Felhőtlen, csillagos éjszaka köszöntött Konoha városára, az utcák elcsendesedtek, és mindenki nyugovóra tért. Csupán két személy nem aludt még, egyiküknek ugyanis felhalmozódtak a papírmunkái, és kénytelen volt az irodájában maradni, hogy időben végezzen velük, a másik pedig sokáig elhúzódó edzést tartott az erdő szélén, mint mindig.

Naruto, mert ki lehetne más, zihálva hajszolta tovább és tovább magát, annak ellenére, hogy alig bírta már szusszal, és a chakrája is igencsak megcsappant. De hajtotta a vágy, minél előbb utol akarta érni apját, sőt, mi több, jobb akart lenni nála. Ehhez elengedhetetlennek gondolta a hosszú, kitartó gyakorlást.

Minato ezt mindaddig helyeselte, és bátorította is, míg fia nem vitte túlzásba, ez viszont gyakran megesett, amiért nem csak tőle, de másoktól is nagy fejmosást kapott, mikor egy kórházi ágyon ébredt, mert összeesett a kimerültségtől. Így hát megtiltották neki, hogy egyszerre több órán keresztül csak eddzen megállás nélkül, de a szőke hajú mindig is önfejű volt és makacs, ha a céljai kerültek szóba, ezért szinte mindig megszegte a tilalmat.

A negyedik most is úgy tudta, hogy Naruto otthon van, és már alszik, így nem aggódott érte, pedig nagyon úgy festett, hogy megint ájultan fogják találni…

- Fenébeh…! – rogyott össze, miközben kapkodta a levegőt. – Nincsh több chakhrám… - húzta el a száját.

Naruto…

A szólítottnak elkerekedtek a szemei, ahogy meghallotta fejében az ismerős hangot.

Naruto… Én adhatok neked chakrát, csak engedd meg, és akár reggelig folytathatod a gyakorlást!

Hízelgett neki a benne lakozó démon, aki észrevéve a fiú kimerültségét, gonosz tervet eszelt ki, hogy végre bosszút állhasson azon, aki bebörtönözte ebbe a testbe. Régóta fente már a fogát rá, de sosem volt megfelelő alkalom, mert kordában tudták tartani, azonban most végre úgy tűnt, eljött az ő ideje.

A szőke naivan belesétált a csapdába, mivel úgy gondolta, ha csak egy kicsit enged, még nem fajulhatnak el a dolgok, de rosszul döntött. A kyuubinak nem is kellett több, lassan és biztosan felülkerekedett Naruto elméjén, aki már hiába is ellenkezett, emberi valója háttérbe szorult, és csak a nézőtérről figyelhette az eseményeket.

A kilencfarkú nem tervezett világmegváltó véres bosszút, csupán meg akarta leckéztetni Minatót, nem megölni, habár kezdetekben ez volt az elsődleges célja, az évek során lemondott róla.

Naruto teste körül először felcsaptak a vörös chakra csóvák, de aztán el is tűntek, és csupán a külsején jelentek meg az árulkodó jelek, a fogain, a szemén, és a kezén. A szokásos rókavigyor helyett, elégedett, negédes mosoly terült el arcán, majd egy szempillantás alatt elszelelt a falu központja felé, egyenesen a Hokage irodájához.

Minato megérezte a közeledő, pusztító erőt, először kisebb sokkot kapott, és nem akarta elhinni, de a következő pillanatban az ablak szilánkosra tört, ahogy fia azon át hatolt a helyiségbe.

- Naruto? – kérdezte gyanakvóan.

- Majdnem – válaszolt a sötétbe burkolózó alak mély és rideg hangon. – A fiad még mindig túlontúl befolyásolható, Minato – kuncogott fel.

- Mit tettél vele?! És mit akarsz tőlem?! – szegezte az újabb kérdéseket egyre dühösebben az előtte állónak a negyedik.

- Én? Ugyan semmit... Csak egy időre átvettem a stafétát… Narutónak semmi baja nem esett. Veled viszont… Veled terveim vannak…  –  húzta ördögi vigyorra száját a kyuubi. – Tudod 15 éve elkövettél egy hatalmas hibát, mégpedig azt, hogy nem haltál meg! – dörrent fel hirtelen, mire feltámadt a szél a szobában, és az elrendezett lapokat szétfújta a szélrózsa minden irányába.

- Ezek szerint, most azért jöttél, hogy megölj? – mondta nyugodt arckifejezéssel Minato, látszólag egyáltalán nem ijesztette meg ez az előbbi kitörés.

- Szerinted is ez lenne a megfelelő bosszú igaz? Sokáig én is így gondoltam, de… Megváltozott a véleményem! – higgadt le újra a testbezárt démon. – Naruto nem csak naiv, de szörnyen kíváncsi természetű is, legalábbis, kiskorában nagyon az volt, és én mindig ott voltam vele, minden egyes olyan titkáról tudok, amiket te álmodban sem gondolnál róla…

- Ezt hogy érted? – nézett rá értetlen tekintettel a negyedik.

