- Nem tudom, hogy lehetsz állatgondozó. A te közeledbe miért engednek egyáltalán? - tette fel a kérdést Naruto, miközben leült Sasuke mellé a kanapéra. Szerette az állatokat, szerette Sasukét, de a két fajt összeereszteni... egymást készítik ki.

- Te például miért vagy itt? - kérdezett vissza a fekete vigyorogva, miközben az ölébe húzta szeretett szöszkéjét, aki persze rögtön belesimult a mellkasába.

- He..? - A szőkék csak annyiban különböznek a többi embertől, hogy lassabb a felfogásuk. Narutóba valamennyi talán mégis szorult, mert felháborodottan kiáltott fel, öt másodperces késéssel. - Hé! Feltűnt, hogy ember vagyok, teme?

- Nem igazán. Dobe - vigyorgott még mindig az idiótáján. Az ő saját és kitulajdonított idiótáján.

- Teme!

- Csak nem féltékeny vagy a többi állatra?

- Mégis hogy a francba lennék féltékeny az állatokra? - húzta fel a szemöldökét mérgesen, és féloldalason a másikhoz fordult, valami magyarázatot várva.

- Valamilyen okból nem vagy elragadtatva az állásomtól - célzott a szőke régebbi kérdésére, reakcióira. - De nyugi. Ne mondd el nekik - hajolt közelebb Naruto arcához, ajkai centikre voltak a másik bőrétől, végül utolsó szavait már csak a másik fülébe suttogta lágy hangon, ami nem is maradt reakció nélkül, mert a szöszke teste megremegett. - De te vagy a kedvencem.

- Még jó, hogy... Hé, még mindig nem vagyok állat! - háborodott fel, leplezvén teste reagálását, de tudta, hogy a másik is érezte a borzongást. Amikor mellette volt, hiába akart, egyszerűen nem tudott uralkodni magán. Automatikusan mozgott, teljesen ráhangolódva a fekete démonra, az ő legédesebb démonára.

Ajkak értek a sajátjához, kezek fonódtak a derekára. Gyengéd melegség járta át, ahogy megérezte a másik testhőjét. Vagy az a sajátja volt? Már nem tudta eldönteni, annyira összefonódtak testileg - és lelkileg is. Kezeit a fekete zuhatagba fúrta, még jobban magához préselve a fehér bőrű angyalt, akinek nyelve finoman simított végig a száján. Most nem volt követelőző és vad, szenvedélyes és türelmetlen, egyszerűen csak törődő. Még párszor megismételte a mozdulatot - mintha meg akarta volna győzni a szőkét valamiről. Mintha szájára akarta volna vésni a ki nem mondott szavakat.

Naruto engedett a csábításnak, és befogadta a nyelvet, mely először végig siklott szájpadlásán, körbejárta és simogatta fehér fogait, végül a másikéra csúszott, ezzel ingerelve azt. Tökéletes táncuk már sokat gyakorlott volt, mégis más és össze nem hasonlítható. Mintha ez lenne az első alkalom.

Végül a levegőhiány miatt mégis el kellett válniuk, de csak egy pillanatra, hogy újult erővel érezhessék, ízlelhessék a másikat. Ajkaik újra és újra összeértek, fogaik kínozták egymást, már kínzóan lassún és érzékien. Kezeik cikáztak a másik testén, gyengéden cirógatva azt, talán tudaton kívül.

Sokszor ismételték meg, talán először nem a dominanciáért küzdve. Ez nem egy gyerekes párbaj volt... felnőttek, és noha alig változtak, mégis tudták: ez több az eddigieknél. Valami mélyült. Valami változott.

- Bebizonyítottam, hogy te vagy az én személyes kedvencem?

- Biztos, hogy nincsenek más állatok is az életedben? - mondta kipirulva, és leginkább boldogan, ragyogó mosollyal.

- Hm, azt hiszem, nincsenek... - gondolkodott el egy pillanatra.

- Teme! - háborodott fel, holott tudta, hogy csak szívatja. - Jegyezd meg! Te csak az enyém vagy! - mondta ki a szavakat, hogy a következő másodpercekben arca megközelítse a paradicsom nevezetű állapotot.

- Megjegyeztem. Én kicsi rókám - szélesedett a mosolya, és ajkait puhán a másikénak nyomta. - Megjegyeztem.

Vélemények