit, ami eszedbe jut.

- Nem.

- Miért nem?

- Mert bármi, amit mondok, felhasználható ellenem. - Itachi felnevetett, és még a másik is elmosolyodott, bár igazából nem viccnek szánta.

- Titokban tartom. Kérlek - húzta el a végét csillogó szemekkel, kíváncsian. A másik felől egy sóhaj érkezett, majd kérdőn tekintett rá. - Hány éves vagy, hol élsz, mi a neved, mit dolgozol, satöbbi - segített neki. Sasuke zavartan a hajába túrt, nem leplezve frusztráltságát.

- A nevem Yuuichi Sasuke, de még azt sem tudom, hogy csak az árvaházban adták, vagy ténylegesen ez az igazi. Húsz éves vagyok, ebben a városban élek, csak a másik végén. Nem járok egyetemre, mert nincs rá pénzem, így sem kapcsolok villanyt, mert drága. Albérletben lakom, nincs fűtés, így még az eső is tetszetősebb. Nincs senkim, se barátaim, se családom, se kutyám, se egyebem. Szabadúszó karikatúrás vagyok, kint ülök az utcán egy asztalnál, egy tábla van előttem, és várom, hogy valaki megszánjon és kérjen egy képét. És még ez is csak éppen elég ahhoz, hogy megéljek. Nincsenek hobbijaim, általában csak járkálok a városban, és öngyilkos kísérletet hajtok végre azzal, hogy belesétálok mások cigijébe, mert allergiás vagyok a füstre. Ha kíváncsi vagy a vértípusomra, AB-s. A hajam magától áll így fel, nem zselézem, és nem hipóztam ki a bőrömet sem. Egyéb kérdés? - kérdezte végül a már percek óta vigyorgó Itachit, aki helyenként felkuncogott, másszor szomorúan sütötte le a szemét.

- Egyszer megmutatod a karikatúráidat?

- Miért? Fogunk még találkozni? - vonta fel a szemöldökét.

- Ha rajtam múlik, akkor igen. Szóval ha még találkozunk, megmutatod őket? - javította ki magát Itachi mosolyogva.

- Ha még találkozunk, akkor igen - bólintott végül, jól megnyomva a "ha" szót.

- Örülök - bólintott. - Lehet még három kérdésem, ezzel együtt?

- Lehet. Maximum nem válaszolok rá - mosolyodott el.

- Miért nincsenek barátaid? Ahogy eddig megítéltelek, nem vagy vészes.

- Kösz - vigyorodott el. - Senkiben sem bízom. Túl sokszor vertek már át - vonta meg a vállát.

- Értem - bólintott. - Bennem sem bízol?

- Elég nehéz valakinek a szemébe mondanom a véleményem, amikor kedves velem. És őszintén szólva, nem tudom, mit gondoljak. Nem értem, hogy mit miért csinálsz, sem az okát. Olyan vagy, mint egy könyv, ami lakattal van lezárva, és a lapjai is össze vannak ragasztva.

- Szeretek titokzatos lenni - vigyorodott el. - Tehát bennem sem bízol - értette meg.

- Igazából te vagy az első ember, akiben megbízom - felelte őszintén és zavartan, halványan elvörösödve. Itachi szemei felcsillantak.

- Tényleg?

- Ez már négy kérdés volt. - A rangidős válaszként gyengén belevert Sasuke vállába, aki felkuncogott. - Tényleg - fejezte végül be.

- Megtiszteltetés - hajolt meg udvariasan, miközben szemei végig ragyogtak, akár a gyerekeké. Sasuke még sosem látott ilyen szeretetteljes és önzetlen embert, eddigi tapasztalatok alapján. Sőt... egyáltalán nem látott még ilyen embert, amilyen Itachi volt. Ajkaira önkéntelenül is egy lágy mosoly kúszott, miközben észre sem vette, csak bámult valahova elgondolkodva. Ebből egy kéz rántotta ki, aki előtte legyezett. Kérdőn rázta meg a fejét, majd elvörösödött.

- Elgondolkodtál? - kérdezte mosolyogva. A fiú bólintott.

- Hn.

- Min gondolkoztál? - kérdezte szórakozottan. Sasuke kapásból rávágta az első gondolatot, ami eleve frusztráltságát okozta.

- Hogy miért vagy különb a többi embernél. - Itachi zavartan meredt rá, mire csak felkuncogott. - Semmi - legyintett végül. A másik is elmosolyodott. - Azt hiszem, mennem kéne - állt fel hirtelen, megszakítva a szemkontaktust.

- Nyugodtan maradhatsz. Inkább ez, mint egy albérlet, nem igaz? - célzott kicsit szomorúan, mégis vidáman.

- Nem, köszönöm. Így is... itt sem kéne lennem - hunyta le a szemeit keserűen, majd lágyan elmosolyodott.

- Akkor elviszlek. - Sasuke meglepetten nézett az igencsak céltudatos fiúra, aki már pattant is fel.

- N-nem kell, köszönöm - dadogta zavartan.

- Baka. Minek hoztalak volna ide, ha utána úgyis elázol? Elviszlek, és nem fogadok el kifogást - nézett rá szigorúan, noha a nevetőráncok kiültek az arcára. Sasuke tudta, hogy nem tiltakozhat ellene, így végül bólintott.

- Köszönöm.

Pár perccel később már a kényelmes sportkocsiban autókáztak a szakadó esőben; Sasuke pillanatokig meg sem tudott szólalni, látván a gyönyörűséget. Itachi csak büszke tulajdonosként mosolygott nekidőlve.

Az út csendesen telt. Az utcákon pár szerencsétlenen kívül senki sem mászkált, azok is szembelógó vizes tincsekkel takart arccal, esernyővel a kézben, kapucnival a fejükön igyekeztek biztonságos helyekre, reménykedve, hogy elkerülhetik még a betegséget, noha az esélye kevés volt. A víz függönyként takarta el a földet, és a homályos köd paplanként terült szét. Talán az anyatermészetet próbálták védeni...

Az autó lefékezett a kért helyen, aztán a csend már zavarttá is vált számukra. Sasuke szedelőzködött volna, mikor belehasított a felismerés, miszerint még mindig Itachi ruhája van rajta, azonban a sajátját jól otthagyta. A rangidős valószínűleg ugyanabban a pillanatban gondolhatott erre, mert egyszerre fordultak egymás felé, Sasuke vörösen, az idősebb pedig higgadtan. Az ellentétek vonzzák egymást.

- A... ruháid? - túrt bele zavartan a hajába. A rangidős elvigyorodott. Ebben a pozícióban a fiatalabbik kifejezetten aranyos volt. Pírral az arcán, tehetetlenül...
(Az az érzésem, hogy sok tehetetlenség lesz még itt Sasuke részéről… xD)

- Mi lenne, ha holnap eljönnék értük, meg a tieidet is elhoznám? Legalább megnézhetném a rajzaidat – csillantak meg a szemei ravaszan.

- Oké – bólintott mosolyogva, majd kezeit a fogantyúra fektette. - Akkor holnap. És köszönöm... mindent - szállt ki, majd eggyé vált az esővel.

"- Egyszer megmutatod a karikatúráidat?

- Miért? Fogunk még találkozni?"

Hamarabb, mint gondolta.

Vélemények     Következő--->