- Ez a szőke kölyök többször leskelődött utánad, mint Jiraiya a nők után! Úgy bizony, és én minduntalan figyeltem ezt, már ismerem minden porcikádat egytől-egyig, de nem csak ismerni akarom, hanem érezni is… - halkult el egyre jobban a hangja, közben közelebb és közelebb lépett a hátráló férfihez.

- Mi…?! – hűlt el teljesen Minato, kezdte azt hinni, vagy inkább csak remélni, hogy ez egy rossz álom, és ő mindjárt felébred az íróasztalán, félig fekve az aláírandó papírkupacon.

- Jól hallottad, Yondaime, a magamévá akarlak tenni! – suttogta ezt már közvetlenül a fülébe a kyuubi, miután az íróasztalnál zsákutcába szorította.

- Ez most csak vicc ugye?! Ne szórakozz velem, hallod?!

- Én ugyan nem teszem! – csóválta meg a fejét. – Ha van valami ellenvetésed, eldönthetjük harccal is ezt a kérdést…  –  vont vállat nemtörődöm stílusban, mivel jól tudta, hogy Minato ebbe úgysem egyezne bele, hisz sosem bántaná szándékosan a fiát.

- Gyűlöllek… - szűrte ki a fogai között az idősebbik.

- Nem is azt kértem, hogy szeress…  –  nyalt végig a száján a másik, majd rögtön akcióba lendült, és rámart a Hokage ajkaira.

A férfinek esze ágában sem volt viszonozni, csak eltűrte, és ennyi. A kyuubinak ez is megfelelt, ő kizárólag egy alkalmat akart, hogy úgymond megnyugodjon a lelke, és semmi többet. Minato lehunyta a szemeit, hogy ne is lássa, hisz hiába a démon tette ezt vele, mégiscsak a fia volt az, aki előtte állt, és épp őt csókolta.

Nagyon remélte, hogy Naruto ebből semmire nem fog emlékezni!

Hamarosan fent találta magát az íróasztalán, miközben a kilencfarkú a felsőjét húzta le róla, és már a nyakán ejtett nagy lila foltokat, csak azért is, hogy míg el nem múlik, addig mindig emlékeztesse, mit tett vele.

A kyuubi nem akart sehol sokáig időzni, a végső cél elérése hajtotta, és az ő vágya már amúgy is megmutatkozott, ezért lerántotta alsóval együtt a nadrágját is, és elégedett vigyorral a képén mérte végig az izmos, kidolgozott testet. Pont olyan kívánatos, mint amire emlékezett…

Leemelte az asztalról, majd megfordította, hogy háttal legyen neki, és lenyomta, így fölé tudott magasodni. Egyik kezével saját gatyáját kezdte lecibálni magáról, ami a méretes és kemény dudor miatt nem volt egyszerű, főleg, mert a súrlódások csak még tovább ingerelték.

Miután végre sikerült kiszabadítania merev tagját a textilbörtönből, az alatta lévő bejáratához illesztette, majd lehunyta szemét, és egy erős lökéssel elmerült az eszméletlenül szűk és forró barlangban. Igazi démoni hörgés szakadt fel belőle, ami Minato fájdalmas kiáltásával együtt betöltötte az iroda, sőt, szinte az egész épület néma csöndjét.

Csillagokat láttak mindketten, csak más-más érzésektől, amik rájuk zuhantak, de a kilencfarkút ez folytatásra ösztönözte, így nem törődve a másikkal a saját gyönyörét hajszolta percről percre, míg a negyedik könnyeivel küszködve markolta az asztal szélét teljes erejéből.

A hangok árulták el, hogy a kyuubi bosszúja mikor teljesedett be véglegesen.

Minato sosem érzett még akkora megkönnyebbülést, ami az után töltötte el, hogy végre nem feszítette őt szét semmi hátul. Minden végtagja remegett, alig bírta magát tartani, égett az arca a szégyentől, és már tényleg azt kívánta, hogy legyen ez egy rossz álom.

Kis idő múlva szembetalálta magát Narutoval, de mégsem, szerencsére még nem fia nézett vele farkasszemet, hanem az az átkozott démon.

- Vedd úgy, hogy kvittek vagyunk. Te bezártál egy testbe, most én is beletettem valamit a tiédbe, magamból – vigyorgott le rá önelégülten, aztán rendbe szedte saját ruházatát.

- Reggelre visszakapod a kölyköt, én az adósságomat ezzel lerendeztem – mondta még búcsúzóul, majd eltűnt, aminek a kábult férfi csak örülni tudott.

Óvatosan mozdult, de minden próbálkozás fájdalommal járt, ennek ellenére valahogy mégis felöltözött, és elhelyezkedett a székében, aztán a kimerültség rögtön úrrá is lett rajta, és elnyomta az álom.

Vélemények